2017. december 12., kedd

Elszámolás ötig


Most nagyon álmos vagyok. Csak pislogok bele a világba. Pedig már egy ideje felkeltem, főztem kávét, elszívtam két cigit; most várom a hatását. De addig is, meg kellene írjam ezt a szöveget, mert olyan rég megígértem neked.

Egy
Kell valamilyen zene, ami majd viszi a szöveget. Azt hiszem ez jó lesz: Arvo Pärt: Tabula Rasa. Jó ez a hegedűs izé, piszkálja kicsit a lelkem. Belebizsereg, s talán elkezd néhány gondolat is motoszkálni bennem, ami segít megírni ezt a nyavalyát. Lehet kicsit zsimbes vagyok: de abban a jó értelemben, amit lehet élvezni. Na.
A fő kérdés az, hogy mostanában hogy vagyok. Hát úgy vagyok, hogy közeledik ennek a hülye évnek a vége. Ilyenkor kicsit el leszek vonatkozva, mert bekapcsol valami önreflexió, vagy valami olyasmi. A dolgok megnyúlnak, az idő kiterül, az élmények eltávolodnak, torzulás közben megtalálják a helyüket, kicsit mocorognak, majd beilleszkednek az élettörténetembe. Olyan ez, mint mikor este, lefekvés előtt a kicsi rucák kimásznak a vízből, s tollászkodnak, elrendezik magukat. Valami ilyesmit csinálok, valahogy így vagyok. Tollászkodom a lelkem. Szép ez a folyamat, még esztétikája is van, plasztikus, ezt szeretem a decemberben. Nem tervezni még, csak rendet rakni. Vagy legalábbis megpróbálni.
Szóval izé. Most még nem derült ki, hogy hogy vagyok, lehet jól, lehet rosszul, ám minden esetre nem érzem rosszul magam. Érdekes mekkora különbség tud lenni a között, hogy „hogy vagy” és „hogy érzed magad”.
Egyik kérdés az, hogy miért nem írtam az idén erre a blogra. Mert az idén tényleg nem írtam semmit ide, vagyis nem jelentettem meg. Mert azért írogattam ezt azt, de persze, ha azt gondolod, hogy igazából nem csináltam semmit – abban is van egy kupac igazság.
Azért nem közöltem semmit itt, mert nem volt mit. Tényleg nem. Mert így visszagondolkozva magam az idénbe’, úgy-így elvonatkozva, azt látom, hogy amit írtam az vagy nagyon-nagyon személyes lett, vagy túl személytelenül személyes. S ezeket a nagyon személyes dolgokat azért nem teszem ide ki. A személytelenül személyes cuccok pedig megvannak szétszóródva a neten, ezek valami publicisztikáskodások kísérletei. Azért összegyűjtöm most ide is, kicsit legyenek egy helybe.

