Tudjuk, mert tapasztaltuk, milyen az a csodás 6-os busz, az a régifajta csuklós, ami
recsegve, nyikorogva, mocorogva és üvöltözve megy a Monostorból a Memó felé; amin egyszer olvastam valami művtörténetes könyvet - kapaszkodva, hogy el ne essek - arról, hogy egy csámpás
festő azt mondta: a cellájában az egyetlen fényforrás egy narancs volt. Ő
ilyen erotikus izéket festett, meztelen széttett lábú kislányokról, aztán mindenféle kurvákról,
meg saját világtalan arcáról és nyamvadt testéről, fáradt színekkel – azért
kicsit olyan betegesen sárgásra emlékeztető szürkén – és ideges vonalakkal kontúrozott a pimasz, a csámpás. Szálkás volt a tekintete. Pedig szerelmes volt a saját kezébe, másokéba is; de
főleg a saját szemébe, ami mindig nagy és kerek és őrült lett, s szerelmesen nézte a
meztelen széttett lábú kislányokat. Ezért zárták abba a börtönbe, ahol a narancs
világított neki, pedig azt hitte ártatlan és azt is elhitte, hogy ebben
a rohadt cellában - amit a csámpás teste nem fog kibírni - a szemfénye
egybefonódik a naranccsal; na, szóval azóta amikor a rohadt 6-oson
utazok zötykölődve, mindig viszek magammal egy világító narancsot, amit aztán
valahol elbújva megeszek, mert az is a játékhoz tartozik, az így előkészült
fényforrás-narancsot így kell enni, titokban. És amikor nincs
narancsom, piros kendőt kötök a nyakamba.
A nagy baj az, hogy ma mindenki rengeteget olvas. És ez nem vicc. Csak
megnyitod a Facebookot, Yahoot, Messengert és máris túl sokat olvastál: és mekkora baromságokat!
Valami kegyetlen igazság rejlik abban,
hogy nem szabad olvasni. Főleg sokat, és jelentéktelen dolgokat. (Ez igaz a
beszélgetésekre is.) Kétszer annyit írj, de még ne publikálj. Gondolkozz: az olvasással eltöltött idő tolvaj az életedben. A beszélgetések legyenek tömörek, lényegesek – vagy még jobb, ha beszélsz: legyél ironikus!
Hadd lopakodjon minden szó a semmi fele: ott a
helye minden olvasmánynak.
Ez egy nagy labirintus. Rengeteg munka, fáradtság. Ebbe bele kell
szokni. És abba is, hogy semmi kilátás nincs, és hogy e sok erőfeszítés
értelmét igen kevesen ismerik el. Már ha valóban van, már ha valóban gondolkodó
lény vagy. Közben lehet könnyedén éhen halsz.
A reggeli felkelés az esti lefekvéssel
kezdődik. Éppen azzal, hogy nem fekszem le. Tíz óra környékén kihajtunk a szomszéd barátommal a tanyára. Ilyen
egyszerűen ez a neve: a tanya. Az út fagyott, jeges, rallyzunk, kézifékes
kanyarodások. Szinte mindig akad egy vagy kettő vagy több őz, aki félve néz
minket. Szemükben iszonyat, állnak az út közepén, nézik, ahogy közeledünk. Csak
az utolsó percben jön meg az erejük, arrébb szökkenek. A tanyánál
teszünk-veszünk, éjszakáztassuk az állatokat, nézem ahogy nőnek a borjak.
Telefonálok kedvesemnek. Hisz ott van térerő, kegyetlen hideg, természetes csend,
és megfagyott gyönyörű táj...
Többnyire éjfélkor bújok ágyba, de még
olvasgatok ezt azt. Mózes Attila regényét fejeztem be, az Egyidejűségek-et, amit az alcíméért vettem kézbe: „Rendhagyó
falumonográfia”. És jó volt. Olyan mint egy Tarr Béla film, csak annyival jobb,
hogy könyv, amit kézbe lehet venni, olvasni. Ha Tarr ebből készített volna
filmet, az hosszabb lenne, mint a Sátántangó. Sokkal hosszabb. Egyéb
olvasmányaim Kirkegaard első nagyobb műve,
Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra, és Dosztojeszkij Feljegyzések a holtak házából. Mert még
nem olvastam. És gyakran, vagy néha, de előkerül Pierre Hadot is. Ő és
Heidegger állandó visszatérő felbukkanó emberkék az éjszakai kalandozásokban.
