hajnal előtti csendben

Azt hiszem már képes volnék megírni az államvizsgámat. Abban az értelemben ahogyan azt elvárja az intézményi követelményrendszer. Azaz: felkészült vagyok, megvannak a szakmai-tárgyi ismereteim, a kutatott tárgyterület mezején. Igen, képes vagyok megírni egy tudományos szakdolgozatot. Hiszen rengeteg dolgot végigolvastam, végiggondoltam, jegyzeteim is megvannak. Behatóan ismerem a kontinentális és analitikus nagy címkéinek az erre vonatkozó kijelentéseit. Azt is elsajátítottam, hogy kell írni, szerkeszteni, jól, pontosan fogalmazni, érvényesen hivatkozni, meggyőzően érvelni. Mégis és mindezekkel együtt: lehetetlennek tartom, hogy a dolgozatom megszülessen.

Tulajdonképpen az a munka amit én elvégeztem, nem más, mint amit egy számítógép is elvégez. Mechanikus és felesleges. Mindazonáltal a legnagyobb gond az, hogy alapjában véve értelmetlen. Mert egyelőre semmi, de semmi filozófikum nincs benne. A lényege, a veleje hiányzik. Ez az egyetlen eredmény, amit őszintén eredménynek tudok elkönyvelni: az, hogy valóban képes vagyok belátni kudarcomat, azt, hogy éppenséggel nem-filozófiai amit csináltam. Mit lehet ebből a negatívvitásból érvényként, értékként felmutatni? Munkám csak kezdet, negatív felismerés – s így lényegi értelemben tapasztalat. Megtapasztaltam a határomat: egy szakdolgozaton túl, semmi értelmeset nem tudok felmutatni. De már nem állhatok meg itt: tapasztalatom nyitottá kell tegyen – másképpen nem is volt az. Bizonytalan, kételkedő lettem – ha ez a nyitottság akkor ezt is elértem. Ebből a bizonytalan lebegésből, ebből a parttalan tanácstalanságból kell megszülessen a kérdezésem: hogy mi a filozófia. Ám, ez talán elmaradt. Nem tudom feltenni ezt a kérdést, mert elképesztő felesleges teherként nyomnak az olvasmányaim, egy Arisztotelész válasza, egy Heidegger válasza, egy akárki válasza. S így a saját leendő kérdésem van veszendőben. Tulajdonképpen ez a számvetés sem az enyém: heideggeri... ha folytatnám, akkor bizonyára a létkérdésbe torkollana a „mi a filozófia?” kérdése. Sőt már tudom is mi az: a jelenvalólét egyik létmódja. Értem is e szavakat. Sőt,  ez az értésem tulajdonképpen csapda, mely éppen a szabad, önálló gondolkodástól foszt meg. Nyugodtan végigsétálok a csapáson, a rejtekutak semmit nem rejtenek már, hisz ki vannak tűzve útjelzőkkel.

Ez hát a filozófia vége? Újra? Ismét? Már semmit nem lehet végiggondolni, mert ez már megtörtént? Csak bejárt utak maradtak? Vagy másképpen téve fel a kérdéseket: ez az ember vége? Több gondolkodás, több emberi lét nincs? Minden már csak technika, módszer? Minden már csak gép, mechanika? Ismétlések ismételt ismétlése: mindenek vége ez.

Mindenestől és tág értelemben megtörtént mindent átemelkedés, dekonstrukció, hermeneutika, fenomenológia, poszt-strukturalizmus, poszt-modern... mindez már bejárt út. Az analitikus filozófiáról ne is beszéljünk: nekik már a vég előtt vége lett.

Lehetséges új kezdet a filozófia számára? Lehetséges-e ezek után a radikális nem-tudás tudásának felvállalása – őszintén, pőre egyszerűségében? Van-e nekrofiliától mentes élet? A filozófia ötven éve meddő. Mit kezdjek akkor magammal, ha egyszer szerelmese vagyok a bölcsességnek? Némán álldogálok a halott, meddő Sophie mellett... és talán ez csak a vörösen felizzó hajnal előtti csend. Aminek hallgatója vagyok: filozófiahallgató...

Ki, ha nem neked

Ki lassan lassan olvasgassa

Ha mosoly ragyogja,

Ha harag fenyegeti,

Ha lecsukja a fényt.

