Nemrég, május 3-án volt a Nemzetközi sajtószabadság napja.
Ilyenkor a sajtóval foglalkozó nemzetközi szervezetek ünnepségeket,
konferenciákat rendeznek, kiadják a sajtószabadságra vonatkozó rangsorolásokat
és egyéb statisztikákat, illetve megemlékeznek a meggyilkolt, börtönbe zárt,
üldözött és zaklatott újságírókról.
Természetesen nekünk, magyaroknak, ettől
független hivatalos magyar sajtó napunk is van, amit március 15-én ünnepelünk.
Így emlékezünk az első szabad sajtótermékünk megjelenésére, az 1848-as
forradalom 12 pontjára, amit már kisiskolás korunkból ismerünk. „Mit kíván a
magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés. 1. Kívánjuk a’ sajtó
szabadságát, censura eltörlését.” – s így tovább.
Persze a március 15 nem csak a
sajtóról szól, és a buzgó ünneplések közepette a magyar újságírók főként azzal
vannak elfoglalva, hogy az elhangzó politikai beszédeket közvetítsék; nem
nagyon van idejük foglalkozásukról merengve ünnepelni. Talán, majd a Nemzetközi
sajtószabadság napján.
De közben kiderült, hogy ekkor sem
igazán van okunk ünnepelni. Az idén ezen a napon a vezető hírek címe többnyire
ilyesmi volt: „Lejjebb került Magyarország a sajtószabadság-ranglistán”. Azaz a
nemzetközi indexek szerint egyre kevésbé szabad a magyar sajtó. És sajnos már
évek óta erről írnak ezen a napon, ha írnak. Mert sok sajtóorgánumnak
kényelmesebb, ha inkább eltekint ettől a naptól, s meg sem említi. Minek is
beszélni ilyen kényelmetlen dolgokról, hogy egyre nagyobb nyomás alatt egyre
kevésbé lehet szabadon tájékoztatni és tájékozódni?
Érdeles lenne elgondolkozni azon,
hogy ha a Nemzetközi sajtószabadság
értékelésen Románia 44-ik helyen szerepel, 23,65 ponttal, illetve
Magyarország a 73-ik, 29,11 ponttal, akkor mi a helyzet a romániai magyar
sajtóval? Mennyire szabad a sajtónk?
Az biztos, hogy nem lehet
ugyanazokkal az indexekkel mérni, mint ahogy különböző országok esetében eljárt
a Riporterek Határok Nélkül szervezet. Hiszen abban a sajátos helyzetben van,
hogy egy eléggé bonyolult hatásösszefüggésben egyszerre két államtól is függ:
Romániától és Magyarországtól is egyaránt.
Hiszen vannak olyan sajtóorgánumok,
amelyeket a Román állam tart fenn, állami finanszírozással. Vannak olyanok,
amelyeket különféle alapítványok, szervezetek adnak ki, és ezek Román és
Magyarországi támogatást is kapnak. Anyagi szempontból ezek mellett még
számolni kell nemzetközi pályázatokból, olvasói- és egyéb adományokból szerzett
támogatásokkal, illetve még ott van a piaci-kereskedelmi aspektus is, a maga
területi változóival.
Másrészt ugyancsak fontos szempont a
politikai-hatalmi kiszolgáltatottság. Mert amint a rangsorolásból is kitűnik,
Románia kevésbé szól bele a sajtó tartalmi összefüggéseibe, Magyarország ezzel
ellentétben sokkal erőteljesebben, akkor jó kérdés, hogy a romániai magyar
sajtó mennyire szabad? Ebből következőleg látszólag eléggé független lehetne. Hiszen
Románia szempontjából a magyar sajtó nem egy fontos probléma, fenyegetést sem
jelent, s politikailag sem meghatározó, s ezen az alapon felőle a kissebségek a
sajtójukkal azt csinálnak, amit jónak látnak. A másik szempontból pedig az a
helyzet, hogy Magyarország közvetlenül nem szólhat bele egy másik ország
sajtóügyeibe, elvileg nem bír semmilyen korlátozó hatalommal, ergo ebből a
szempontból is alapvetően megvalósulhatna az állampolitikától szabad sajtó. Látszólag.
