Előadás helyett – helyzetjelentés

FENOMÉN, VÁGY, HATALOM

Pénteken – május 13-án – lesz egy kollokvium az egyetemen. Workshop. Konferanciaszerűség. Nem lesz feltétlenül tematikus, hiszen jóformán egy pestises- erdélyies- barátias kollegiális- társaság találkozója, ahol jóformán kutatási beszámolók lesznek előadva. De ezeket az emberkéket tematikusan mégis összekapcsolja a kontinentális vonal, a fenomenológia, a pszichoanalízis, a kritikai társadalomfilozófia. Majd biztos lesz plakát is a BBTE Magyar Filozófiai Intézet fészbukkján. (Ez a reklám helye: ott lesz Fifu és Ullmann is!)

Na. Valamiképp én is belelógok ebbe a társaságba, én is megígértem, hogy tartok egy előadást. A mesteris kutatásomról, a disszertációs témámról. Aztán történet valami, s visszaléptem. Szerintem, aki ismer, azt nem érte váratlanul, elég gyakran ezt csinálom, az utolsó pillanat utáni momentumban szabadkozok, s lelépek, kilépek.

Most viszont nem csak szabadkozni akarok, s a teljesen elfogadható kifogásaimon túl is – magyarázkodni akarok. Illetve: van rá magyarázat. Nem szeszélyből történt, bár azt is vállalnám. Valamit ebből elmesélek.

Kezdem a mesteris témámmal.

Az egész az alapképzős államvizsgámmal kezdődik. Az egyetemen végig rohadtul szerettem és élveztem a filozófiát, de nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért, meg egyáltalán: mi a filozófia?! Ez lett az akkori témám, Level 1. Kicsit Heideggeriesen vettem végig, eredmény volt, de csak az derült ki számomra, hogy a filozófia valami olyan amit ez ember művel. Heidi: a filozófia a jelenvalólét egyik kitüntetett létmódja. Úgy létezünk, hogy filozofálunk. Másképp fogalmazva: a filozófia az európai ember egyik alapvető tudatmódja. Úgy tudjuk európainak magunkat, hogy filozófiailag (is). Most sem tudom mi a filozófia, de ekkor az ember kezdett foglalkoztatni. Ez már a mesteris cucc, level 2.

Szóval: mi az ember? Há, de erre ne félj nem válaszolok direktbe, hiszen ez filozófia. Itt a kérdés a lényeg, nem a mellébeszélés, s nem a megmondom-a-tuttit. Tehát ez a kérdés, hogy „mi az ember?” már sokat elmond. Meg még sokat hozzá kell tegyek, hogy ebből kutatási hipotézis legyen – vagy egy tényleges filozófiai kérdés.

Én úgy veszem észre, hogy elég markánsan a „kontinentálisnak” nevezett vonalhoz tartozok – ez kb. annyit jelent, hogy szerintem a filozófia nem kell tudományos legyen, nem érdekel, sőt unom, hogy mit lehet megismerni csak a logikai-nyelvanalitikai tisztázásokkal. A kontinensen belül is két irányzatban érzem otthonosabbnak magam, a fenomenológiában és a hermeneutikában. Néha le kell

írjam magamnak a fontos különbségeiket, mert összefolynak. Nem hiába töltöttem annyi szép időt Heideggerrel. De ha Husserl vs. Gadamer, na akkor a kettő az kettő, s nem folyik össze semmi – de mégis összetartozik valahogy, én sem tudom hogy. Na. Tehát a kérdés, vagyis, hogy „mi az ember?” ebben a horiztonban bukkan fel: Nietzsche, Heidegger, Sloterdijk. Persze nem csak, elég sokan hozzászólnak még a témához. Viszont ha hermeneutika: akkor ennek van történetisége is.

