1. Igazából
történeteket szeretnék mesélni.
Sosem volt tévénk. Így
a gyermekkorom tekergésről és olvasásról szól. Aztán a bátyám kapott egy
számítógépet. Rajta volt a Half-Life. Az egyes. Rohadtul vagány volt, de nem a
játék úgy önmagában. Hanem az történt, hogy ő játszott, én a testvéreimmel és
anyummal néztük, mint egy filmet. Ez valamikor 2000-ben volt, s innen nézve
érthető az, ami csak az utóbbi években jött divatba a youtubon: a gameplay
vlogok. Na mindegy. Szóval a tesóm játszott, s én figyeltem. Másnap az
iskolában elmeséltem, hogy mit álmodtam. Persze hazudtam, nem az álmom
meséltem, hanem a játékot. 2000-ben a faluban még senkinek nem volt
számítógépe, s még hírből sem hallottak a Half-Life-ról. De lenyűgözte őket,
hogy miket össze nem álmodok. Rengeteg részletet fel is rajzoltam a táblára,
mert nem értették. Volt benne minden, amit a játékban láttam: katonák, tudósok,
titkos kísérletek, földönkívüliek, teleportáció, szuper fegyverek. Hogy
hitelesebb legyen belekevertem egy csomó mást is: teheneket, pulykákat, és nagy
búzamezőket, s téli éjszakai falopásokat, meg persze traktorokat amit az ufosok
modifikáltak. „Úgy szántottak lézerrel, a traktor nem is érintette a földet.”
Persze, kb egy hét
alatt lebuktam, mert nem voltak hülyék. „Mi van, te szériált álmodsz?” Szóval a
mesém nem volt eredeti, s onnantól fogva senkit sem érdekelt. Fura volt. Nem
bántott, csak nem értettem ezzel mi változik? Ilyen történetet úgysem láttak a
tévében! Később én is végigmentem a Half-Lifeon, s megdöbbentően unalmas volt.
Hiányoztak belőle a lebegő lézerrel szántó traktorok, klausztrófóbiás volt az
egész térszerkezet, s nagyon unalmas a sok akció. Mindegy. De akkor meséltem
életemben először, s rohadtul vagány volt. Mágia volt, ahogy egy falusi osztály
a szünetben 10 percre elszállnak, mert én mondok valamit. Ez a nyelv.
Blábláblá, és a
filozófia közelébe keveredtem. Itt a mágiának magasabb fokozatát tapasztaltam
meg. Egyszer beszélgettünk a szépirodalomról általában, s azt hiszem egyik
tanárunk mondta, hogy mostanában nem olvas irodalmat, mert ami vagány az
irodalomban azok a filozófiai gondolatok. Ezzel nem értek teljesen egyet, s
könnyen meglehet, hogy nem is ezt mondta, nem is így. De attól még van benne
valami. A filozófia és az irodalom nem ugyanaz. De mindkettő ezt a mágiát használja.
És mindkettőnek lényege: a nyelv. Persze máképpen, de ezt most hagyjuk.
Amint egyre jobban
rákattantam a filozófiára annál árnyaltabbak lettek a dolgok. Kiderült, hogy a
filozófia a beszélgetésben van, vagy ott jelenik meg, ott képződik egy pillanatra.
Ennyi a filozófia. Egy pillanatnyi fényvillanás egy beszélgetésben. Az már
részletkérdés, hogy egy kétezer éves szövegen keresztül beszélgetek
Arisztotelészékkel
2. Igazából beszélgetni
szeretnék.
Ma szinte egy percig
azon méláztam, hogy én most lojális vagyok a filozófiához, vagy szolidáris vagyok a filozófiával? Beleértve persze az egyetemet is. Mert a kettőt akármennyire
is akarom szétválasztani: nem megy. Aztán ez a szétválasztás is fárasztónak
tűnt, s inkább lojálisan szolidáris vagyok, és szolidáriasan lojális. Hiszen az
intézményhez való ragaszkodásom az egyetlen indok a tényleges
intézményellenességre. Elmesélem.
Egyik meghatározó
élményem egy rohadt hosszú és jó beszélgetés volt, amire egyikünk sem
emlékszik. Általában így van ez a jó beszélgetésekkel – nem emlékszünk rá. Na.
Ez úgy jött össze,
Persze, akkor még
halvány fogalmam sem volt arról, hogy Vajda Mihály nem pusztán egy név, hanem
egy fogalom. De azért elmentünk. S meghallgattunk egy számomra nagyon izgi és
érthetetlen előadást Misutól Filozófia és
önismeret címmel, ami nagyon tetszett. Annyi maradt meg, de az nagyon, hogy
Max Scheler írt valamit arról, hogy a filozófia (metafizika) keleten jó, mert
válaszol az emberek (úgy mint én és te) életproblémáira, felénk, nyugaton meg
nem, mert minden „tudományos” itt, az emberek (mint a Husserli
transzcendentális ego, meg egyéb izék) csak a megismerő ápárátok megtestesítői;
közben a filozófia önismeret kellene
legyen. Emlékszem Fichtére hivatkozott, meg egy rakás antik csávóra, főleg
Platónra.
