Egyed Péter: Tudat, tudatosság, tudatparadoxonok (részlet)

Egyed Péter (forrás: news.ubbcluj.ro)

"A mindennapi életben – akár tudatosan, akár kevesebb tudatossággal – igen gyakran foglalkozunk tudatosságunk nyomon követésével, tudatunk „karbantartásával”. Van ebben valamilyen rendszeresség, ciklikusság: a reggeli ébredést követően minősítjük tudatunk állapotát, alkalmasságát vagy viszonylagos alkalmasságát, esetleg alkalmatlanságát az aznapra szánt feladatok viszonylatában. Álmaink visszatolakodhatnak tudatunkba, és ha kellemetlenek, negatívan befolyásolhatják egész napunkat. El kívánjuk hessegetni őket. Ha kellemesek, szinte napsütésben fürdünk. Keressük a szimbolikájukat. Minősítjük a hangoltságunkat, jó- és rosszkedvünket. Kávét és teát fogyaszthatunk mint ajzószereket. Ha ezt kulturálisan szabályozottan – például reggeli teaceremónia keretében – tesszük, további gondolati és meditációs, autokommunikációs és kommunikációs lehetőségeket biztosítunk a tudatosság determinációjában és pontosításában. Meghatározhatjuk az akarati ráfordítás mértékét, és tovább „ajzhatjuk”, „uszíthatjuk” magunkat. Ehhez meglévő avagy virtuális érzelmi késztetéseinket is mozgósíthatjuk. Biztatjuk magunkat, esetleg messze képességeink és lehetőségeink határain túl. És ennyiben ez már tiszta manipuláció, amelybe emiatt mértékszerűen bele van kódolva a kudarc. Filmszerűen tudjuk felépíteni és végigkísérni magunkat egy egész napos cselekvési összefüggésrendszerben. Amennyiben pontos tervet és útvonalat készítünk, a kivitelezés pontosságát és hatékonyságát szinte mérnökileg ellenőrizhetjük. Egy filmen láthatjuk önmagunkat. Az esti számvetés alkalmával ezzel a „filmmel” vethetjük össze a realizált tevékenységet. Elalvás előtt visszagondolhatunk a napra, vagy elmerülhetünk egy egykori kellemes élményben, sétálhatunk az emlékezet napsütötte tisztásain. Meghosszabbíthatjuk a kellemesség pillanatait, vagy akár eltökélten „kikapcsolunk”, és álomba zuhanunk. Ha nem megy, altatókat használhatunk. (Altató a mélylégzési technikákkal belélegezett oxigéntöbblet is.) Ha az ima valamelyik mélyebb változatát választjuk, belemerülhetünk az istennel folytatott párbeszédbe, amelyben megjelenhetnek a transzcendencia és személyességünk tiszta dimenziói. Kikerülhetünk a mindennapi tudat szokásos determinációiból. Mindeközben felvesszük testünk jelzéseit, és regisztráljuk – a tudatosság valamilyen fokán –, hogy egészségesek, illetve betegek vagyunk-e, még a legapróbb jelzést (például egy tűszúrást) is minősítünk, értékelünk. Tudomásul vesszük, és befolyásolni igyekszünk általános testállapotainkat (fáradtság). De a normál, éber állapotú, egészséges élőlény tudatával ellentétes késztetéseinkre is odafigyelünk – „nem akarunk élni”, a halál valamiképpen tanyát ver a gondolataink közt. Lemondhatunk ezekről a tudatlehetőségekről, és a drogok által biztosított másik valóságot („színes pokol”) választhatjuk. Tartalmi szempontból választhatjuk a hit vagy akár a babona világát, és berendezkedhetünk ezek értelmi és pszichikus késztetéseiben, beteljesüléseiben és félelmeiben.

Gondolom, a fentiek alapján nem kell különösebben érvelnem amellett, hogy a mindennapi élet szintjén milyen gyakran foglalkozunk a tudatunkkal, tudatosságunkkal – különböző fokozatiságokkal – még akkor is, ha ez az irányultságunk nem tudatos. Ám mindig tudatossá tehető, intencionálható. A mindennapi élet szintjén azonban ennek a tudatosságnak a szabályozó funkciói a döntőek és a legfontosabbak, sőt akár el is fedik a többit. E miatt az elfedés miatt a tudattal kapcsolatos kérdéskörök reflexiója, spekulációja, tudományos kutatása mindig is fontos volt a különböző művelt tudatformákban."

