Meditáció október2-ről

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
 Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."
J. A., 1936

Na. Egyszer odateszek egy kávét főni. Aztán keresek valami zenét, ma ejsze' valami középkori gregorián kántáláshoz van kedvem. Vagy valami dark ambienthez inkább.Ez a két zenei cucc, most összetartozik, variáció ugyanarra. A gregorián zene számomra két dologról szól: az istenfélelem, és a megváltottság szabadsága. Ez egy fogalomban a végtelenség. Az ilyen deep dark space zenék is erről szólnak. A világűr rettenetéről, és annak szabadságáról. Ugyanaz a végtelenség. Egyik mondjuk teológiailag, a másik talán kozmikusan.

Végül kiülök a teraszra kávézni. Éjjel három óra. Rágyújtok egy cigire, aztán csak csendesen nézem a csillagokat.

Egyik szomszédom a minap megkérdezte, hogy megyek október másodikán szavazni, s hogy mi a véleményem róla: ő el kellene menjen? Ez kicsit oda tartozik, hogy neki az a véleménye rólam, hogy sokat olvastam, s mindig olyan másképpen látom a dolgokat, olyan „elevenséggel” amire ő nem képes, de hát ő csak egy egyszerű ember, na, szóval megyek szavazni, s mire.

Kicsit kiábrándítottam. Mert nem megyek szavazni, de nem azért mert „elveim vannak”, hanem mert nincs magyar állampolgárságom. De miért nincs? Nem vagyok magyar? Valahogy megpróbáltam elmagyarázni. Itthon, úgye vannak rossz emberek, s jó emberek, s közöttük mindenfélék, s olyanok is, aki egyszerre jó, s egyszerre rossz. Mert van aki például rossz ember, de jó tanár, s azzal mit csináljunk, hova tegyünk? Értette, mert ez többnyire így van. Na. De én diákkoromban voltam Budapesten. Aztán voltam Drezdában, és Bécsben, de Debrecenben, Curtea de Arges-ben, Brassóban, Zalaegerszegen, s még egy rakás városban és faluban. Sőt: Bukaresben is voltam. S azt vettem észre, hogy mindenhol ez a helyzet. Van mindenféle ember ott is: rosszak, jók, semmilyenek, ilyenek-olyanok. Meséltem, hogy van buzi ismerősöm, de akad egy-két cigány is, zsidókat is ismerek, meg olyanokat is akik szerint ki kellene irtani a zsidókat, s van baloldali ismerősöm is, meg olyan feketeruhás anarchista barátaim is vannak, akik legszívesebben felrobbantanák a vásárhelyi kombinátot. Érted? S képzeld: mindenhol ez van: sokféle ember van, de mindenhol ez van. Értette.
Ezért aztán nekem nem kellett a magyar állampolgárság, de nem kellene se a német, se az osztrák. De attól én még nyugodtan magyar vagyok, mert nincs állampolgárságom. Miért mikor neked még nem volt, akkor nem voltál az? Az voltál. S az állampolgárságtól nem lettél se jobb, se rosszabb ember, úgye? Na. Ezért nekem mindegy az állampolgárság. A magyarság persze nem mindegy: mert magyarul gondolkozok, és magyarul vannak az érzelmeim. Ez nem értette. De érezte.

Nem megyek szavazni, ez már tiszta. Nade: ő menjen? Ekkor jött a második csalódás. Mert nem tudtam mit mondjak. Ha akar menjen. S ha nem, akkor ne. S arra szavazzon amire neki jólesik. Mert az igazából teljesen tökmindegy. Erre a közönyre annyira felháborodott, hogy vörös lett a feje.

Most kiültem a teraszra. Éjjel három óra, s elég hűvös van. Elfogyott a cigim. A csillagok innen nagyon jól látszanak, s ugyanez látszódott innen 100 évvel korábban is. S ezer évvel ezelőtt is. Szeretem a csillagokat bámulni.

Egyszer ki szeretnék menni a csillagok közé, ki a világűrbe. Az a végtelenség, amit el sem lehet gondolni, az nagyon vonzó és félelmetes. Hívogat. Mennék én, gondolom.

Aztán eszembe jut, hogy baszki, hisz ott vagyok. Mi itt mind egy bolygón vagyunk, s sodródunk, keringünk kint a végtelen világűrben. Már rohadt-régóta, és még iszonyatosan sokáig. Mintha egy gigantikus csillagközi űrhajón lennénk, s ilyenkor kibámulok az ablakán. De olyan nagy a végtelen, nem látszik, hogy haladnánk. Viszont közben kiépült és elbukott több civilizáció, létrejönnek népek és elpusztulnak nemzetek, mi csak itt lebegünk a világűrben.

Elképzelem a 2500 évvel ezelőtti Athént. Nyüzsgés, zsivaj, piac, állatok, emberek, épületek, gyerekek, rabszolgák. Az agorán valami „nagyon nagyon fontos” politikai vita zajlik, összevesznek, egy embert meg is ölnek. Lemegy a nap, és ki lehet látni az űrhajó ablakán. Néhány embert ezt bámulja. De ott már mindenki halott, hiszen ez 2500 évvel ezelőtt történt. A bolygó felől tökmindegy volt az egész.

