„Fiam, te nem vagy
elmebeteg, rajtad itt nem tudunk segíteni. Te hülye vagy.” – mondta a
pszichiáter, s hangjában benne rezonált minden: szakmai kudarca, az én
reménytelenségem, a helyzet kilátástalansága. Úgy
emlékszem nagyon öreges, reszelős hangja volt, tele lemondással. De most azt
hiszem ez nem így volt. Az öregek nem mondanak le semmiről: ők belenyugszanak.
A csalódott öregek olyan emberek, akik megvénültek a nélkül, hogy megértek
volna. Az érettség, az igazi öregség hangja sosem lemondó: csendes, simogató,
de mégis rá kell figyelj, mert megnyugtat: amikor már tudod, hogy itt nincs
semmi tudnivaló.
„Írj tanulmányokat, publikálj,
mindjárt 30 éves vagy”, hallom mostanában, de nyugi, nem csak tőled. „Valamit
most már kellene kezdj te is magaddal” – ugyanaz más verzióban. Ezt sem csak
te vágod a fejemhez.
Időnként felerősödnek
ezek a hangok, időnként elcsendesednek. Erről eszembe jut egy történet. Az
űrkutatás kezdeteinél egy űrhajóst felküldtek az űrbe, egy lezárt izébe,
dobozba, amit nem ő irányított, hanem innen a földről. Neki ott semmi dolga nem
volt, csak kellett üljön az űrdobozban, lélegezzen, figyelje az életjeleit, meg
ilyesmi. Több földkörüli utat kellett megtegyen. Na. Minden teljesen rendben
volt, üldögélt szorgalmasan, lélegzett, hallgatta a szívverését, bámult ki
unottan az ablakon. A harmadik körre már biztos megunta a Föld látványát, hisz
minden csoda… bláblá. Alig kezdte meg a negyedik kört, amikor valami kattogást
kezdett hallani az űrhajó motorja felől: katt-katt-katt… Előbb nagyon megijedt.
De az ijedtség is elmúlik, ha nem történik semmi, csak katt-katt… Akkor
szorongott. Próbálta kitalálni, hogy mi a fene kattog a motornál, katt, katt. A
hatodik körnél, már azt hitte megbolondul, annyira idegesítette. Eltudom
képzelni szegényt, amint ott kuksol bezárva a dobozba, kint a világűrbe, kering
a Föld körül, s nem tehet semmit, kell hallgassa
azt a kis monoton ritmussal kattogó hangot. Pfáj, szerintem én is
belebolondultam volna. Katt-katt-katt… de mielőtt megbomlott volna az elméje,
hogy nincs hova elbújjon a hang elől, mint valami egér egy kis résbe, lyukba,
bárhova, rájött, hogy nem muszáj belebolonduljon. Valamit kezd azzal, hogy „katt-katt-katt…”
Elkezdett dúdolni, ha már volt egy hang, egy ritmus. Egyre jobban élvezte, már
fütyörészett, a hangok erre másképp hangzottak, néha halkabb volt – hangosabb volt
ő, néha felerősödött – amikor csendesebb lett, gyorsított, lassított, modulált,
áriázott, reppelt. A végére egy egész jót bulizott ott kint. Belenyugodott,
mint az öreg motoros a gerinctörésbe.
Időnként felerősödnek
a hangok, időnként elcsendesednek. Néha suttogósan, sötéten jön: „meg kell élni
valamiből”, néha egész ordibálós, mint amikor a szülök… tudod. Van amikor
megértően rábeszélős, van hogy frusztrálóan bántó. S be vagy zárva ebbe a
izébe, a világba, nincs hova elbújj, hallgatni kell hangokat, meg kell
bolondulni, nincs kitérni lehetőség. Próbáltam, ideiglenesen talán, de nem
lehet kitérni. S ha már itt vannak a hangok, s nem akarsz bekattanni,
katt-katt-katt, akkor valamit kezd velük: dúdolj, fütyörész, énekelj. Táncolj –
a zene megjött.
