A legutóbbi
szövegelésemben olyanokat írtam, hogy valami nem stimmel a filozófiával, mert
csak diskurzus, szövegtermelés, de nem tud eljutni a valósághoz. Persze, attól
a (poszt)fenomenológiai workshop jó
volt, írtam is róla egy beszámolót, de nem lett olyan, hogy ebben a szűk
nyilvánosságban is közzé lehessen tenni. Ezt a szálat akarom most tovább vinni.
De most hirtelen eszembe jutott, hogy te ezt miért is
olvasnád el. Na, s ide kellene egy kis reflektálás, hogy ki is vagy te, meg
„te” a többi olvasó. Igazából csak három dolgot mondanék. Egy: számomra is
meglepő, de egyre többen olvassák ezt a blogot. Kettő: ez nekem hízelgő, mégis
figyelmen kívül hagyom, vagyis ezentúl is direkt
neked írok. Mert neked tudok
személyesen mesélni, már tízedikes korom óta, pedig akkor még nem is ismertük
egymást. Mi is volt a harmadik? Elfelejtettem, bocs.
Akkor meg vissza a témámhoz. Ez pedig a sok mellébeszélés,
ami nem tud valósággá válni, nem tud tapasztalattá alakulni, nem tud
megérinteni csak nagyon keveseket. Mert például engem érint (így meg úgy), de
tudom rólad, hogy nem szereted, s hidegen hagynak ezek az unalmas, merev
okoskodások. Egyszerűen: téged a filozófia nem hoz lázba. (S felőlem ez rendben
is van.) A valóság elől te sem tudsz kitérni, nó, meg azért talán érdekel, hogy
mi történik velem. Velem meg a következők történtek.
A konferencia szünetében cigiztünk az egyetem előtt. Még
vagy már, de persze álmos voltam, éjjel nem aludtam, ittam a kávét. Keserű
volt! Képzelheted milyen pofákat vágtam tőle: ki nem állhatom a keserű kávét.
Amikor ez a keserűség kezdett felszívódni bennem, eszembe jutott, hogy jó lenne
enni. De az tudod, hülyeség szerintem, ez a gondolat „mit sem ér. Felötlik s
eldobom.” Akkor figyeltem fel, hogy Sajó valakinek valami érdekeset
magyaráz. (Hogy ki az a Sajó? Emlékszel
egyszer írtam róla, né itt.)
Igazából nem is igaz. Nem arra figyeltem fel, hogy mit
magyaráz, mert az elég zagyvaság volt. Arról beszélt, hogy vannak valami fiatal
csávók, akik arról beszélnek, hogy a világ létezett már a dinók korában is.
Igazából csak ennyi volt, ez a kijelentés volt az, ami belém ragadt: „Nem
figyeltem, de valami olyasmi volt az előadásában, hogy a világ létezett már a
dinoszauruszok korában is”. Ezt a mondatot kaptam el Sajótól. Azt hiszem ami
felkeltette a figyelmem, az a hangsúly, a hangszín, ahogy ezekről a fiatal
filozófusokról beszélt. Tudod, mindig próbálok figyelni a hangokra, annak
rezdülésére, arányára, színére, fonákjára. Ezt a telefonnak köszönhetem.
Mert tudod, mikor valaki hív a mobilon, akkor a pillanatban
el sem lehet képzelni, hogy éppen hol van, éppen mit csinál az illető. S mivel
mindenki hazudik, az első mondatok hanghordozására kell maximálisan
összpontosítani. Ezért lehetnek a telefonon olyan beszélgetések, mint „hogy
vagy? – Jól. – És mi a baj?”. Szemtől szembe mindig lehet hazudni. A telefonban
a hang elárul. Ezért nem szeretem a telefont.
(Persze, ezt úgy is elmesélhetném, hogy mindig zenész volt a lakótársam,
vagyis 14 éves koromtól mostanig, fix 14 évig. S rám ragadt a zenészi fülelés.)
Na de mindegy.
Mi volt Sajó hangjában? Fogalmam sincs, mittudomén, ezen
nem is gondolkodtam, nem is érdekes. Meg amúgy is, lejárt a szünet, s mentünk
vissza a terembe, folytatni az okoskodást. De a lépcsőn még odasomfordáltam
Sajó mellé (látszólag éppen oda sodródtam), s megkérdeztem, hogy hívták azt az
előadót, aki a dinós világról tartott előadást. Gabriel Markus. Megjegyeztem.
