csodás döbbenetes kezdetek

Parászka Boróka: "Kérlek ne mondjátok el a véleményeteket a menekültkérdésről. Ne akarjátok megoldani. Ne nevezzétek meg a bűnösöket. Csak azt meséljétek el nekem, kérlek, hogy hogy dolgozzátok fel a halálos áldozatokról szóló híreket és képeket. Kinek mi a módszere? Rá se kattint? Vagy rákattint, és megy tovább? Vagy jól megnézi és küzd a megrendüléssel, iszonnyal, pánikkal, kényelmetlenség érzettel? Vagy megnézi és nem küzd?"

Na. Ezt a kérdést tette közzé Boróka a FBn, 2016 február 8-án – legyen dokumentumszerű. Azóta két nap telt el, s azóta két napja visszhangzik bennem a kérdése. Azt hiszem szeretek mesélni, s nagyon kínzó tud lenni, ha nincs miről. Ez viszont egy másik szélsőség, amikor van miről, de… erről hogy a francba meséljek? Úgy, hogy délután berúgok, éjjel olvasok, jegyzetelek, hajnalban nekifogok írni. Így.

Ugyancsak Boróka készített egy interjút Vajda Mihállyal, onnan fogom kezdeni. Most nem fogok idézni, meg ilyesmi, ott a link, hagyjuk a tanulmányosságot. Vajda Mihály (sokakkal összhangban) azt mondja, hogy a „filozófia”, ez az izé, beállítódás, vagy attitűd, vagy mi, olyan személyes dolog, mármint rohadtul személyes, és egy alapélményből épül ki, s így tovább. Ajánlom az interjút.

Szóval, ha valamiféle filozófiai alapélményt keresek az életemben, akkor azt nem kell sokat keressem: elég sokszor elmeséltem már sok mindenkinek. Igazából ezt az alapélményt három szóval – fogalommal – tudnám a legjobban összefoglalni: kereszténység, Auschwitz, sztoicizmus.

Keresztény családban nevelődtem fel. Á, ez így kevés, hiszen ki nem? De én tényleg keresztény családban, ami nem azt jelenti, hogy katolikus, református, vagy bármiféle vallásúak voltak a szüleim. A szüleim nem voltak vallásosak, bár sokáig azt hittem, de aztán találkoztam a vallással is – vallásórán. Az egész ott kezdődött, hogy anyumnak fiatalkorában bekattant, hogy ír egy jó sci-fit a bibliából, ehhez meg el kellett olvassa. Elolvasta. De mivel elég sokmindent nem értett, elolvasta még egyszer. Ettől sem lett sokkal okosabb, de már nem akart sci-fit írni. Ma úgy mondanám, hogy megérintette a Biblia. Keresett valakit, aki el tudja magyarázni neki a sok értetlenséget, így találta meg a városka baptista lelkészét. „Megtért” attól, amit megértett, sőt apum is, bár neki startból affinitása volt a hithez: tatám református lelkész. A szüleim annyira „megtértek”, hogy aztán amikor valami nem-biblikusra bukkantak a baptista gyülekezetbe, akkor továbbléptek egy valóban radikális neoprotestáns közösségbe. A legkönnyebb itt valami szektára gondolni, de mint általában a könnyű dolgok, az is marhaság lehet. Úgy képzeld el gyermekkorom légkörét, hogy tényleg közösség, tényleg nem vallásos, tényleg aktív hitélet (cigánymisszió, stb.), s nem mondta meg senki, hogy „hogy kell élni, mit kell igaznak tartani”, hanem az Bibliatanulmányozást, értelmezést, sok-sok beszélgetést és imádkozást, kérdezést és válaszkeresést, meg ilyesmit jelentett. Megjegyzem: az alapmodell az őskeresztény közösség volt, s ez felbukkan Heidegger korai munkáiban is, de még Zizek is így képzelődik az ideális kommunista közösségről, a hitélet meg egész Kirkegaardi, a Bibliához való viszony hermeneutikai volt, meg ilyesmi. S én ezt mind megéltem. Ebbe mi gyerekek is be voltunk vonva, a neveltetésünk szerves, elidegeníthetetlen része volt. Hogy is mondjam: csodálatos volt, úgy emlékszem. Persze, volt benne egy rakás olyan dolog is, amit saját fejjel már elítélnék, de akkor csodaként éltem meg: s az is volt. A kereszténység maga volt a csoda. Ám a nagy csoda közepette volt nekem egy kérdésem, - s ez rohadtul meghatározó volt – amire senki nem adott értelmes választ: Isten miért teremtett, úgy egyáltalán?... Erre nem kaptam választ.