Most éppen mi élünk. A bolygó ugyanaz, de más a kultúra, más a nyelv, más emberek élnek, más vallások vannak divatban, más a politika is, de… de azért minden ugyanaz. Embere vannak, ilyenek és olyanok. Rosszak, jók, mindenfélék.

Az este olvastam egy rakás cikket a „menekültválságról”. Mind kiváló szakértők írták. Olyanok, amilyen az írójuk. Van gyűlölködő, van szelíd, van befogadó, vannak gyilkosok. Ennyit ér a szakértelem ilyen témákban. Semmit sem segít.

S nekem könnyű, mert én kint vagyok a világűrben, s ott lebegek, s nézem az évezredek csendes váltakozását. Ez belülről nagyon viharosnak tűnik, sok benne a félelem, a vér, az erőszak. Most is onnan kérdezik, hogy mire szavazzanak. S mégsem mondhatom, hogy passz, a bolygónak mindegy.

A szakértők nem segítnek. Meg aztán úgyis van véleményünk, érzésünk, s annak a szakértőnek az álláspontja lesz az igaz, aki szimpatikus. Ha félsz, akkor a szakértők megmondják nagy tudósan, hogy ez az iszlám áradat fenyegeti a kultúránkat, s ki kell állni ellenük. Ha meg kicsivel több az emberség benned, akkor a szakértők szerint be kell fogadni őket. Ennyit ér a szakértelem ilyen témában.

Nézem a csillagokat. A távolban ugatnak a kutyák. Olyan elcseszett romantikusnak tűnhetek, hogy az már vicces.

De közben azon merengek, hogy ha már ilyen globális világ jött létre ezen a kedves űrállomáson, akkor miért nem beszélünk komolyan a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségekről, vagy a globális felmelegedésről, vagy a technikáról?

Vagy miért nem érdekel minket a boldogság? Na, ez egy olyan téma, ami tényleg megérdemel némi figyelmet.

Ül egy ősember a barlang előtt, s nézi a csillagokat. 100 év múlva is egy ember nézi a csillagokat. Ül egy szíriai egy lebombázott városban, s nézi a csillagokat. Egy magyar is valahol ezt teszi. Mind fél, reménykedik, számítgat, érez, gondolkodik. Mind halandó lény, egy sodródó bolygón a végtelen világűrben.

Holnap megmondom a szomszédnak, hogy szavazás után / helyett nézze már meg egy kicsit azokat a csillagokat, s akkor talán megérti, hogy oktober2, az tényleg tökmindegy. De ő halandó, ezért gondolja már végig, hogy mit akar ebben az életben, mert az rohadtul fontos. Annak is akit vagy megölne, vagy megmentene. 

 Mind a négyük azon mereng, hogy hogy kell élni egy ilyen értelmetlen világban.

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

 Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."

J. A., 1936

Törökország elcseszi a szövegem

Prologus: én csak elkezdtem mesélni, erre a törökök - 
 

Van a filozófiában egy nagyon erős sejtés, vagy minek lehetne nevezni. Hogy valami nem stimmel a valósággal. Ennek két csúcspontja van, az egyik az idealizmus, a másik – a wikipédia szerint ennek az ellentéte – a materializmus. Az elsőre iskolapélda Platón: minden, amit érzékelsz, látsz, hallasz az nem a valóság, mert az azon túl van, valahol az ideákban. Vagy Hegel: igazából nem az van ami van, hanem igazából a háttérben (vagy mittoménhol) működő Szellem van. A materializmus szerint meg minden anyagi, és a valóságot csak az érzékeinkkel ismerjük meg. (Arisztotelész meg az empiristák, stb…)

Szerintem ennyi elég is a közhelyekből. Inkább elmesélem egyik szilveszteremet.

Valami bajom van az ünnepekkel, nem vagyok oda értük. Sok nekem a társaság, a dráma, az ünnepélyesség, ami valahogy nekem mindig hamisnak tűnik. Semmi bajom azokkal, akik ünnepelni akarnak: csak hagyjanak engem békén. Na. Egyik évben, vagy izé egyszer két év között, mert ez szilveszter éjszakáján történt, otthon maradtam egyedül, szerencsémre kissé be voltam lázasodva, így nem kellett menjek. S inkább maradtam egyedül. (Persze, ezt nem könnyű megbeszélni a szülőkkel, de „csak nézek egy filmet, s alszok reggelik, akkor meg úgyis jösztök haza”.)

Melegen duruzsolt a kályha, ittam a teát, s kerestem egy filmet. Végül a Ryan közlegény megmentése maradt. Akkor még oda voltam a történelemért, s a történelemtanár azt mondta jó film. Ment a film, ment felfele a lázam.

Azt hiszem nagyon keserves volt a Normandiai partraszállás. Aztán mikor már a parton már szinte mindenkit lelőttek, és én már lucskosan fáztam a hülye tengervíztől, s remegtem meg minden, inkább kikapcsoltam. Tökfekete sima csend.

