Most nagyon álmos vagyok. Csak
pislogok bele a világba. Pedig már egy ideje felkeltem, főztem kávét, elszívtam
két cigit; most várom a hatását. De addig is, meg kellene írjam ezt a szöveget,
mert olyan rég megígértem neked.
Egy
Kell valamilyen zene, ami majd
viszi a szöveget. Azt hiszem ez jó lesz: Arvo Pärt: Tabula
Rasa. Jó ez a hegedűs izé, piszkálja kicsit a lelkem. Belebizsereg, s talán
elkezd néhány gondolat is motoszkálni bennem, ami segít megírni ezt a
nyavalyát. Lehet kicsit zsimbes vagyok: de abban a jó értelemben, amit lehet
élvezni. Na.
A fő kérdés az, hogy mostanában
hogy vagyok. Hát úgy vagyok, hogy közeledik ennek a hülye évnek a vége.
Ilyenkor kicsit el leszek vonatkozva, mert bekapcsol valami önreflexió, vagy
valami olyasmi. A dolgok megnyúlnak, az idő kiterül, az élmények eltávolodnak,
torzulás közben megtalálják a helyüket, kicsit mocorognak, majd beilleszkednek
az élettörténetembe. Olyan ez, mint mikor este, lefekvés előtt a kicsi rucák
kimásznak a vízből, s tollászkodnak, elrendezik magukat. Valami ilyesmit
csinálok, valahogy így vagyok. Tollászkodom a lelkem. Szép ez a folyamat, még
esztétikája is van, plasztikus, ezt szeretem a decemberben. Nem tervezni még,
csak rendet rakni. Vagy legalábbis megpróbálni.
Szóval izé. Most még nem derült
ki, hogy hogy vagyok, lehet jól, lehet rosszul, ám minden esetre nem érzem
rosszul magam. Érdekes mekkora különbség tud lenni a között, hogy „hogy vagy”
és „hogy érzed magad”.
Egyik kérdés az, hogy miért nem
írtam az idén erre a blogra. Mert az idén tényleg nem írtam semmit ide, vagyis
nem jelentettem meg. Mert azért írogattam ezt azt, de persze, ha azt gondolod,
hogy igazából nem csináltam semmit – abban is van egy kupac igazság.
Azért nem közöltem semmit itt,
mert nem volt mit. Tényleg nem. Mert így visszagondolkozva magam az idénbe’,
úgy-így elvonatkozva, azt látom, hogy amit írtam az vagy nagyon-nagyon
személyes lett, vagy túl személytelenül személyes. S ezeket a nagyon személyes
dolgokat azért nem teszem ide ki. A személytelenül személyes cuccok pedig
megvannak szétszóródva a neten, ezek valami publicisztikáskodások kísérletei. Azért
összegyűjtöm most ide is, kicsit legyenek egy helybe.
Kettő
Az első ilyen beleszólásom a
közéleti nyavalyákban azért volt, mert Gyergyóban gyújtogatás volt, a székelyek
letámadták a saját cigány kissebségüket: s ezért kicsit felháborított, hogy ilyesmit
csinálunk. Azt gondoltam, hogy sokan nem is veszik észre, hogy mennyire
elfogadhatatlan az ilyesmi, így meg kellett szólaljak, ebből lett a Cigányság – székelység
szöveg, ami valami baráti levélnek van szánva, ki a mi kicsiny, provinciális
nagyvilágunkba. De ennek volt egy apró előzménye is, hogy a 127 Filozófia
önképzőkörében kicsit azon vitatkoztunk, hogy helyes felpofozni a nácikat. Erre
írtam egy szövegecskét, ahol meg akartam érteni a nácikat – ez is a címe: Megérteni
a nácikat. Ez volt az a szöveg, ami kapcsán rájöttem, hogy talán nem
teljesen hülyeség és maximális ostobaság, ha egy nagyobb nyilvánosság előtt
megszólalok. De az igazán nyilvános megszólalásom bele a magyar közéletbe’ az a
transzindexes cikkem lett, amikor Orbán Viktor tusványoson mondott egy rakás
vitatható baromságot, de az egész média arra reagált, hogy a közönség
megtépázott egy tüntetőt. Gondoltam kicsit elemzem a szpíccsét, abból a
szempontból, hogy nekem, mint erdélyi magyarnak mi jön le belőle; ez a Ha Erdélybe jössz,
tiszteletben kell tartanod a kultúránkat. Na ez egy apró sikerélmény is
lehetett volna, mert hiszen tényleg ez már egy közéleti megnyikkanás volt, több
portál is átvette, vagy legalább szemlézte, sőt még az amcsi sajtóban is
utaltak rá egyszer. És azért apró sikerélmény, mert tulajdonképpen hülyeség
volt. Mert csak az történt, hogy aki ellenzéki volt Orbánnal szemben, azt
megerősítette ebben, aki meg híve volt, az úgyis az maradt. Egy pici „nagy hűhó
semmiért”. Azt hiszem ebből a tapasztalatból lett az, hogy ma már nem nagyon
akarok politikai témákról írni. Nincs kinek. Ettől a belátástól kicsit
ledöbbentem, s megnémultam – miközben ekkor kellett volna a lehető leginkább
nekiszökjek a publicistáskodásnak. De mostmár így van jól. Mert rájöttem, hogy
sokkal apróbb cuccokkal érdemesebb foglalkozni, ami talán tényleg valamit
segít, vagy megvilágít, vagy lehetővé tesz egy árnyaltabb értelmezést. Ilyen
ügy volt a tanszindexes metto-botrány, ezért erről is szükségesnek láttam
mondani valamit: A Transindex és a Metoo: kezdet vagy vég?