Mert ha kicsit szétnézünk, akkor
feltűnhet, hogy a Román állam többnyire a partnerének tekintett RMDSZ-re bízza
a magyar kissebségnek szánt támogatást, így az anyagiak elosztásáról-felhasználásáról
tulajdonképpen a Szövetség holdudvara dönt.
A magyar kormány támogatásai ezzel szemben
szórtan érkeznek Erdélybe, bizonyos egyházakhoz, politikai pártokhoz, kiszemelt
egyesületekhez, mint az Erdélyi Médiatér Egyesület, és persze a Szövetséghez
is. Ám ebben az esetben egy felvállaltan illiberális nemzetpolitika van a
háttérben, amely nyíltan azokat támogatja, akik ezt a politikai-hatalmi
struktúrát (a Fideszt) támogatják.
Mindebből levonható a következtetés,
hogy a romániai magyar sajtó politikailag-hatalmilag az RMDSZ holdudvarának
kell megfeleljen, illetve az anyagi támogatásért cserébe a Magyar kormány híve kell
legyen.
Természetesen ez nem jelent közvetlen
politikai-hatalmi kontrollt a sajtó tartalma felett (ha így lenne, ez a cikk
sem jelenthetne meg), hanem inkább a kiadók, alapítványok, szervezetek,
szerkesztőségek és munkatársainak anyagi kiszolgáltatottságából fakadó
öncenzúráról beszélhetünk. Az erdélyi újságíró, szerkesztő pontosan tudja
meddig mehet el úgy, hogy ne sértse ezt a politikai-hatalmi szférát. S ha mégis
feszegeti a határt, netán át is lépi, előrelátható következményekkel kell
számoljon.
És ezek a következmények egyáltalán
nem ártalmatlanok. Ugyanis az anyagi kiszolgáltatottság miatt, a támogatók
bármikor megszüntethetnek egy lapot, ahogy az megtörtént az Erdélyi
Riporttal 2016 decemberében. Vagy felbonthatják a
munkaszerződést, mint ahogy ez megesett Gál
Máriával és Ágoston Hugóval, illetve e-mailben közlik, hogy nem tartanak
igényt olyan publicisztikai anyagokat közlő emberek munkájára, mint Krebsz
János, Spielmann Mihály, Cseke Gábor
(Új Magyar Szó, 2016 december). De olyan is megtörtént, hogy egy szerkesztőség el
kellett költözzön, mert hirtelen megemelték a bérleti díjat (Transindex
- Iskola Alapítvány, 2017 májusa). De a karaktergyilkosságra, a leszámolásra,
és az online lincselések gerjesztésére is van példa (lásd
Parászka Boróka esetét 2018-ban).
(Megjegyzés: jellemző, hogy a felsorolt esetekről nem igazán történt nyilvános, alapos vita, átbeszélés, amely minden részletet tisztázott volna. Jelzem, hogy a történetek gyakran ellentmondásosak és körültekintő értelmezésre, vizsgálatra szorulnának. Ami még várat magára, úgy tűnik erre se anyagi keret, se szándék, se bevett gyakorlat nincs...)
(Megjegyzés: jellemző, hogy a felsorolt esetekről nem igazán történt nyilvános, alapos vita, átbeszélés, amely minden részletet tisztázott volna. Jelzem, hogy a történetek gyakran ellentmondásosak és körültekintő értelmezésre, vizsgálatra szorulnának. Ami még várat magára, úgy tűnik erre se anyagi keret, se szándék, se bevett gyakorlat nincs...)