Aztán arra ébredtem, hogy kitört a háború. Atyaúristen, hogy féltem. Hangos robbanásokkal csapódtak be a bombák, a kutyánk ugatott, sírt, Csilla, a lovunk nyerített és horkantott az istállóban, a tyúkok össze vissza voltak az udvaron és kotkodácsoltak, az ég vörösen és kéken villant, süvítve estek a lövegek. Én meg kúsztam a rohadt nedves homokban, azt sem tudtam hol a fegyverem, lüktetett a halántékom, alig láttam valamit. Valami nagyon nyomott az oldalamnál, odakaptam, a fegyverem volt. Arra gondoltam, hogy hol van az a nyomorult ellenség, aki meg akar ölni, mert én hamarabb szétlövőm a ronda pofáját. De ettől még jobban megijedtem, mert mi lesz ha tényleg felbukkan a nyomorult? Tudok én lőni? Megnyugodtam. Persze, hogyne tudnék, ölni mindenki tud, nem? Nem nagy dolog. Olyan, mint lecsapni egy legyet, eltaposni egy csigát. Akkor valami rohadt erős szorongás tört rám. Valami Normandiai istállóban voltam, ezt 100 százalékosan tudtam, ismerte ezeket az északi köveket, s a nácik körbevettek. Ezt is 100 százalék. Már az ajtón is dörömböltek. Itt vannak. Kiáltották a nevem is! Ezek ismernek! A rohadt nácik mind ismernek, s meg akarnak ölni. Különben mit háborúznak itt kint az ajtónk előtt? Ezekből a bevillanó bizonyosságok mind átfordultak szorongásos rettegésbe. Be fognak jönni. És én meg kell öljem őket. De nem fogom. Nem akarok senkit sem megölni. Akkor ők engem. Meredten bámultam az ajtót. Megmozdult a kilincs. Nyílt az ajtó. Már a konyhában volt. Megint a nevemet kiáltotta és belépett.

Rudi bácsi volt az, és egy bomba robbanó villanásában láttam, amint vörös arccal rám akart rontani. De nem tette. Zavarban állt, nem látott meg. Aztán felkapcsolta a villanyt, s mikor megtalált a tekintete hozzám lépett: „Boldog új évet, Szilárdkám! Gondoltam benézek, ne ünnepelj egyedül… anyukádék is üdvözölnek, most beszéltem telefonon.”

Na, szerintem ennyiből is egyértelmű, hogy közhely az, ha valaki a filozófiát idealizmusra s materializmusra ossza fel. Ott van Jean-François Lyotard, aki írt egy szöveget, A posztmodern állapot-ot. Szerinte ezek, és az összes ilyesmi, csak „nagy elbeszélés”, Grand Narratives, amivel meg akarjuk magyarázni a valóságot. Mert igazából minden csak narráció. Beszél az információról, a tudásról, a nyelvről, a megismerésről, a kommunikációról, meg még sok mindenről, de minden csak mese, elmesélés, elbeszélés, narráció. „A tudomány ’mosolyog a bajusza alatt’ minden más meggyőződésen, amely az embereket a realizmus rideg józanságára neveli”. Na tessék. Én is mosolygok azon, hogy idealizmus vagy materializmus. Hiszen már Nietzsche is megmondta vagy 100 éve: „Nincsenek tények, csak interpretációk”. Lyotard nem mondott olyan nagy dolgot.

De attól még a megmarad: valami nem stimmel a valósággal. De akkor a valóság tényleg csak mese, elbeszélés? Tényleg nincsenek tények, csak értelmezések? (Milyen vicces, hogy „tényleg vannak tények?” hehe) Állítólag ez a posztmodern. Ebben az állapotban létezünk.

És akkor jöhet egy másik csávó és kezdi elölről, mert úgy sejti, ez nem teljesen így van, mert valami nem stimmel a narrációkkal, valami nem stimmel azzal, hogy minden csak interpretáció...

Azokat a traumákat, amiket megéltem a második világháborúban, amikor kúsztam a golyózáporban vizesen, és reszketően, azokat nem lehet elmesélni. Ahogy azt sem lehet elmondani, milyen egy istállóban aludni a fronton egy bombázás kellős közepébe. Bármelyik pillanatban megölnek. Kik ölnek meg? A bombák? Emberek? Ezt mind mesélheted. Erről lehet szójátékokat, meg kommunikációt csinálni, persze: na de a valóság? Mi történt ott? Elmesélhetetlen történeteket lehet erről írni. Olvass egy kis holokauszt irodalmat, meglátod: azok semmit nem tudnak elmesélni. Passz. El van cseszve.

A tegnap olvastam egy jó könyvet. Fabio Volo: Járok egyet. Megnéztem az olasz címét is, Esco a faré due passi, s nekem jobban teszik az a cím, hogy „Kimegyek sétálni”. Mert én is gyakran elmegyek, és kimegyek, és nemmegyek sétálni.

Na, bassza meg. Ennyi lett a sétámból.