A történet: a „mi a …?” típusú kérdés Platónnál kezdődik. Mi a szép, mi az igaz, stb. Ez a kérdés egy létezőre kérdez rá, és annak a lényegét akarja feltárni. Arisztotelésznél ez a lényeg a ouszia, a szubsztancia. A mi az ember akkor így néz ki: mi az ember nevű létező lényege? Az antik görögöknek erre két válaszuk is van: „zoón logon echon” és „zoón politikon”. Vagyis eszes élőlény (animal rationale) és társadalmi lény. Gondolkodik és közösségben élő lény. Ha meg ilyen, akkor nevelni lehet, ez görögül a phaideia, s ezt a fogalmat fordították latinul humanitas-nak és cultura-nak. Az ember fogalmának ez a görög jelentése később keveredik a zsidó-keresztény emberképpel. Ott az ember „ens creatum”, teremtett lény, aminek lényege, hogy „imago dei”, isten képe és hasonlatossága. Pál meg behoz egy felosztást, ami szerint az ember „szellem, lélek és test”. (Vicces, hogy ma mindig megfordítjuk a páli felsorolást: test, lélek, szellem… ) Ja, és az ember eredendően bűnös, ez is roppant érdekes-fontos.

Ennyit röviden az ember-fogalom történetének első állomásáról, amit általában görög-judeo-keresztény emberfogalomnak neveznek. A story második fázisa a reneszánsszal kezdődik és a felvilágosodásban éri el tetőpontját. Elég csak utalni a reneszánsz „humanizmus” kultuszára, de sokkal érdekesebb ami például Descartes-nál kibontakozik. Miközben a csávó elmeditálva keresi a biztos tudás alapját, rájön, hogy „cogito ergo sum”, meg satöbbi. Itt a fontos az, hogy a mellett, hogy az ember lényege a „cogito”, a gondolkodás – ez persze az animal rationale-ból tisztán levezethető – az ember szubjektummá lesz. Mert ego cogito… ergo ego sum! Na jó. Megvan az ember lényege, hogy gondolkodó szubjektum, erre fel lehet építeni a biztos tudást, s hajrá beindulhat a modern értelemben vett tudomány építkezése. Vagy megismerő szubjektum, s van megismerhető objektum. S van matek. Ha ez a három megvan, akkor kész a természettudomány. Ez a szál most nem is érdekes. De az ár igen, hogy ebből a cuccból mit csinálnak Kanték. Nem csak Kant, hanem a felvilágosodás. Mert ez rendkívül fontos mozzanat: megszületik az „emberiség” fogalma. A szubjektum-objektum tovább bogozódik, a test-lélek dettó, s valahogy kialakul a nagy kalamajkából az ember autonómiája, az ember méltósága, az ember szabadsága, s tot ce trebe. Humanizmus. Képzés. Egyetem. Műveltség. Tudomány. Fejlődés. Egyetemes emberi jogok. Nemzetállam. És de Sade márki. És Charles Darwin az evolúcióval. Kiderül, hogy az embernek van teste, szexualitása, és állat. De ez nem fontos, mert ígyis-úgyis animal rationale – eszes állat. 

Na ezt nagyon összecsaptam, mert már ennyiből is lehet írni egy 1000 oldalas könyvet, és sokminden nem is így van. De ez az egész nekem csak annyira kellett a kutatás során, hogy elérkezzek a kiindulóponthoz, és egy tézishez. A kiindulópont az, amikor Nietzsche kijelenti, bejelenti, megjelenti, hogy „Isten meghalt”. Mert ez egy rohadt nagy fordulópont. Mert ha Isten halott, akkor a metafizika halott, és a metafizikailag megalapozott humanista ember – ugyancsak halott. És állunk meztelenül a földön, s pucéran szétnézünk, s nem tudjuk, mi a fene vagyunk. Olvass Dosztojeszkijt, erről ő írt elég szépeket, s okosakat. Vagy gondolj a holokausztra – az is arról szól, hogy Isten, metafizika, ember – nincs többé. S nem is lehetséges. Na, de akkor mi van? WTF? Ez a „WTF?” a mesteris kutatás alapkérdése.

