A filozófia
nevű izé, tudod, a vidékünkön jóformán csak szövegekben lapul. Ebből elég sok minden
következik. Például az, hogy rohadtúl túlbecsüljük az írást. S tesszük ezt
kétféle módon: egyrészt túlbecsüljük a textust, a szöveget – mintha minden
szöveg Szentírás lenne, még magyarázni se merjük, nehogy kitörölni vele; másrészt
meg mindenki író akar lenni. Vagy még rosszabb: az, író. Ahogy valaki mondta:
az Insomnia tele van elcseszett írókkal és költőkkel. Azt hiszem ez a legékesebb
jele annak, hogy ez tényleg vidék. Radomir Konstantinovič – egy másik régióban – így kezdi a könyvét:
„Tapasztalatvilágunk provinciális.”
De ezzel már
nem csak Kolozsvárról, meg az Insomniáról beszélek. Mert látod, ez a csávó
Jugoszláviában írta meg „A vidék filozófiája” című könyvét. S könnyen lehet,
hogy amire oly büszkék vagyunk, hogy nekünk, magyaroknak mennyi sok
könnyvásárunk van, meg főleg, hogy mennyi nagy írója van a magyar
nyelvterületnek… az csak egy tünet. Azért lehetünk büszkék az irodalmunkra,
mert rohadtúl vidék vagyunk, s itt a kultúra, a mittoménmi, csak szöveg. Csak
textus. Csak könyv. S egy rakás író.
Ezzel nincs
is semmi baj, hiszen ha már provincia, akkor legalább irodalom van. És
komolyan: irodalmunk tényleg van, s tényleg jó. Az Insomniában persze szokott
lenni egy rakás elcseszett író-költő, de azért ott is: van aki tényleg az.
Akkor miről beszélek?... kicsit hiányoznak a farizeusok ebből a történetből.
A farizeus.
Az áruló, a jézusölő írástudó, a szent szövegeket magyarázó, félreolvasó. A scriba. A pap, aki a szövegből prédikál,
a bíró, aki ítél, a tanító, aki nevel, a törvények értője, szóval az írástudó:
aki tud is, nemcsak ír. A görög kultúrában ez az áruló, aki ismeri a
szentséget, és néha szolgálja, néha gyalázza, éli is, meg formálja is, ír is,
meg nem is, ez a filozófus. De nem
borul le a szöveg szentsége előtt; de nem is akar non-stop íróvá válni. Ő csak szereti Szofit, a
bölcsességet, ezt a jó csajt. Szereti, de nem szerelmes vakon. Philo. Ami néha érosz.
De mi nem
vagyunk se zsidók, se görögök. Keresztények vagyunk, vagy azok se. Nálunk
egyszerre lenne szükség a farizeusra és a filozófusra. Nietzsche tudott
valamit, amikor Antikrisztussá vált, s akkor is igaza volt, amikor azt mondta,
hogy ő kikéri magának, nem filozófus, hanem filológus. „Drákói törvény az írók ellen.” – ugye?...
A filozófia
nevű izé a provinciában csak szövegekben van. Ezért lehet az a nagy kapkodás,
hogy publikálni kell. Ezért van az, hogy nekünk két filozófiai folyóiratunk
kell legyen: Kellék és Többlet. De ott van még a Korunk, az
Erdélyi Múzeum, s még jópár cucc, ahol publikálni lehet – tehát – kell. Kell nekünk egy blog (két
nem-működő mellé). Minden eseményről, minden mozzanatról írjunk. Mert az
szöveg, s nekünk szöveg kell. Európa a könyv kultúrája, a Szent Szöveg, a
Könyvek Könyvének a megtestesítője. Amiről nincs textus: az nem is reális. Ha
nincs publikációd (versed, novellád), nem is létezel. A valóság alapelve: „Írok, tehát vagyok.” Nesze Szókratész. Nesze nektek cinikusok.
Persze ekkora
hagyomány súlya alatt félelmetes lehet élni. Jó nagy a tét, he? „Inkább cseszd
el az életed, mint a szöveget.” Találó mondás.
Nem akarok
már írni, mert már nem félek tőle. Nekem már nem muszáj. Én olvasni szeretek.
Hazamegyek, elvetem a kukoricát, kapálok, teszek-veszek, s olvasgatok. S ha nem
tetszik valamelyik szöveg: kijavítom. Átírom. Leszarom.
Így adj nekem
kölcsön könyvet. Én szeretem a könyveket. De nem vagyok szerelmes.
S ezentúl is
azt írok amit akarok, s nem amit kell.
(Vagy csak jár
a szám, persze, mert unatkozok vagy mert élvezek beszélni...)