Kettő
Az első ilyen beleszólásom a közéleti nyavalyákban azért volt, mert Gyergyóban gyújtogatás volt, a székelyek letámadták a saját cigány kissebségüket: s ezért kicsit felháborított, hogy ilyesmit csinálunk. Azt gondoltam, hogy sokan nem is veszik észre, hogy mennyire elfogadhatatlan az ilyesmi, így meg kellett szólaljak, ebből lett a Cigányság – székelység szöveg, ami valami baráti levélnek van szánva, ki a mi kicsiny, provinciális nagyvilágunkba. De ennek volt egy apró előzménye is, hogy a 127 Filozófia önképzőkörében kicsit azon vitatkoztunk, hogy helyes felpofozni a nácikat. Erre írtam egy szövegecskét, ahol meg akartam érteni a nácikat – ez is a címe: Megérteni a nácikat. Ez volt az a szöveg, ami kapcsán rájöttem, hogy talán nem teljesen hülyeség és maximális ostobaság, ha egy nagyobb nyilvánosság előtt megszólalok. De az igazán nyilvános megszólalásom bele a magyar közéletbe’ az a transzindexes cikkem lett, amikor Orbán Viktor tusványoson mondott egy rakás vitatható baromságot, de az egész média arra reagált, hogy a közönség megtépázott egy tüntetőt. Gondoltam kicsit elemzem a szpíccsét, abból a szempontból, hogy nekem, mint erdélyi magyarnak mi jön le belőle; ez a Ha Erdélybe jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat. Na ez egy apró sikerélmény is lehetett volna, mert hiszen tényleg ez már egy közéleti megnyikkanás volt, több portál is átvette, vagy legalább szemlézte, sőt még az amcsi sajtóban is utaltak rá egyszer. És azért apró sikerélmény, mert tulajdonképpen hülyeség volt. Mert csak az történt, hogy aki ellenzéki volt Orbánnal szemben, azt megerősítette ebben, aki meg híve volt, az úgyis az maradt. Egy pici „nagy hűhó semmiért”. Azt hiszem ebből a tapasztalatból lett az, hogy ma már nem nagyon akarok politikai témákról írni. Nincs kinek. Ettől a belátástól kicsit ledöbbentem, s megnémultam – miközben ekkor kellett volna a lehető leginkább nekiszökjek a publicistáskodásnak. De mostmár így van jól. Mert rájöttem, hogy sokkal apróbb cuccokkal érdemesebb foglalkozni, ami talán tényleg valamit segít, vagy megvilágít, vagy lehetővé tesz egy árnyaltabb értelmezést. Ilyen ügy volt a tanszindexes metto-botrány, ezért erről is szükségesnek láttam mondani valamit: A Transindex és a Metoo: kezdet vagy vég?
Most azon merengek, hogy ez sok vagy kevés egy évre? Nem tudom eldönteni, de azért meg vagyok elégedve. Mert bár nem látszik, elég sokat dolgoztam, fejlődtem ezen a területen. Valahogy ráéreztem, hogy mi az a sajtó (jó na, agyonolvastam magam a témában), mi az a közélet, milyen kiállni a (pici provi) nyilvánosságba. Ami fontosabb ennél a tanulási folyamatnál is: problémává vált valami olyan, hogy ebben az egész idióta világban nekem van valamilyen felelősségem, mert valamit (picit provincit) tehetek vagy elmulaszthatok. Saját felelősségem van, ejsze. Rohadtul kell gondolkozzak, foglalkozzak azzal a fura izével, amit többnyire „közjó”-nak neveznek, s soha senki sem látta, nem tudja mi az.
Ezért jelentkeztem egy kiadóhoz rovatszerkesztői állásra. Életmód rovat. Nye. Egyszerre vicces, hecces és rettenetesen komoly. Éppen azért, mert meg kell valahogy érteni, hogy ez a sok ember miért olyan amilyen, hogyan él, hogyan gondolkodik. Ráadásul egy olyan világban ami a lehető legzűrösebb, s legzavarosabb. S ezek a hülye emberek nem hülyék, csak túl vannak tájékozodva, s el vannak vesztődve. Persze én is. Az állásinterjú jól ment, minden korrekt volt, de mégsem lettem a szerkesztőség munkatársa, mert: „Köztünk szólva sajnálom, hogy csak ilyen állást hirdettünk meg, utálni fogsz, de azt mondom, hogy egy ilyen jellegű rovathoz túlképzett vagy.” Viszont lehet, hogy mégis lesz majd valami együttműködésem ezzel a szerkesztőséggel, de az már a jövő sztorija lesz. Ha lesz. Mint ahogy megtörténhet, hogy a publicistáskodást is folytatom, vagy elkezdem végre komolyan.

