Gesztenye de Prima Philosophia.

Éjszaka néha jó tesz egy kis séta. Főleg ilyenkor, a tél elején, amikor még lehet rugdosni a faleveleket, még nem hullt le a hó, de amikor már néha a pocsolyák befagynak. Olyan hosszú nagykabátban, de még kesztyű s sapka nélkül. A nagykabátot persze, még nem muszáj összezipzározni. Zipzár. Cipzár. Jól hangzik.

Ilyenkor érdemes elindulni, mikor a kocsmákból már mindenki hazalődörgött, s a kedves – ha van – már alszik. Az utcák kihaltak. A villanyoszlopok bambán állnak, s unottan világítanak. Lehet menni az utca közepén, mert alig járnak autók. Egyszer éppen a Mócilór közepén mászkáltam, a sávokat szétválasztó duplacsíkon (ott ki tud kerülni mindkét irányból az autó ha akar), amikor szembejött egy rendőrautó. Előbb le akartam húzódni a járdára, mert mégis, rendőr, aztán kíváncsi lettem, mi lesz. Biztonsági okból kissé elkezdtem tántorogni, hogy ha zűr lenne, legyen kifogásom. Ott tántorogtam a kimért félméternyi szélességben a dupla-csíkon, ők meg csak jöttek. Ezeknek a Logánoknak van oldalreflektoruk. Amikor közel értek hozzám, felkapcsolták, s lassan mellém húzódtak. Letekerte a sofőr az ablakot, s mereven megbámult. Csodálkozó képet vágtam, aztán reflexből köszöntem egy jóestét románul. Ügyeltem, hogy kicsit motyogjak, aztán a hatás kedvéért egyet csukódtam is. Már nem bámult olyan mereven. Megkérdezte, hova megyek. Haza. Az hol van. Mondtam egy címet, ahol régebb laktam, s onnan nem is volt olyan messze. A rendőr bólintott, azt mondta menjek a járdán. Mondtam, hogy fel van ásva, s beesek a gödrökbe (a Mócilor mindkét járdája tényleg fel volt túrva). Erre nevettek egyet. Menjek az út szélén legalább – s ezzel elhúztak a francba. Szóval ilyenkor érdemes sétálni, amikor mindenki hazalődörgött, a mindenki alszik, s a rend őrei ilyen megértőek. Ilyenkor csak macskák futkorásznak a leparkolt autók alatt.

Elképzelem Descartest, egy fekete csuklyás ponchóban, amint sétálgat a kihalt Kolozsváron. Csuklyája alól kilóg a sötét hosszú haja, s kikandikál az orra. Nagy lépésekkel sétál, kissé hajlott háttal: ettől olyan surranó lesz a séta. Ma nem is úgy hívják már, hogy Descartes, hanem csak simán DéKárt. Hét évi séta az éjszakai Kolozsváron kifejlesztette benne ezt a surranó, lebegő, lendületes sétálási ritmusát. Többször láttam már, ahogy így suttorogva mászkál. Többnyire félreeső mellékutcákban lehet észrevenni, egy-egy pillanatra, mert nagyon figyelmes. Illetve nem tudom. Egyszer elkaptam a tekintetét – még azelőtt, hogy szembementünk volna – s fura volt. A tekintete. Csak maga elé nézett, enyhén lehajtott fejjel, de úgy nézett maga elé, mintha valami nagy tejüvegen nézne át. Kissé hunyorítva, élénk szemekkel fürkészett valamit, valamit ami nem az utcán volt. Aztán csillant egyet a szeme, s egy lobogó árnyként eltűnt egy interszekcióban. Utána rohantam, de már sehol sem volt. Felszívódott. Meg kell mondjam, a tekintete tényleg fura. Olyan álmos, s közben nagyon éber. Befele forduló, de közben biztos vagyok benne, hogy nagyon kifejlődött a periférikus látása, s azzal folyton pesztrálja az utcát, s ha valaki felbukkan, felszívódik. Néha annyira sötét helyeken tűnik fel – egyszer például a Fabricsilor egyik üzeme mellett láttam, mintha – hogy kiráz a frász. Vagy mi. Nem is látható olyankor, csak egy sötét köpeny, egy orr szimatol előre, kivillan a szépen vasalt nagy fehér gallér, a hopp, már semmi sehol. Utánamentem, de csak valami Iriszes csávókba akadtam bele, akik kötekedni akartak. De aztán nem lett semmi belőle, hagytak a fenébe. Nem voltam elég érdekes, nem értem meg egy verekedést, mert olyan időben sétáltam.