Ebből egy nagyon vérszegény és csámpás hipotézisem lett – lehet ez az apróságon múlik az egész még-meg-nem-írt dolgozat. Sokféleképpen megfogalmaztam már, valami olyasmi, hogy „az emberről zajló diskurzus meghatározza, hogy miként gondolható el az ember”. Én mondtam, hogy csámpás. Aztán cseleztem egyet, és megfordítottam: „az, hogy miként gondolható el az ember, meghatározza az emberről zajló diskurzust”. Ha most azt gondolod, hogy ez egy üres semmiség, akkor egy picit segítek: volt idő, amikor az emberről zajló diskurzusban a négerek nem fértek bele: ezért ők csak mint állatok voltak elgondolhatóak, tehát max. rabszolgák lehettek. Olyan milliós nagyságrendben haltak bele ebbe, hogy az felfoghatatlan. Más példa az indiánok kinyuvasztása amerikában, más az a sok népírtás, etnikai tisztogatás, a holokauszt, stb. Mert az egész halálipar (és életipar), emberipar ezen az apróságon múlik: mi történik az emberről zajló diskurzusban, és hogyan gondolható el az ember. Aktuális példa: ezek „az iszlámok, a migráncsok” – emberek vagy sem? Sok minden múlik azon, hogy mit gondolunk erről. Meg ott van az egész mostani „prekariátus” probléma (azok, akik kívül kerültek a társadalomból), meg a párhuzamos társadalmak (gettók, polgárok, nagymenő bűnözők, politikai bláblák). Ezek mind abból nőttek ki, hogy mit jelent az ember. Illetve pontosítva: hogy nem tudjuk mi az ember. Még jobban pontosítva: hogy nem létezik olyan, hogy „ember”. Na.

Mindez nem valamiféle végkövetkeztetése a dolognak. Ez a kiindulópont. S ez is nagyon sarkítottan, de most nem dolgozatot írok. De legalább értheted, hogy hol kezdődik az a kérdés, hogy „mi az ember?”. Ott, hogy az nincs. Ott, hogy halomragyilkoljuk egymást. Ott, hogy kapitalizmus van. Vagy – szerintem – már az sincs (most a lehető legeslegkomolyabban: van olyan aki tényleg azt hiszi, hogy a pénz, a tőke, vagy a gazdaság bármilyen szempontból is meghatározó?! nemá’.)

Innen kezdődik a móka. Nietzsche: „Isten halott”, „Übermensch”, antimetafizika. Heidegger:  jelenvalólét, „Ember”, antihumanizmus, világban-benne-lét, hangoltság. Mittoménmi. Techné. Sloterdijk: antropotechnika. Foucault és Agamben: biopolitika. Ez már marhaság, mert nincs is politika.

Vagy más irányok: humanizmus, humanizmuskritika, antihumanizmus, radikális humanizmus, radikális antihumanizmus, transzhumanizmus, poszthumanizmus. Ja, és radikális animalizmus. Meg a bestiák. És az állatok?

Szóval erről, ezekről szólt volna az előadásom, ha vállalom. Éppen Heidegger poszthumanizmusával kötekedtem, hogy ok, nincs ember, illetve van, de idézőjelben és áthúzva, max így: „ember”. Mert ez a fogalom egy judeo- görög- keresztény teológiai-filozófiai izé, ami marhaság. Ezzel egyet is értek, tényleg marhaság. Heidi akkor azt mondja, hogy akkor az a lény, aki „mi magunk vagyunk” (magyarán a „ember”) egy olyan létező, aki létében jelen van, és úgy létezik, hogy a létére megy ki a játék. Úgy nevezi meg, hogy „jelenvalólét”. Na jó, így fordították magyarra, meg úgy is, hogy „ittlét”. Úgy nevezi meg, hogy „Dasein”. Erről a jelenvalólétről, aki „mi magunk vagyunk”, elég sokmindent elmond (hivatkozás jee: Heidegger: Lét és idő). Ez így rendben is van. Aztán a csávó bevallja, hogy ő nem humanista, mert a humanizmus baromság. Alábecsüli és metafizikailag megizéli ezt a létezőt ami „mi magunk vagyunk”. Ez is rendben van, ezt is nyugodtan el lehet fogadni: vesszen a nyálas-üres humanizmus, éljen a jelenvalólét. Éljen az ami „mi magunk vagyunk”. De Sloterdijk néhány esetben feltesz egy-két érzékeny kérdést (Peter Sloterdijk: Az emberpark szabályai), és felpiszkálja az állatiság témáját. Mióta Dasein a Dasein? Hogyan vált azzá? Meg ilyesmi.

