Egy tájkép Überalles

A blokktetőn hét tonna kavics volt, amiről senki sem tudott.

Ám a májusi esők miatt a tömbház csúnyán beázott. Újra kellett szigetelni. A csel az, hogy ezeknek a blokkoknak nem egy tetejük van: lépcsőzetesen van a tető, azon egy ál-emelet, aztán még egy álemelet, s végül a legmagasabb tető. Az ál-emeletre nem volt létra. Ezért a munkát, az újraszigetelést egy ipari alpinistára bízták. Mikor felmászott csak akkor derült ki, hogy fent, a tömbház legmagasabb pontján egy hét tonnás kőrakás van. Erre persze mindenki rácsodálkozott, de az életben nincs idő csodálkozásra. Dolgozni kell: le kell szedni onnan a köveket, és újra kell szigetelni a tetőt. A második nap már senki nem kérdezett rá arra, hogy mit keres a kőrakás ott fent.

Az ipari alpinizmusba három okból keveredtem bele. Az első egy istálló, a második a filozófia, a harmadik pedig az éhség. Elmesélem, ha nem unod.

Egyszer egyik barátom épített egy könnyű faszerkezetű istállót, olyan jó nagyot. Persze, hogy segítettem neki, hiszen már régebbről is sok marhaságot csináltunk. Az elején jól ment a munka, megöntöttük az alapot, aztán egy ács segítségével egy-kettő elkészült a falak szerkezete is. Onnan jött a nehezebb: a tető alsó része. Hiszen csak ez a vázszerkezet volt meg, és 15 centis gerendákon kellett jönni-menni, az egész épület imbolygott minden lépésnél, így kellett felfele tovább építeni. De aztán az is elkészült, s hátra volt a tetőzet legteteje. A legteteje. Csakhogy addigra már az ácsunk addig-addig kóstolgatta a Doi Cai-t, hogy már a földön is tántorgott. Elmagyarázta nekem s a barátomnak, hogy mennyire egyszerű ott fent a munka, mit és hogy kell megcsinálni, de ő már nem mászik fel. Fáradt. Meg öreg is. Na. Értsük meg. Csakhogy az már igazán magasban volt! Én oda nem mertem felmászni. Ekkor az öreg ács, Jancsi bácsi mutatott egy trükköt. Lefektetett a földre egy 15 centi széles gerendát, s azt mondta menjek rajta végig. Hát végigmentem. „Na ennyi. Ugyanezt csináld fent is. Nem mindegy, hogy a gerenda a földön van, vagy a levegőben? Itt is ugyanakkora, mint fent. Itt nem estél le – ott miért is esnél?” Erre elszívtam egy cigit, s felmásztam. Mert igaza volt. Azóta nincs tériszonyom: na ennyi. Miért is lenne? De persze, az hogy nyugodtan sétálgatok magasban – és mindegy milyen magasban – a gerendákon, még nem lesz ipari alpinizmus. Ahhoz kell még két rakás trükk és technikai fogás, és valami… és még valami.

A trükköket és a fogásokat a filozófiával sajátítottam el. Descartes-tal és Arisztotelésszel. Vagyis azzal, hogy megfigyeltem a dolgokat, felbontottam kisebb elemekre, ezeket elemeztem, és megértettem a működését. Ez Descartes. Vagy Arisztotelésszel úgy, hogy megértettem a dolgok okát, célját, és akkor én is meg tudtam csinálni ezt vagy azt a cselt. Falusiasan úgy mondják, hogy „elloptam a szakmát”, amíg a mesterek dolgoztak. Még ők voltak meglepődve, hogy be tudom kötni magam, és tudok ezt-azt, amiről azt gondolták csak tanulva lehet megcsinálni. Lehetett ellesve is. De igazából ez sem elég a blokkok oldalán, tetején dolgozni. Kellett a motiváció és még valami.

A motiváció nagyon prózai. Éhes voltam, s nem volt pénzem, ebben a szakmában viszonylag jól fizetnek, s abból már jól lehet lakni.