De ezt a DéKártot egyszer elkaptam. A Szindikátélornál villant meg egy pillanatra, de ekkor én fordultam gyorsan más irányba. De persze, aztán surrogva követni kezdtem az árnyat. És igen. Ott van egy kis zsákutca kanyarral, ami nagyon cseles, mert csak közvetlenül a kanyar után derül ki, hogy zsákutca. Abba fordult be. Én meg utána.

Amikor odaértem, értetlenül állt, éppen a kanyarban. Behúzódtam én is az utcába, surrogtam vagy 20 lépést előre, oszt megálltam. Na hadd lám DéKárt, most mi lesz. Egy percig még állt, nézte az utca végét. Mintha nem akarta volna felfogni, hogy nincs tovább, tévútra tért. Aztán kuncogott egyet, s megfordult. Ekkor már nevetett. Egyenesen odajött hozzám, s magyarázni kezdett, mintha régi barátok, vagy legalább ismerősök lettünk volna. Nagyon szarul beszélt, alig lehetett érteni mit akar nagy röhögve elmondani. Néha szép francia dallammal beszélte a magyart, amitől teljesen érthetetlenek voltak a szavai, néha meg merev, halott, hideg skolasztikus latin mondatokat használt. Mikor észrevette, hogy nem azt figyelem, amit mond, hanem ahogyan, akkor közelebb lépett. Olyan közel, hogy éreztem, amint megcsap valami szárazbor íze, illata. Kissé be volt baszva. Akkor tűnt fel az is, hogy azok a lapos szemei, amik olyan messzire néznek álmosan, de közben éberen csillognak, pont olyan mint Rámbó. Nem volt magasabb mint én, de erősebb, testesebb. Ha meg akart volna verni, elég könnyű dolga lett volna. De inkább megint magyarázni kezdett valami zagyvaságot, nagy lelkesen, hogy lám, mősziő, ez ün zsákutsza, innen nincs kiút, vissza kell hát fordulni. Aztán váltás nélkül a szívről és a vérkeringésről mesélt valamit, amit összefüggésbe hozott a borokkal. Megvallotta, hogy bár ő fransszia, de mégis a németalföldi keserű szárazborokat kedveli, mert azoknak van jótékony hatása a szívre, meg a vérerekre. S hogy mindezt ő találta ki. Erre nagyon büszke volt. Aztán visszatért a zsákutsszára, kedvelte ezt a szót, ami kulcsfontosságú, mert a Prima Philosophia szempontjából ez nagyon nagyon fontos. A lő zsákussza. Kezdett unalmas lenni. Nem tudom mit vártam tőle, de az jutott eszembe, hogy sokkal jobb egyedül sétálni, mint egy őrült franciával, aki németalföldi boroktól bűzlik. Mondtam is neki, hogy oké, haver, jó hogy minderre rájött teljesen egyedül, de én szívesebben sétálnék egyedül, s menjen a fenébe. Nem sértődött meg, sőt, ajánlott egy városrészt, ahol tréé kellemes sétálni. Ó revoár, megköszönte, hogy nem Vlad Tepesnek néztem - annak szokták, mondta - s már ott sem volt, felszívódott meditálni a sötét utcákban.

A Györgyfalvit ajánlotta, az Áricsuluj környékét. Tudod, elsőév végén ott sétáltam a nővéreddel, de akkor még nem tudtam, hogy ott sétálunk. Vagyis akkor csak úgy mászkáltunk, kóboroltunk, s beszélgettünk a nővéreddel, de sosem néztük meg merre megyünk. De annak már vagy hat éve. Akkor még nem is úgy sétáltam, mint most. Nem módszeresen. Nem időzítetten az alkalmas pillanatokra.