Lekérem, ide hozzám

szép mesterkéltség

mentségemre.

„Semmiért egészen...”

„Az vagy nékem, mint testnek: kenyér?!”

Fáradt vagyok, vezekelni, mert

Csodálatos valami, a

Borzongató ideg jéghideg

Reménytelen racionális.

Ellenünk: elesünk,

Felállunk mellettünk.

(Itt a szavak se érnek, sem mérnek,

Leperegnek szerteszéjjel szemétnek.

S merengnek, elborongva... )

Tudom, mert már öregedő

végzetes izé-bizék,

Kvákók, mint szép szonáták, 

fiatalság hajnal

Tudom: csak ölelni kellemes,

Meglepetést hozni ide

Nem is hiányt – mert csók kellene

Leszáradt, messzi a táj

Hol úszva is megtalálsz

Messze, szeret, bláblá vers

De itt nem segít már

Csak a közel,

- - - - - - - - -  - 

Csak a közel,

a hozzád- beléd- neked-

Taszító: vágyom rád

Nagyon

De a végén sincs pont

Az ablakban

Ma is történhetne. 

Valamilyen unalmas óránk volt. Unalmas óra  akkor két típusú volt: amikor aludtam, vagy amikor bármi egyébbel foglalkoztam igen élénken: naplót írtam, filozófiai témákkal kekeckedtem a a magam naiv módján, sakkoztunk, vagy agyagszobrocskákat maszekelem a pad alatt, vagy csak firkáltam a füzetbe. A francia és angol volt jellegzetesen ilyen típusú unalmas óra. Leggyakrabban pedig román, történelem és földrajz órákon aludtam unalomból. Tulajdonképpen az egész órarendben ezek az unalom-órák voltak a legkevésbé unalmasok számomra: hiszen vagy akkor éltem ki magam a leginkább, vagy simán aludtam.

Akkor is valamilyen unalmas óránk volt, olyan alvós. Ki voltam nyúlva a jól ismert padon, féloldalasan ráhajtottam a fejem az összefont kezemre. Attila, a padtársam rajzolt valamit, éppen az én füzetembe. Így szundítva, hunyorgós szemmel, kábán vártam a csengőszót. Minimálisan érzékeltem a tanárnő hangját, pontosabban a hangsúlyokat, a hangszíneket, mert az jelezte csak, hogy a leckét mondja, vagy éppen egy diákkal, netán velem, vagyis hozzám beszél. Az idő ezeken az órákon, ilyenkor nyúlós és ragadós lett.

Attila ébresztett meg. Az emberek kifele igyekeztek a teremből, a tanárnő pakolta a naplót, meg egyéb dolgait. Frissen csengettek, bár nem hallottam, éreztem. A csengő visszhangja még ott vibrált a levegőben. Mikor kinyitotta a szolgálatos az ablakot én is feltápászkodtam, és kitámolyogtam a folyósora. Lusta voltam lemászni két emeletnyi lépcsőt, és semmi kedvem nem volt az udvarhoz.

Félrehúzódtam az ablak mellé, hogy tudjanak elmászkálni a többiek mellettem – bár elég széles folyósok vannak a művészetiben. Egy pillanatig reménykedtem, talán megint erre megy a mosolygós lány, talán köszönünk egymásnak, de nem jött. Szóval éppen nem történt semmi. Semmi de semmi nem történt, amitől a szünet szünetebb lenne egy kicsit tíz perc álldogálásnál.

