Vélekedés a sajtónk szabadságáról

Nemrég, május 3-án volt a Nemzetközi sajtószabadság napja. Ilyenkor a sajtóval foglalkozó nemzetközi szervezetek ünnepségeket, konferenciákat rendeznek, kiadják a sajtószabadságra vonatkozó rangsorolásokat és egyéb statisztikákat, illetve megemlékeznek a meggyilkolt, börtönbe zárt, üldözött és zaklatott újságírókról.

Természetesen nekünk, magyaroknak, ettől független hivatalos magyar sajtó napunk is van, amit március 15-én ünnepelünk. Így emlékezünk az első szabad sajtótermékünk megjelenésére, az 1848-as forradalom 12 pontjára, amit már kisiskolás korunkból ismerünk. „Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés. 1. Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.” – s így tovább.

Persze a március 15 nem csak a sajtóról szól, és a buzgó ünneplések közepette a magyar újságírók főként azzal vannak elfoglalva, hogy az elhangzó politikai beszédeket közvetítsék; nem nagyon van idejük foglalkozásukról merengve ünnepelni. Talán, majd a Nemzetközi sajtószabadság napján.

De közben kiderült, hogy ekkor sem igazán van okunk ünnepelni. Az idén ezen a napon a vezető hírek címe többnyire ilyesmi volt: „Lejjebb került Magyarország a sajtószabadság-ranglistán”. Azaz a nemzetközi indexek szerint egyre kevésbé szabad a magyar sajtó. És sajnos már évek óta erről írnak ezen a napon, ha írnak. Mert sok sajtóorgánumnak kényelmesebb, ha inkább eltekint ettől a naptól, s meg sem említi. Minek is beszélni ilyen kényelmetlen dolgokról, hogy egyre nagyobb nyomás alatt egyre kevésbé lehet szabadon tájékoztatni és tájékozódni?

Érdeles lenne elgondolkozni azon, hogy ha a Nemzetközi sajtószabadság értékelésen Románia 44-ik helyen szerepel, 23,65 ponttal, illetve Magyarország a 73-ik, 29,11 ponttal, akkor mi a helyzet a romániai magyar sajtóval? Mennyire szabad a sajtónk?

Az biztos, hogy nem lehet ugyanazokkal az indexekkel mérni, mint ahogy különböző országok esetében eljárt a Riporterek Határok Nélkül szervezet. Hiszen abban a sajátos helyzetben van, hogy egy eléggé bonyolult hatásösszefüggésben egyszerre két államtól is függ: Romániától és Magyarországtól is egyaránt.

Hiszen vannak olyan sajtóorgánumok, amelyeket a Román állam tart fenn, állami finanszírozással. Vannak olyanok, amelyeket különféle alapítványok, szervezetek adnak ki, és ezek Román és Magyarországi támogatást is kapnak. Anyagi szempontból ezek mellett még számolni kell nemzetközi pályázatokból, olvasói- és egyéb adományokból szerzett támogatásokkal, illetve még ott van a piaci-kereskedelmi aspektus is, a maga területi változóival.

Másrészt ugyancsak fontos szempont a politikai-hatalmi kiszolgáltatottság. Mert amint a rangsorolásból is kitűnik, Románia kevésbé szól bele a sajtó tartalmi összefüggéseibe, Magyarország ezzel ellentétben sokkal erőteljesebben, akkor jó kérdés, hogy a romániai magyar sajtó mennyire szabad? Ebből következőleg látszólag eléggé független lehetne. Hiszen Románia szempontjából a magyar sajtó nem egy fontos probléma, fenyegetést sem jelent, s politikailag sem meghatározó, s ezen az alapon felőle a kissebségek a sajtójukkal azt csinálnak, amit jónak látnak. A másik szempontból pedig az a helyzet, hogy Magyarország közvetlenül nem szólhat bele egy másik ország sajtóügyeibe, elvileg nem bír semmilyen korlátozó hatalommal, ergo ebből a szempontból is alapvetően megvalósulhatna az állampolitikától szabad sajtó. Látszólag.

Mert ha kicsit szétnézünk, akkor feltűnhet, hogy a Román állam többnyire a partnerének tekintett RMDSZ-re bízza a magyar kissebségnek szánt támogatást, így az anyagiak elosztásáról-felhasználásáról tulajdonképpen a Szövetség holdudvara dönt.

A magyar kormány támogatásai ezzel szemben szórtan érkeznek Erdélybe, bizonyos egyházakhoz, politikai pártokhoz, kiszemelt egyesületekhez, mint az Erdélyi Médiatér Egyesület, és persze a Szövetséghez is. Ám ebben az esetben egy felvállaltan illiberális nemzetpolitika van a háttérben, amely nyíltan azokat támogatja, akik ezt a politikai-hatalmi struktúrát (a Fideszt) támogatják.

Mindebből levonható a következtetés, hogy a romániai magyar sajtó politikailag-hatalmilag az RMDSZ holdudvarának kell megfeleljen, illetve az anyagi támogatásért cserébe a Magyar kormány híve kell legyen.

Természetesen ez nem jelent közvetlen politikai-hatalmi kontrollt a sajtó tartalma felett (ha így lenne, ez a cikk sem jelenthetne meg), hanem inkább a kiadók, alapítványok, szervezetek, szerkesztőségek és munkatársainak anyagi kiszolgáltatottságából fakadó öncenzúráról beszélhetünk. Az erdélyi újságíró, szerkesztő pontosan tudja meddig mehet el úgy, hogy ne sértse ezt a politikai-hatalmi szférát. S ha mégis feszegeti a határt, netán át is lépi, előrelátható következményekkel kell számoljon.