Néha azért arrafele mentem, kíváncsi voltam miért ajánlotta DéKárt azt a területet. Aztán rájöttem. Az a terep azért érdekes, mert ott szokott éjszakánként kísérteni, sétálni Esti Kornél. De

sajnos ő nagyon züllött lett, már nem lehet vele beszélgetni, csak iszik, énekel, s táncol a kihalt utcákon. Nincs kedvem hozzá. Még a rendőrökkel való találkozás is érdekesebb, mint Esti. Más ez a világ, s annyi eredeti művész futkorászik benne, hogy ő már senkinek sem kell. Kicsit sajnálom. Néha azért viszek neki egy zakuszkás kenyeret, s leülünk a járda szélére. Delíriumosan mesél olyankor, vagy teli szájjal, csámcsogva tanácsokat ad, hogy mit és hogyan kell írni. Ő is nagyon szereti a furán hangzó szavakat. Amikor említettem neki a lő zsákusszát, úgy röhögött, hogy kifröccsent a nyála, s szanaszét repültek a zakuszkáskenyér darabjai. A cipzár-zipzár elcsendesítette. Elmerengett rajta, aztán könnyes szemmel azt mondta: gesztenye. Olyan gesztenye, mint annak a lánynak a szeme ott a villamoson. Aztán húzott egy nagyot a polárvodkából.

Éjszaka jó egy kis séta. Főleg ilyenkor, amikor surranó szellemekkel és züllött kísértetekkel találkozhat az ember. Amikor már hosszú nagykabátot veszel, de még kesztyű s sapka nélkül. Amikor kellene írni a disszertációt, de még nem olyan fontos, még mindig halasztható. Azt hiszem többet nem megyek. Időközben rájöttem, hogy sokkal érdekesebb hajnalban, sőt pirkadatban a fellegvárról lenézni a várost. Közben elszívni egy cigit, aztán 7 órakor mentáskávét inni a Flowersben, s hazamenni aludni.

       Gesztenye. Meditationes de Prima Philosophia.
       Gesztenye. De előbb filozófia.

Rozsdás falevél

Elveszett falevél

dedicată pt.o generație pierdută 

Néha nem árt kicsit részegülve éjszaka bolyongani ebben a rohadt kolozsvárban. Akkor is enyhén tántorogtam hazafele, de már nem is volt éjjel. Azért még hajnal sem. Van egy röpke pillanatnyi rés az éjjel és a hajnal között. Amikor még a buszok nem indultak el, de a kenyeres autók már igen. A román opera körül többet is láttam suhanni, de nem tudni, hogy otthonról pékségbe, vagy már a pékségekből az üzletekbe igyekeznek. Na. Éppen ebben a brutáriás suhanó időszakban, éppen ott a román opera mögötti parkban történt, hogy kissé tántorogva megbotlódtam. Egy kicsi rohadt rozsdás falevélben. Erről szól a disszertációm, amit nem fogok sosem megírni.

Azt hiszem van valami felemelő, s megnyugtató abban, hogy ősszel rugdosni lehet a faleveleket, vagy erős szélben nézni ahogy repülnek, zuhannak, lebegnek. Jó cuccok az őszi falevelek. S még színesek is. Egészen korrekt élőlények tudnak lenni a fák, meg általában a nővények, ha ilyesmijük van, hogy levél. Erről jutott eszembe annak a kelekótya preromantikus marhának, Rousseau-nak, az egyik blábláblá-ja, a Magányos sétáló álmodozási. Ott álmodozik egy rakás oldalon keresztül a növényekről. Nem sokan tudják, de ez a Rousseau nem csak a társadalmi szerződéses baromsághoz értett (talán éppen ahhoz nem is értett), de korának egyik igazán kiváló botanikusa volt. Ő ilyen növénymániás volt. Miután lejáratta magát a társadalom előtt, azért ment vidékre, és vasárnaponként azért sétált nagy boldogságosan egyedül a poros falusi utakon, hogy találjon valami nővénykét, s nézze, bámulja sokáig meredten, lerajzolja, s azt okoskodva latin szavakkal leírja. Főműve egy herbárium. Szerintem ő sosem rugdosta az őszi faleveleket. De azért, mint minden bukott filozófuskodó ő is növénymániás lett. Valami ilyesmi jutott eszembe, mikor megbotlódtam abban a rozsdás falevélben.