Éppen gondolkozok, hogy hol is folytassam ezt a szöveget, benézek a Facebookba, hogy lám a mit csinál a valóság, amivel valami nem stimmel, erre: vadászgépek, tankok, helikopterek, robbantások, minden nyavalya.

Kösz Törökország. Elcseszted ezt a szövegem!

Vagy igazoltad: valami rohadtul nem stimmel a valósággal. S nesze neked elbeszélés... 

Szomorú lettem, megyek s alszok. Pedig még mesélni akartam a Nizzai sétányról, Hegelről és a Bastille-ról, s valamit Eszterházi kapcsán is. 

 - pedig szerintem annyi történik, hogy a Szír sivatag nagyon gyorsan és hatékonyan terjed. Az emberek meg fel kell adják az élemódjukat, nagy városokba tömörülnek, kevés a fóka sok az ember, jön a dzsihád, folyik az olaj, menjünk a fenébe. Hajlok arra, hogy félretegyek minden újságot, médiát, hírt, infot, tényt - s ezt tartsam valóságnak.

 Elsivatagodik a Föld...

Konyhafilozófia

1. Igazából történeteket szeretnék mesélni.

Sosem volt tévénk. Így a gyermekkorom tekergésről és olvasásról szól. Aztán a bátyám kapott egy számítógépet. Rajta volt a Half-Life. Az egyes. Rohadtul vagány volt, de nem a játék úgy önmagában. Hanem az történt, hogy ő játszott, én a testvéreimmel és anyummal néztük, mint egy filmet. Ez valamikor 2000-ben volt, s innen nézve érthető az, ami csak az utóbbi években jött divatba a youtubon: a gameplay vlogok. Na mindegy. Szóval a tesóm játszott, s én figyeltem. Másnap az iskolában elmeséltem, hogy mit álmodtam. Persze hazudtam, nem az álmom meséltem, hanem a játékot. 2000-ben a faluban még senkinek nem volt számítógépe, s még hírből sem hallottak a Half-Life-ról. De lenyűgözte őket, hogy miket össze nem álmodok. Rengeteg részletet fel is rajzoltam a táblára, mert nem értették. Volt benne minden, amit a játékban láttam: katonák, tudósok, titkos kísérletek, földönkívüliek, teleportáció, szuper fegyverek. Hogy hitelesebb legyen belekevertem egy csomó mást is: teheneket, pulykákat, és nagy búzamezőket, s téli éjszakai falopásokat, meg persze traktorokat amit az ufosok modifikáltak. „Úgy szántottak lézerrel, a traktor nem is érintette a földet.”

Persze, kb egy hét alatt lebuktam, mert nem voltak hülyék. „Mi van, te szériált álmodsz?” Szóval a mesém nem volt eredeti, s onnantól fogva senkit sem érdekelt. Fura volt. Nem bántott, csak nem értettem ezzel mi változik? Ilyen történetet úgysem láttak a tévében! Később én is végigmentem a Half-Lifeon, s megdöbbentően unalmas volt. Hiányoztak belőle a lebegő lézerrel szántó traktorok, klausztrófóbiás volt az egész térszerkezet, s nagyon unalmas a sok akció. Mindegy. De akkor meséltem életemben először, s rohadtul vagány volt. Mágia volt, ahogy egy falusi osztály a szünetben 10 percre elszállnak, mert én mondok valamit. Ez a nyelv.

Blábláblá, és a filozófia közelébe keveredtem. Itt a mágiának magasabb fokozatát tapasztaltam meg. Egyszer beszélgettünk a szépirodalomról általában, s azt hiszem egyik tanárunk mondta, hogy mostanában nem olvas irodalmat, mert ami vagány az irodalomban azok a filozófiai gondolatok. Ezzel nem értek teljesen egyet, s könnyen meglehet, hogy nem is ezt mondta, nem is így. De attól még van benne valami. A filozófia és az irodalom nem ugyanaz. De mindkettő ezt a mágiát használja. És mindkettőnek lényege: a nyelv. Persze máképpen, de ezt most hagyjuk.

Amint egyre jobban rákattantam a filozófiára annál árnyaltabbak lettek a dolgok. Kiderült, hogy a filozófia a beszélgetésben van, vagy ott jelenik meg, ott képződik egy pillanatra. Ennyi a filozófia. Egy pillanatnyi fényvillanás egy beszélgetésben. Az már részletkérdés, hogy egy kétezer éves szövegen keresztül beszélgetek Arisztotelészékkel

2. Igazából beszélgetni szeretnék.

Ma szinte egy percig azon méláztam, hogy én most lojális vagyok a filozófiához, vagy szolidáris vagyok a filozófiával? Beleértve persze az egyetemet is. Mert a kettőt akármennyire is akarom szétválasztani: nem megy. Aztán ez a szétválasztás is fárasztónak tűnt, s inkább lojálisan szolidáris vagyok, és szolidáriasan lojális. Hiszen az intézményhez való ragaszkodásom az egyetlen indok a tényleges intézményellenességre. Elmesélem.