In: Egyed Péter: Szellem és környezet II, EME, Kvár, 2018, 

Vagy: In: Korunk, 2013, Elmejátszmák

http://epa.oszk.hu/00400/00458/00592/pdf/EPA00458_korunk_2013_05_014-020.pdf 

Gondolatok egy közleményről

Demeter Szilárd (Forrás: 888.hu)

„Demeter Szilárd lett a Petőfi Irodalmi Múzeum ideiglenes főigazgatója” – jelenik meg a hír szerre majd’ minden portálon, és csodálkozom kicsit, mert majd’ mindenhol ugyanaz az MTI hír olvasható, ami az Emberi Erőforrások Minisztériumának közleményére hivatkozik. (lásd itt, itt, vagy itt)

Kicsit azért csodálkozom, mert egyrészt ezt a hírt sietősen a legtöbb sajtó lehozza, amiből arra következtetek, hogy igencsak releváns tényállás közlése történik, számítanak az olvasók figyelmére; akkor is, amikor a közvélemény nagyobbik része el van foglalva az éppen Budapesten zajló eseményekkel. S nem tudom pontosan mi ilyenkor a helyénvaló eljárás egy szerkesztőség részéről, de nekem azért hiányzik a hír anyagán egy kis munka.

Hiszen ez a hír mást jelent egy a magyar kormány tevékenységeihez lojális olvasónak, és mást egy ellenzéki beállítottságú embernek. De még nagyobb különbség lehet a magyarországi és az erdélyi közönség előtt! Ezért fájlalom a híren való munka elmulasztását, főként az erdélyi jelentősebb portálok részéről.

Utána kellett volna nézni néhány dolognak (hiszen lehet, nem naprakész minden szerkesztő), kellett volna kontextualizálni, valamihez kötni a dolgot, akár hírháttért írni, de legalább egy picit szerkeszteni lehetett volna a közleményen, mert az olvasók megérdemelnének egy korrekt, hiteles, árnyalt tájékoztatást. Persze tudom, hogy a tájékozottabb olvasók számára sokat mondhat így is a hír – de a sajtó dolga nem valami sunyi üzengetés a bennfentes olvasóknak, hanem a széles közönség felé lennének kötelezettségei.

Például szerintem hasznos lett volna néhány keresetlen mondatot szánni arra, hogy miért ideiglenes ez a kinevezés? Ugyanis az irodalmi életet követő olvasók valószínűleg ismerik a helyzetet, de kötve hiszem, hogy egy átlagos erdélyi olvasó tudja, hogy miért kell Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztere bárkit ideiglenesen kinevezzen főigazgatónak.

Meg lehetett volna említeni, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr az idén Tusványoson kulturális háborút hirdetett, aminek a nevében-hevében Kásler kirúgta Prőhle Gergelyt, a Petőfi Irodalmi Múzeum előző főigazgatóját. Egyebek mellett állítólag azért, mert olyan magyar irodalmárokat támogatott állami pénzekből az intézményen keresztül, mint Závada Pál, Spiró György, Karafiáth Orsolya, Potozky László, Demény Péter, Dragomán György, Parti Nagy Lajos, Peer Krisztián, Nádas Péter, stb-stb., illetve mert megemlékezett a Tanácsköztársaságról egy kiállítás keretében. (Erről jó összefoglaló itt.)

Pofonegyszerűen fogalmazva: politikai-ideológiai alapon kirúgtak valakit, mert nem azt a kultúrát képviselte, ami a Nemzeti Együttműködési Rendszernek szimpatikus. Így üresedés keletkezett. Egy ilyen esetben nyilvános pályázattal lehet elnyerni az állást. Nos, addig amíg ez megtörténik, addig ideiglenesen és önkényesen kinevezték Demeter Szilárdot főigazgatónak.