De persze, ez hülyeség is lehet. Mert mi köze van a faleveleknek a filozófiához, ehhez a csudás tudóskodó formához melyben ez a lomha Európa szedereg? Lehet a faleveleknek nincs semmi köze a filozófiához, de a fának van. Rohadt sok. Mert Descartes az Elmélkedések az első filozófiáról-ban a tudományoskodást úgy képzeli el, mint egy fát. Filozófa. Lehet a filozófiának van valami belső mániája ami összekapcsolja a növényekkel, a fákkal, a virágokkal, vagy a burjánokkal, indákkal, tűlevelekkel. Szóval Descartes úgy képzeli el a tudományoskodást, mint egy fát. Van gyökere, törzse, ágai, és termései. A gyökér persze a „prima philosophia”, amit nem ő talált ki, hanem Arisztotelész, csak ő görögül mondta: „proté philosophia”. Ez az első filozófia, ez mindenek gyökere. Latinul a gyökér: radius. Ha radikálisok akarunk lenni, mint ez a Descartes csávó, akkor le kell ásni az első filozófiáig, a gyökerekig. Ott kezdődik a fa alatt, a föld alatt, rajtetten, titkosan. Ez a metafizika. Ez az ami a lényeggel foglalkozik. Utána van a fa törzse. Ez maga a nagybetűs Filozófia, annak minden kérgességével, vastagságával, és nyikorgásával a nagyobb viharokban. Aztán vannak a fa ágai, ezek a tudományok: egyik a matematika, a másik a fizika, meteorológia, anatómia, s minden egyéb tudománykodó magatartás. Ideális esetben a fa gyümölcsöt is terem: ezek a társadalmi és technikai meg egyéb mindenféle eredményei a fának, a tudásnak. Rendben Descartes-ocska, de mi a helyzet a falevelekkel? Na? Igazából ennek most nem is olvastam utána, tudom nem szép dolog, de ez van. S nem emlékszem, hogy mondott volna bármit is a falevelekről. Főleg olyan elcseszett rozsdás kis levélről, amibe éppen megbotlik az ember a román opera mögötti parkban.

De azért ez a kedves figura, dékártka sem volt mentes mindenféle levéltől. Igaz, ő nem falevelek között botladozott tántorogva, hanem más levelek között. Amiket írt kedves Madame-jának, Erzsébetnek, aki egy hajadon Pflazi hercegnő volt. Az is valamiféle nő-vény… ejsze. Ezeket a leveleket Des Cartes arról írta, hogy wtf a boldogság, illetve wtf a helyes életvitel. Persze, Senecaból indultak ki, a De vita beata könyvéből. Na persze, a „szép életről”… mesélni egy szép lánynak, aki hercegnő.  Kicsi rohadt levelek: lehet nehéz levelezni, de aki belebotlik ilyen régi rozsdás levelekbe, az kicsit megtántorodik.

Ez a római csávó is megtántorodott, aki olyan nagyon szépen tudott meséket mondani, Seneca, annak a brutális Nérónak a kedves mestere, aki részegen felgyújtotta az összes falevelet Rómában (persze a zsidókra, meg a keresztényekre fogták nagyokosan), amitől aztán leégett az egész város. Ilyen ember volt Seneca: szépen mesélt, réthor volt, vágta a retorikát, nagymester sztoikus, jó nevelője az idióta császárnak. Szóval ez a római csávó, Seneca, csak úgy tudta kibírni józanésszel a császárköltőt, hogy elkezdett levelezni. Előbb valami özvegyekkel, aztán egy fiatal szépfiúval (minden római ifjú automatice szép, mi más lenne), nagyon szép szavakkal, elocventia, szépen elsztoikázgatva, filozófiázgatva csendes elégedettséggel. Persze, Descartes innen lopta az ötletet, csak nem kapott magának római szépfiút, meg kellett elégedjen egy jöttment hercegnővel. Seneca kedves lelezőpajtása Lucius volt, magyarul „fényes” csávó, vele játszott filozófiást, ami az ifjúság megrontása. Még tiszta szerencsére nem Lucifericos, vagyis fényességes, Prométheus. Kicsit mind beképzeltek ezek a filozofálgató levelező gyökerek (radiuszi értelmeben). Seneca rozsdás leveleket írt, hogy a fényes ifjúságot megrontsa. Levelek amikbe belebotolunk. Luxus, fény-űzés ez.

