Kézszorításként

Mert tudom, nagyon tudom

Ez magyarázat, s nincs mentség.

A fekete napokról későn

Értesültem, s keserűn

Ébredtem rá, hogy félig

Egyedül maradtál.

Nem voltam melletted,

Mikor kellett. Pedig...

Pedig erre kötelez minden

Baráti kapocs, kötél,

Mely ha minden szakad

Tartani hívatott.

Hirtelen elpattant az élet

Láncszeme, sejteni lehetett,

Erről csak suttogva mertünk

Csendes szavakat ejteni.

Halkan kortyoltunk el

Egy sört, ezen merengve.

Mert tudjuk, nagyon tudjuk:

Ez magyarázat, s nincs mentség.

És valóság, hogy 

őszintén fájsz nekem.

Elvégeztetett

Már súlyos az ég,

Meggörbül a hátam.

Árnyékok vetülnek arcomra.

Csepeg már a vér.

Felnézek, s te még

Megremegsz mert

Megszólítalak. Van erőd

Mosolyogni, még

Csak nekem mosolyogsz.

De érzem, ez nem lesz

Mindig így. Lassan –

Valahol fenn az égben –

Már elrendeltetett az

Elfelejtésem.

Szomorkás állott ukrán

Cigiszag, mert mindezt

Előre tudom, s vállalom.

Ez az eszmélet, a Végezet.

S tőle árnyékos szememben

naplementeként égsz.

....

Még három nap,

S a bölcs férfiak pálinkásan

Húsvéti locsolásra kelnek.