De azt hiszem mégsem
jó ez a megoldás. Bár jót bulizol, az lehet. De az fárasztó, s egyszer csak
eleged lesz, unod már a dalt, a szöveget, a táncot, s ki akarsz lépni. Akkor
meg jön a katt-katt. Vagy buli, vagy katt? Szerintem nem.
Van amikor elmegyek
sétálni. Persze, a hangok jönnek velem, mint kóbor kutyák a nyomomba szegődnek.
Elkezdek olyankor figyelni a világ hangjaira. Autók, emberek, nő a fű, kirobban
egy farügy, loccsan a pocsolya, távoli szirénahang. Zsongás-bongás. Egész
zajszerű, ami kissé elnyomja a hangokat.
Amikor szinte beérek
a központba, csoszogást hallok mögöttem. De nem nézek hátra, lefoglal Kolozsvár
éjszakai hangja. A Központi Könyvtárhoz érek, sötéten magasodik felém. Szar a
világítás, a könyvtár sötét, nyomasztó hely. Ilyen valójában, csak kevesen
veszik észre. Gondolatok a könyvtárban. A csoszogó hang utolér, sötét alak,
nagykabát, keménykalap, olyan mint Lucifer a német filmekben. Szó nélkül leül
mellém. Hátradől a padon, ő is nézi a könyvtárat. Eszembe jut, hogy elfogyott a
cigim, halkan megkérdem, nincs-e neki. Rám se néz, de szó nélkül megkínál,
minden mozdulata nesztelen. Rágyújtok a cigire, hallom, ahogy serceg. Sokan
cigiznek, de kevesen hallják, hogyan ég a cigi. Pedig ááá, jó hallani. Aztán
csend van. Mély, nyomott csend.
Így ülünk a padon,
aztán egyszer csak Lucifer feltápászkodik, kezét a kalapjához emeli, s indul.
Indulna, de tétován megáll. Visszafordul, suhog a nehéz fekete kabátja a
lendülettel. Aztán valami stupid szellemhangon azt suttogja felém:
Lucian
Blaga néma, akár a hattyú.
Honában
lényének
kristályhava helyettesíti a szót.
Lelke
csupa kutatás,
évszázados
néma kutatás,
szüntelenül
a
legvégső gyökerekig ás.
A
vizet kutatja, melyből iszik a szivárvány.
A
vizet kutatja,
melyből
a szivárvány
szépségét
és nemlétét meríti.[1]
A meglepetéstől csak
meredten bambulok, ő meg vissza. Megfordul s elsétál, megint a csoszogás. Háhá,
megyek utána, lám’ hova megy. Időnként megáll, hátrales, hogy követem vagy sem.
Eljutunk a Román Operáig, ott megáll, felém fordul, a könyvet nyújtja nekem.
Nem veszem el, csessze meg a luciferikus tudását, meg a verseit a
misztériumról, meg enigmákról. Fejét lehajtja, kezét összefogja, s nem mozdul
többet. Otthagyom, szobrozzon amíg akar. Kit érdekel az opera, a színház, ez az
egész? De hiába hagyom ott, folyton hallom, hogy „néma, akár a hattyú”, „néma,
akár a hattyú”…
Valahogy a Ferdinánd
hídra keveredek. „néma, akár a hattyú…” Eszembe jut, hogy Natalie Portman jó csaj a Black Swan-ban. Néma, akár a
hattyú. Lucian Blaga hangja, Natalie arcával. Vicces. A korlátra támaszkodok, s
inkább a Szamos hangjaira figyelek. Valami keleti Osho mámbó-dzsámbó cuccban
olvastam, hogy ha a folyó fölött a vízfolyással párhuzamosan állsz, akkor
szomorú leszel, mert a folyó hangja az elmúlásra, a múltra, az emlékekre
hangol. Ha pedig szembenállsz a folyás irányával, akkor a jövőre, a reményre
hangol a folyó. Nem tudom. Lehet rosszul van hangolva a Szamos. Vagy lehet én
vagyok elhangolódva. Jön egy taxi, leintem, megyünk, fizetek, monostor.