Sloterdijk szerint ezek a levelek csinálták Európát (konstituálták a tudatát, na, sui generis). Az európaiság gyökerei ez a radikális levelezés. (Ha nem hiszed, olvasd el Sloterdijktől az Emberpark szabályai­-t.) Ez a levelezés egy apró félreértésen állt vagy bukott. Éspedig, hogy ezek a római csávók, úgy kezdték olvasni a görög ráérős filozofuskodó lények irományait, mintha azok levelek lettek volna, amit nekik – római fényességes ifjaknak – írtak volna. Sőt: ők is elkezdtek leveleket írni bele a nagy semmibe. S mindig akadtak olyan elcseszett emberkék, akik azt hitték ezek a levelek nekik szólnak, s reagáltak rá: beletántorodtak a rozsdás levelezésbe. Mit én hajnal előtt, az operaház mögött.

S hát miről is szólt ez a nagy európai radikális gyökér-fa-levelezés, mint a boldogságról, meg a „szép életről”. A filozófusok kezdetektől fogva azt hiszik tudnak élni, s ezzel együtt: halni is. Úgy csinálnak, mintha a filozófia nem is ez a monumetális őszi levélhullás lenne, nem belebotlás a rozsdás falevélbe, hanem valami más, valami sokkal nagyszerűbb: tudatmód, ahogy tudjuk magunk. Életmód, ahogy éljük magunk. Létmód, ahogy létezzük magunk. Maniere de vivre, The Way of Life – ahogy Pierre Hadot barátom mondta. Tudod: aszkézis, ahogy kínozzuk magunk. S mást.

Rozsdás kis levélke, ami megbotlaszt, aminek címzettje vagy, egy totális és végtelen életmód apró jelentéktelen részlete. Rólam, nekem, rólad, neked. De rohadtul meghatározó. Mint Hidegger humanizmus-levele, annak a francia fiatlaembernek.

Ha az egész európai levélhullás arról szólt, hogy „boldogság”, és „helyes életmód” (naná: a filozofuskodás), akkor Heidegger (náci) barátunk levele arról szól, hogy „wtf boldogság” „wtf helyes életmód”, például a holokauszt után? A levelezésnek volt egy sunyi hátsószándéka. A nevelés. A képzés. A kultiválás. A kultúrázás. Az embertenyésztése. Hogy gyere, éljünk helyesen, gyere legyünk boldogok. Gyere legyünk jó tenyészállatok, alkossuk meg a jó közösséget. Legyünk humanisták. De a Heidi levél hátsószándéka más: emberek valami nagyon el van cseszve. Kb. ennyit mond. Nincs ember. Nincs humanizmus. Nincs levelezés. Ősz van, de annyira ősz, hogy az összes lehetséges levél lehullott. Le a sárba. Nincs ember: antihumánusok vagyunk. Antilevelezők. Antifilozófiáskodók. Nincs egyén, nincs semmi, csak rozsdás kis levelek, ócska levéltárakban. Ócska könyvtárak. Archívumok. Philosophy as a Way of Life, merre visz a végzet?...

Ki kellene menni az erdőre és ordítani egy kicsit, csak úgy csendesen. És megnyugodva rugdosni a faleveleket. Descartes fája kiszáradt. A mi generációnk el van cseszve. A levelek lehulltak. Még nincs hajnal. Már nincs éjszaka. Most indulnak a hajnali buszok, ideje hazamenni, írni a disszertációt, a brutáriás pékséges kenyeres kocsik már vittek kenyeret az üzletbe. Felejtsd el azt a brutális és banális részletet: amikor megbotlódtál egy rozsdás falevélben, a román opera mögötti parkban.

