2016. június 28., kedd

Ballagásos búcsúztató átírat.



Fontos! nem a színitudosokkal csúfolkodom, főképpen nem Kiss Krisztinával, hanem mindenkivel, s főleg önmagunkkal.

Felénk, filozófián nem túl nagy dívat a ballagásos búcsúztató szpícs – ennek megvannak a maga sui generis filozófiai okai. Komolyan, nem vicc. De ma elolvastam ezt a teatrológiások beszédét, s rám jött, hogy én is írjak egyet.  Ne, itt van az inspirációm forrása, ezt átírom.
 

„Tisztelt Tanárok, kedves Diákok és kedves Egybegyűltek!”

Én csak úgy „köszöntök mindenkit” a szokás kedvéért. Vicces, hogy felénk mekkora hülyeség a „Tisztelt Tanár” és „kedves Diákok”. Mi itt mind ugyanabban a marhaságban vagyunk, közösen, vagyis korrektebb azt mondani, hogy kedves kollégák, és Ti akiknek gőzötök sincs a filozófiáról, de azért mégsem nézünk le annyira! Összefoglalóan: 

Kedves és kedvetlen Nyavalyások!

„A másodévesek nevében szeretném átadni üzenetemet, útravalómat végzőseinknek.” Mindenki beszéljen a maga nevében. Nem fogok üzengetni, hacsak azt nem, hogy „háhá-há”, későn ébredtetek rá, hogy milyen egyetemre jöttetek. Mert itt olyan „útravalót” kaptatok, hogy majd attól nem alusztok éjszaka. S az még csak a jobbik eset. Ne reménykedjetek semmiben, és ne is essetek kétségbe. Mostmár ideje mindent kérdésessé tenni, és kimenni a tisztásra a lét világlásába szorongani. Kedves „végzőseink”! Egyáltalán nem végeztetek semmivel. Sőt, rohadt kevesen közületek éppen csak elkezdtetek valamit. Talán. Még Husserl is, aki azért fenomenálisan nagy koponya volt, úgy határozta meg magát, hogy ő márpedig „abszolút kezdő a filozófiában”. Na: akkor ti máris végeztetek? Dehogy: ti, akik a mi végzetteink vagytok, még irtózatosan kicsik, nyersek, vadak vagytok. Vagyunk. Mert én is egy ilyen folyton végzős-kezdő kicsi buta lény vagyok. De felénk ez általános tapasztalat. S ha a színisek olyanok, mint egy „család”, akkor mi is. S tudjuk mi a család: ott ahol napi szinten működik a veszekedés, ahol a viták sosem érnek véget. Vagy csak akkor, amikor az apa bedurvul, s megveri az egész családot. Az anya meg non-stop sír, sápítozik. Kedves kollegák: mi is egy ilyen boldogtalan család vagyunk! „Ismerjük egymást, vagy majd megismerjük egymást – de az biztos.” Mi több: a mi családunk néha átmegy már amolyan Keresztapás családba. Nagyon összetartozunk, ne féljetek. S ti ebben a Familiában „vagy megtaláltátok magatokat, vagy titeket találtak meg mások.”

„Egy dolog biztos: három évvel ezelőtt nem úgy felvételiztetek, mint ahogy most itt ültök. Nem tudom, hogy ti hogyan élitek meg, én azt hiszem, hogy”. Mostmár sokkal kiábrándultabbak vagytok. Hiszen jobban ráláttok a politikára, a társadalmi átverésekre, a tömegkultúra giccsességére, a valóság, az élet, a lét mélyen problematikus voltára. „Egy kicsit olyan, mint amikor a madárfiókát tanítgatják szülei repülni, aztán hipp-hopp,” minden el van cseszve. Kiderül, hogy a fészek nem biztonságos, nincs Isten, az Igazság csak egy eszme, a szolidaritás csak egy szlogen, s így tovább. Kedves madárfiókák! Mostmár hülyék lennétek, ha repülni szeretnétek! Úgyis mind el vagyunk szállva... Inkább tüskés sünik lettetek, éjszakai állatok, akik patkányokra, kígyókra és gyíkokra vadásztok! Ti vagytok a legcukibb, a legkegyetlenebb és legkiszolgáltatottabb ragadozók. Vadásszátok hát le a hazug ideológiákat, a babonákat, a demagógiát, a stupiditást, a téveszméket, stb.

„Engedjék és engedjétek meg, hogy” elhallgassam sok az évfolyammal, a kollegákkal, és barátainkkal kapcsolatos élményeimet. Mert nem szép dolog a sok sírásról, káromkodásról, és alkoholizálásról beszélni, most amikor mehettek ahova akartok, bele a világba-benne-létbe vetettségbe’. Oda. S vissza. Ki a Platóni barlangból, majd vissza a barlangba, hogy ne értsenek titeket, s esetleg kinyuvasszanak valamiért.

