Becsavarodás

A képeket loptam. Innen:
http://foter.ro/cikk/20150818_kortars_viziok_kavalkadja_a_new_yorkban_fotok http://kolozsvar2015.transindex.ro/?cikk=fotok&galeria=1381

Azt hiszem, nem tudok mit kezdeni a „kortárs vizuális művészeti fesztivállal”. Ez ott van Kolozsváron, a „New York Kávézó” első- s második emeletén, de persze mindenki tudja, hogy ez valójában a „Continentál”. Sőt azt is tudjuk, hogy ez sem a valóság: mert ez az Insomnia. De talán ettől tipikus a kiállítás, vagy mi az: hogy iszonyatosan réttegzett történetekből, narratívákból, nevekből áll, amit senki sem képes egy egységes egésszé összekomponálni. Vannak mélyen fekvő alsó rétegek, falak, téglák, gerendák, az épület belső szervei, csontjai, szövetei. Valamikor ezt eltakarták – vakolattal, padlóval, cserepekkel, festékkel, stukkókkal, ornamentikával – mert ez azért elég intim cucc: a meztelenség tabu, ruhát reá. Aztán még ezt is kicicomázták egy kis alapozóval, sminkkel, rúzzsal, szemfestékkel, legyen szép a leányzó. Ez a

Szervezők

kontinentál-is nyű jork, ez a szabadság, a pénz, ez a kolozsvári Amerikázó diákság. Itt a szép lánykával „szobára lehet menni”. De közben ez nem igaz, ez csak egy szedimentált üledék, lerakódás. Ez egy múlt, ami nem múlt el. Ez egy jövő, ami nem jön el. A vakolat most takar is, meg mállott is. A padló fényesen csillog, de kilátszanak alóla a csontgerendák. Nincs itt semmi intimitás, a ruha feslett, a smink elkent. De lehet szobára menni, lehet körbemenni, lehet játszani. Körhinta a szabadsággal, rinli-spíl, lehetőség a rétegek között, amely önmagába fordulva elesik a centrumban, őrült forgás, élő haláltánc, na, érted: fesztivál. Menj már szobára a szép lánnyal, a szép lány nyal.

A megnyitóra nem mentem el, hisz nem is érdekes miért szervezték a szervezők, a miről jópofiznak a közönség előtt. Hangosítás nélkül, hogy csak néhányan hallják. Diszkreditált diszkréció, mit kezdhetnék veled? Kiláccik a comb, s mély az elnyúlt dekoltázs.

Márkus Tünde

Az első emeleten egy körhinta, ami nem forog. Három nyelven kér, parancsol, könyörög, hogy „forgass meg! forogj velem”. Kockák, kétarcúak. Négy kocka, tizenkét arc. Két réteg, az arcon maszk, a szemeknél bőr. Néha rám néző, néha lehunyt szem. Forgok vele, monoton, ciklikus önmagunkba csavarodás. Becsavar. Megcsavar. Megcsal. Megcsalt. Forgass meg! Forogj velem… Ez az installáció maga a New York Kávézó. Közben a Kotinentál. De Insomnia is, kábulat, kávé, alvatlanság. Kihasználás, kihasználtság. Ez Kolozsvár, ez egy többrétegű réteg. Persona. Egy tér, amely minden más térrel kapcsolatban van, heretotópia, toposz, topika-tipika. Szeretem, de rohadjon meg, mert az otthon ez, mert csak az otthon utópiája.  Hagyd már itt. Menj el. Elmentem. 

Teljesen mindegy merre mész, az sem számít, ha rohansz, sétálsz vagy csak vándor vagy. Ez egy bezárt épület, itt hajléktalanok laknak. A művészeknek nincs hajlékuk, ezért ide behúzódnak duzzogni. Utálják a turistákat, mert ez provincia. Nem szeretik magukat, mert ez labirintus, zárkózott tér, itt csak körbejársz. Ha azt hitted elmentél Magyarba’, akárhova, nem, dehogy. Csak körben forogsz, becsavarodva, mert nyelved a provincia, akárhol vagy hallod: Forgass meg, forogj velem. Kísértet járta, homályos hely, málló vakolatú labirintus. Ez a mottója: „Állítsátok meg, ki akarok szállni!”. Szabad vagy, elmehetsz, ecc-pecc kimehetsz, kit érdekel. Kit érdekelsz.

Szentes Zágon

A labirintus belsejében minden kacat rendben van. Mert ez „Kolozsvári Magyar Napok”, itt „MindenTrendben.” Szépen sorban, pedáns rendben, keretezve, trendin kiállítva: aprópénz, bicska, pufuléc, körömvágó olló, a fülbevalód is itt van. Köteled van? Vagy legalább zsinórod? Mindent rendbe raktál, minden trendben. Szereted, rózsaszínű szívecske, de szemközt a bika. A fekete bika. Van fonalad? Hol van itt Thészeusz, hol vagy Ariadné? Innen senki sem szabadul. Akarnád, de nem tudod akarni, mert szerelmes vagy a Nagy Fekete Bikába, menekülsz, körbejársz. Tudod, hogy meghág, de mindig elmarad a meghágás. Elvesztem a fonalat.