Egyik meghatározó élményem egy rohadt hosszú és jó beszélgetés volt, amire egyikünk sem emlékszik. Általában így van ez a jó beszélgetésekkel – nem emlékszünk rá. Na. Ez úgy jött össze,

hogy 2010-ben, valamikor március vége felé az egyetemünkön megünnepeltük Vajda Mihályt.

Persze, akkor még halvány fogalmam sem volt arról, hogy Vajda Mihály nem pusztán egy név, hanem egy fogalom. De azért elmentünk. S meghallgattunk egy számomra nagyon izgi és érthetetlen előadást Misutól Filozófia és önismeret címmel, ami nagyon tetszett. Annyi maradt meg, de az nagyon, hogy Max Scheler írt valamit arról, hogy a filozófia (metafizika) keleten jó, mert válaszol az emberek (úgy mint én és te) életproblémáira, felénk, nyugaton meg nem, mert minden „tudományos” itt, az emberek (mint a Husserli transzcendentális ego, meg egyéb izék) csak a megismerő ápárátok megtestesítői; közben a filozófia önismeret kellene legyen. Emlékszem Fichtére hivatkozott, meg egy rakás antik csávóra, főleg Platónra.

Aztán volt egy könyvismertető – alig maradt meg belőle valami. A lényeg, hogy Vajdának egyik könyvét lefordította Vasile Prahovean románra, amitől mindenki kicsit büszke volt és elégedett. A magyarországiak is, mi erdélyi magyarok is, meg a románok is. Fura érzés volt, mert nem értettem mire megy ki ez az egész.

Ettünk, a mi évfolyamunk volt ebben a tutti, Gál Laci vezénylésével. Délután Mihály Vajda (ezzel viccelődtünk: itt van a magyar Mihai Viteazu’) tartott még egy előadást, Elpuskázott történelem címmel. Tele volt huszadik századi történelemmel, meg egy rakás utalással a magyarországi aktuálpolitikáról, de az akkori énem politikailag erősen analfabéta volt. Annyi viszont belém vésődött, hogy lám: Németországban a Hitleri diktatura után volt egy katarzis, amitől a németek megújultak, Magyarországon a katarzis elmaradt, ezért rohadt nagy szarban vannak.(lásd a szöveg végén)

Estefele Angi Stéfán (bocs, na: Angi István professzor úr) méltatta Vajda életművét, mert éppen 75 éves volt, aztán Egyed Péterék átadták a Bretter-díjat. Itt két dolgot élveztünk: 1) Vajda feje úgy rezgett-mozgott mint egy puding; 2) a Bretter plakett átadása közben volt egy jelenet amikor a dombormű (vagy érem, vagy mi) éppen Vajda arcát takarta: „olyan mint egy halotti maszk”. Kicsik voltunk, naivak, és semmit sem tisztelők. Kezdődött az ünnepi fogadás, vagy vacsora, előkerültek valami borok, és…

Ekkor már a legnagyobb gondunk az volt, hogy mit iszunk, és kitől csórunk cigit. Mert az évfolyam cigi nélkül maradt. Szigeti mentett meg. Ezzel a gesztusával nagyon nagy dolgot tett, mert szinte hazamentem. De így – hogy lett cigi – maradtam. Végül átmentünk egy kocsmába, mi az évfolyam, és elkezdtünk sörözni és beszélgetni. Mikor onnan kiraktak, akkor elmentünk Pál Tamáshoz, és egész éjjel beszélgettünk.

Multidimenzionális beszélgetés volt. Ez az a meghatározó beszélgetés, ami miatt lojális, vagy szolidáris vagyok a filozófiához, a filozófiával. Az sem mellékes, hogy éppen Vajda kapcsán kezdődött el Pál Tamással egy beszélgetés – ami kis túlzással – a mai napig tart. Meg egyébként: akkor lettünk egy évfolyam. Vagy nem tudom mi történt azon az éjszaka, abban a beszélgetésben, de mindenséges volt. És még egy fontos apróság: Misutól loptam el azt, hogy félre lehet tenni az akadémiai filozófiát, ami unalmas és hülyeség, és lehet személyesen is kezdeni vele valamit. Ami nagyon élvezetes. És nem is teljesen értelmetlen. Ha eddig elolvastad a szövegem: kb. erről van szó. Bláblá.

3. Konyhafilozófia

Este elég későig olvasni szoktam. Mert még mindig nem olvastam eleget. Tamás sokszor későn ért haza, éjszaka, s többnyire nem józanón. Amikor felkapcsolta a konyhában a villanyt, akkor kimentem én is: elszívunk egy cigit. Ezt nevezte Tamás egyszer Konyhafilozófiának. Szinte hajnalig tartottak. Benne volt minden ami Kolozsvár. Heidegger és Nietzsche. Schopenhauer és Cioran, és Blaga. És a hülye bulgás Bretter-kör, Kulcsár Árpi és Horváth Benji, Bálint Tibor és Demény Péter, meg mindenki, akinek a nevét ismerik az Insomniások. Meg benne volt a jobb és baloldal, a holokauszt és a gulág, az egész büdös huszadik századdal. Meg benne voltak a munkásnapok, meg a másnapok. Meg lánykák. Versfelolvasások, és zenék. A konyhában volt minden, csak éppen elő kellett hozni s szóba jött, megelevenedett, valami, ami már filozófia.