„Fejlődni akarás és szeretet - talán ezek egyikei azoknak a fontos alappilléreknek, amik ezután is meg kell határozzák szakmátokat (és reméljük, hivatásotokat). Ahhoz, hogy ne csak csináljátok, szeressétek is, amit csináltok, kívánok kitartást és kellő nyitottságot!”
Remélem, mostmár ilyen marhaságokat nem vesztek be. Remélem, mostmár elég kritikusok vagytok, és elgondolkodtok egy kicsit azért na…

„Nem is szaporítom tovább a szót…”
Mert semmi értelme az ilyen ballagásos üres általánosságoknak.
S persze, mint tudjátok, hogy én „hülye” vagyok, ti pedig metafizikailag alultápláltak, szellemileg hándikápátok, s érzelmileg infantilisak, meg még sok ilyen válogatott baromság. De attól még gratulálok nektek. Most már elvileg semmit sem tudtok – Szókratészileg. S még találkozunk eleget, ezért el sem búcsúzom. Mert ez csak egy intézményes formális izé. Inkább olvassatok még Foucaultot.

PS: tartoztok nekem egy sörrel. Mert barátok maradunk, görögül: philo. S ha nem egymással, hát Szofival

PS2: persze, én is tartozom minimum egy sörrel. Majd ha végzek. :P

2016. június 27., hétfő

Egy tájkép Überalles



A blokktetőn hét tonna kavics volt, amiről senki sem tudott.
Ám a májusi esők miatt a tömbház csúnyán beázott. Újra kellett szigetelni. A csel az, hogy ezeknek a blokkoknak nem egy tetejük van: lépcsőzetesen van a tető, azon egy ál-emelet, aztán még egy álemelet, s végül a legmagasabb tető. Az ál-emeletre nem volt létra. Ezért a munkát, az újraszigetelést egy ipari alpinistára bízták. Mikor felmászott csak akkor derült ki, hogy fent, a tömbház legmagasabb pontján egy hét tonnás kőrakás van. Erre persze mindenki rácsodálkozott, de az életben nincs idő csodálkozásra. Dolgozni kell: le kell szedni onnan a köveket, és újra kell szigetelni a tetőt. A második nap már senki nem kérdezett rá arra, hogy mit keres a kőrakás ott fent.
Az ipari alpinizmusba három okból keveredtem bele. Az első egy istálló, a második a filozófia, a harmadik pedig az éhség. Elmesélem, ha nem unod.
Egyszer egyik barátom épített egy könnyű faszerkezetű istállót, olyan jó nagyot. Persze, hogy segítettem neki, hiszen már régebbről is sok marhaságot csináltunk. Az elején jól ment a munka, megöntöttük az alapot, aztán egy ács segítségével egy-kettő elkészült a falak szerkezete is. Onnan jött a nehezebb: a tető alsó része. Hiszen csak ez a vázszerkezet volt meg, és 15 centis gerendákon kellett jönni-menni, az egész épület imbolygott minden lépésnél, így kellett felfele tovább építeni. De aztán az is elkészült, s hátra volt a tetőzet legteteje. A legteteje. Csakhogy addigra már az ácsunk addig-addig kóstolgatta a Doi Cai-t, hogy már a földön is tántorgott. Elmagyarázta nekem s a barátomnak, hogy mennyire egyszerű ott fent a munka, mit és hogy kell megcsinálni, de ő már nem mászik fel. Fáradt. Meg öreg is. Na. Értsük meg. Csakhogy az már igazán magasban volt! Én oda nem mertem felmászni. Ekkor az öreg ács, Jancsi bácsi mutatott egy trükköt. Lefektetett a földre egy 15 centi széles gerendát, s azt mondta menjek rajta végig. Hát végigmentem. „Na ennyi. Ugyanezt csináld fent is. Nem mindegy, hogy a gerenda a földön van, vagy a levegőben? Itt is ugyanakkora, mint fent. Itt nem estél le – ott miért is esnél?” Erre elszívtam egy cigit, s felmásztam. Mert igaza volt. Azóta nincs tériszonyom: na ennyi. Miért is lenne? De persze, az hogy nyugodtan sétálgatok magasban – és mindegy milyen magasban – a gerendákon, még nem lesz ipari alpinizmus. Ahhoz kell még két rakás trükk és technikai fogás, és valami… és még valami.
A trükköket és a fogásokat a filozófiával sajátítottam el. Descartes-tal és Arisztotelésszel. Vagyis azzal, hogy megfigyeltem a dolgokat, felbontottam kisebb elemekre, ezeket elemeztem, és megértettem a működését. Ez Descartes. Vagy Arisztotelésszel úgy, hogy megértettem a dolgok okát, célját, és akkor én is meg tudtam csinálni ezt vagy azt a cselt. Falusiasan úgy mondják, hogy „elloptam a szakmát”, amíg a mesterek dolgoztak. Még ők voltak meglepődve, hogy be tudom kötni magam, és tudok ezt-azt, amiről azt gondolták csak tanulva lehet megcsinálni. Lehetett ellesve is. De igazából ez sem elég a blokkok oldalán, tetején dolgozni. Kellett a motiváció és még valami.
A motiváció nagyon prózai. Éhes voltam, s nem volt pénzem, ebben a szakmában viszonylag jól fizetnek, s abból már jól lehet lakni.
Na, valami ilyesmi történt. Nem féltem a magasban, magabiztosan mozogtam, gyorsan eltanultam a cseleket és trükköket, és akartam enni, szóval kellett dolgozni. Aztán mikor második nap fent álltam egy 10 emeletes tetején, és onnan néztem le a városra, akkor megjött az a valami is. Iszonyú jó érzés lenézni a várost. Ha ugyanannyit fizetnének, mint a földön, akkor is inkább a magasban való munkát választanám: ezért az érzésért. Ez a valami, ugyanaz, ami miatt hülye emberek extrém sportokat űznek, vagy elmennek az idegen légióba, vagy éjszakai verekedésekbe keverik folyton magukat. Erre szokták mondani, hogy adrenalin. Erre mondanám azt, hogy egy frászt adrenalin. Bármikor szerzek egy fiola adrenalint, ha akarod be is adom neked, s mégsem lesz benne az a valami. (Sőt, valszeg nagyon szarul leszel, s még meg is halsz.) Vagy nagyon megijesztelek: hidd el, tele leszel adrenalinnal, de nem élveznéd. Nem lenne meg az érzés. Mert ebben valami szabadság-íz van, nem adrenalin. Überalles. Kérdezz meg egy igazi extrém sportolót. Vagy mittomén.