És ezek a következmények egyáltalán nem ártalmatlanok. Ugyanis az anyagi kiszolgáltatottság miatt, a támogatók bármikor megszüntethetnek egy lapot, ahogy az megtörtént az Erdélyi Riporttal 2016 decemberében. Vagy felbonthatják a munkaszerződést, mint ahogy ez megesett Gál Máriával és Ágoston Hugóval, illetve e-mailben közlik, hogy nem tartanak igényt olyan publicisztikai anyagokat közlő emberek munkájára, mint Krebsz János, Spielmann Mihály, Cseke Gábor (Új Magyar Szó, 2016 december). De olyan is megtörtént, hogy egy szerkesztőség el kellett költözzön, mert hirtelen megemelték a bérleti díjat (Transindex - Iskola Alapítvány, 2017 májusa). De a karaktergyilkosságra, a leszámolásra, és az online lincselések gerjesztésére is van példa (lásd Parászka Boróka esetét 2018-ban). 

(Megjegyzés: jellemző, hogy a felsorolt esetekről nem igazán történt nyilvános, alapos vita, átbeszélés, amely minden részletet tisztázott volna. Jelzem, hogy a történetek gyakran ellentmondásosak és körültekintő értelmezésre, vizsgálatra szorulnának. Ami még várat magára, úgy tűnik erre se anyagi keret, se szándék, se bevett gyakorlat nincs...)

Könnyen belátható, hogy ha az újságírók munkáját az öncenzúra határozza meg, akkor eléggé sérül a sajtó szabadsága. Természetesen a sajtó szabadságának mindig voltak és vannak korlátai, s ezek többnyire törvények által kodifikáltak, más részük pedig a szerkesztőségek mérlegelésére és belátására van bízva. De teljesen más az az eset, amikor egy cikk azért nem kerülhet nyilvánosság elé, mert sajtóetikai vagy szakmai belátásból a szerkesztőség nem publikálja – ez tulajdonképpen minden jól működő szerkesztőség jellemzője, ez nem sérti a sajtó szabadságát: hiszen önként, belátásból nem közölnek valamit. Ezt sosem szabad összetéveszteni azzal, amikor azért tartanak vissza egy cikket, azért nem írnak egy témáról, mert félnek. Ha a félelem irányít, akkor nem a szabad mérlegelés. 

Az anyagi és a politikai-hatalmi kiszolgáltatottságon túl, úgy gondolom, még van egy faktor, ami meghatározó a sajtószabadságra: ez a közvélemény, vagy a nyilvánosság. Ettől a tényezőtől eltekintenek a „nagy” (nemzetközi, kontinentális, állami) felméréseken, mert bár az olvasók akkor is hatással vannak a sajtóra, az nincs kiszolgáltatva neki.

De egy kisebbségi léthelyzetben a közvélemény, a nyilvánosság döntő fontosságú lehet. Ugyanis egy szűk körben – és a kisebbség mindig egy szűk közösség– nem tud megvalósulni egy valódi pluralizálódás, hiszen minél kisebb mikroközösségek jönnek létre, annál kevesebb erőforráshoz férnek hozzá. Így az általában vett romániai magyar sajtó a megszerzett anyagi- és politikai támogatással kénytelen úgy gazdálkodni, hogy a közvélemény (legalább egy részének) támogatását is elnyerje: különben megszüntetik. És a harc az olvasókért a közvéleménynek való behódolással, hízelgéssel történik.

S mivel az erdélyi közösség jelentős része főként a magyarországi médiatermékekből tájékozódik, s ez hatással van a közvélemény formálódására, a helyi sajtó kénytelen – ebből a szempontból is – ismételten alárendelődni a magyarországi kormány által létrehozott és irányított szcénának, hangulatnak és minőségnek.

Ennek számos negatív hatása van: kezdve a hírek szelektálásának és tálalásának módjától, a nyilvánosságot foglalkoztató tematikákon keresztül, az emberek véleményformáló képességéig, arról nem is beszélve, hogy rontja a helyi sajtó minőségét. Gyakran megtörténik, hogy egy magyarországi sztár vagy közszereplő botrányáról többet beszélünk, mint saját dolgainkról. Sőt mindeközben nem igazán vagyunk tisztában az itthoni helyzetünkkel. Ennek az a végeredménye, hogy a romániai magyar közösség elveszíti a valóságérzékét, és olyan problémák ellen harcol, amelyek számára nem is valósak, vagy tájékozatlanságból olyan lehetőségeket veszít el, amelynek hosszú távon meghatározóak.

Természetesen e nélkül is volt, van, és lesz elég problémánk. Ám valahol a sajtónak felelőssége és szerepe lenne abban, hogy olyan nyilvánosságokat hozzon létre, amelyek tájékozottak, jól informáltak, képesek felismerni és megoldani a közös problémájukat.

Ehhez pedig égető szükségünk van pontos, tényszerű, pártatlan sajtóra, emberséges és felelős véleményformálásra, és felkészült szakemberekre.  Sajtószabadság nélkül ezek a kívánalmak nem valósulhatnak meg.

Nem hiszem, hogy a romániai magyar sajtó valaha is teljesen szabaddá, függetlenné válhat. De törekednie kell rá, mert a sajtószabadság nem csak a sajtó szabadsága: a társadalomé is, amelyet szolgál, az embereké. A mi szabadságunk a tét.

Márpedig ez nem olyan valami, amit elérünk, s minden rendben van. Hanem egy folyamatosan tevékeny, küszködő módja a létezésünknek.

2018. május 5