Na, valami ilyesmi történt. Nem féltem a magasban, magabiztosan mozogtam, gyorsan eltanultam a cseleket és trükköket, és akartam enni, szóval kellett dolgozni. Aztán mikor második nap fent álltam egy 10 emeletes tetején, és onnan néztem le a városra, akkor megjött az a valami is. Iszonyú jó érzés lenézni a várost. Ha ugyanannyit fizetnének, mint a földön, akkor is inkább a magasban való munkát választanám: ezért az érzésért. Ez a valami, ugyanaz, ami miatt hülye emberek extrém sportokat űznek, vagy elmennek az idegen légióba, vagy éjszakai verekedésekbe keverik folyton magukat. Erre szokták mondani, hogy adrenalin. Erre mondanám azt, hogy egy frászt adrenalin. Bármikor szerzek egy fiola adrenalint, ha akarod be is adom neked, s mégsem lesz benne az a valami. (Sőt, valszeg nagyon szarul leszel, s még meg is halsz.) Vagy nagyon megijesztelek: hidd el, tele leszel adrenalinnal, de nem élveznéd. Nem lenne meg az érzés. Mert ebben valami szabadság-íz van, nem adrenalin. Überalles. Kérdezz meg egy igazi extrém sportolót. Vagy mittomén.

Végül természetesen zsákba raktuk a kavicsot, lett vagy 150 zsák, amit aztán kötéllel leeresztettünk a földre. Nem is érdekes, csak egy kicsit komplikáltabb technika, mint bekötni a cipőfűzőt, de lényegében: ugyanaz. Ami itt érdekes: hogy a fenébe kerül hét tonna kő egy tömbház tetejére? Amiről nem tudnak a lakók, se az adminisztrátor, se senki?

A problémát megoldottuk, most már lehet szigetelni. Ha nem lenne zsákokkal tele a tömbház előtt, akkor el is felejti mindenki. Mert felfoghatatlan. De én akkor sem felejtem el. Mert lusta vagyok, s sok-sok időt szánok magamnak csodálkozni. Ezen meg nagyon tudok csodálkozni.

Ugyanez a csoda volt akkor is, mikor a Retyezátban megmásztuk az egyik csúcsot, s felálltam a legmagasabban lévő szikladarabra. Persze, szép volt a táj, meg minden ilyesmi, de engem az ejtett bámulatba, hogy honnan van az a szikladarab? Minden kő, minden valami magasabbról esik le. Na de itt? Ez a tömb honnan esett le? Sehonnan. Alulról mászott fel, a föld rohadt-mély gyomrából. S most az fent legfelül. Na? Ez már el tud csodálkoztatni.

Azt is mondhatom, hogy a múlt héten megmásztam a Mont Everest legnagyobb csúcsát. Pedig csak egy blokktetőn dolgoztam, abban a dögmelegben. Csodálatos. Überalles.

Tehát itt van a rejtély. Hogy valakik, valamiért felraktak valahogyan hét tonna kavicsot egy blokk tetejére. Ez a tömbház a Györgyfalviban van. Mi meg egyenként, zsákokban eregettük lefele. Hárman dolgoztunk, a „mester” lentről, én meg még egy „amatőr” fent. Ez a csávó valami földméréssel foglalkozik, neki is csak „hobby” ez a munka, csak úgy „beugrott” mint én. S egyszer csak kellett pisiljen.

Elárulok valamit. Amikor munkások dolgoznak a blokktetőkön, nem mennek le egy Wc-re pisilni. Félrehúzódsz egy sarokba, s lepisiled a várost. Ha látnak, az sem baj. Egy tízemeletes tetejére ki figyel oda? S ha oda is figyel: mit láthat?

Mikor visszajött a pisilésből, lelkendezve mondta, hogy milyen szép péiszázs van. Ellátni egészen a BRD toronyépületéig, s azon megtörve a város képe látszik. Megnéztem magamnak. Tényleg nagyon vagány. Ritka az ilyen tájkép.

Na. Erről a tájképről szerettem volna mesélni neked. De ma már voltam egy másik kiállításon, s most nincs kedvem a művészetekhez.