Gesztenye de Prima Philosophia.

Éjszaka néha jó tesz egy kis séta. Főleg ilyenkor, a tél elején, amikor még lehet rugdosni a faleveleket, még nem hullt le a hó, de amikor már néha a pocsolyák befagynak. Olyan hosszú nagykabátban, de még kesztyű s sapka nélkül. A nagykabátot persze, még nem muszáj összezipzározni. Zipzár. Cipzár. Jól hangzik.

Ilyenkor érdemes elindulni, mikor a kocsmákból már mindenki hazalődörgött, s a kedves – ha van – már alszik. Az utcák kihaltak. A villanyoszlopok bambán állnak, s unottan világítanak. Lehet menni az utca közepén, mert alig járnak autók. Egyszer éppen a Mócilór közepén mászkáltam, a sávokat szétválasztó duplacsíkon (ott ki tud kerülni mindkét irányból az autó ha akar), amikor szembejött egy rendőrautó. Előbb le akartam húzódni a járdára, mert mégis, rendőr, aztán kíváncsi lettem, mi lesz. Biztonsági okból kissé elkezdtem tántorogni, hogy ha zűr lenne, legyen kifogásom. Ott tántorogtam a kimért félméternyi szélességben a dupla-csíkon, ők meg csak jöttek. Ezeknek a Logánoknak van oldalreflektoruk. Amikor közel értek hozzám, felkapcsolták, s lassan mellém húzódtak. Letekerte a sofőr az ablakot, s mereven megbámult. Csodálkozó képet vágtam, aztán reflexből köszöntem egy jóestét románul. Ügyeltem, hogy kicsit motyogjak, aztán a hatás kedvéért egyet csukódtam is. Már nem bámult olyan mereven. Megkérdezte, hova megyek. Haza. Az hol van. Mondtam egy címet, ahol régebb laktam, s onnan nem is volt olyan messze. A rendőr bólintott, azt mondta menjek a járdán. Mondtam, hogy fel van ásva, s beesek a gödrökbe (a Mócilor mindkét járdája tényleg fel volt túrva). Erre nevettek egyet. Menjek az út szélén legalább – s ezzel elhúztak a francba. Szóval ilyenkor érdemes sétálni, amikor mindenki hazalődörgött, a mindenki alszik, s a rend őrei ilyen megértőek. Ilyenkor csak macskák futkorásznak a leparkolt autók alatt.

Elképzelem Descartest, egy fekete csuklyás ponchóban, amint sétálgat a kihalt Kolozsváron. Csuklyája alól kilóg a sötét hosszú haja, s kikandikál az orra. Nagy lépésekkel sétál, kissé hajlott háttal: ettől olyan surranó lesz a séta. Ma nem is úgy hívják már, hogy Descartes, hanem csak simán DéKárt. Hét évi séta az éjszakai Kolozsváron kifejlesztette benne ezt a surranó, lebegő, lendületes sétálási ritmusát. Többször láttam már, ahogy így suttorogva mászkál. Többnyire félreeső mellékutcákban lehet észrevenni, egy-egy pillanatra, mert nagyon figyelmes. Illetve nem tudom. Egyszer elkaptam a tekintetét – még azelőtt, hogy szembementünk volna – s fura volt. A tekintete. Csak maga elé nézett, enyhén lehajtott fejjel, de úgy nézett maga elé, mintha valami nagy tejüvegen nézne át. Kissé hunyorítva, élénk szemekkel fürkészett valamit, valamit ami nem az utcán volt. Aztán csillant egyet a szeme, s egy lobogó árnyként eltűnt egy interszekcióban. Utána rohantam, de már sehol sem volt. Felszívódott. Meg kell mondjam, a tekintete tényleg fura. Olyan álmos, s közben nagyon éber. Befele forduló, de közben biztos vagyok benne, hogy nagyon kifejlődött a periférikus látása, s azzal folyton pesztrálja az utcát, s ha valaki felbukkan, felszívódik. Néha annyira sötét helyeken tűnik fel – egyszer például a Fabricsilor egyik üzeme mellett láttam, mintha – hogy kiráz a frász. Vagy mi. Nem is látható olyankor, csak egy sötét köpeny, egy orr szimatol előre, kivillan a szépen vasalt nagy fehér gallér, a hopp, már semmi sehol. Utánamentem, de csak valami Iriszes csávókba akadtam bele, akik kötekedni akartak. De aztán nem lett semmi belőle, hagytak a fenébe. Nem voltam elég érdekes, nem értem meg egy verekedést, mert olyan időben sétáltam.

De ezt a DéKártot egyszer elkaptam. A Szindikátélornál villant meg egy pillanatra, de ekkor én fordultam gyorsan más irányba. De persze, aztán surrogva követni kezdtem az árnyat. És igen. Ott van egy kis zsákutca kanyarral, ami nagyon cseles, mert csak közvetlenül a kanyar után derül ki, hogy zsákutca. Abba fordult be. Én meg utána.