Innen válik érthetővé, hogy miért tartalmazza a hír Demeter rövidke életrajzát. Ugyanis valami módon mégis meg kell egy ilyen döntést indokolni, legalább annyival, hogy felvázolják, hogy ki és mi ő. Kiemelve csak a lényeget: erdélyi, székely, „filozófusi diplomát szerzett” (már elnézést, de legalább ezt a hibát ki lehetett volna javítani!), keresztény egyetemen tanított, szerkesztő, író, alapító, sajtós, irodavezető, kutató-elemző. Politikailag pedig a fidesz-KDNP köréhez tartozik, erre utal Tőkés, a Századvég Alapítvány, az Előretolt Helyőrség. Így olvasva az életrajzi indoklást: szakmailag felkészült, politikai-ideológiailag pedig szimpatikus a hatalomnak.

De innen továbblépve ismét csodálkoznom kell egy kicsit, hiszen a másik dolog az életrajzzal kapcsolatban az, hogy azért Demeter Szilárd azért mégsem ismeretlen ember az erdélyi sajtó életében! Hiszen alig egy éve az Erdélyi Médiatér Egyesület „nem hivatalos nagyköveteként” lépett fel, aki a magyar kormánytól kilobbizott 1,45 milliárd forintot, hogy felépítsék az erdélyi médiabirodalmat. Ami azóta szépen épülget is, egy díjat be is zsebeltek (most hagyjuk, hogy megérdemelték vagy sem), és ahol még biztató-feddő levelet is közölt „otthonról-haza”! Éppen ezért nagyon furcsállom, hogy az erdélyi szerkesztőségek változtatás nélkül, kiegészítés nélkül, komment nélkül olyan életrajzi ismertetőt közölnek, amelyet a magyar MTI hírügynökség állított össze a magyarországi kormánypárti médiának. Picit azért dolgozhatnának az Erdélyi Médiatér Egyesület fennhatósága alá tartozó szerkesztőségek egy ilyen hírrel kapcsolatban; s még inkább dolgozhattak volna azok amelyek függetlenek tőle.

Vajon mi lehet ennek a sima átdolgozatlan átvételnek oka? Egyszerűen ennyire lusták a hírszerkesztőink? Nem hiszem. De ennyire félelmetessé vált tematizálni olyan híreket, amelyet több vita, veszekedés, megosztottság, párbeszéd övez? Hiszen ebben a közleményben tényleg több ilyen részlet is adódik. Vagy ennyire senkit sem érdekel, ennyire közönyössé vált az erdélyi közbeszéd, hogy nem is érdemes ezzel foglalkozni? Erdélyben ennyire csend van, és hó, és hideg, és halál?

S nem arról van szó, hogy most kitörő örömmel kellene ünnepelni, s most nem is arról van szó, hogy fel kell tenni a kényes kérdéseket, kritikailag megvizsgálni a dolgok állását – pedig ez is sajtó-nyilvánosság kötelessége (!), hanem, hogy egy hír közlése mennyire befagyasztja, leamortizálja a sajtót és a nyilvános közbeszédet. Pedig az ilyen munkákat el kellene mindenki végezze előbb magában, majd közösen a nyilvánosság előtt. Attól teljesen függetlenül, hogy ennek a hírnek most örvendünk, kiállunk mellette vagy felháborítónak tartjuk, és kritikus álláspontot képviselünk.

Tehát nem a hírszerkesztőket szeretném elmarasztalni, sem a szerkesztőségeket, kiadókat (bár azért van némi mulasztásuk), hanem csak jelezni, hogy valami nem stimmel az erdélyi közéletben.

Lehet az egész erdélyi nyilvánosság és közbeszéd egyszerűen ilyenné vált: lustává, félőssé, közönyössé, apatikus-apolitikussá, lefagyottá. Úgy látszik, egy kis hír is képes aktivizálni a berögzülő sunyi elnyomás mechanizmusait. S marad mindenki csendben.