A levelek lehullottak. A levelezés kétezer ötszázas korszaka lejárt. Le kell ásni a gyökerekig. Talán ott a baj, amitől a filozó-fa kiszáradt. De lehet, csak alszik, mert jön a tél, vagy mittomén mi van vele. Néha nem árt kicsit részegülve éjszaka bolyongani ebben a rohadt kolozsvárban.

róka a sötétben

Az eső szemerkél, a rókák ilyenkor vadásznak. A kutyák behúzódnak szárazabb helyekre, s alusznak. Ilyenkor, ha elalszok, akkor arra ébredek, hogy egy-két tyúkkal kevesebb van. Pár vérfolt, tollak szerteszét. Reggel ez lesz a falu témája, ismét: kitől mit vitt el a dög.

És tényleg szemtelenek, pofátlanok cinikusak lettek: az oszlopokon már plakátok áznak, két verekedő róka feszül egymásnak rajta, mellette nagybetűs szöveg, valami ilyesmi: „Oltsd be magad, gyerekeid, kutyád, macskád veszettség ellen – a rókaharapás veszettséget okozhat”. Pedig életemben nem találkoztam még olyannal, akit megharapott volna egy róka. De ez már ilyen, ideológiai harc, plakátháború, s talán üzleti kampány valamelyik gyógyszerészeti cégnek.

Ezek az esős világtalan éjszakák kedveznek a rókáknak. Jó dolog a homály, a sötétség. Sloterdijk azt írja: „A cinizmus, szexizmus, "tárgyilagosság" és pszichologizmus egyvelege szabja meg a hangulatot a Nyugat felépítményében - a félhomály hangulatát, mely kedvez a csodabogaraknak és a filozófiának”. Nyugaton meg lemegy a nap, ez jellemző rá, és jön a sötét homály. Kedvezve a „csodabogaraknak”, s naná a „filozófiának”.

A rókák ilyen „csodabogarak”. Az biztos, hogy nem háziállat. De azt is tapasztalhatjuk, hogy mégsem a vadonban esznek, hanem házi koszton élnek. A róka szabad állat: nó, nem az állatok királya, nem oroszlán, nem medve. Tulajdonképpen nem is jelent fenyegetés: rókatámadás? Még a gyerekek sem vennék komolyan. Ennek ellenére stresszelik az egész lakosságot, miattuk nem lehet aludni, nem lehet elmenni éjszakai esküvőre, bálba, oda a nyugalom. S ha az udvaron elkapod, s agyonvered, az már börtön: védi őket az állam, valami összeesküvés is állhat a háttérben. A rókát nem sajátíthatod ki, pedig az agyonverés a szó szigorú értelmében birtoklás. Őket nem lehet. Ők szabad állatok. „A szabad ember nem parancsol, s nem szolgál senkinek.” Asszem valamelyik sztoikus mondta, de Hegel is rábólintana az úr-szolga viszony elemzésében. „Csodabogarak.” S kedvez nekik a homály, a sötét éjszaka.

Márpedig itt mindig éjszaka van, Sipos Pál megmondta: a felvilágosodás fénye nem hatolt be „az erdélyi téli éjszakába”. Talán szerencsénk, hogy nem világosodtuk fel. Mert abban a vakító nagy fényben mi lenne a rókákkal, a csodabogarakkal és a filozófiával? He? Erre Sipos nem gondolt, sőt meghalt, már nagyon rég. Ha mindenki tudja az „igazat”, birtokolják, hirdetik - akkor mi lenne itt? Kész diliház így is. De aggodalomra semmi ok. A felvilágosodás, ez a „kilábalás a saját magunk okozta kiskorúságból” csak egy másik gyerekességbe torkollott. A racinalizmusba’. Elhittünk, hogy mindjárt, mindjárt itt van a lehetőség, hogy a tudományaink kikupálódnak, építünk gyárakat, repülőket, szuper puskákat, csinálunk nemzetállamokat, helyes kis diktatúrákat, remek háborúkat (hisz az a béke, nem?), mindezt még lejátszódjuk, és hopp megérkeztünk a békességbe, boldogságba, a mesés jövőbe. Csak azért is rágyújtok egy cigire, ünnepelni a gyerekes racionalizmus saját maga okozta tudathasadását. (Jelenleg pszichiátrián van, mert kiderült: megmanipulálta a tudatalatti, meg egyéb homályos sötét cuccok, ott a láthatatlanban.)