Mert sokféle módja van még az értelmes filozófiának, nem csak a „katedrafilozófia” és a „kocsmafilozófia”.

Van konyhafilozófia is, lám. Most is itt ülök ebben a konyhában. Utoljára írok innen. Ezzel egy korszak zárul le. Mostmár valami mást fogok kitalálni, még én sem tudom mit.

4. De szeretnék mesélni. És szeretnék beszélgetni. Mert ez tiszta mágia.

Akkor is, ha már nem emlékszünk rá – mert ez formál minket. Mint a Half-Life. Engem legalábbis.

Ballagásos búcsúztató átírat.

Fontos! nem a színitudosokkal csúfolkodom, főképpen nem Kiss Krisztinával, hanem mindenkivel, s főleg önmagunkkal.

Felénk, filozófián nem túl nagy dívat a ballagásos búcsúztató szpícs – ennek megvannak a maga sui generis filozófiai okai. Komolyan, nem vicc. De ma elolvastam ezt a teatrológiások beszédét, s rám jött, hogy én is írjak egyet.  Ne, itt van az inspirációm forrása, ezt átírom.

https://teatroblog.wordpress.com/2016/06/27/bucsuztato/

 

„Tisztelt Tanárok, kedves Diákok és kedves Egybegyűltek!”

Én csak úgy „köszöntök mindenkit” a szokás kedvéért. Vicces, hogy felénk mekkora hülyeség a „Tisztelt Tanár” és „kedves Diákok”. Mi itt mind ugyanabban a marhaságban vagyunk, közösen, vagyis korrektebb azt mondani, hogy kedves kollégák, és Ti akiknek gőzötök sincs a filozófiáról, de azért mégsem nézünk le annyira! Összefoglalóan: 

Kedves és kedvetlen Nyavalyások!

„A másodévesek nevében szeretném átadni üzenetemet, útravalómat végzőseinknek.” Mindenki beszéljen a maga nevében. Nem fogok üzengetni, hacsak azt nem, hogy „háhá-há”, későn ébredtetek rá, hogy milyen egyetemre jöttetek. Mert itt olyan „útravalót” kaptatok, hogy majd attól nem alusztok éjszaka. S az még csak a jobbik eset. Ne reménykedjetek semmiben, és ne is essetek kétségbe. Mostmár ideje mindent kérdésessé tenni, és kimenni a tisztásra a lét világlásába szorongani. Kedves „végzőseink”! Egyáltalán nem végeztetek semmivel. Sőt, rohadt kevesen közületek éppen csak elkezdtetek valamit. Talán. Még Husserl is, aki azért fenomenálisan nagy koponya volt, úgy határozta meg magát, hogy ő márpedig „abszolút kezdő a filozófiában”. Na: akkor ti máris végeztetek? Dehogy: ti, akik a mi végzetteink vagytok, még irtózatosan kicsik, nyersek, vadak vagytok. Vagyunk. Mert én is egy ilyen folyton végzős-kezdő kicsi buta lény vagyok. De felénk ez általános tapasztalat. S ha a színisek olyanok, mint egy „család”, akkor mi is. S tudjuk mi a család: ott ahol napi szinten működik a veszekedés, ahol a viták sosem érnek véget. Vagy csak akkor, amikor az apa bedurvul, s megveri az egész családot. Az anya meg non-stop sír, sápítozik. Kedves kollegák: mi is egy ilyen boldogtalan család vagyunk! „Ismerjük egymást, vagy majd megismerjük egymást – de az biztos.” Mi több: a mi családunk néha átmegy már amolyan Keresztapás családba. Nagyon összetartozunk, ne féljetek. S ti ebben a Familiában „vagy megtaláltátok magatokat, vagy titeket találtak meg mások.”

„Egy dolog biztos: három évvel ezelőtt nem úgy felvételiztetek, mint ahogy most itt ültök. Nem tudom, hogy ti hogyan élitek meg, én azt hiszem, hogy”. Mostmár sokkal kiábrándultabbak vagytok. Hiszen jobban ráláttok a politikára, a társadalmi átverésekre, a tömegkultúra giccsességére, a valóság, az élet, a lét mélyen problematikus voltára. „Egy kicsit olyan, mint amikor a madárfiókát tanítgatják szülei repülni, aztán hipp-hopp,” minden el van cseszve. Kiderül, hogy a fészek nem biztonságos, nincs Isten, az Igazság csak egy eszme, a szolidaritás csak egy szlogen, s így tovább. Kedves madárfiókák! Mostmár hülyék lennétek, ha repülni szeretnétek! Úgyis mind el vagyunk szállva... Inkább tüskés sünik lettetek, éjszakai állatok, akik patkányokra, kígyókra és gyíkokra vadásztok! Ti vagytok a legcukibb, a legkegyetlenebb és legkiszolgáltatottabb ragadozók. Vadásszátok hát le a hazug ideológiákat, a babonákat, a demagógiát, a stupiditást, a téveszméket, stb.