Hadd idézzek Demeter Szilárd említett leveléből, akinek – bár lényegileg más kontextusban, de – hasonló tapasztalata volt: „A helyzet az, hogy tíz emberből egy beszélt a lehetőségekről, kilenc panaszkodott. A helyzet az, hogy a kilenc panaszosból csak egy nézett tükörbe, és morgott azért, mert nem látunk ki a fejünkből. A helyzet az, hogy Székelyföld (és Erdély, teszem hozzá – HKSz) leginkább miattunk olyan, amilyen.” Tényleg miattunk is ilyen a helyzet, tudatosítani kellene, hogy velünk együtt – a hallgatásunkkal asszisztálva, a kényes kérdések nem piszkálásával – artikulálódik a nemzetpolitika, sajtópolitika, kultúrpolitika – a sorsunk.

S ha már Petőfi, meg irodalom, meg múzeum, forradalommal vagy nemzeti konzervativizmussal a szívünkben olvassuk el Petőfitől ezt a kis versikét, s addig se gondoljunk sajtóra, nyilvánosságra, közéletre. Nem aktuális az még.

Centrum és periféria: új kolozsvári bölcseleti műhely?

Augusztus 6-10-én kerül sor Pécsen, a Kerényi 25 - Szakkollégiumi találkozóra, avagy a 2018-as Társadalomelméleti nyári egyetemre. Ezen a találkozón három kolozsvári műhely vesz részt, három budapesti, egy budapest-pécsi, és természetesen a pécsi házigazda. 3-3-1-1.

Ami nekem ebből érdekesnek tűnik, hogy lehet van itt valami, amire érdemes felfigyelni: hogy ismét van „kolozsvári iskola”, „műhely”, „szellemi mozgalom”, izé-bizé, nevezzük ahogy jól esik. Persze ilyenkor azok az alapvető kérdések, hogy vajon tényleg létezik, és vajon lehet sajátosan kolozsvárinak nézni? 

Félreértés ne essék: nem vagyok filozófiatörténész, aki most dokumentálhatná egy kolozsvári műhely létét, vagy nem létét. Csak bekommentáltam ezzel kapcsolatban a Facebookon, ami elindított bennem egy törengést, hogy akkor mi is van, hogy is állunk? Mert hiszen – valamiféleképpen – én is ennek a műhelynek a tagja vagyok (ha létezik; tegyük fel, hogy igen, na).

S ennek a töprengésnek az eredménye egy – biztosan vitatható, de talán meggondolandó – történelmi narratíva lett, a Kolozsvári (vagy Erdélyi) és a Budapesti (vagy Magyarországi) bölcseleti iskolákról. Persze, ez az egész rettenetesen személyes sztori; szinte azt írtam, hogy szubjektív vélemény, de az marhaság lenne.

Egyik kedves mániám, hogy a magyar nyelvű filozófia erdélyben született: Apáczai Csere Jánossal. Na jó, ezt is tisztázzuk: amikor bölcseletet írok, akkor az a filozófia, a bölcsészet (azaz: filológia), és néhány humán, szellem és társadalomtudomány. Amikor filozófiát, akkor néha filozófiát, néha meg bölcseletet. A filozófiát szeretem. A bölcselet, bölcsészet szavakat nem.)

Szóval a magyar filozófia csendesen megszületik Erdélyben, Kolozsváron. A kedves mániám, hogy mikor a bölcselet központja végül megszerveződik Budapesten (Akadémia, Egyetem, stb.), akkor is ez a keletkezési gócpont, Kolozsvár, megmarad valahogy szeparáltan, külön, s folyton vitatkozik-beszélget Budapesttel. Természetesen erre nagyon rájátszanak a két város történelmi útjai, naná, de akkor is szimpatikus nekem ez a gondolat.

1. A magyar filozófia csírája: Erdély

Apáczai 1653-tól kezdi el kifejteni erdélyi tevékenységét, szervezi az oktatást (mert a magyaroknál felettébb barbár állapotok voltak), ami főként protestáns kollégiumi rendszert jelent. Összeállítja magyarul az Enciklopédiát, ami összegzi az akkori tudományt – már amit össze tudott szedni nyugatról.