Szentes Zágon

Felveszed a harcot az állattal. Félig ember, félig szörny vagy. Én vagyok. Harcolok magammal, örökkön örökké, kilátszanak a csontjaim, sejteni a beleim.

Urlich Gábor

Harc, de már megint itt van a szerelem. „A nő meg van simogatva”. A széplánnyal, a szobában, a széplány nyal. A szép lány? Szép? Lány? Rózsaszín, de kék is, szerelem, de késsel. Anyádnak szegezd te bátor.

Wahorn András

Felszegezlek a falra, ha szobára jössz velem. Megöltelek, s szkoccsal-szeggel a padlóra tapasztom a helyed. A hiányod. Nincs is tested, csak körvonalaid. Kapok majd érte sok-sok aranylájkot, forgunk a lájk-özönben, altató, ringató, csillár fény nélkül. De ez most itt egy röhejes Trianon nosztalgia is, talán, a hűlt helyedért. Fotózzák a turisták, lájkolják az igazi magyarok Erdély felszegzett helyét, pedig már rég nincs is ott. Ma is elmarad a megváltás, senki sincs a kereszten. Na, ez már túlzás. De azért esténként, néha hiányzol. Meg nem is. 

Kalló Andrea

Mikor tükörbe nézek, akkor sok tükröt látok. Nem látom benne arcodat, nem látom arcomat. Látom talán a hiányt. De a kereten túl, a tükrök előtt döglött galamb hever. A béke kilehelte lelkét, ablak, keret, s tükrök között. A keret forog, ha akarod, a tükör visszanéz, ha belenézel. Nincs itt gyilkos, nincs itt ellenség, itt csak döglött madár van. A döglött madarak nem repülnek. Madár vagy, nyitott s zárt ablak előtt, keretezve, kibelezve, személytelenül. Tükör, odanézel, visszanézel, körbenézel, de nem tudsz elszállni. Csinálj inkább selfit, az itt ideális, talált tárgyak között, mert a kimúlt galamb is csak úgy itt maradt, csak talált tárgy, csak úgy ki van állítva a tükör elé, kivégezve.  Üres a tér, tele van űrrel a tér. Repülj madár, repülj… 

Makkai Bence

Szőcs Zoltán (Zörgő)

Közben imádjuk a zárt teret, közben leborulunk az űr előtt. A falon ott van a keleti istenség képe, de csak képe, de az csak fehér fekete. Ettől mi elfordulunk, mi inkább a színes képet imádjuk. Színesek vagyunk, s mind öregek, öregistenek, imádjuk a semmit. Az Ablakban vigyorog a kis butha, de mi vagyunk a Nagy Budha, bennünk a szentírás, a falon csak érthetetlen valami. Hívők vagyunk, keresztények vagyunk, ateistán imádjuk a falat, ami bezárt. Kiállítjuk magunk, kiállított tárgy vagyunk, imádnak minket, mert autentikusak vagyunk. Gyerekek vagyunk. A felvilágosodás talán késik, de itt a megvilágosodás, a málló vakolat között.

Lőrincz Gyula s fia

Gyerekek, művészek, művészgyerekek, a művész gyereke. Mind itt vagyunk. Apánk a szikla, mi keringünk körülötte, végtelenül, körbe-körbe. Apa-gyerek, gyerek-apa, apa gyerek, forgunk, alkotjuk magunk. Egyszer szikla, máskor föld. Falat döngetünk, állunk mereven, forgunk körbe, négykézláb mászunk. Gurigázunk, csak játszunk.

Lőrincz Gyula s fia

Közben a gyerek is alkot. Hülye masina forog körbe, ecsetekkel, színekkel, csak odatartod a lapot, s művész vagy. Vagy ott van a pörgettyű, bárki megpörgeti, s írja, rajzolja a köröket. Hisz az egész egy játéktér, egy gyerekszoba. A festmény a falon tükör. Te vagy a gyerek, te vagy a festmény, az alkotás vagy.

Irsei Zsolt

Adorjáni Márta

Darvay Tünde (Napocska)

És még mennyi réteg van itt, ami arra vár, hogy felszínre kerüljön. Ott vannak az elnyomottak, a kirekesztettek, a természet, a bolován dobókockák, van még itt játék és szerelem, geometria, kör, vonal, kocka, szín, forma, s talán vannak itt még emberek, a kolozsvári tárlaton, talán van „kortárs vizuális művészet”, mert fesztivál az biztosan. De te csak „Forgass meg, forogj velem”, amíg áll a bál, amíg ki vagyunk állva, amíg kiállítás vagyunk, aztán menj haza, s felejts el. Különben te is becsavarodsz.

Mi, magyarok, románok, cigányok és zsidók, bozgorok és kivándorolt bevándorlók, mi, most átmegyünk Insomniába, mert aludni úgysem tudunk, álmodni meg ébren is lehet Kolozsvári Magyar Napokat. 


Hivatalosan:
 Mimezis 1. Edition: Ringli.Spíl. Megnyitja: Zakariás Ágota, Kispál Ágnes Evelin, Kispál Attila. Helyszín: New York Szálló, I. és II. emelet 
Látógatható: 2015 aug. 17-23.