Aztán volt egy
könyvismertető – alig maradt meg belőle valami. A lényeg, hogy Vajdának egyik
könyvét lefordította Vasile Prahovean románra, amitől mindenki kicsit büszke
volt és elégedett. A magyarországiak is, mi erdélyi magyarok is, meg a románok
is. Fura érzés volt, mert nem értettem mire megy ki ez az egész.
Ettünk, a mi
évfolyamunk volt ebben a tutti, Gál Laci vezénylésével. Délután Mihály Vajda
(ezzel viccelődtünk: itt van a magyar Mihai Viteazu’) tartott még egy előadást,
Elpuskázott történelem címmel. Tele
volt huszadik századi történelemmel, meg egy rakás utalással a magyarországi
aktuálpolitikáról, de az akkori énem politikailag erősen analfabéta volt. Annyi
viszont belém vésődött, hogy lám: Németországban a Hitleri diktatura után volt
egy katarzis, amitől a németek
megújultak, Magyarországon a katarzis elmaradt,
ezért rohadt nagy szarban vannak.(lásd a szöveg végén)
Estefele Angi Stéfán
(bocs, na: Angi István professzor úr) méltatta Vajda életművét, mert éppen 75
éves volt, aztán Egyed Péterék átadták a Bretter-díjat. Itt két dolgot
élveztünk: 1) Vajda feje úgy rezgett-mozgott mint egy puding; 2) a Bretter
plakett átadása közben volt egy jelenet amikor a dombormű (vagy érem, vagy mi)
éppen Vajda arcát takarta: „olyan mint egy halotti maszk”. Kicsik voltunk,
naivak, és semmit sem tisztelők. Kezdődött az ünnepi fogadás, vagy vacsora,
előkerültek valami borok, és…
Ekkor már a legnagyobb
gondunk az volt, hogy mit iszunk, és kitől csórunk cigit. Mert az évfolyam cigi
nélkül maradt. Szigeti mentett meg. Ezzel a gesztusával nagyon nagy dolgot
tett, mert szinte hazamentem. De így – hogy lett cigi – maradtam. Végül
átmentünk egy kocsmába, mi az évfolyam, és elkezdtünk sörözni és beszélgetni. Mikor
onnan kiraktak, akkor elmentünk Pál Tamáshoz, és egész éjjel beszélgettünk.
Multidimenzionális
beszélgetés volt. Ez az a meghatározó beszélgetés, ami miatt lojális, vagy
szolidáris vagyok a filozófiához, a filozófiával. Az sem mellékes, hogy éppen
Vajda kapcsán kezdődött el Pál Tamással egy beszélgetés – ami kis túlzással – a
mai napig tart. Meg egyébként: akkor lettünk egy évfolyam. Vagy nem tudom mi
történt azon az éjszaka, abban a beszélgetésben, de mindenséges volt. És még
egy fontos apróság: Misutól loptam el azt, hogy félre lehet tenni az akadémiai
filozófiát, ami unalmas és hülyeség, és lehet személyesen is kezdeni vele
valamit. Ami nagyon élvezetes. És nem is teljesen értelmetlen. Ha eddig
elolvastad a szövegem: kb. erről van szó. Bláblá.
3. Konyhafilozófia
Este elég későig
olvasni szoktam. Mert még mindig nem olvastam eleget. Tamás sokszor későn ért
haza, éjszaka, s többnyire nem józanón. Amikor felkapcsolta a konyhában a
villanyt, akkor kimentem én is: elszívunk egy cigit. Ezt nevezte Tamás egyszer Konyhafilozófiának.
Szinte hajnalig tartottak. Benne volt minden ami Kolozsvár. Heidegger és
Nietzsche. Schopenhauer és Cioran, és Blaga. És a hülye bulgás Bretter-kör, Kulcsár
Árpi és Horváth Benji, Bálint Tibor és Demény Péter, meg mindenki, akinek a
nevét ismerik az Insomniások. Meg benne volt a jobb és baloldal, a holokauszt
és a gulág, az egész büdös huszadik századdal. Meg benne voltak a munkásnapok,
meg a másnapok. Meg lánykák. Versfelolvasások, és zenék. A konyhában volt
minden, csak éppen elő kellett hozni s szóba jött, megelevenedett, valami, ami
már filozófia.
Mert sokféle módja van
még az értelmes filozófiának, nem csak a „katedrafilozófia” és a „kocsmafilozófia”.
Van konyhafilozófia is,
lám. Most is itt ülök ebben a konyhában. Utoljára írok innen. Ezzel egy korszak
zárul le. Mostmár valami mást fogok kitalálni, még én sem tudom mit.
4. De szeretnék mesélni.
És szeretnék beszélgetni. Mert ez tiszta mágia.
Akkor is, ha már nem emlékszünk
rá – mert ez formál minket. Mint a Half-Life. Engem legalábbis.