Nekitámaszkodtam a nagy üvegablaknak s bámultam az udvart. Az idő megállt, persze mindenki tette tovább az esetleges tennivalóját, de idő nem volt. Megfagyott az idő. Ami azért rohadtul furcsa! Addig még sosem fagyott meg az idő. A platánfák alatt éppen labdáztak a kilencedikesek, néhány fiú ment hátrafelé cigizni, egy tanár errefelé nézett, majd továbbment, két kislány hegedűvel a kezében a dobtermeknél álldogált, a nap éppen lemenőben volt, az ég vörös, egy repülő ment magasan kelet fele, a konyhás néni az adminisztrátorral kannákat emeltek le a kocsiról a kantin előtt. Iszonyúan nyüzsgött minden, morajlott, lüktetett. De időn-kívül. Az ismerős emberek elvesztették ismerősségüket, mindenki csak valaki volt, nem is voltak ők, ők. Maga az udvar sem a művészeti líceum udvara olt, hanem csak az udvar, a platánok csak fák, az iskola csak az iskola, Dani csak Dani, a konyhás néni csak a konyhás néni, a hegedű csak hegedű lett. És semmi több. Az egész mindenség az lett ami, semmi több. És éppen ott létezett a szemem előtt. Persze ezt az érzést nem is lehet elmesélni. Minden messze lett. Minden semleges lett, és messze visszahúzódott tőlem. Nem tőlem: belőlem. Én valójában ott sem voltam akkor – talán az utolsó az a vörös ég, vagy a lemenő nap voltam. De aztán semmi több. Minden ott volt előttem, létezett. Attila megállt mellettem, és megkérdezte mit bámulok. Megpróbáltam elmondani neki, de nem lehetett. „Nézz ki az ablakon – mondtam – látod?” „Mit?” Szóval ő nem látta. Akkor azt kezdtem magyarázni, hogy ez valószínűtlen, mert akármikor lehetünk mi, akárhol lehetünk mi, de ugyanaz lenne. Ezt sem értette. „Nézd a tájat mindenestől – kezdtem harmadszor – azt hiszed, ez a valóság. De nem az. Én most látom rajta, benne, általa, hogy ez nem az. Mert nincs valóság. Mert csak ez az, és semmi több.” Kezdett vigyorgósan furcsán nézni: „Te Attila, te túl sokat hiszel, az a baj. Mert né – és megint megmutattam neki, hogy mi van kint – és te sem vagy más csak te, Attila.” De megközelítőleg sem fogta fel, miről is lehet most szó. Akkor azt mondtam el, hogy ez egy olyan pillanat, mint bármelyik, és ez olyan hely, mint bármelyik: mint Mózes csipkebokra. De akkor sem értett semmit. Pedig olyan egyszerű egyszerű. Még létezünk.

És semmi több.

Üres a szellem

Nagyon üres a szellem.

Suhogva keresi önmagát,

Mélységeibe gubózik,

Csak pislog felém.

Itt keleten már felkelt a nap,

De a fagy még remeg a kötélen.

Távol tőlem alszik a lány,

Puhán mosoly bújik

A paplana ráncában.

Ha felkelsz, leszek én a zuhanyzó

Rózsájából aláömlő gőzős víz.

Forrón átölellek, gerinced bizsergetem.

Cseppcsókommal kedves kis tested

Végigtapogatom, lemosva rólad

Az éjszaka csendes pihéit.

Sunyin minden résbe befolyva

megremegek rajtad- általad.

Ha felkelsz, leszek én törölköző –

Derekadra tekeredek. Minden

Mozdulatod számontartva

Simulok dombjaidra, és magamba szívom

A lágy nedveket. Ha felkelsz leszek

A kávé, elöntöm forrón torkodat,

Szemed kinyílik, légzésed megakad.

Ha felkelsz, majd leszek a buszjegy,

Amit remegve behelyezel a csíptetőbe.

Apró kattanás, és a hideg vas belém-

Mélyed. Kis kezed idegesen kabátzsebbe

Gyűr. Még az ellenőrnek is kiadsz,

Megszaggatni engem.

Ha felkelsz...

leszek az utcán heverő szemét,

mit megemel a hajnali szél,

máris szállok a halott kék

végtelenbe, a nyüzsgő

megálló felett.

Legsikerültebb államvizsga, még az elsők közül... :)

A filozófia megalapozása

                             (...)

Szétszélednek az izék

Mennek a nyirkos fenébe

Belelátni a halál fekete szemébe

És tudni mindent ami szép

A homokban egyedül rajzolok

Karcolom az idők kavicsporait

De semmi reszelék, meg franckőr

Csak kis Zselyke-bundás csend.

Haláltancolok veled éjfélekkor,

És a másik ideg megpattanva pukk!

Zene ez, szomorú mély énéletzene.

Egy utolsó.

Oszt, csak csupa Csend.

Ezek csak amolyan elhullatott mondatok. "Talált tárgyak" találat nélkül.
Keresem a megtalált mondatokat.

Az éjjel...

De arra tisztán emlékszem amikor a virradat első kékességétől megmozdult az egyetem mellett egy falevél.

Rég nem írtam...

Nem is igaz. Írtam, csak nem ide.

néha csak kitörlök mindent