Három
Bocs, ha untatlak. Kicsit én is meguntam a sajtósságról beszélni. Még annyit: valamilyen módon ígyis-úgyis sajtósodni fogok. Azért a nyavalyán kényelmetlen belátásért, hogy személyes felelősség, közélet, közjó, pici provincia. Hülye intellektualizmus, értelmieskedés, s mégis rohadtul kell ide.
Na, megyek készítek még egy kávét, mert kezdek visszaálmosodni nagyon, s keresek majd valamilyen másik zenét – a Tabula Rasa lejárt – s mindjárt folytatom, hogy hogy vagyok, s mi van, ilyesmik, bláblá. Hegel!
Van kávé, s nincs is olyan rettenetesen hideg, kiültem a balkonra. Mostmár nem sűt a csámpásodó nap a monitorra itt is lehet sztorizgatni, egy kávé mellett. S zenét is találtam, Max Richter Vivaldi évszakainak rekomponálását. Hallgasd csak: tuggya isten én mér szeretem, de szeretem. Upsz kezd leégni a cigim, pedig azt nagyon be kellene ma osztani.
Erről jut szembe, hogy találtam Kolozsváron egy olyan konyhát, ahol tudnék élni, tudod olyan mint a monostori konyha, ó az a kicsi kedves konyha hogy hiányzik… Szóval találtam egy olyan helyet, ahol lehet konyhafilozófiálni. Erre nagyon szükségem lenne, de sajnos nem az enyém. Valahogy mégis be kellene oda költözzek, hallod Árpi?... Ott még a könyvem is meg tudnám írni. De ez már más téma, hehe, s félig vicc.
Az idén még fontos volt, hogy részt vettem egy forgatáson. Ez volt a „művészkedős” évi tevékenységem, hiszen én játszottam az egyik főszereplőt, mint amatőr színészkedő emberke. A film még nincs kész, s talán sosem lesz kész, mert a hangfelvételek nem lettek a legjobbak. Meg amúgy is, nagyon béna vagyok az ilyesmiben, hogy színiség. De ami lényeges, hogy a színiség elleni összes előítéletem megalapozatlannak bizonyult, ezért jó hatással felerősítettem őket. Most még előítéletesebb vagyok, de sokkal tudatosabban, ami azért megnyit egy rakás eddig zártnak tűnő lehetőséget. Na, de ez is már a jövő meséje, majd kiderül mi lesz. Ide tartozik még, hogy ezzel egybeesett a 2017-es kirándulásom is. Tudod, nem szeretek kirándulni, jól megvagyok mozdulatlanul, jobban lehet a mocorgásokat figyelni, szemlélni. Nem kell elmenjek sehova, hogy ráérezzek merre megy a világ. Na, de mégis voltam, mászkáltam egyet székelyföldön. Láttam fenyőfát, hegyeket, füstős városkákat, elhagyatott bányát, s vezettem éjszaka egy Aro 10-est, s ahogy illik arrafele a nagy pálinkázás is megvolt. Nem bánom, ez mostmár mindennel együtt: rendben van.
Közben bejöttem, begubóztam az ágyba, mert mégsincs olyan jó idő kint a nagyvilágaban.

Négy
És még mindig álmos vagyok, bár a zsimbességem enyhült. Lehet ma is kimegyek az Insomniába, pedig lehet le kellene szoktassam magam róla.
Mi is volt még az idén? Jaj, olvastam. Se sokat, se keveset, talán éppen eleget. Mittomén mi az olvasásnak a mértéke. Ami jó volt az Donna Tart, meg Pamuk. Ők az idéni felfedezettek. Tudom sokszor mondtam, hogy nem olvasok szépirodalmat, mert ami benne fontos és vagány az a filozófia, de ez persze sosem volt igaz. Olvastam mindig valamit. S még olvastam tudománykodó szövegeket is, főleg vallás-izéket (az iszlámról, egyebekről), és néhány pszichológiás nyavalyát is. Mert bár ezek minden további nélkül marhaságok a filozófiához képest, azért annyira nem vagyok hülye, hogy ne követgessem, s ne ismerjem el a tudománykodás értelmét. Azzal van igazából baj, hogy azt hiszik az igazságot képviselik. Mert dehogy: a tudomány csak egy emberi tudatmód, létmód, mi csináljuk, mi csesszük el, s elég távol áll az igazságtól. Ez megint más téma.
Olvastam még… Beauvoirt, meg még néhány feminista szöveget is. Ezeket meghatározónak, és fontosnak tartom. Sőt, a lehető legradikálisabban feminista lettem: embereknek tekintem a nőket. Erről talán máskor, mert nagyon leterhelt meg elirányított tématömb ma ez.

Öt
Hegelt olvasok. Az idén ez az utolsó könyv, de lehet, hogy átvisz a másik évbe is. Azért érdekel ez a szörnyeteg, mert nekem most a személyesség lett a fontos, de nem kérek a modernitás szubjektum centrikusságából. De ahhoz, hogy kimásszak belőle, ebből a ragadós nyavalyából ami mindannyiunkat rettenetesen meghatároz, kell ismerjem. Olvasom hát Hegelt, persze nagyon keveset értek belőle. Nem gondolom komolyan, hogy nem lehet megérteni, de tényleg nem lehet, mert tiszta hülye a csávó.
Kell ez a könyvemhez. Ez a kutatás része. Akkor is, ha hihetetlen, hidd el, tényleg foglalkozok filozófiával, meg a könyvvel. Még fogalmam sincs hogyan s mi lesz belőle, s már csak 5 hónapom van, de nem aggódok. Legfeljebb nem lesz meg, de azzal sem veszít semmit a világ.

Fotó: Dósa Karolt
Még mesélhetnék itt össze-vissza sokmindent, de majd máskor.
Hogy vagyok? Megvagyok. Van egy kép is, hogy láthassad.
Sőt van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kezdem megérteni magam, s ezt a világot. Erről majd ismét csak a jövő fog szólni.
Addig még alszok egynéhányat.