Törökország elcseszi a szövegem

Prologus: én csak elkezdtem mesélni, erre a törökök - 
 

Van a filozófiában egy nagyon erős sejtés, vagy minek lehetne nevezni. Hogy valami nem stimmel a valósággal. Ennek két csúcspontja van, az egyik az idealizmus, a másik – a wikipédia szerint ennek az ellentéte – a materializmus. Az elsőre iskolapélda Platón: minden, amit érzékelsz, látsz, hallasz az nem a valóság, mert az azon túl van, valahol az ideákban. Vagy Hegel: igazából nem az van ami van, hanem igazából a háttérben (vagy mittoménhol) működő Szellem van. A materializmus szerint meg minden anyagi, és a valóságot csak az érzékeinkkel ismerjük meg. (Arisztotelész meg az empiristák, stb…)

Szerintem ennyi elég is a közhelyekből. Inkább elmesélem egyik szilveszteremet.

Valami bajom van az ünnepekkel, nem vagyok oda értük. Sok nekem a társaság, a dráma, az ünnepélyesség, ami valahogy nekem mindig hamisnak tűnik. Semmi bajom azokkal, akik ünnepelni akarnak: csak hagyjanak engem békén. Na. Egyik évben, vagy izé egyszer két év között, mert ez szilveszter éjszakáján történt, otthon maradtam egyedül, szerencsémre kissé be voltam lázasodva, így nem kellett menjek. S inkább maradtam egyedül. (Persze, ezt nem könnyű megbeszélni a szülőkkel, de „csak nézek egy filmet, s alszok reggelik, akkor meg úgyis jösztök haza”.)

Melegen duruzsolt a kályha, ittam a teát, s kerestem egy filmet. Végül a Ryan közlegény megmentése maradt. Akkor még oda voltam a történelemért, s a történelemtanár azt mondta jó film. Ment a film, ment felfele a lázam.

Azt hiszem nagyon keserves volt a Normandiai partraszállás. Aztán mikor már a parton már szinte mindenkit lelőttek, és én már lucskosan fáztam a hülye tengervíztől, s remegtem meg minden, inkább kikapcsoltam. Tökfekete sima csend.

Aztán arra ébredtem, hogy kitört a háború. Atyaúristen, hogy féltem. Hangos robbanásokkal csapódtak be a bombák, a kutyánk ugatott, sírt, Csilla, a lovunk nyerített és horkantott az istállóban, a tyúkok össze vissza voltak az udvaron és kotkodácsoltak, az ég vörösen és kéken villant, süvítve estek a lövegek. Én meg kúsztam a rohadt nedves homokban, azt sem tudtam hol a fegyverem, lüktetett a halántékom, alig láttam valamit. Valami nagyon nyomott az oldalamnál, odakaptam, a fegyverem volt. Arra gondoltam, hogy hol van az a nyomorult ellenség, aki meg akar ölni, mert én hamarabb szétlövőm a ronda pofáját. De ettől még jobban megijedtem, mert mi lesz ha tényleg felbukkan a nyomorult? Tudok én lőni? Megnyugodtam. Persze, hogyne tudnék, ölni mindenki tud, nem? Nem nagy dolog. Olyan, mint lecsapni egy legyet, eltaposni egy csigát. Akkor valami rohadt erős szorongás tört rám. Valami Normandiai istállóban voltam, ezt 100 százalékosan tudtam, ismerte ezeket az északi köveket, s a nácik körbevettek. Ezt is 100 százalék. Már az ajtón is dörömböltek. Itt vannak. Kiáltották a nevem is! Ezek ismernek! A rohadt nácik mind ismernek, s meg akarnak ölni. Különben mit háborúznak itt kint az ajtónk előtt? Ezekből a bevillanó bizonyosságok mind átfordultak szorongásos rettegésbe. Be fognak jönni. És én meg kell öljem őket. De nem fogom. Nem akarok senkit sem megölni. Akkor ők engem. Meredten bámultam az ajtót. Megmozdult a kilincs. Nyílt az ajtó. Már a konyhában volt. Megint a nevemet kiáltotta és belépett.