Hogy mit keres itt Auschwitz?  Két dologra még ki kell térnem, s máris odajutok. Az egyik, hogy a szüleim úgy gondolták, hogy mivel mi egy keresztény család vagyunk nincs szükségünk újságra, tévére, rádióra, karácsonyfára, így ezeknek semmi szerepük nem volt a gyermekkoromban. Szerintük ott úgyis csak az állami propaganda folyik, vagy valami lázas világiság – s mivel a nyolcvanas évek végéről, kilencvenes évek elejéről van szó, ebben nagyjából igazuk is volt. Utólag is hálás vagyok, hogy nagyjából médiamentes volt életem első 14 éve. Nem maradtam le semmiről, sőt. Nem volt tévé, rádió, újság, de könyv az rengeteg, s azt olvastunk, amit akartunk. Nagyon szerettem olvasni. Jules Verne, Karl May, Rejtő Jenő, Móricz, Mikszáth, s ezek. Ez az egyik dolog. A másik a szüleim „zsidókultusza”. Mint igaz keresztények, valahogy felnéztek a zsidó népre, mint „Isten kiválasztott népére”, és nagyon tudatosan kezelték, hogy Jézus is, az ő megváltójuk, és mindenük is egy zsidó volt, már abban az értelemben, hogy a zsidó kultúrában élt. Ha meg akarjuk érteni a Bibliát, ismerni kell a zsidó hagyományt. De elég kritikátlanul viszonyultak ehhez, minden, ami zsidó, az szinte eleve garancia volt, hogy helyes, jó, korrekt. Valami ilyesmi volt az a „zsidókultusz”. S persze, én is csodáltam ezt az ügyes, intelligens népet, s próbáltam megérteni, hogy mitől mások, mint mi.

Aztán jött a kiábrándulás és Auschwitz. Ez nem is igaz. Nem volt semmi kiábrándulás, ha az valami hirtelen, döbbenetes, radikális csalódást feltételez. Csak egyre jobban idegesített az „Isten miért teremtett egyáltalán?” kérdés választalansága, bentlakásos iskolába kerültem, nőtt a távolság a keresztény közösségtől, izolálódtam a szüleimtől, felfedeztem a világot, elkezdtem szépirodalmat olvasni, megismertem a művészettörténetet (köszönöm Bordi Gézának), és az irodalmat (hála Kozma Editnek), megszerettem a Adyt, Radnótit, Kosztolányit, meg József Attilát, kezembe akadt egy-két filozófia könyv is, s telt az idő.  Aztán valaki a keresztény közösségből megkérdezte, hogy nem akarok én is „megtérni” (ugye, nincs gyermekkori keresztség, majd ha felnősz, eldöntöd), én meg hümmögtem, ő nem értette. Akkor rákérdezett direktbe, hogy „nem hiszed, hogy Jézus meghalt a te bűneidért (is) a kereszten?” én meg szinte szemberöhögtem. Persze, hogy nem hittem… engem max az érdekelt, hogy miért létezek, a kereszténység meg ad is választ, de mégsem, mert Isten egyáltalán miért teremtett, erre azzal jön, hogy „Jézus meghalt személyesen értem.” Na. Valami ilyesmi volt a kiábrándulásom. De akkor tudatosult, hogy a kereszténységemnek annyi: nem hiszek. Közben felfedeztem lassacskán a sztoikusaimat… Nagyjából ezzel egy időben történt Auschwitz is. Hiszen szeretek olvasni, és meg kell ismerni a zsidókat, elkerülhetetlen volt. Na, az döbbenetes volt, amikor felfogtam, hogy Rejtő Jenő hogy halt meg, nó meg Radnóti milyen körülmények között írta kedvelt verseimet. Nem volt mit kezdjek a holokauszttal. Elolvastam Nyiszli Miklós: Orvos voltam Auschwitzban-t, de lefagytam tőle. Akkoriban jelent meg a Sorstalanság a Magvetőnél kemény kötésben, megvettem, elolvastam, letettem, bambultam. Elmentem egy internetklubba, s rákerestem: Auschwitz. Holokauszt. Képek. Éppen volt valami kirándulás, éppen oda, de nem mentem – elment a húgom. De ő egy múzeumról mesélt. Összefoglalva: WTF?!