Heideggernek van erre is valamiféle magyarázkodása. Igaz, hogy a Lét és időben kicsit leegyszerűsít mindent vagy jelenvalólét vagy dolog, cucc (kéznéllévő, ill. kézhezálló). De akkor vagyunk mi a „ember”-ek és minden más egyéb. Egy kutya, egy szúnyog, egy kő, és kalapács, és minden más egykutya. (igazából nem, mert van különbség na, de a jelenvalóléthez képest az semmit sem ér). De Heidi is tudja, hogy itt ez így nem stimmel. Ezért egyszer tart egy előadássorozatot, ahol legyőzi az unalmat, és ráhangolít a metafizikára. (Heidegger: A metafizika alapfogalmai). Ott a világot elemezgetve mint a metafizika egyik alapfogalmát, eljut ehhez a problémához s feldob három tételt. Egy: A kő világtalan. Kettő: Az állat világszegény. Három: Az ember világképző. Na szép. Nagyon belemászik a biológiába, s több mint 100 oldalon próbálja megérteni az állatot. De vagy nagyon nem értettem, vagy mégis megmarad valami ami: nem stimmel. Értem, hogy miért nem vagyunk állatok, értem az állatok miért nem jelenvalólétek, értem, hogy a kövek hagyjuk, de… nem stimmel ez. Éppen ezen merengtem, éppen ezt a szálat kellett bekötni az előadásba, amikor meghívtak egy esküvőre, meg amúgy is május van.

Még van egy másik érdekes szál, az az, hogy az „ember” nyelv és test. De ez kicsit más téma, most nem mászok bele.

Tehát tele vagyok ezekkel a gondolatokkal, elmegyek egy májusi esküvőre, megiszok egy szép adag házi pálinkát, józanódásképp másnak paradicsomot palántálok a kertemben, ültetek két almacsemetét, uborkát vetek… és arra döbbenek rá, hogy ez így totál kínos. Mert ez az egész egy betokosodott diskurzus, aminek semmi értelme nincs. Ezen gondolkodok még négy napig, s megírom a szervezőknek, hogy szevassz, én nem adok elő. Mi lett?

(Apropó, nem lett plakát, FB-event lett, és van neki címe is: FENOMÉN, VÁGY, HATALOM. II. (Poszt)fenomenológiai worshop)

Diskurzus vs. valóság lett. Mi a valóság? lett. De nem úgy, hogy most utána olvasok s leírom, hogy ez meg ez a valóság. Hanem az a nyers valóság. Mondok egy példát. Ott van a fenomenológia, ami szuperül leír egy valóságot. Elszállt, hogy mennyire vagányság a fenomenológia, tényleg. Igaz, rohadt-nehéz, de tiszta a priori élvezet. Nade: amikor kapsz egy jó nagy pofont, az kicsit más. Az már nem épp fenoménként adódik számodra, hanem rohadt-direktbe. Hermeneutika. Az is csupa csel, meg élvezkedés, érelmezés, megértés, alkalmazás, körkörösség, maga a csoda. És tényleg az. Nade: amikor kapsz egy jó nagy pofont, akkor mind értelmezhetsz, mind jöhet a megértés, meg a horizontösszeolvadás.

Nem arról van szó, hogy ez most mind mehet a francba. Amit Husserl, Heidi, Gadamer csinált: az le a kalappal. De amit mi csinálunk? Élősködünk a szövegeken, csupa gumi és műanyag vagyunk. Mi nem filozófiát művelünk, mi diskurzust csinálunk. Szövegekből-szövegeket. De nem valóságot. Vissza a tapasztalathoz. Vissza a világhoz. Vissza önmagunkhoz. S kezdődik elölről: ok, ez így nem filozófia, nem valóság, nem tapasztalat, csak műanyag, de akkor mi a filozófia? Mi a valóság? Mi a világ?

Ki/mi vagyok én? És te?

Na de ide ehhez már filozófia kellene, nem mismásolás, az meg éppen nincs. Meg kellene végre csinálni. Agyon kell olvassam magam, hogy legyen amit elfelejtsek, aztán mindent újrakezdeni.

Addig maradok csak egy test, csak egy nyelv, és még valami izé. Össze tudunk bújni, tudunk beszélgetni, kávézni, s aztán lesz valami.

S most nekifogok Schelernek, hogy megint háborogjak magamban a Szellemen, a Személyen, és Istenen. Meg az állatokon. Holnap meg megyek a kertbe, majd legeltetem a bárányokat. S traktorozok jókat, miközben tudom, hogy nem tudom.