De ami most számomra fontos, hogy elhoz és megteremt egy sajátos karteziánus-protestáns filozófiát, amely a protestáns kollégiumokban majd továbbhagyományozódik, bár igaz a 17. században csak elvétve magyarul. S az is lényeges, hogy ez a filozófia-beütés kritikus: a skolasztikával, a katolikus egyházzal, a feudális társadalmi stukturákkal, a politikai nagyzással szemben. 

2. Protestáns Erdély és katolikus Magyarország: skolasztika

Ám a 18. század közepétől errefele kezdenek felbátorodni a bölcsészeink, s egyre inkább jelennek meg philosophiai művek magyarul is, hiszen ezekben a műhelyekben is belendül a nyelvújítás (inkább teremtés). Ebbe a nemzedékbe tartoznak olyan figurák, mint Köteles Sámuel, Sipos Pál, Kazinczy Ferenc. A korábbi descartesi és németalföldről hozott teológiai alapokra szépen ráépítik Kant, Fichte filozófiáit. Ez akkor nagyon szembenáll a magyarországi bölcselettel: hiszen az sokkal erőteljesebben katolikus, így persze latin, skolasztikus-tomista.

3. Kant vita, megszületik a professzionális filozófia

Ez a szembenállás Budapest és Erdély között jó sokáig elhúzódik, nyomai alighanem mai napig is elérnek. A 19. században ez a vita kissé persze árnyalódik: ekkor a budapesti akadémikus hegeli alapvetésű filozófiával néz farkasszemet a neokantiánus-protestáns kolozsvár, ami igyekszik lmaradozott intézményeit összeszedni. A kérdés sarkítva az, hogy a hegeli rendszerfilozófia vagy a kanti etika - axiológia legyen a magyar nemzeti filozófia kiindulópontja. Nagy szellemi háború ez: sok felekezet áll szemben, sok kant értelmezés, sok intézményes izé-bizé. Ami roppant lényeges: a filozófia ekkor kimászik az iskolából, és bekerül a művelt közbeszédbe: s mivel vitahelyzetben történik, eleve kritikus, vitatkozós bölcselet ez. 

4. A magyar rendszerfilozófia és az egzisztencializmus felbukkanása

A 20 század legeslegelején még ez a helyzet. Pauler Ákos, Alexander Bernát, Bánóczi József, Brandenstein Béla, Halasy-Nagy József, s egyéb válogatott úriemberek alkotják a Budapesti térfelet. Kolozsváron pedig Böhm Károly, aki elindította a Magyar Philosophiai Szemlét, ami most is működik, s ma is meghatározó. Ebben a beszélgetésben úgy tűnik, hogy Böhm egyedül állt szemben Budapesttel: de ez nem éppen így van. Akkor ugyanis nem volt olyan éles a szembenállás, hiszen ez még nagyjából az Osztrák-Magyar Monarchia kora. De aztán jön az első világháború, s kicsit átrendezi a helyzetet. De leginkább vissza. 

De Böhm azért sem volt egyedül, mert „iskolát teremtett”: ismét neokantianizmus, ismét protestáns teológiai beütéssel, ahova majd betör az egzisztencializmus is. Ilyen Málnási Bartók György, Tavaszy Sándor, Varga Miklós, Makkai Sándor, Varga Béla, Tankó Béla.

5. Marxizmus: Lukács és Bretter, 68'

Aztán amikor a kommunizmusnak nevezett izé eluralkodik Románián és Magyarországon is – bár nem egyformán – akkor szinte versenyezni kezd a két városka. Magyarországon egy ideig még ott van az esszéista-tradicionalista sokféleminden Hamvas Béla, de aztán az egyetlen igaz filozófia a marxizmus lesz. Ez Lukács György és iskolája, a neves Budapesti Iskola, Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Márkus György, Vajda Misu, Radnóti Sándor, de innen már ismerősök a nevek, filozófiatörténet ismeret nélkül is, csak egy csepp műveltség kell.

De Kolozsvár ezzel az iskolával párhuzamosan kialakítja a maga saját bölcseleti szellemiségét. Mert itt van a pécsi születésű Bretter György, aki majd Budapesten hal meg. Lám milyen szépen összetartozik ebben Pécs-Kolozsvár-Budapest. Hehe.