„Engedjék és engedjétek meg, hogy” elhallgassam sok az évfolyammal, a kollegákkal, és barátainkkal kapcsolatos élményeimet. Mert nem szép dolog a sok sírásról, káromkodásról, és alkoholizálásról beszélni, most amikor mehettek ahova akartok, bele a világba-benne-létbe vetettségbe’. Oda. S vissza. Ki a Platóni barlangból, majd vissza a barlangba, hogy ne értsenek titeket, s esetleg kinyuvasszanak valamiért.

„Fejlődni akarás és szeretet - talán ezek egyikei azoknak a fontos alappilléreknek, amik ezután is meg kell határozzák szakmátokat (és reméljük, hivatásotokat). Ahhoz, hogy ne csak csináljátok, szeressétek is, amit csináltok, kívánok kitartást és kellő nyitottságot!”

Remélem, mostmár ilyen marhaságokat nem vesztek be. Remélem, mostmár elég kritikusok vagytok, és elgondolkodtok egy kicsit azért na…

„Nem is szaporítom tovább a szót…”

Mert semmi értelme az ilyen ballagásos üres általánosságoknak.

S persze, mint tudjátok, hogy én „hülye” vagyok, ti pedig metafizikailag alultápláltak, szellemileg hándikápátok, s érzelmileg infantilisak, meg még sok ilyen válogatott baromság. De attól még gratulálok nektek. Most már elvileg semmit sem tudtok – Szókratészileg. S még találkozunk eleget, ezért el sem búcsúzom. Mert ez csak egy intézményes formális izé. Inkább olvassatok még Foucaultot.

PS: tartoztok nekem egy sörrel. Mert barátok maradunk, görögül: philo. S ha nem egymással, hát Szofival. 

PS2: persze, én is tartozom minimum egy sörrel. Majd ha végzek. :P

Egy tájkép Überalles

A blokktetőn hét tonna kavics volt, amiről senki sem tudott.

Ám a májusi esők miatt a tömbház csúnyán beázott. Újra kellett szigetelni. A csel az, hogy ezeknek a blokkoknak nem egy tetejük van: lépcsőzetesen van a tető, azon egy ál-emelet, aztán még egy álemelet, s végül a legmagasabb tető. Az ál-emeletre nem volt létra. Ezért a munkát, az újraszigetelést egy ipari alpinistára bízták. Mikor felmászott csak akkor derült ki, hogy fent, a tömbház legmagasabb pontján egy hét tonnás kőrakás van. Erre persze mindenki rácsodálkozott, de az életben nincs idő csodálkozásra. Dolgozni kell: le kell szedni onnan a köveket, és újra kell szigetelni a tetőt. A második nap már senki nem kérdezett rá arra, hogy mit keres a kőrakás ott fent.

Az ipari alpinizmusba három okból keveredtem bele. Az első egy istálló, a második a filozófia, a harmadik pedig az éhség. Elmesélem, ha nem unod.

Egyszer egyik barátom épített egy könnyű faszerkezetű istállót, olyan jó nagyot. Persze, hogy segítettem neki, hiszen már régebbről is sok marhaságot csináltunk. Az elején jól ment a munka, megöntöttük az alapot, aztán egy ács segítségével egy-kettő elkészült a falak szerkezete is. Onnan jött a nehezebb: a tető alsó része. Hiszen csak ez a vázszerkezet volt meg, és 15 centis gerendákon kellett jönni-menni, az egész épület imbolygott minden lépésnél, így kellett felfele tovább építeni. De aztán az is elkészült, s hátra volt a tetőzet legteteje. A legteteje. Csakhogy addigra már az ácsunk addig-addig kóstolgatta a Doi Cai-t, hogy már a földön is tántorgott. Elmagyarázta nekem s a barátomnak, hogy mennyire egyszerű ott fent a munka, mit és hogy kell megcsinálni, de ő már nem mászik fel. Fáradt. Meg öreg is. Na. Értsük meg. Csakhogy az már igazán magasban volt! Én oda nem mertem felmászni. Ekkor az öreg ács, Jancsi bácsi mutatott egy trükköt. Lefektetett a földre egy 15 centi széles gerendát, s azt mondta menjek rajta végig. Hát végigmentem. „Na ennyi. Ugyanezt csináld fent is. Nem mindegy, hogy a gerenda a földön van, vagy a levegőben? Itt is ugyanakkora, mint fent. Itt nem estél le – ott miért is esnél?” Erre elszívtam egy cigit, s felmásztam. Mert igaza volt. Azóta nincs tériszonyom: na ennyi. Miért is lenne? De persze, az hogy nyugodtan sétálgatok magasban – és mindegy milyen magasban – a gerendákon, még nem lesz ipari alpinizmus. Ahhoz kell még két rakás trükk és technikai fogás, és valami… és még valami.