Annyira, hogy le sem írtam.
Na. De aztán itthon egyik éjszakán eszembe jutott. Dinó és
Gabriel Markus – beírtam a keresőbe. Az első értelmes (a wiki nem érdekelt)
találat egy nemrég megjelent könyvének az ismertetője volt. A könyv címe: Miért nem létezik a világ, és unikornisok
igen? Elragadó. Van róla egy TEDx-es videó, ha érdekel nézd meg – engem nem
érdekelt, nem néztem meg. De jó nyomon
voltam, ezt tudtam. Tovább kerestem. Aztán megtaláltam azt, ami igazolta Sajó
hangját. Itt valami történik. Úgy nevezik, hogy „New Realism”, és egy Maurizio
Ferraris nevű olasz csóka írt hozzá Manifesto-t.
Persze, csalódtam az egészben.
Ezek is hülyék, ezek is osztják az észt, be vannak
skatulyázódva a saját diskurzusukba. Sőt, annyira marhák, hogy a skatulyázást,
a felcímkézést önként elvégzik maguk. Nem értem ezt miért csinálják. De talán
ez nem is fontos, meg nem hiszem, hogy ez téged érdekelne.
Viszont mégis van benne valami. Abból indul ki ez a banda,
hogy hagyjuk már a diskurzusokat, és térjünk vissza a valóságba. Új realizmus –
innen származik a skatulyájuk. S bár most már a több éjszakán kitartó
lelkesedésem elpárolgott, elszállt az olvasásban, s lassan szinte azt mondanám,
hogy azért ez egy „kecskeőz”, egy fából vaskarika, valamiért érdekesek. Például
ez az olasz csóka, Maurizio Ferraris (csak azért írom le még egyszer a nevét,
mert olyan vicces, dallamos, képzeld el egy szappanoperába, hogy Maria della
Compostella meglátja s felkiállt szerelmesen: Maurició! Ferraris!... ) szóval FeRRaRRRis-nak van egy érdekes
másik könyve, a „Where are you?”, ami az alcímtől vált érdekessé:
An Ontology of the Cell Phone. A mobiltelefon ontológiája, vagyis
hogyan létezik a mobil, mi az mint izé. Érdekes. (Köszönöm B. Andrisnak azt a
linket.)
És igen, mikor a hangsúlyról meséltem, akkor már ehhez
kapcsolódtam. Persze, ez az egész cucc, hogy a mobilon maximálisan a
hanghordozásra kell figyelni, azt én találtam ki, hogy szembemenjek vele: a
könyve ugyanis a szövegekről szól, a szövegelésről, s kicsit pofán vágja
Derridát.
Na. Kezdek megint túl sokat mesélni feleslegesen.
Még annyi, hogy ebből mi szűrődött le. Az első, hogy nem
vagyok annyira hülye, nem vagyok egyedül, aki szerint abba kellene hagyni ezt a
diskurzust. Többen is vannak akik már unják a műanyag filozófiát. Ennek
örvendek. A második, hogy azért ezekre is ráférne egy nagy adag kritika, mert
sokszor csak össze-vissza írnak. Azért eszembe jutott, hogy erről a kis
kutatásomról tarthatnék egy 127-es „kutatói szemináriumot”, halássam másoknak
mi a véleményük erről. A harmadik következtetés meg az, hogy ezen a szálon nem
kellene megálljak.
Be kellene fejezzek egy szöveget a „komolyságról”, mert
annyira komolytalan vagyok, hogy azt már érdemes tematizálni, aztán mesélek a
zombikról. Meg a show bizniszről.
A negyedik következtetésem már-már banális: ismét újra
kell olvassak egy Király könyvet. Meg egy kis Heidit, egy kis Gadamert, meg
Kantot, Arisztotelészt, de főleg Hegelt, ó, s még mennyi mindent. Hosszú lesz a
nyár.
Szóval végül is nem történt semmi. Csak eltelt egy hónap.
S megint, s még mindig haza kellene menjek, már nagyon elburjányosodott a
kertem, s nem kellene tovább hanyagolni. Köszönet az esőnek, hogy annyit esett,
hogy időt hagyott léháskodni. Közben fogytam egy-két kilót. Ma kicserélem a
konyhában a lefolyót, még bemegyek az egyetemre, még éjszakázok egyet, elolvasom
Jean-Luc Marion Az erotikus fenomén-jét
aztán…. Zombik.
Megvan a doktori témám, ha odajutok.