Én egészen megkedveltem a rókákat. Elképesztően szépek s közben velejéig gonoszok (ide gecit gondoltam, de azt nem írom le). Ülnek, várják, hogy aludjak el, s közben röhögnek a markukba. Igent mondtak az életre, gyakorolják az örök visszatérést, tudják, hogy a kutya nem tény, csak interpretáció, perspektivikusan vadásznak.

A rókák Nietzsche állatai. Überelik az embert. Meg fogom simogatni a kedvencem, veszettség elleni oltás nélkül. Mert „A V.E.Sz.E.T.T” jó. Nézd meg a Maze Runnert, ha nem hiszed.

Ez nem a róka, csak illusztráció

Sztoicizmus kolozsvári zuhanáskor

Tisztán emlékszem arra a születésnapra 2007-ben. Olyan volt, amikor a dolgok biztosak, és határozottak. De akkor még azt hittem az életben nincs bizonyosság.

Kolozsváron mindig adódik alkalom az időről beszélni. Van mikor korán kelek, ilyen kegyetlen-hidegben. A hideg az jó. Otthonos. Legelső dolgok közé tartozik megnézni az eget: milyen idő lesz ma. Kinézek a teraszra, elszívok egy cigit, de valójában a levegő páratartalmát mérem. Minden paraszt reggeliben kiáll egyet az ajtóba, kapuba, tornácra. Lesik az idő rezdüléseit. Apám első dolga reggel fellépni a netre, de ő már műholdas képeket néz. Ritkábban téved, mint a parasztok. Nem is szeretik őt sokan e miatt. Ma nincs egy felhő sem. Tiszta makulátlan merevséggel feszül ott fent a kékség. Még fent van a hold. Mindez baj. Nagy baj. Néha fellépek random egyetemekre, megnézni ott mit csinálnak. Gyakran töltőm le idegen egyetemek anyagát, s összevissza olvasok. Így olvasgattam bele egy agronómia egyetem agrometeo kurzusába. Kell tudni milyen lesz ma az idő. Ma tiszta az ég, páratartalom mérsékelten közepes, fenn van még a hold. Valamikor délig még fent is lesz. Ma nincs az az Isten, hogy rossz idő legyen. Ma nagyon szép őszi idő lesz, kevés széllel, kellemes meleggel. Ma jó az idő. Ma haza kell menjek. Állok a teraszon, szívom a cigit, lesem a keleti horizontot: bár egy kicsit lenne narancssárgább, lenne esély egy kis esőre, valamire. De semmi. Jó idő lesz. Vetni kell. Haza kell menni. Szervusz Kolozsvár, bezuhanok a fotelbe.

Még mindig javítják az utakat, jobb gyalog menni. Az nem igaz, hogy hamarabb érek el bárhova, mint az elakadt buszok, de legalább érzem, hogy haladok. Ha tíz percet áll a busz, beléd költözik az érzés, hogy elkésel. Ha gyalogolsz, csak meggyorsítod a lépteid, az nyugtató: talán épp odaérsz. Pedig egy félórát késel, s óra helyett Insomniába mész, kávézni. Kerülöm a buszokat. Este, ha nincs kedvem gyalogolni, akkor taxizok. Nincs rá pénzem, de a pénz a legkevesebb. Na. Csak azt akartam mondani, hogy Kolozsváron ha az időjárásról kell beszélni, vagy az idő múlásáról, akkor velük érdemes. Egy taxis pontosan tudja mi az idő. Nála értelmesen hangzik, hogy 10 perc. Az is, hogy egy félnapja meg sem álltam. Az sem, hogy október eleje. Főleg azt, hogy mi a tél, a hideg. De legjobban az esőt szimatolja ki. Esőben jobban taxiznak az emberek. Ma nem lesz eső. Ma a taxisoknak sincs jó napja. Ma taxival megyek egyetemre, csakazértis, szolidaritás.