Könnyen belátható, hogy ha az
újságírók munkáját az öncenzúra határozza meg, akkor eléggé sérül a sajtó
szabadsága. Természetesen a sajtó szabadságának mindig voltak és vannak
korlátai, s ezek többnyire törvények által kodifikáltak, más részük pedig a
szerkesztőségek mérlegelésére és belátására van bízva. De teljesen más az az
eset, amikor egy cikk azért nem kerülhet nyilvánosság elé, mert sajtóetikai
vagy szakmai belátásból a szerkesztőség nem publikálja – ez tulajdonképpen
minden jól működő szerkesztőség jellemzője, ez nem sérti a sajtó szabadságát:
hiszen önként, belátásból nem közölnek valamit. Ezt sosem szabad
összetéveszteni azzal, amikor azért tartanak vissza egy cikket, azért nem írnak
egy témáról, mert félnek. Ha a félelem irányít, akkor nem a szabad
mérlegelés.
Az anyagi és a politikai-hatalmi kiszolgáltatottságon
túl, úgy gondolom, még van egy faktor, ami meghatározó a sajtószabadságra: ez a
közvélemény, vagy a nyilvánosság. Ettől a tényezőtől eltekintenek a „nagy”
(nemzetközi, kontinentális, állami) felméréseken, mert bár az olvasók akkor is hatással
vannak a sajtóra, az nincs kiszolgáltatva neki.
De egy kisebbségi léthelyzetben a
közvélemény, a nyilvánosság döntő fontosságú lehet. Ugyanis egy szűk körben –
és a kisebbség mindig egy szűk közösség– nem tud megvalósulni egy valódi
pluralizálódás, hiszen minél kisebb mikroközösségek jönnek létre, annál
kevesebb erőforráshoz férnek hozzá. Így az általában vett romániai magyar sajtó
a megszerzett anyagi- és politikai támogatással kénytelen úgy gazdálkodni, hogy
a közvélemény (legalább egy részének) támogatását is elnyerje: különben
megszüntetik. És a harc az olvasókért a közvéleménynek való behódolással,
hízelgéssel történik.
S mivel az erdélyi közösség jelentős
része főként a magyarországi médiatermékekből tájékozódik, s ez hatással van a
közvélemény formálódására, a helyi sajtó kénytelen – ebből a szempontból is –
ismételten alárendelődni a magyarországi kormány által létrehozott és irányított
szcénának, hangulatnak és minőségnek.
Ennek számos negatív hatása van:
kezdve a hírek szelektálásának és tálalásának módjától, a nyilvánosságot
foglalkoztató tematikákon keresztül, az emberek véleményformáló képességéig,
arról nem is beszélve, hogy rontja a helyi sajtó minőségét. Gyakran megtörténik,
hogy egy magyarországi sztár vagy közszereplő botrányáról többet beszélünk, mint
saját dolgainkról. Sőt mindeközben nem igazán vagyunk tisztában az itthoni
helyzetünkkel. Ennek az a végeredménye, hogy a romániai magyar közösség
elveszíti a valóságérzékét, és olyan problémák ellen harcol, amelyek számára
nem is valósak, vagy tájékozatlanságból olyan lehetőségeket veszít el, amelynek
hosszú távon meghatározóak.
Természetesen e nélkül is volt, van,
és lesz elég problémánk. Ám valahol a sajtónak felelőssége és szerepe lenne
abban, hogy olyan nyilvánosságokat hozzon létre, amelyek tájékozottak, jól
informáltak, képesek felismerni és megoldani a közös problémájukat.
Ehhez pedig égető szükségünk van
pontos, tényszerű, pártatlan sajtóra, emberséges és felelős véleményformálásra,
és felkészült szakemberekre.
Sajtószabadság nélkül ezek a kívánalmak nem valósulhatnak meg.
Nem hiszem, hogy a romániai magyar
sajtó valaha is teljesen szabaddá, függetlenné válhat. De törekednie kell rá,
mert a sajtószabadság nem csak a sajtó szabadsága: a társadalomé is, amelyet
szolgál, az embereké. A mi szabadságunk a tét.
Márpedig ez nem olyan valami, amit
elérünk, s minden rendben van. Hanem egy folyamatosan tevékeny, küszködő módja
a létezésünknek.
2018.
május 5