Ma egyszerre beszélnek arról, hogy volt Bretter György iskola, és arról, hogy nem volt, hanem inkább egy körülötte kialakult szellemi pezsgés volt az. Olyan emberekkel, mint Molnár Gusztáv, Horváth Andor, Ágoston Hugó, Egyed Péter, Kapusy Antal, Balázs Sándor, Ágoston Vilmos, Huszár Vilmost, Tamás Gáspár Miklós, Szilágyi N. Sándor…

Viszont én valahogy úgy látom, hogy ez az erdélyi-kolozsvári banda, bizonyos szempontból az erdélyi 68', bár kapcsolatban álltak és állnak a Lukács tanítványokkal, valahogy mégis mások. Mert Budapest ebben is erőteljesebben intézményesült, s ezért talán merevebb volt: bár az igaz, hogy e miatt analitikusabb-elemzőbb, „tudományosabb”. Erdély meg esszéisztikusabb, lazább, szerteágazóbb. Csak meg kell nézni, hogy akkor ezek itt Kolozsváron miket olvastak a 60-as évek végefele: Lacan, Althusser, Foucault, Lévi-Strauss, stb. Ezek a szerzők a magyar filozófiába csak a 90-es években válnak ismertté, dívatossá. 

6. Kortárs társadalomkritika, új nemzedék

Na, de elérkeztem a történeti narratívám végére.

Mi ebből a következtetésem? Hm. Hát talán az, hogy ez a beszélgetés Budapest-Kolozsvár között ma is, újra elindult.

Viszont azt fontos kiemelni, hogy ez az újraindulás egy elég durva nemzedékváltással kezdődött, ami éppen most zajlik. S ennek a fiatal „kolozsvári műhelynek” (s talán a Magyarországiaknak is) van egy vakfoltja: nincs tisztában azzal, hogy egy régi hagyományt folytat. Vagy lehet igen, csak nem akar vele szembenézni, nem akarja vállalni. De lehet ez sem igaz, mert lám ezzel a szöveggel mégiscsak ennek a tudatosulása, s talán tudatosítása történt.

De az is lehet, hogy nem is jött létre semmiféle „kolozsvári műhely”, közös gondolkodás, ilyesmi, csak két tanszék (a bölcsészet és a filozófia) új nemzedéke összebarátkozott, és közösen tematizálják a posztfasizmust, a biopolitikát, a femminizmust, a pedagógiát, a szociális problémákat, stb, stb...

Azt hiszem érdemes lenne kicsit megpiszkálni, hogy 1968-ban, Kolozsváron mit jelentett a bölcselet, mit jelentett a reformmarxizmus, ideológiakritika, hogyan artikulálódott a társadalomelmélet, stb. Mert mi van, ha mindez csak egy cseles ismétlés? Akkor legalább legyen tudatos. 

x

Vélekedés a sajtónk szabadságáról

Nemrég, május 3-án volt a Nemzetközi sajtószabadság napja. Ilyenkor a sajtóval foglalkozó nemzetközi szervezetek ünnepségeket, konferenciákat rendeznek, kiadják a sajtószabadságra vonatkozó rangsorolásokat és egyéb statisztikákat, illetve megemlékeznek a meggyilkolt, börtönbe zárt, üldözött és zaklatott újságírókról.

Természetesen nekünk, magyaroknak, ettől független hivatalos magyar sajtó napunk is van, amit március 15-én ünnepelünk. Így emlékezünk az első szabad sajtótermékünk megjelenésére, az 1848-as forradalom 12 pontjára, amit már kisiskolás korunkból ismerünk. „Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés. 1. Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.” – s így tovább.

Persze a március 15 nem csak a sajtóról szól, és a buzgó ünneplések közepette a magyar újságírók főként azzal vannak elfoglalva, hogy az elhangzó politikai beszédeket közvetítsék; nem nagyon van idejük foglalkozásukról merengve ünnepelni. Talán, majd a Nemzetközi sajtószabadság napján.