Persze, vannak esték, éjszakák, amikor nem olvasok, csak mászkálok a netten,
vagy Tarantino, netán Rodrigez még nem látott, vagy rég látott filmjeit nézem
meg.
Mire elaludnék, kezdődik a rókajárás.
Mérhetetlen falusi fagyott csend... és hirtelen felvonít Ásher, a fekete Giant
Snauzer. A nemes állat vadszagot fogott. Utána a két hátsó kutya is ugatni
kezd, és sorra a szomszédok kutyái is felébrednek. Felkelek, vastag ruhák,
sapka, lámpa, egy szál cigi, és kimegyek. A hátsó udvaron, általában a
nyúlpajtáknál, vagy a traktor körül szimatol a róka. Unottan megnéz, aztán
lomposan a kerítéshez oson, elegánsan átugrik, a kert felé veszi az irányt.
Mikor elég messzire ér, leül. Várakozik. Ha elunom az udvaron való álldogálást,
ha éppen nem nézem a ragyogó csillagokat, hanem bejövök, akkor egy negyed óra
és megint az udvaron motoszkál, a kutyák ismét szaggassák a láncaikat. Persze,
őt ez nem zavarja. Éhes. S talán kicsinyei vannak, hát kitartó. Ismét ki kell
menni... De van amikor a csillagok szépek, fenséges az éjszaka csendje...
olyankor kint maradok. Nézzük egymást én és a róka. Ő valahol árnyékban,
lapulva, én valahol árnyékban lapulva. De tudjuk, hogy látjuk egymást. Még ha
csak egy sötét folt vagyunk, megszoktuk. Ott a róka, várja, hogy adjam fel. Ő
tudja, érzi: ott vagyok, mellettem a vasvilla, várom, hogy jöjjön vagy tűnjön
el. Ha megunom, akkor félóra és kezdődik elölről. Hajnalig. Ha kitartok, akkor
feladja ő. Kimászik az árnyékból, utálkozva felém néz, és elugrál a szántáson.
Nó, nem az erdő fele... hanem egy másik udvar fele. Olyankor aludhatok
reggelig, és arra ébredek, hogy valaki panaszkodik, hogy eltűnt egy-két tyúkja,
rucája... A kis Vuk meséjét újra kell írni.
Reggel miért kelek fel. Hát többnyire reggel nem kelek fel. Az a reggel
valamikor dél körül van. Kávé és cigi, forró tea, aztán talán ebéd. Nem reggelizek.
Favágás, istállótakarítás, kellene javítgatni a gépeket, rendbe rakni a
szerszámokat. Korán sötétedik, a nap gyorsan eltelik. Estefele kezdődnek a
gondolatok. Szinte mindig este, akkor jött el az ideje. Maradjak, vagy ne
maradjak? Filozófia vagy mezőgazdaság? És kinek van igaza: Pierre-nek, a
filozófia életmód, vagy Heideggernek, a filozófia létmód? Miben rejlik
Szókratész rendkívülisége? Mi a fene az a filozófia, és miért nem hagy
nyugodni? Tényleg itt az ideje, hogy gondoskodjam magamról, a jövőmről? Van
valami alapja annak, hogy úgy érzem valami vállalkozásba kell kezdjek? Felcserélném
ezt a falusi csendet a város zsivajával? Még fel tudnám egyáltalán cserélni? Később
lesből rám tőr valami alkothatnék. Valamit rajzolni, festeni! Megérinteni az
agyagot, maszatolni, simítani, valamit megszobrintani a változásokból,
megragadni a megragadhatatlant! Az utolsó az írás. Ez már könyörtelenebb, vadabb. Ez egy kategorikus
imperatívusz, nem is lesből támad, s nem is teketóriázik. Írni kell! – ennyi.
De mit?... és a „de mit?” elhall a csendben. Üres lapok fehérsége. Ebből
lesznek a fehérruhás rémálmok, nó meg az elpasszolt lehetőségekből. A
Fehérruhások a rémálmaimban jelennek meg. Persze, sosem álmodom meg őket,
hiszen tudok róluk, ismerősök vagyunk. Nem kell elaludtak ahhoz, hogy
megjelenjenek. Látensen végig ott vannak. S csak így: a Fehérruhások. Ők. Ti.