A reggeli felkelés az esti lefekvéssel kezdődik. Éppen azzal, hogy nem fekszem le. Tíz óra környékén kihajtunk a szomszéd barátommal a tanyára. Ilyen egyszerűen ez a neve: a tanya. Az út fagyott, jeges, rallyzunk, kézifékes kanyarodások. Szinte mindig akad egy vagy kettő vagy több őz, aki félve néz minket. Szemükben iszonyat, állnak az út közepén, nézik, ahogy közeledünk. Csak az utolsó percben jön meg az erejük, arrébb szökkenek. A tanyánál teszünk-veszünk, éjszakáztassuk az állatokat, nézem ahogy nőnek a borjak. Telefonálok kedvesemnek. Hisz ott van térerő, kegyetlen hideg, természetes csend, és megfagyott gyönyörű táj...
Többnyire éjfélkor bújok ágyba, de még
olvasgatok ezt azt. Mózes Attila regényét fejeztem be, az Egyidejűségek-et, amit az alcíméért vettem kézbe: „Rendhagyó
falumonográfia”. És jó volt. Olyan mint egy Tarr Béla film, csak annyival jobb,
hogy könyv, amit kézbe lehet venni, olvasni. Ha Tarr ebből készített volna
filmet, az hosszabb lenne, mint a Sátántangó. Sokkal hosszabb. Egyéb
olvasmányaim Kirkegaard első nagyobb műve,
Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra, és Dosztojeszkij Feljegyzések a holtak házából. Mert még
nem olvastam. És gyakran, vagy néha, de előkerül Pierre Hadot is. Ő és
Heidegger állandó visszatérő felbukkanó emberkék az éjszakai kalandozásokban.
Persze, vannak esték, éjszakák, amikor nem olvasok, csak mászkálok a netten,
vagy Tarantino, netán Rodrigez még nem látott, vagy rég látott filmjeit nézem
meg.
Mire elaludnék, kezdődik a rókajárás.
Mérhetetlen falusi fagyott csend... és hirtelen felvonít Ásher, a fekete Giant
Snauzer. A nemes állat vadszagot fogott. Utána a két hátsó kutya is ugatni
kezd, és sorra a szomszédok kutyái is felébrednek. Felkelek, vastag ruhák,
sapka, lámpa, egy szál cigi, és kimegyek. A hátsó udvaron, általában a
nyúlpajtáknál, vagy a traktor körül szimatol a róka. Unottan megnéz, aztán
lomposan a kerítéshez oson, elegánsan átugrik, a kert felé veszi az irányt.
Mikor elég messzire ér, leül. Várakozik. Ha elunom az udvaron való álldogálást,
ha éppen nem nézem a ragyogó csillagokat, hanem bejövök, akkor egy negyed óra
és megint az udvaron motoszkál, a kutyák ismét szaggassák a láncaikat. Persze,
őt ez nem zavarja. Éhes. S talán kicsinyei vannak, hát kitartó. Ismét ki kell
menni... De van amikor a csillagok szépek, fenséges az éjszaka csendje...
olyankor kint maradok. Nézzük egymást én és a róka. Ő valahol árnyékban,
lapulva, én valahol árnyékban lapulva. De tudjuk, hogy látjuk egymást. Még ha
csak egy sötét folt vagyunk, megszoktuk. Ott a róka, várja, hogy adjam fel. Ő
tudja, érzi: ott vagyok, mellettem a vasvilla, várom, hogy jöjjön vagy tűnjön
el. Ha megunom, akkor félóra és kezdődik elölről. Hajnalig. Ha kitartok, akkor
feladja ő. Kimászik az árnyékból, utálkozva felém néz, és elugrál a szántáson.
Nó, nem az erdő fele... hanem egy másik udvar fele. Olyankor aludhatok
reggelig, és arra ébredek, hogy valaki panaszkodik, hogy eltűnt egy-két tyúkja,
rucája... A kis Vuk meséjét újra kell írni.
Reggel miért kelek fel. Hát többnyire reggel nem kelek fel. Az a reggel
valamikor dél körül van. Kávé és cigi, forró tea, aztán talán ebéd. Nem reggelizek.
Favágás, istállótakarítás, kellene javítgatni a gépeket, rendbe rakni a
szerszámokat. Korán sötétedik, a nap gyorsan eltelik. Estefele kezdődnek a
gondolatok. Szinte mindig este, akkor jött el az ideje. Maradjak, vagy ne
maradjak? Filozófia vagy mezőgazdaság? És kinek van igaza: Pierre-nek, a
filozófia életmód, vagy Heideggernek, a filozófia létmód? Miben rejlik
Szókratész rendkívülisége? Mi a fene az a filozófia, és miért nem hagy
nyugodni? Tényleg itt az ideje, hogy gondoskodjam magamról, a jövőmről? Van
valami alapja annak, hogy úgy érzem valami vállalkozásba kell kezdjek? Felcserélném
ezt a falusi csendet a város zsivajával? Még fel tudnám egyáltalán cserélni? Később
lesből rám tőr valami alkothatnék. Valamit rajzolni, festeni! Megérinteni az
agyagot, maszatolni, simítani, valamit megszobrintani a változásokból,
megragadni a megragadhatatlant! Az utolsó az írás. Ez már könyörtelenebb, vadabb. Ez egy kategorikus
imperatívusz, nem is lesből támad, s nem is teketóriázik. Írni kell! – ennyi.
De mit?... és a „de mit?” elhall a csendben. Üres lapok fehérsége. Ebből
lesznek a fehérruhás rémálmok, nó meg az elpasszolt lehetőségekből. A
Fehérruhások a rémálmaimban jelennek meg. Persze, sosem álmodom meg őket,
hiszen tudok róluk, ismerősök vagyunk. Nem kell elaludtak ahhoz, hogy
megjelenjenek. Látensen végig ott vannak. S csak így: a Fehérruhások. Ők. Ti.
Valamit mégis, és mindenek ellenére: írni kell!