Most azon merengek, hogy ez sok
vagy kevés egy évre? Nem tudom eldönteni, de azért meg vagyok elégedve. Mert
bár nem látszik, elég sokat dolgoztam, fejlődtem ezen a területen. Valahogy
ráéreztem, hogy mi az a sajtó (jó na, agyonolvastam magam a témában), mi az a
közélet, milyen kiállni a (pici provi) nyilvánosságba. Ami fontosabb ennél a
tanulási folyamatnál is: problémává vált valami olyan, hogy ebben az egész
idióta világban nekem van valamilyen felelősségem, mert valamit (picit
provincit) tehetek vagy elmulaszthatok. Saját felelősségem van, ejsze. Rohadtul
kell gondolkozzak, foglalkozzak azzal a fura izével, amit többnyire „közjó”-nak
neveznek, s soha senki sem látta, nem tudja mi az.
Ezért jelentkeztem egy kiadóhoz
rovatszerkesztői állásra. Életmód rovat. Nye. Egyszerre vicces, hecces és
rettenetesen komoly. Éppen azért, mert meg kell valahogy érteni, hogy ez a sok
ember miért olyan amilyen, hogyan él, hogyan gondolkodik. Ráadásul egy olyan
világban ami a lehető legzűrösebb, s legzavarosabb. S ezek a hülye emberek nem
hülyék, csak túl vannak tájékozodva, s el vannak vesztődve. Persze én is. Az
állásinterjú jól ment, minden korrekt volt, de mégsem lettem a szerkesztőség
munkatársa, mert: „Köztünk szólva sajnálom,
hogy csak ilyen állást hirdettünk meg, utálni fogsz, de azt mondom, hogy egy
ilyen jellegű rovathoz túlképzett vagy.” Viszont lehet, hogy mégis lesz
majd valami együttműködésem ezzel a szerkesztőséggel, de az már a jövő sztorija
lesz. Ha lesz. Mint ahogy megtörténhet, hogy a publicistáskodást is folytatom,
vagy elkezdem végre komolyan.
Három
Bocs, ha untatlak. Kicsit én is
meguntam a sajtósságról beszélni. Még annyit: valamilyen módon ígyis-úgyis
sajtósodni fogok. Azért a nyavalyán kényelmetlen belátásért, hogy személyes
felelősség, közélet, közjó, pici provincia. Hülye intellektualizmus,
értelmieskedés, s mégis rohadtul kell ide.
Na, megyek készítek még egy
kávét, mert kezdek visszaálmosodni nagyon, s keresek majd valamilyen másik
zenét – a Tabula Rasa lejárt – s mindjárt folytatom, hogy hogy vagyok, s mi
van, ilyesmik, bláblá. Hegel!
Van kávé, s nincs is olyan
rettenetesen hideg, kiültem a balkonra. Mostmár nem sűt a csámpásodó nap a
monitorra itt is lehet sztorizgatni, egy kávé mellett. S zenét is találtam, Max Richter Vivaldi
évszakainak rekomponálását. Hallgasd csak: tuggya isten én mér szeretem, de
szeretem. Upsz kezd leégni a cigim, pedig azt nagyon be kellene ma osztani.
Erről jut szembe, hogy találtam
Kolozsváron egy olyan konyhát, ahol tudnék élni, tudod olyan mint a monostori
konyha, ó az a kicsi kedves konyha hogy hiányzik… Szóval találtam egy olyan
helyet, ahol lehet konyhafilozófiálni.
Erre nagyon szükségem lenne, de sajnos nem az enyém. Valahogy mégis be kellene
oda költözzek, hallod Árpi?... Ott még a könyvem is meg tudnám írni. De ez már
más téma, hehe, s félig vicc.
