2013. szeptember 12., csütörtök

Fiatal vagy. Ne aggódj.


Egyszerűen
Ahogy a repülők zuhannak
Elveszítelek –

Alkoholizmus és harci morál: utolsó
Pillanatban tisztelegj a rádiónak. Dúdolj:
 „Röpködő lángoló dögcédulák!...”
Nagyszerű a kilátás: ablakra fagyott vérvirág.
Mosolyogj, mert egyszerűen ennyi:

Ahogy a repülök zuhannak
Egyszerű engem is
elveszíteni.





2013. július 14., vasárnap

narancs Schiele módon


Tudjuk, mert tapasztaltuk, milyen az a csodás 6-os busz, az a régifajta csuklós, ami recsegve, nyikorogva, mocorogva és üvöltözve megy a Monostorból a Memó felé; amin egyszer olvastam valami művtörténetes könyvet - kapaszkodva, hogy el ne essek - arról, hogy egy csámpás festő azt mondta: a cellájában az egyetlen fényforrás egy narancs volt. Ő ilyen erotikus izéket festett, meztelen széttett lábú kislányokról, aztán mindenféle kurvákról, meg saját világtalan arcáról és nyamvadt testéről, fáradt színekkel – azért kicsit olyan betegesen sárgásra emlékeztető szürkén – és ideges vonalakkal kontúrozott a pimasz, a csámpás. Szálkás volt a tekintete. Pedig szerelmes volt a saját kezébe, másokéba is; de főleg a saját szemébe, ami mindig nagy és kerek és őrült lett, s szerelmesen nézte a meztelen széttett lábú kislányokat. Ezért zárták abba a börtönbe, ahol a narancs világított neki, pedig azt hitte ártatlan és azt is elhitte, hogy ebben a rohadt cellában - amit a csámpás teste nem fog kibírni - a szemfénye egybefonódik a naranccsal; na, szóval azóta amikor a rohadt 6-oson utazok zötykölődve, mindig viszek magammal egy világító narancsot, amit aztán valahol elbújva megeszek, mert az is a játékhoz tartozik, az így előkészült fényforrás-narancsot így kell enni, titokban. És amikor nincs narancsom, piros kendőt kötök a nyakamba. 

2013. január 15., kedd

Nietzsche tud valamit



 A nagy baj az, hogy ma mindenki rengeteget olvas. És ez nem vicc. Csak megnyitod a Facebookot, Yahoot, Messengert és máris túl sokat olvastál: és mekkora baromságokat!
Valami kegyetlen igazság rejlik abban, hogy nem szabad olvasni. Főleg sokat, és jelentéktelen dolgokat. (Ez igaz a beszélgetésekre is.) Kétszer annyit írj, de még ne publikálj. Gondolkozz: az olvasással eltöltött idő tolvaj az életedben. A beszélgetések legyenek tömörek, lényegesek – vagy még jobb, ha beszélsz: legyél ironikus!
Hadd lopakodjon minden szó a semmi fele: ott a helye minden olvasmánynak.

A filozófiáról három pont:


  Ez egy nagy labirintus.
  
  Rengeteg munka, fáradtság. Ebbe bele kell szokni. És abba is, hogy semmi kilátás nincs, és hogy e sok erőfeszítés értelmét igen kevesen ismerik el. Már ha valóban van, már ha valóban gondolkodó lény vagy. Közben lehet könnyedén éhen halsz. 


2013. január 10., csütörtök

Felébredések





A reggeli felkelés az esti lefekvéssel kezdődik. Éppen azzal, hogy nem fekszem le. Tíz óra környékén kihajtunk  a szomszéd barátommal a tanyára. Ilyen egyszerűen ez a neve: a tanya. Az út fagyott, jeges, rallyzunk, kézifékes kanyarodások. Szinte mindig akad egy vagy kettő vagy több őz, aki félve néz minket. Szemükben iszonyat, állnak az út közepén, nézik, ahogy közeledünk. Csak az utolsó percben jön meg az erejük, arrébb szökkenek. A tanyánál teszünk-veszünk, éjszakáztassuk az állatokat, nézem ahogy nőnek a borjak. Telefonálok kedvesemnek. Hisz ott van térerő, kegyetlen hideg, természetes csend, és megfagyott gyönyörű táj...

