Rozsdás falevél

Elveszett falevél

dedicată pt.o generație pierdută 

Néha nem árt kicsit részegülve éjszaka bolyongani ebben a rohadt kolozsvárban. Akkor is enyhén tántorogtam hazafele, de már nem is volt éjjel. Azért még hajnal sem. Van egy röpke pillanatnyi rés az éjjel és a hajnal között. Amikor még a buszok nem indultak el, de a kenyeres autók már igen. A román opera körül többet is láttam suhanni, de nem tudni, hogy otthonról pékségbe, vagy már a pékségekből az üzletekbe igyekeznek. Na. Éppen ebben a brutáriás suhanó időszakban, éppen ott a román opera mögötti parkban történt, hogy kissé tántorogva megbotlódtam. Egy kicsi rohadt rozsdás falevélben. Erről szól a disszertációm, amit nem fogok sosem megírni.

Azt hiszem van valami felemelő, s megnyugtató abban, hogy ősszel rugdosni lehet a faleveleket, vagy erős szélben nézni ahogy repülnek, zuhannak, lebegnek. Jó cuccok az őszi falevelek. S még színesek is. Egészen korrekt élőlények tudnak lenni a fák, meg általában a nővények, ha ilyesmijük van, hogy levél. Erről jutott eszembe annak a kelekótya preromantikus marhának, Rousseau-nak, az egyik blábláblá-ja, a Magányos sétáló álmodozási. Ott álmodozik egy rakás oldalon keresztül a növényekről. Nem sokan tudják, de ez a Rousseau nem csak a társadalmi szerződéses baromsághoz értett (talán éppen ahhoz nem is értett), de korának egyik igazán kiváló botanikusa volt. Ő ilyen növénymániás volt. Miután lejáratta magát a társadalom előtt, azért ment vidékre, és vasárnaponként azért sétált nagy boldogságosan egyedül a poros falusi utakon, hogy találjon valami nővénykét, s nézze, bámulja sokáig meredten, lerajzolja, s azt okoskodva latin szavakkal leírja. Főműve egy herbárium. Szerintem ő sosem rugdosta az őszi faleveleket. De azért, mint minden bukott filozófuskodó ő is növénymániás lett. Valami ilyesmi jutott eszembe, mikor megbotlódtam abban a rozsdás falevélben.

De persze, ez hülyeség is lehet. Mert mi köze van a faleveleknek a filozófiához, ehhez a csudás tudóskodó formához melyben ez a lomha Európa szedereg? Lehet a faleveleknek nincs semmi köze a filozófiához, de a fának van. Rohadt sok. Mert Descartes az Elmélkedések az első filozófiáról-ban a tudományoskodást úgy képzeli el, mint egy fát. Filozófa. Lehet a filozófiának van valami belső mániája ami összekapcsolja a növényekkel, a fákkal, a virágokkal, vagy a burjánokkal, indákkal, tűlevelekkel. Szóval Descartes úgy képzeli el a tudományoskodást, mint egy fát. Van gyökere, törzse, ágai, és termései. A gyökér persze a „prima philosophia”, amit nem ő talált ki, hanem Arisztotelész, csak ő görögül mondta: „proté philosophia”. Ez az első filozófia, ez mindenek gyökere. Latinul a gyökér: radius. Ha radikálisok akarunk lenni, mint ez a Descartes csávó, akkor le kell ásni az első filozófiáig, a gyökerekig. Ott kezdődik a fa alatt, a föld alatt, rajtetten, titkosan. Ez a metafizika. Ez az ami a lényeggel foglalkozik. Utána van a fa törzse. Ez maga a nagybetűs Filozófia, annak minden kérgességével, vastagságával, és nyikorgásával a nagyobb viharokban. Aztán vannak a fa ágai, ezek a tudományok: egyik a matematika, a másik a fizika, meteorológia, anatómia, s minden egyéb tudománykodó magatartás. Ideális esetben a fa gyümölcsöt is terem: ezek a társadalmi és technikai meg egyéb mindenféle eredményei a fának, a tudásnak. Rendben Descartes-ocska, de mi a helyzet a falevelekkel? Na? Igazából ennek most nem is olvastam utána, tudom nem szép dolog, de ez van. S nem emlékszem, hogy mondott volna bármit is a falevelekről. Főleg olyan elcseszett rozsdás kis levélről, amibe éppen megbotlik az ember a román opera mögötti parkban.

De azért ez a kedves figura, dékártka sem volt mentes mindenféle levéltől. Igaz, ő nem falevelek között botladozott tántorogva, hanem más levelek között. Amiket írt kedves Madame-jának, Erzsébetnek, aki egy hajadon Pflazi hercegnő volt. Az is valamiféle nő-vény… ejsze. Ezeket a leveleket Des Cartes arról írta, hogy wtf a boldogság, illetve wtf a helyes életvitel. Persze, Senecaból indultak ki, a De vita beata könyvéből. Na persze, a „szép életről”… mesélni egy szép lánynak, aki hercegnő.  Kicsi rohadt levelek: lehet nehéz levelezni, de aki belebotlik ilyen régi rozsdás levelekbe, az kicsit megtántorodik.