A trükköket és a fogásokat a filozófiával sajátítottam el. Descartes-tal és Arisztotelésszel. Vagyis azzal, hogy megfigyeltem a dolgokat, felbontottam kisebb elemekre, ezeket elemeztem, és megértettem a működését. Ez Descartes. Vagy Arisztotelésszel úgy, hogy megértettem a dolgok okát, célját, és akkor én is meg tudtam csinálni ezt vagy azt a cselt. Falusiasan úgy mondják, hogy „elloptam a szakmát”, amíg a mesterek dolgoztak. Még ők voltak meglepődve, hogy be tudom kötni magam, és tudok ezt-azt, amiről azt gondolták csak tanulva lehet megcsinálni. Lehetett ellesve is. De igazából ez sem elég a blokkok oldalán, tetején dolgozni. Kellett a motiváció és még valami.

A motiváció nagyon prózai. Éhes voltam, s nem volt pénzem, ebben a szakmában viszonylag jól fizetnek, s abból már jól lehet lakni.

Na, valami ilyesmi történt. Nem féltem a magasban, magabiztosan mozogtam, gyorsan eltanultam a cseleket és trükköket, és akartam enni, szóval kellett dolgozni. Aztán mikor második nap fent álltam egy 10 emeletes tetején, és onnan néztem le a városra, akkor megjött az a valami is. Iszonyú jó érzés lenézni a várost. Ha ugyanannyit fizetnének, mint a földön, akkor is inkább a magasban való munkát választanám: ezért az érzésért. Ez a valami, ugyanaz, ami miatt hülye emberek extrém sportokat űznek, vagy elmennek az idegen légióba, vagy éjszakai verekedésekbe keverik folyton magukat. Erre szokták mondani, hogy adrenalin. Erre mondanám azt, hogy egy frászt adrenalin. Bármikor szerzek egy fiola adrenalint, ha akarod be is adom neked, s mégsem lesz benne az a valami. (Sőt, valszeg nagyon szarul leszel, s még meg is halsz.) Vagy nagyon megijesztelek: hidd el, tele leszel adrenalinnal, de nem élveznéd. Nem lenne meg az érzés. Mert ebben valami szabadság-íz van, nem adrenalin. Überalles. Kérdezz meg egy igazi extrém sportolót. Vagy mittomén.

Végül természetesen zsákba raktuk a kavicsot, lett vagy 150 zsák, amit aztán kötéllel leeresztettünk a földre. Nem is érdekes, csak egy kicsit komplikáltabb technika, mint bekötni a cipőfűzőt, de lényegében: ugyanaz. Ami itt érdekes: hogy a fenébe kerül hét tonna kő egy tömbház tetejére? Amiről nem tudnak a lakók, se az adminisztrátor, se senki?

A problémát megoldottuk, most már lehet szigetelni. Ha nem lenne zsákokkal tele a tömbház előtt, akkor el is felejti mindenki. Mert felfoghatatlan. De én akkor sem felejtem el. Mert lusta vagyok, s sok-sok időt szánok magamnak csodálkozni. Ezen meg nagyon tudok csodálkozni.

Ugyanez a csoda volt akkor is, mikor a Retyezátban megmásztuk az egyik csúcsot, s felálltam a legmagasabban lévő szikladarabra. Persze, szép volt a táj, meg minden ilyesmi, de engem az ejtett bámulatba, hogy honnan van az a szikladarab? Minden kő, minden valami magasabbról esik le. Na de itt? Ez a tömb honnan esett le? Sehonnan. Alulról mászott fel, a föld rohadt-mély gyomrából. S most az fent legfelül. Na? Ez már el tud csodálkoztatni.

Azt is mondhatom, hogy a múlt héten megmásztam a Mont Everest legnagyobb csúcsát. Pedig csak egy blokktetőn dolgoztam, abban a dögmelegben. Csodálatos. Überalles.

Tehát itt van a rejtély. Hogy valakik, valamiért felraktak valahogyan hét tonna kavicsot egy blokk tetejére. Ez a tömbház a Györgyfalviban van. Mi meg egyenként, zsákokban eregettük lefele. Hárman dolgoztunk, a „mester” lentről, én meg még egy „amatőr” fent. Ez a csávó valami földméréssel foglalkozik, neki is csak „hobby” ez a munka, csak úgy „beugrott” mint én. S egyszer csak kellett pisiljen.

Elárulok valamit. Amikor munkások dolgoznak a blokktetőkön, nem mennek le egy Wc-re pisilni. Félrehúzódsz egy sarokba, s lepisiled a várost. Ha látnak, az sem baj. Egy tízemeletes tetejére ki figyel oda? S ha oda is figyel: mit láthat?

Mikor visszajött a pisilésből, lelkendezve mondta, hogy milyen szép péiszázs van. Ellátni egészen a BRD toronyépületéig, s azon megtörve a város képe látszik. Megnéztem magamnak. Tényleg nagyon vagány. Ritka az ilyen tájkép.

Na. Erről a tájképről szerettem volna mesélni neked. De ma már voltam egy másik kiállításon, s most nincs kedvem a művészetekhez.