Felvettem létem
magamra,
Még nem tudtam mi
az.
Fáj, pihék
hullanak arcomra
Olvadt láva s
földrögök.
Gondoltam, csak
felöltözöm,
Hogy a hideg ne
legyintse semmimet.
Most zavarban
kupacolom össze
Széjjelment málló
eszemet.
Kiszemelni, ki érti ezt
De mindenki tudja
tán’,
Hisz létet öltözz
magára
Minden lény,
lényeg s talány.
És ebben a
döbbent véres
Minutumban, mikor
Szól a végzetes,
hogy „legyen”
Létrejöttem én,
fényesen csillogó
Monumentum.
„L’art pour
l’art”: nyugtázta,
"És látá Isten,
hogy jó."
(de titkon röhögött)