De közben kiderült, hogy ekkor sem igazán van okunk ünnepelni. Az idén ezen a napon a vezető hírek címe többnyire ilyesmi volt: „Lejjebb került Magyarország a sajtószabadság-ranglistán”. Azaz a nemzetközi indexek szerint egyre kevésbé szabad a magyar sajtó. És sajnos már évek óta erről írnak ezen a napon, ha írnak. Mert sok sajtóorgánumnak kényelmesebb, ha inkább eltekint ettől a naptól, s meg sem említi. Minek is beszélni ilyen kényelmetlen dolgokról, hogy egyre nagyobb nyomás alatt egyre kevésbé lehet szabadon tájékoztatni és tájékozódni?

Érdeles lenne elgondolkozni azon, hogy ha a Nemzetközi sajtószabadság értékelésen Románia 44-ik helyen szerepel, 23,65 ponttal, illetve Magyarország a 73-ik, 29,11 ponttal, akkor mi a helyzet a romániai magyar sajtóval? Mennyire szabad a sajtónk?

Az biztos, hogy nem lehet ugyanazokkal az indexekkel mérni, mint ahogy különböző országok esetében eljárt a Riporterek Határok Nélkül szervezet. Hiszen abban a sajátos helyzetben van, hogy egy eléggé bonyolult hatásösszefüggésben egyszerre két államtól is függ: Romániától és Magyarországtól is egyaránt.

Hiszen vannak olyan sajtóorgánumok, amelyeket a Román állam tart fenn, állami finanszírozással. Vannak olyanok, amelyeket különféle alapítványok, szervezetek adnak ki, és ezek Román és Magyarországi támogatást is kapnak. Anyagi szempontból ezek mellett még számolni kell nemzetközi pályázatokból, olvasói- és egyéb adományokból szerzett támogatásokkal, illetve még ott van a piaci-kereskedelmi aspektus is, a maga területi változóival.

Másrészt ugyancsak fontos szempont a politikai-hatalmi kiszolgáltatottság. Mert amint a rangsorolásból is kitűnik, Románia kevésbé szól bele a sajtó tartalmi összefüggéseibe, Magyarország ezzel ellentétben sokkal erőteljesebben, akkor jó kérdés, hogy a romániai magyar sajtó mennyire szabad? Ebből következőleg látszólag eléggé független lehetne. Hiszen Románia szempontjából a magyar sajtó nem egy fontos probléma, fenyegetést sem jelent, s politikailag sem meghatározó, s ezen az alapon felőle a kissebségek a sajtójukkal azt csinálnak, amit jónak látnak. A másik szempontból pedig az a helyzet, hogy Magyarország közvetlenül nem szólhat bele egy másik ország sajtóügyeibe, elvileg nem bír semmilyen korlátozó hatalommal, ergo ebből a szempontból is alapvetően megvalósulhatna az állampolitikától szabad sajtó. Látszólag.

Mert ha kicsit szétnézünk, akkor feltűnhet, hogy a Román állam többnyire a partnerének tekintett RMDSZ-re bízza a magyar kissebségnek szánt támogatást, így az anyagiak elosztásáról-felhasználásáról tulajdonképpen a Szövetség holdudvara dönt.

A magyar kormány támogatásai ezzel szemben szórtan érkeznek Erdélybe, bizonyos egyházakhoz, politikai pártokhoz, kiszemelt egyesületekhez, mint az Erdélyi Médiatér Egyesület, és persze a Szövetséghez is. Ám ebben az esetben egy felvállaltan illiberális nemzetpolitika van a háttérben, amely nyíltan azokat támogatja, akik ezt a politikai-hatalmi struktúrát (a Fideszt) támogatják.

Mindebből levonható a következtetés, hogy a romániai magyar sajtó politikailag-hatalmilag az RMDSZ holdudvarának kell megfeleljen, illetve az anyagi támogatásért cserébe a Magyar kormány híve kell legyen.