A tegnap hosszasan beszélgettem egy idős nénivel. A mai öregek el vannak romolva, fogalmuk sincs a világról. De ez a néni más. Túlélte gyermekkorában a világháborút, s az olyanok nagyon tudják, mi történik. Nevetve beszélnek egy halálos műtétről, s sokat mosolyognak megértően. Számukra az emberiség átlátszó. Jó velük beszélgetni. Néha ott vannak a központi parkban, s várják, hogy valaki leüljön melléjük. Az én nénim zenetanárnő volt, s gyakran beszélgetünk, nagyon szeret engem, megértjük egymást. Fáj minden csontja, mondja nevetve, tudom, mondom mosolyogva. Kezdőik, mondom, éppen most kezdődik, láthatatlanul, észrevétlenül, éppen most. Iszok a kávémból, s látom, hogy nagyon jól tudja, hogy holnaptól, vagyis mától más lesz a világ. A héten lesz az első talajmenti fagy. Azt mondják ősz: de nem, ez már a tél. Fagy lesz a héten, erős harmat. A héten egyszerre lesárgulnak a falevelek. S zuhannak a föld fele. Te még semmit sem tudsz erről a zuhanásról. Mint ahogy arról sem, hogy az idén rengetek tulipán fog lefagyni, mert most nemrég bújtak ki, de még nem virágoznak. Nem is fognak, mondja a néni. Egy szál sem marad, s az idén csak a nagyon ügyesek tudják teleltetni a tulipánokat. Haza kell menjek, a büdöske magjait most kell leszedni, egy-két héten belül. Pedig rajtuk sem látszik még semmi.

Azt hiszik az emberek, hogy az idő, az élet kiszámíthatatlan. Hogy nincsenek biztos pontok az életben. S ez akaratom ellenére is rohadtúl igaz. De nem így. Nincsenek biztos pontok, de nem is minden instabil. A közvélemény figyeli a menekültügyet, marakodnak rajta. Orbán Viktor mondta, még a tavaly, hogy „Olyan időket élünk, amikor bármi megtörténhet”. De téved, de hazudik, ha tényleg annyira értelmes, ahogy gondolom. Ahogy én tudom, hogy ma elkezdődött a tél, annak ellenére, hogy tulajdonképpen egy kis nyarat fogunk megtapasztalni, így ő is tudja, hogy mi kezdődik. S rodahtúl felkészült. Nagyon jól tudja, hogy mi a helyzet a menekültekkel, a mostanában elhallgatott ukrán válsággal, s mi az amit Oroszország csinál az Iszlám Állam peremén. „A tudatlan elmének minden csoda” – mondta egyszer Sherlock. Orbán most csodákat fog művelni, ahogy Oroszország is, s ahogy Izrael is. Pedig Izraelről még egy szó sem jelent meg a sajtóban. Pedig kulcsfigura. Pedig ma van a tél első napja. Nincsenek biztos pontok az életben. De nem történhet meg bármi. Oda kell figyelni a részletekre, a mosolyok árnyalataira. S nem szabad félni egy pillanatra sem. A zuhanás félelmetes: de részleteiben csak könnyed lebegés az egész. Ne siess, ne félj. Jön a tél, itt a tél. Ne kapaszkodj görcsösen, hisz nem zuhansz. Az életet el lehet fuserálni, de lekésni nem. (Ó, ez már más téma.)

Kolozsvár. Idő. Zuhanás. Nincsenek biztos pontok az életben.

De a holnap nagyon biztos. Mint a halál. Az idő más. A zuhanás más. Kolozsvár más. Ma már holnap van a rezdülésekben, a mozzanatokban, a mosolyokban, a mozdulatban, ahogy a kávé után nyúlsz. Ma már tél van. Ma már haza sem kell menjek. Otthon vagyok.

Zuhanás. Legyen félelemmentes lebegés. A hideg hóban talán nem törsz össze.

Ma holnap van. Ez egy nagyon biztos, nagyon pontos időpont. 

Csak még nem tudni mi a francra...
...de rókák helyett jönnek a farkasok.
... vegyél sapkát.