Rudi bácsi volt az, és egy bomba robbanó villanásában láttam, amint vörös arccal rám akart rontani. De nem tette. Zavarban állt, nem látott meg. Aztán felkapcsolta a villanyt, s mikor megtalált a tekintete hozzám lépett: „Boldog új évet, Szilárdkám! Gondoltam benézek, ne ünnepelj egyedül… anyukádék is üdvözölnek, most beszéltem telefonon.”

Na, szerintem ennyiből is egyértelmű, hogy közhely az, ha valaki a filozófiát idealizmusra s materializmusra ossza fel. Ott van Jean-François Lyotard, aki írt egy szöveget, A posztmodern állapot-ot. Szerinte ezek, és az összes ilyesmi, csak „nagy elbeszélés”, Grand Narratives, amivel meg akarjuk magyarázni a valóságot. Mert igazából minden csak narráció. Beszél az információról, a tudásról, a nyelvről, a megismerésről, a kommunikációról, meg még sok mindenről, de minden csak mese, elmesélés, elbeszélés, narráció. „A tudomány ’mosolyog a bajusza alatt’ minden más meggyőződésen, amely az embereket a realizmus rideg józanságára neveli”. Na tessék. Én is mosolygok azon, hogy idealizmus vagy materializmus. Hiszen már Nietzsche is megmondta vagy 100 éve: „Nincsenek tények, csak interpretációk”. Lyotard nem mondott olyan nagy dolgot.

De attól még a megmarad: valami nem stimmel a valósággal. De akkor a valóság tényleg csak mese, elbeszélés? Tényleg nincsenek tények, csak értelmezések? (Milyen vicces, hogy „tényleg vannak tények?” hehe) Állítólag ez a posztmodern. Ebben az állapotban létezünk.

És akkor jöhet egy másik csávó és kezdi elölről, mert úgy sejti, ez nem teljesen így van, mert valami nem stimmel a narrációkkal, valami nem stimmel azzal, hogy minden csak interpretáció...

Azokat a traumákat, amiket megéltem a második világháborúban, amikor kúsztam a golyózáporban vizesen, és reszketően, azokat nem lehet elmesélni. Ahogy azt sem lehet elmondani, milyen egy istállóban aludni a fronton egy bombázás kellős közepébe. Bármelyik pillanatban megölnek. Kik ölnek meg? A bombák? Emberek? Ezt mind mesélheted. Erről lehet szójátékokat, meg kommunikációt csinálni, persze: na de a valóság? Mi történt ott? Elmesélhetetlen történeteket lehet erről írni. Olvass egy kis holokauszt irodalmat, meglátod: azok semmit nem tudnak elmesélni. Passz. El van cseszve.

A tegnap olvastam egy jó könyvet. Fabio Volo: Járok egyet. Megnéztem az olasz címét is, Esco a faré due passi, s nekem jobban teszik az a cím, hogy „Kimegyek sétálni”. Mert én is gyakran elmegyek, és kimegyek, és nemmegyek sétálni.

Na, bassza meg. Ennyi lett a sétámból.

Éppen gondolkozok, hogy hol is folytassam ezt a szöveget, benézek a Facebookba, hogy lám a mit csinál a valóság, amivel valami nem stimmel, erre: vadászgépek, tankok, helikopterek, robbantások, minden nyavalya.

Kösz Törökország. Elcseszted ezt a szövegem!

Vagy igazoltad: valami rohadtul nem stimmel a valósággal. S nesze neked elbeszélés... 

Szomorú lettem, megyek s alszok. Pedig még mesélni akartam a Nizzai sétányról, Hegelről és a Bastille-ról, s valamit Eszterházi kapcsán is. 

 - pedig szerintem annyi történik, hogy a Szír sivatag nagyon gyorsan és hatékonyan terjed. Az emberek meg fel kell adják az élemódjukat, nagy városokba tömörülnek, kevés a fóka sok az ember, jön a dzsihád, folyik az olaj, menjünk a fenébe. Hajlok arra, hogy félretegyek minden újságot, médiát, hírt, infot, tényt - s ezt tartsam valóságnak.

 Elsivatagodik a Föld...