Amikor odaértem, értetlenül állt, éppen a kanyarban. Behúzódtam én is az utcába, surrogtam vagy 20 lépést előre, oszt megálltam. Na hadd lám DéKárt, most mi lesz. Egy percig még állt, nézte az utca végét. Mintha nem akarta volna felfogni, hogy nincs tovább, tévútra tért. Aztán kuncogott egyet, s megfordult. Ekkor már nevetett. Egyenesen odajött hozzám, s magyarázni kezdett, mintha régi barátok, vagy legalább ismerősök lettünk volna. Nagyon szarul beszélt, alig lehetett érteni mit akar nagy röhögve elmondani. Néha szép francia dallammal beszélte a magyart, amitől teljesen érthetetlenek voltak a szavai, néha meg merev, halott, hideg skolasztikus latin mondatokat használt. Mikor észrevette, hogy nem azt figyelem, amit mond, hanem ahogyan, akkor közelebb lépett. Olyan közel, hogy éreztem, amint megcsap valami szárazbor íze, illata. Kissé be volt baszva. Akkor tűnt fel az is, hogy azok a lapos szemei, amik olyan messzire néznek álmosan, de közben éberen csillognak, pont olyan mint Rámbó. Nem volt magasabb mint én, de erősebb, testesebb. Ha meg akart volna verni, elég könnyű dolga lett volna. De inkább megint magyarázni kezdett valami zagyvaságot, nagy lelkesen, hogy lám, mősziő, ez ün zsákutsza, innen nincs kiút, vissza kell hát fordulni. Aztán váltás nélkül a szívről és a vérkeringésről mesélt valamit, amit összefüggésbe hozott a borokkal. Megvallotta, hogy bár ő fransszia, de mégis a németalföldi keserű szárazborokat kedveli, mert azoknak van jótékony hatása a szívre, meg a vérerekre. S hogy mindezt ő találta ki. Erre nagyon büszke volt. Aztán visszatért a zsákutsszára, kedvelte ezt a szót, ami kulcsfontosságú, mert a Prima Philosophia szempontjából ez nagyon nagyon fontos. A lő zsákussza. Kezdett unalmas lenni. Nem tudom mit vártam tőle, de az jutott eszembe, hogy sokkal jobb egyedül sétálni, mint egy őrült franciával, aki németalföldi boroktól bűzlik. Mondtam is neki, hogy oké, haver, jó hogy minderre rájött teljesen egyedül, de én szívesebben sétálnék egyedül, s menjen a fenébe. Nem sértődött meg, sőt, ajánlott egy városrészt, ahol tréé kellemes sétálni. Ó revoár, megköszönte, hogy nem Vlad Tepesnek néztem - annak szokták, mondta - s már ott sem volt, felszívódott meditálni a sötét utcákban.

A Györgyfalvit ajánlotta, az Áricsuluj környékét. Tudod, elsőév végén ott sétáltam a nővéreddel, de akkor még nem tudtam, hogy ott sétálunk. Vagyis akkor csak úgy mászkáltunk, kóboroltunk, s beszélgettünk a nővéreddel, de sosem néztük meg merre megyünk. De annak már vagy hat éve. Akkor még nem is úgy sétáltam, mint most. Nem módszeresen. Nem időzítetten az alkalmas pillanatokra.

Néha azért arrafele mentem, kíváncsi voltam miért ajánlotta DéKárt azt a területet. Aztán rájöttem. Az a terep azért érdekes, mert ott szokott éjszakánként kísérteni, sétálni Esti Kornél. De

sajnos ő nagyon züllött lett, már nem lehet vele beszélgetni, csak iszik, énekel, s táncol a kihalt utcákon. Nincs kedvem hozzá. Még a rendőrökkel való találkozás is érdekesebb, mint Esti. Más ez a világ, s annyi eredeti művész futkorászik benne, hogy ő már senkinek sem kell. Kicsit sajnálom. Néha azért viszek neki egy zakuszkás kenyeret, s leülünk a járda szélére. Delíriumosan mesél olyankor, vagy teli szájjal, csámcsogva tanácsokat ad, hogy mit és hogyan kell írni. Ő is nagyon szereti a furán hangzó szavakat. Amikor említettem neki a lő zsákusszát, úgy röhögött, hogy kifröccsent a nyála, s szanaszét repültek a zakuszkáskenyér darabjai. A cipzár-zipzár elcsendesítette. Elmerengett rajta, aztán könnyes szemmel azt mondta: gesztenye. Olyan gesztenye, mint annak a lánynak a szeme ott a villamoson. Aztán húzott egy nagyot a polárvodkából.

Éjszaka jó egy kis séta. Főleg ilyenkor, amikor surranó szellemekkel és züllött kísértetekkel találkozhat az ember. Amikor már hosszú nagykabátot veszel, de még kesztyű s sapka nélkül. Amikor kellene írni a disszertációt, de még nem olyan fontos, még mindig halasztható. Azt hiszem többet nem megyek. Időközben rájöttem, hogy sokkal érdekesebb hajnalban, sőt pirkadatban a fellegvárról lenézni a várost. Közben elszívni egy cigit, aztán 7 órakor mentáskávét inni a Flowersben, s hazamenni aludni.

       Gesztenye. Meditationes de Prima Philosophia.
       Gesztenye. De előbb filozófia.