Többet nem foglalkoztatott azóta egyszer sem a téma, mint holokauszt. Azzal nincs mit kezdeni. Egyre inkább elkezdtem Epiktétosszal, Marcus Aureliusszal, Senecaval foglalkozni. Szükségem is volt rá, mert akkor már nem hittem. Sztocizmus. Auschwitzből meg egy jó érvem lett a boldogságra: „bármilyen helyzetben legyek is, okom van boldognak és elégedettnek lenni, mert mi emberek csináltunk egy olyant, hogy Auschwitz – és ha a pokolban vagyok is, nem ott vagyok”. Ha rossz kedvem lett, akkor arra gondoltam, hogy sztoikuss, ha még rosszabb, akkor „Auschwitz” – és ahhoz képest minden rendben van.

Aztán persze, a dolgok bonyolódni vágytak, az egzisztenciális problémák elkezdtek piszkálni, szobrászatból kezdtem jó lenni, a szüleim már piszkáltak a keresztény jelenlétükkel (a cigi: bűn), én meg leléptem, világgá mentem, boldogan és elégedetten, aztán azt mondtam, hogy nem lehet tudni Isten miért teremtett, de már nem is fontos, és ép ésszel, megfontoltan, boldogan és elégedetten öngyilkos lettem. Hagyjon engem a világ békén. Aztán egy évre rá beiratkoztam filozófia egyetemre.

Visszatérve a Boróka kérdésére. „Csak azt meséljétek el nekem, kérlek, hogy hogy dolgozzátok fel a halálos áldozatokról szóló híreket és képeket. Kinek mi a módszere? Rá se kattint? Vagy rákattint, és megy tovább? Vagy jól megnézi és küzd a megrendüléssel, iszonnyal, pánikkal, kényelmetlenség érzettel? Vagy megnézi és nem küzd?”

Nem dolgozom fel. Van amikor rákattintok, van amikor nem. Van amikor elolvasom, van amikor nem. Nem rendülök meg, nem iszonyodok, nem félek. A képek láttán eszembe jut egy rakás dolog, olyasmi, mint „média”, Susan Sontag: A szenvedés képei, rossz a kompozíció, itt majd’ pózol a holttest, ez manipulatív, ez direkt az érzelmekre hat, nocsak, egy objektív kép, egy hatásvadász, ez szenzáció. Nem tudnak meghatni. Nem tudnak megdöbbenteni.

Esetleg eszembe jut Jaspersnek az a mondata, hogy „többé nem bízunk a humanizmusban. De szeretjük őt, s mindent megtennénk, hogy megőrizzük”, s azt gondolom, hogy ez baromság, a humanizmust nem lehet megőrizni, lehet nem is kell, valaki gondoljon már valami „igazabbat”. Humanizmusból sokszorosan megbuktunk. Ebből a diskurzusból szemlesütve kisétáltunk.

Kell valami új nyelv. És szerénység, és visszafogottság. Úgy látszik még mindig nem ismerjük az embert. Legyünk óvatosak. Meg kellene tanuljunk gondolkodni. Küzdeni a gondolkodásban. És ez nagyon fontos és sűrgős, mert minden nap több a halott. Nemtudom.

Nemtudom. Ez küzdés? Nem tudom. Talán. Azt hiszem a filozófia nem oldja meg az ilyesmit. Nem is az a feladata. De az ilyesmik képesek felébreszteni valami olyant, ami talán majd filozófia lehet. Rosszul fogalmaztam. Az ilyesmitől valami mindig felébred bennünk – ha akarjuk, ha nem. Ami filozófiaféle lesz. Mert tudjuk, hogy nem tudjuk.Valami elkezdődik, mert másként nem lehet.

És ha mindezt nem tudom, akkor is jó, hogy Boróka feltesz ilyen kérdéseket. Én köszönöm. 

  - arra gondolok, hogy Camille Saint-Saens nagyon naiv volt, amikor a haláltáncot írta.