Az idén még fontos volt, hogy részt
vettem egy forgatáson. Ez volt a „művészkedős” évi tevékenységem, hiszen én
játszottam az egyik főszereplőt, mint amatőr színészkedő emberke. A film még
nincs kész, s talán sosem lesz kész, mert a hangfelvételek nem lettek a
legjobbak. Meg amúgy is, nagyon béna vagyok az ilyesmiben, hogy színiség. De
ami lényeges, hogy a színiség elleni összes előítéletem megalapozatlannak
bizonyult, ezért jó hatással felerősítettem őket. Most még előítéletesebb
vagyok, de sokkal tudatosabban, ami azért megnyit egy rakás eddig zártnak tűnő
lehetőséget. Na, de ez is már a jövő meséje, majd kiderül mi lesz. Ide tartozik
még, hogy ezzel egybeesett a 2017-es kirándulásom is. Tudod, nem szeretek
kirándulni, jól megvagyok mozdulatlanul, jobban lehet a mocorgásokat figyelni, szemlélni.
Nem kell elmenjek sehova, hogy ráérezzek merre megy a világ. Na, de mégis
voltam, mászkáltam egyet székelyföldön. Láttam fenyőfát, hegyeket, füstős
városkákat, elhagyatott bányát, s vezettem éjszaka egy Aro 10-est, s ahogy
illik arrafele a nagy pálinkázás is megvolt. Nem bánom, ez mostmár mindennel
együtt: rendben van.
Közben bejöttem, begubóztam az
ágyba, mert mégsincs olyan jó idő kint a nagyvilágaban.
Négy
És még mindig álmos vagyok, bár
a zsimbességem enyhült. Lehet ma is kimegyek az Insomniába, pedig lehet le
kellene szoktassam magam róla.
Mi is volt még az idén? Jaj,
olvastam. Se sokat, se keveset, talán éppen eleget. Mittomén mi az olvasásnak a
mértéke. Ami jó volt az Donna Tart, meg Pamuk. Ők az idéni felfedezettek. Tudom
sokszor mondtam, hogy nem olvasok szépirodalmat, mert ami benne fontos és
vagány az a filozófia, de ez persze sosem volt igaz. Olvastam mindig valamit. S
még olvastam tudománykodó szövegeket is, főleg vallás-izéket (az iszlámról,
egyebekről), és néhány pszichológiás nyavalyát is. Mert bár ezek minden további
nélkül marhaságok a filozófiához képest, azért annyira nem vagyok hülye, hogy
ne követgessem, s ne ismerjem el a tudománykodás értelmét. Azzal van igazából
baj, hogy azt hiszik az igazságot képviselik. Mert dehogy: a tudomány csak egy
emberi tudatmód, létmód, mi csináljuk, mi csesszük el, s elég távol áll az
igazságtól. Ez megint más téma.
Olvastam még… Beauvoirt, meg
még néhány feminista szöveget is. Ezeket meghatározónak, és fontosnak tartom.
Sőt, a lehető legradikálisabban feminista lettem: embereknek tekintem a nőket.
Erről talán máskor, mert nagyon leterhelt meg elirányított tématömb ma ez.
Öt
Hegelt olvasok. Az idén ez az
utolsó könyv, de lehet, hogy átvisz a másik évbe is. Azért érdekel ez a
szörnyeteg, mert nekem most a személyesség lett a fontos, de nem kérek a
modernitás szubjektum centrikusságából. De ahhoz, hogy kimásszak belőle, ebből
a ragadós nyavalyából ami mindannyiunkat rettenetesen meghatároz, kell
ismerjem. Olvasom hát Hegelt, persze nagyon keveset értek belőle. Nem gondolom
komolyan, hogy nem lehet megérteni, de tényleg nem lehet, mert tiszta hülye a
csávó.
Kell ez a könyvemhez. Ez a
kutatás része. Akkor is, ha hihetetlen, hidd el, tényleg foglalkozok
filozófiával, meg a könyvvel. Még fogalmam sincs hogyan s mi lesz belőle, s már
csak 5 hónapom van, de nem aggódok. Legfeljebb nem lesz meg, de azzal sem
veszít semmit a világ.
Fotó: Dósa Karolt |
Még mesélhetnék itt
össze-vissza sokmindent, de majd máskor.
Hogy vagyok? Megvagyok. Van egy kép is, hogy láthassad.
Sőt van egy olyan sanda gyanúm,
hogy a kezdem megérteni magam, s ezt a világot. Erről majd ismét csak a jövő
fog szólni.
Addig még alszok egynéhányat.