Monostor, blokkok
között. Otthoni hangok. „Számlát kell fizetni”, „dolgozni kéne valamit”, „kezd
valamit magaddal”, „mindjárt 30 éves vagy”. Dúdolok, fütyülök rájuk. Hazaérek,
zörög a kulcs, de akkor rájövők, hogy nincs cigim. Vissza a blokkok közé. A
hülye betonfalak visszaverik, felerősítik a hangom. Énekeltél már hangosan
éjszaka tömbházak között? Fenomenális. Egyszer egy vasárnap hajnalán egy ilyen blokkakusztikás
énekre ébredtem. Atyaúristen milyen vagány volt. Asszem akkor volt, amikor
először leszámoltam magamban Kolozsvárral, eldöntöttem, hogy kész vége,
szakítunk, s én lépek innen. Ezért jól berúgtam, még egyszer s utoljára, aztán
lementem a Flying Circusba, volt valami jó buli, industrial vagy mittomén,
post-industrial noise. Másnap hajnalban ébredtem, hogy valaki énekel, de atyaúristenesen,
túlvilági hangon. Egy cigány kislány volt, lent a blokkok között, hangját a
beton felerősítette, áltelkesítette. Valami keserveset énekelt, kukáztak,
lent a szemetesben. Jó ideig mozdulatlanul hallgattam az ágyban, aztán mellettem
nyüzsgött valaki, kezdtem eszmélni, hogy upsz, ez nem ez én ágyam, ki ez a lány
mellettem, mit keresek a Mărăști-ben. Mondtam neki, hogy hallod? Csillogó
másnapos szemmel néztük egymást, s hallgattuk. Mondtam, hogy dobjuk le nekik az
összes pénzünk. Aztán szó nélkül leléptem onnan.
Hazafele gyalog
mentem, mocskosan, másnaposan, kihalt vasárnapi hajnal. Akkor hallottam meg
először a lelkiismeretem hangját. Nem hagyhattam itt Kolozsvárt. Nekem itt
dolgom van. Mire hazaértem, már azt mondogattam, hogy jó, akkor megírom az
államvizsgám, csak-azért-is, mindenek-ellenére.
Vettem cigit. Monostor
blokkok között, hallgatom, ahogy a cigi serceg. Most már nem énekelek, a
cigánylány megszégyenített. De azért majd próbáld ki a tömbház-akusztikát. De a
hangok is hallgatnak, naná. Bekapcsolt a lelkiismeretem. Olyankor egy pisszenés
sincs részükről. A lelkiismeret hangja? Nem tudom. Nem hang, mert hangtalan.
Olyan erősen csend, hogy meg kell hallani. Nem mond, hanem szólít. Elsöpri,
hogy „meg kell élni”, „kezdj magaddal valamit”, „mindjárt 30 vagy”. A
lelkiismeret hangtalanul szólít, hív, küld. Nem mond semmit. Csendes és
szomorú. Nem lehet érteni, vagy nem tudom, szerintem nem racionális a
lelkiismeret, annál sokkal több. Hallgatok.
„Írj tanulmányokat, publikálj, mindjárt 30
éves vagy”. Nem. Az nem az én feladatom. Én még néma vagyok, akár a hattyú. A kisbetűs hangokat elnyomja a Csend.
De ne aggódj – mert én
sem aggódom – a hangok miatt. Szakembertől tudom, hogy nem vagyok elmebeteg. Csak
hülye. S ez nem valami szakmai kudarc, nem lemondás, nem reménytelenség. Hanem belenyugvás, hogy nincs itt semmi tudnivaló, mert a világ csupa rejtély és titok, csupa csodálatos hülyeség.