Végül természetesen zsákba raktuk a kavicsot, lett vagy 150 zsák, amit aztán kötéllel leeresztettünk a földre. Nem is érdekes, csak egy kicsit komplikáltabb technika, mint bekötni a cipőfűzőt, de lényegében: ugyanaz. Ami itt érdekes: hogy a fenébe kerül hét tonna kő egy tömbház tetejére? Amiről nem tudnak a lakók, se az adminisztrátor, se senki?
A problémát megoldottuk, most már lehet szigetelni. Ha nem lenne zsákokkal tele a tömbház előtt, akkor el is felejti mindenki. Mert felfoghatatlan. De én akkor sem felejtem el. Mert lusta vagyok, s sok-sok időt szánok magamnak csodálkozni. Ezen meg nagyon tudok csodálkozni.
Ugyanez a csoda volt akkor is, mikor a Retyezátban megmásztuk az egyik csúcsot, s felálltam a legmagasabban lévő szikladarabra. Persze, szép volt a táj, meg minden ilyesmi, de engem az ejtett bámulatba, hogy honnan van az a szikladarab? Minden kő, minden valami magasabbról esik le. Na de itt? Ez a tömb honnan esett le? Sehonnan. Alulról mászott fel, a föld rohadt-mély gyomrából. S most az fent legfelül. Na? Ez már el tud csodálkoztatni.
Azt is mondhatom, hogy a múlt héten megmásztam a Mont Everest legnagyobb csúcsát. Pedig csak egy blokktetőn dolgoztam, abban a dögmelegben. Csodálatos. Überalles.

Tehát itt van a rejtély. Hogy valakik, valamiért felraktak valahogyan hét tonna kavicsot egy blokk tetejére. Ez a tömbház a Györgyfalviban van. Mi meg egyenként, zsákokban eregettük lefele. Hárman dolgoztunk, a „mester” lentről, én meg még egy „amatőr” fent. Ez a csávó valami földméréssel foglalkozik, neki is csak „hobby” ez a munka, csak úgy „beugrott” mint én. S egyszer csak kellett pisiljen.
Elárulok valamit. Amikor munkások dolgoznak a blokktetőkön, nem mennek le egy Wc-re pisilni. Félrehúzódsz egy sarokba, s lepisiled a várost. Ha látnak, az sem baj. Egy tízemeletes tetejére ki figyel oda? S ha oda is figyel: mit láthat?
Mikor visszajött a pisilésből, lelkendezve mondta, hogy milyen szép péiszázs van. Ellátni egészen a BRD toronyépületéig, s azon megtörve a város képe látszik. Megnéztem magamnak. Tényleg nagyon vagány. Ritka az ilyen tájkép.

Na. Erről a tájképről szerettem volna mesélni neked. De ma már voltam egy másik kiállításon, s most nincs kedvem a művészetekhez.