Valamilyen unalmas óránk volt. Unalmas óra akkor
két típusú volt: amikor aludtam, vagy amikor bármi egyébbel foglalkoztam igen
élénken: naplót írtam, filozófiai témákkal kekeckedtem a a magam naiv módján,
sakkoztunk, vagy agyagszobrocskákat maszekelem a pad alatt, vagy csak firkáltam
a füzetbe. A francia és angol volt jellegzetesen ilyen típusú unalmas óra.
Leggyakrabban pedig román, történelem és földrajz órákon aludtam unalomból.
Tulajdonképpen az egész órarendben ezek az unalom-órák voltak a legkevésbé
unalmasok számomra: hiszen vagy akkor éltem ki magam a leginkább, vagy simán
aludtam.
Akkor is valamilyen unalmas óránk volt, olyan alvós. Ki
voltam nyúlva a jól ismert padon, féloldalasan ráhajtottam a fejem az összefont
kezemre. Attila, a padtársam rajzolt valamit, éppen az én füzetembe. Így
szundítva, hunyorgós szemmel, kábán vártam a csengőszót. Minimálisan érzékeltem
a tanárnő hangját, pontosabban a hangsúlyokat, a hangszíneket, mert az jelezte
csak, hogy a leckét mondja, vagy éppen egy diákkal, netán velem, vagyis hozzám
beszél. Az idő ezeken az órákon, ilyenkor nyúlós és ragadós lett.
Attila ébresztett meg. Az emberek kifele igyekeztek a
teremből, a tanárnő pakolta a naplót, meg egyéb dolgait. Frissen csengettek,
bár nem hallottam, éreztem. A csengő visszhangja még ott vibrált a levegőben.
Mikor kinyitotta a szolgálatos az ablakot én is feltápászkodtam, és
kitámolyogtam a folyósora. Lusta voltam lemászni két emeletnyi lépcsőt, és
semmi kedvem nem volt az udvarhoz.
Félrehúzódtam az ablak mellé, hogy tudjanak elmászkálni a
többiek mellettem – bár elég széles folyósok vannak a művészetiben. Egy
pillanatig reménykedtem, talán megint erre megy a mosolygós lány, talán
köszönünk egymásnak, de nem jött. Szóval éppen nem történt semmi. Semmi de
semmi nem történt, amitől a szünet szünetebb lenne egy kicsit tíz perc
álldogálásnál.
Nekitámaszkodtam a nagy üvegablaknak s
bámultam az udvart. Az idő megállt, persze mindenki tette tovább az esetleges
tennivalóját, de idő nem volt. Megfagyott az idő. Ami azért rohadtul furcsa!
Addig még sosem fagyott meg az idő. A platánfák alatt éppen labdáztak a
kilencedikesek, néhány fiú ment hátrafelé cigizni, egy tanár errefelé nézett,
majd továbbment, két kislány hegedűvel a kezében a dobtermeknél álldogált, a
nap éppen lemenőben volt, az ég vörös, egy repülő ment magasan kelet fele, a
konyhás néni az adminisztrátorral kannákat emeltek le a kocsiról a kantin
előtt. Iszonyúan nyüzsgött minden, morajlott, lüktetett. De időn-kívül. Az
ismerős emberek elvesztették ismerősségüket, mindenki csak valaki volt, nem is
voltak ők, ők. Maga az udvar sem a művészeti líceum udvara olt, hanem csak az
udvar, a platánok csak fák, az iskola csak az iskola, Dani csak Dani, a konyhás néni csak a konyhás néni, a hegedű csak hegedű lett. És semmi több. Az
egész mindenség az lett ami, semmi több. És éppen ott létezett a szemem előtt.
Persze ezt az érzést nem is lehet elmesélni. Minden messze lett. Minden
semleges lett, és messze visszahúzódott tőlem. Nem tőlem: belőlem. Én valójában
ott sem voltam akkor – talán az utolsó az a vörös ég, vagy a lemenő nap voltam.
De aztán semmi több. Minden ott volt előttem, létezett. Attila megállt mellettem,
és megkérdezte mit bámulok. Megpróbáltam elmondani neki, de nem lehetett. „Nézz
ki az ablakon – mondtam – látod?” „Mit?” Szóval ő nem látta. Akkor azt kezdtem
magyarázni, hogy ez valószínűtlen, mert akármikor lehetünk mi, akárhol lehetünk
mi, de ugyanaz lenne. Ezt sem értette. „Nézd a tájat mindenestől – kezdtem
harmadszor – azt hiszed, ez a valóság. De nem az. Én most látom rajta, benne,
általa, hogy ez nem az. Mert nincs valóság. Mert csak ez az, és semmi több.”
Kezdett vigyorgósan furcsán nézni: „Te Attila, te túl sokat hiszel, az a baj.
Mert né – és megint megmutattam neki, hogy mi van kint – és te sem vagy más
csak te, Attila.” De megközelítőleg sem fogta fel, miről is lehet most szó.
Akkor azt mondtam el, hogy ez egy olyan pillanat, mint bármelyik, és ez olyan
hely, mint bármelyik: mint Mózes csipkebokra. De akkor sem értett semmit. Pedig
olyan egyszerű egyszerű.
És semmi több.