Ez a római csávó is megtántorodott, aki olyan nagyon szépen tudott meséket mondani, Seneca, annak a brutális Nérónak a kedves mestere, aki részegen felgyújtotta az összes falevelet Rómában (persze a zsidókra, meg a keresztényekre fogták nagyokosan), amitől aztán leégett az egész város. Ilyen ember volt Seneca: szépen mesélt, réthor volt, vágta a retorikát, nagymester sztoikus, jó nevelője az idióta császárnak. Szóval ez a római csávó, Seneca, csak úgy tudta kibírni józanésszel a császárköltőt, hogy elkezdett levelezni. Előbb valami özvegyekkel, aztán egy fiatal szépfiúval (minden római ifjú automatice szép, mi más lenne), nagyon szép szavakkal, elocventia, szépen elsztoikázgatva, filozófiázgatva csendes elégedettséggel. Persze, Descartes innen lopta az ötletet, csak nem kapott magának római szépfiút, meg kellett elégedjen egy jöttment hercegnővel. Seneca kedves lelezőpajtása Lucius volt, magyarul „fényes” csávó, vele játszott filozófiást, ami az ifjúság megrontása. Még tiszta szerencsére nem Lucifericos, vagyis fényességes, Prométheus. Kicsit mind beképzeltek ezek a filozofálgató levelező gyökerek (radiuszi értelmeben). Seneca rozsdás leveleket írt, hogy a fényes ifjúságot megrontsa. Levelek amikbe belebotolunk. Luxus, fény-űzés ez.

Sloterdijk szerint ezek a levelek csinálták Európát (konstituálták a tudatát, na, sui generis). Az európaiság gyökerei ez a radikális levelezés. (Ha nem hiszed, olvasd el Sloterdijktől az Emberpark szabályai­-t.) Ez a levelezés egy apró félreértésen állt vagy bukott. Éspedig, hogy ezek a római csávók, úgy kezdték olvasni a görög ráérős filozofuskodó lények irományait, mintha azok levelek lettek volna, amit nekik – római fényességes ifjaknak – írtak volna. Sőt: ők is elkezdtek leveleket írni bele a nagy semmibe. S mindig akadtak olyan elcseszett emberkék, akik azt hitték ezek a levelek nekik szólnak, s reagáltak rá: beletántorodtak a rozsdás levelezésbe. Mit én hajnal előtt, az operaház mögött.

S hát miről is szólt ez a nagy európai radikális gyökér-fa-levelezés, mint a boldogságról, meg a „szép életről”. A filozófusok kezdetektől fogva azt hiszik tudnak élni, s ezzel együtt: halni is. Úgy csinálnak, mintha a filozófia nem is ez a monumetális őszi levélhullás lenne, nem belebotlás a rozsdás falevélbe, hanem valami más, valami sokkal nagyszerűbb: tudatmód, ahogy tudjuk magunk. Életmód, ahogy éljük magunk. Létmód, ahogy létezzük magunk. Maniere de vivre, The Way of Life – ahogy Pierre Hadot barátom mondta. Tudod: aszkézis, ahogy kínozzuk magunk. S mást.

Rozsdás kis levélke, ami megbotlaszt, aminek címzettje vagy, egy totális és végtelen életmód apró jelentéktelen részlete. Rólam, nekem, rólad, neked. De rohadtul meghatározó. Mint Hidegger humanizmus-levele, annak a francia fiatlaembernek.

Ha az egész európai levélhullás arról szólt, hogy „boldogság”, és „helyes életmód” (naná: a filozofuskodás), akkor Heidegger (náci) barátunk levele arról szól, hogy „wtf boldogság” „wtf helyes életmód”, például a holokauszt után? A levelezésnek volt egy sunyi hátsószándéka. A nevelés. A képzés. A kultiválás. A kultúrázás. Az embertenyésztése. Hogy gyere, éljünk helyesen, gyere legyünk boldogok. Gyere legyünk jó tenyészállatok, alkossuk meg a jó közösséget. Legyünk humanisták. De a Heidi levél hátsószándéka más: emberek valami nagyon el van cseszve. Kb. ennyit mond. Nincs ember. Nincs humanizmus. Nincs levelezés. Ősz van, de annyira ősz, hogy az összes lehetséges levél lehullott. Le a sárba. Nincs ember: antihumánusok vagyunk. Antilevelezők. Antifilozófiáskodók. Nincs egyén, nincs semmi, csak rozsdás kis levelek, ócska levéltárakban. Ócska könyvtárak. Archívumok. Philosophy as a Way of Life, merre visz a végzet?...

Ki kellene menni az erdőre és ordítani egy kicsit, csak úgy csendesen. És megnyugodva rugdosni a faleveleket. Descartes fája kiszáradt. A mi generációnk el van cseszve. A levelek lehulltak. Még nincs hajnal. Már nincs éjszaka. Most indulnak a hajnali buszok, ideje hazamenni, írni a disszertációt, a brutáriás pékséges kenyeres kocsik már vittek kenyeret az üzletbe. Felejtsd el azt a brutális és banális részletet: amikor megbotlódtál egy rozsdás falevélben, a román opera mögötti parkban.

A levelek lehullottak. A levelezés kétezer ötszázas korszaka lejárt. Le kell ásni a gyökerekig. Talán ott a baj, amitől a filozó-fa kiszáradt. De lehet, csak alszik, mert jön a tél, vagy mittomén mi van vele. Néha nem árt kicsit részegülve éjszaka bolyongani ebben a rohadt kolozsvárban.