hajnal előtti csendben

Azt hiszem már képes volnék megírni az államvizsgámat. Abban az értelemben ahogyan azt elvárja az intézményi követelményrendszer. Azaz: felkészült vagyok, megvannak a szakmai-tárgyi ismereteim, a kutatott tárgyterület mezején. Igen, képes vagyok megírni egy tudományos szakdolgozatot. Hiszen rengeteg dolgot végigolvastam, végiggondoltam, jegyzeteim is megvannak. Behatóan ismerem a kontinentális és analitikus nagy címkéinek az erre vonatkozó kijelentéseit. Azt is elsajátítottam, hogy kell írni, szerkeszteni, jól, pontosan fogalmazni, érvényesen hivatkozni, meggyőzően érvelni. Mégis és mindezekkel együtt: lehetetlennek tartom, hogy a dolgozatom megszülessen.

Tulajdonképpen az a munka amit én elvégeztem, nem más, mint amit egy számítógép is elvégez. Mechanikus és felesleges. Mindazonáltal a legnagyobb gond az, hogy alapjában véve értelmetlen. Mert egyelőre semmi, de semmi filozófikum nincs benne. A lényege, a veleje hiányzik. Ez az egyetlen eredmény, amit őszintén eredménynek tudok elkönyvelni: az, hogy valóban képes vagyok belátni kudarcomat, azt, hogy éppenséggel nem-filozófiai amit csináltam. Mit lehet ebből a negatívvitásból érvényként, értékként felmutatni? Munkám csak kezdet, negatív felismerés – s így lényegi értelemben tapasztalat. Megtapasztaltam a határomat: egy szakdolgozaton túl, semmi értelmeset nem tudok felmutatni. De már nem állhatok meg itt: tapasztalatom nyitottá kell tegyen – másképpen nem is volt az. Bizonytalan, kételkedő lettem – ha ez a nyitottság akkor ezt is elértem. Ebből a bizonytalan lebegésből, ebből a parttalan tanácstalanságból kell megszülessen a kérdezésem: hogy mi a filozófia. Ám, ez talán elmaradt. Nem tudom feltenni ezt a kérdést, mert elképesztő felesleges teherként nyomnak az olvasmányaim, egy Arisztotelész válasza, egy Heidegger válasza, egy akárki válasza. S így a saját leendő kérdésem van veszendőben. Tulajdonképpen ez a számvetés sem az enyém: heideggeri... ha folytatnám, akkor bizonyára a létkérdésbe torkollana a „mi a filozófia?” kérdése. Sőt már tudom is mi az: a jelenvalólét egyik létmódja. Értem is e szavakat. Sőt,  ez az értésem tulajdonképpen csapda, mely éppen a szabad, önálló gondolkodástól foszt meg. Nyugodtan végigsétálok a csapáson, a rejtekutak semmit nem rejtenek már, hisz ki vannak tűzve útjelzőkkel.

Ez hát a filozófia vége? Újra? Ismét? Már semmit nem lehet végiggondolni, mert ez már megtörtént? Csak bejárt utak maradtak? Vagy másképpen téve fel a kérdéseket: ez az ember vége? Több gondolkodás, több emberi lét nincs? Minden már csak technika, módszer? Minden már csak gép, mechanika? Ismétlések ismételt ismétlése: mindenek vége ez.

Mindenestől és tág értelemben megtörtént mindent átemelkedés, dekonstrukció, hermeneutika, fenomenológia, poszt-strukturalizmus, poszt-modern... mindez már bejárt út. Az analitikus filozófiáról ne is beszéljünk: nekik már a vég előtt vége lett.

Lehetséges új kezdet a filozófia számára? Lehetséges-e ezek után a radikális nem-tudás tudásának felvállalása – őszintén, pőre egyszerűségében? Van-e nekrofiliától mentes élet? A filozófia ötven éve meddő. Mit kezdjek akkor magammal, ha egyszer szerelmese vagyok a bölcsességnek? Némán álldogálok a halott, meddő Sophie mellett... és talán ez csak a vörösen felizzó hajnal előtti csend. Aminek hallgatója vagyok: filozófiahallgató...