Többnyire éjfélkor bújok ágyba, de még olvasgatok ezt azt. Mózes Attila regényét fejeztem be, az Egyidejűségek-et, amit az alcíméért vettem kézbe: „Rendhagyó falumonográfia”. És jó volt. Olyan mint egy Tarr Béla film, csak annyival jobb, hogy könyv, amit kézbe lehet venni, olvasni. Ha Tarr ebből készített volna filmet, az hosszabb lenne, mint a Sátántangó. Sokkal hosszabb. Egyéb olvasmányaim Kirkegaard első nagyobb műve, Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra, és Dosztojeszkij Feljegyzések a holtak házából. Mert még nem olvastam. És gyakran, vagy néha, de előkerül Pierre Hadot is. Ő és Heidegger állandó visszatérő felbukkanó emberkék az éjszakai kalandozásokban. Persze, vannak esték, éjszakák, amikor nem olvasok, csak mászkálok a netten, vagy Tarantino, netán Rodrigez még nem látott, vagy rég látott filmjeit nézem meg.

Mire elaludnék, kezdődik a rókajárás. Mérhetetlen falusi fagyott csend... és hirtelen felvonít Ásher, a fekete Giant Snauzer. A nemes állat vadszagot fogott. Utána a két hátsó kutya is ugatni kezd, és sorra a szomszédok kutyái is felébrednek. Felkelek, vastag ruhák, sapka, lámpa, egy szál cigi, és kimegyek. A hátsó udvaron, általában a nyúlpajtáknál, vagy a traktor körül szimatol a róka. Unottan megnéz, aztán lomposan a kerítéshez oson, elegánsan átugrik, a kert felé veszi az irányt. Mikor elég messzire ér, leül. Várakozik. Ha elunom az udvaron való álldogálást, ha éppen nem nézem a ragyogó csillagokat, hanem bejövök, akkor egy negyed óra és megint az udvaron motoszkál, a kutyák ismét szaggassák a láncaikat. Persze, őt ez nem zavarja. Éhes. S talán kicsinyei vannak, hát kitartó. Ismét ki kell menni... De van amikor a csillagok szépek, fenséges az éjszaka csendje... olyankor kint maradok. Nézzük egymást én és a róka. Ő valahol árnyékban, lapulva, én valahol árnyékban lapulva. De tudjuk, hogy látjuk egymást. Még ha csak egy sötét folt vagyunk, megszoktuk. Ott a róka, várja, hogy adjam fel. Ő tudja, érzi: ott vagyok, mellettem a vasvilla, várom, hogy jöjjön vagy tűnjön el. Ha megunom, akkor félóra és kezdődik elölről. Hajnalig. Ha kitartok, akkor feladja ő. Kimászik az árnyékból, utálkozva felém néz, és elugrál a szántáson. Nó, nem az erdő fele... hanem egy másik udvar fele. Olyankor aludhatok reggelig, és arra ébredek, hogy valaki panaszkodik, hogy eltűnt egy-két tyúkja, rucája... A kis Vuk meséjét újra kell írni.

Reggel miért kelek fel. Hát többnyire reggel nem kelek fel. Az a reggel valamikor dél körül van. Kávé és cigi, forró tea, aztán talán ebéd. Nem reggelizek. Favágás, istállótakarítás, kellene javítgatni a gépeket, rendbe rakni a szerszámokat. Korán sötétedik, a nap gyorsan eltelik. Estefele kezdődnek a gondolatok. Szinte mindig este, akkor jött el az ideje. Maradjak, vagy ne maradjak? Filozófia vagy mezőgazdaság? És kinek van igaza: Pierre-nek, a filozófia életmód, vagy Heideggernek, a filozófia létmód? Miben rejlik Szókratész rendkívülisége? Mi a fene az a filozófia, és miért nem hagy nyugodni? Tényleg itt az ideje, hogy gondoskodjam magamról, a jövőmről? Van valami alapja annak, hogy úgy érzem valami vállalkozásba kell kezdjek? Felcserélném ezt a falusi csendet a város zsivajával? Még fel tudnám egyáltalán cserélni? Később lesből rám tőr valami alkothatnék. Valamit rajzolni, festeni! Megérinteni az agyagot, maszatolni, simítani, valamit megszobrintani a változásokból, megragadni a megragadhatatlant! Az utolsó az írás. Ez már könyörtelenebb, vadabb. Ez egy kategorikus imperatívusz, nem is lesből támad, s nem is teketóriázik. Írni kell! – ennyi. De mit?... és a „de mit?” elhall a csendben. Üres lapok fehérsége. Ebből lesznek a fehérruhás rémálmok, nó meg az elpasszolt lehetőségekből. A Fehérruhások a rémálmaimban jelennek meg. Persze, sosem álmodom meg őket, hiszen tudok róluk, ismerősök vagyunk. Nem kell elaludtak ahhoz, hogy megjelenjenek. Látensen végig ott vannak. S csak így: a Fehérruhások. Ők. Ti.

Valamit mégis, és mindenek ellenére: írni kell!