Természetesen ez nem jelent közvetlen politikai-hatalmi kontrollt a sajtó tartalma felett (ha így lenne, ez a cikk sem jelenthetne meg), hanem inkább a kiadók, alapítványok, szervezetek, szerkesztőségek és munkatársainak anyagi kiszolgáltatottságából fakadó öncenzúráról beszélhetünk. Az erdélyi újságíró, szerkesztő pontosan tudja meddig mehet el úgy, hogy ne sértse ezt a politikai-hatalmi szférát. S ha mégis feszegeti a határt, netán át is lépi, előrelátható következményekkel kell számoljon.

És ezek a következmények egyáltalán nem ártalmatlanok. Ugyanis az anyagi kiszolgáltatottság miatt, a támogatók bármikor megszüntethetnek egy lapot, ahogy az megtörtént az Erdélyi Riporttal 2016 decemberében. Vagy felbonthatják a munkaszerződést, mint ahogy ez megesett Gál Máriával és Ágoston Hugóval, illetve e-mailben közlik, hogy nem tartanak igényt olyan publicisztikai anyagokat közlő emberek munkájára, mint Krebsz János, Spielmann Mihály, Cseke Gábor (Új Magyar Szó, 2016 december). De olyan is megtörtént, hogy egy szerkesztőség el kellett költözzön, mert hirtelen megemelték a bérleti díjat (Transindex - Iskola Alapítvány, 2017 májusa). De a karaktergyilkosságra, a leszámolásra, és az online lincselések gerjesztésére is van példa (lásd Parászka Boróka esetét 2018-ban). 

(Megjegyzés: jellemző, hogy a felsorolt esetekről nem igazán történt nyilvános, alapos vita, átbeszélés, amely minden részletet tisztázott volna. Jelzem, hogy a történetek gyakran ellentmondásosak és körültekintő értelmezésre, vizsgálatra szorulnának. Ami még várat magára, úgy tűnik erre se anyagi keret, se szándék, se bevett gyakorlat nincs...)

Könnyen belátható, hogy ha az újságírók munkáját az öncenzúra határozza meg, akkor eléggé sérül a sajtó szabadsága. Természetesen a sajtó szabadságának mindig voltak és vannak korlátai, s ezek többnyire törvények által kodifikáltak, más részük pedig a szerkesztőségek mérlegelésére és belátására van bízva. De teljesen más az az eset, amikor egy cikk azért nem kerülhet nyilvánosság elé, mert sajtóetikai vagy szakmai belátásból a szerkesztőség nem publikálja – ez tulajdonképpen minden jól működő szerkesztőség jellemzője, ez nem sérti a sajtó szabadságát: hiszen önként, belátásból nem közölnek valamit. Ezt sosem szabad összetéveszteni azzal, amikor azért tartanak vissza egy cikket, azért nem írnak egy témáról, mert félnek. Ha a félelem irányít, akkor nem a szabad mérlegelés. 

Az anyagi és a politikai-hatalmi kiszolgáltatottságon túl, úgy gondolom, még van egy faktor, ami meghatározó a sajtószabadságra: ez a közvélemény, vagy a nyilvánosság. Ettől a tényezőtől eltekintenek a „nagy” (nemzetközi, kontinentális, állami) felméréseken, mert bár az olvasók akkor is hatással vannak a sajtóra, az nincs kiszolgáltatva neki.

De egy kisebbségi léthelyzetben a közvélemény, a nyilvánosság döntő fontosságú lehet. Ugyanis egy szűk körben – és a kisebbség mindig egy szűk közösség– nem tud megvalósulni egy valódi pluralizálódás, hiszen minél kisebb mikroközösségek jönnek létre, annál kevesebb erőforráshoz férnek hozzá. Így az általában vett romániai magyar sajtó a megszerzett anyagi- és politikai támogatással kénytelen úgy gazdálkodni, hogy a közvélemény (legalább egy részének) támogatását is elnyerje: különben megszüntetik. És a harc az olvasókért a közvéleménynek való behódolással, hízelgéssel történik.

S mivel az erdélyi közösség jelentős része főként a magyarországi médiatermékekből tájékozódik, s ez hatással van a közvélemény formálódására, a helyi sajtó kénytelen – ebből a szempontból is – ismételten alárendelődni a magyarországi kormány által létrehozott és irányított szcénának, hangulatnak és minőségnek.

Ennek számos negatív hatása van: kezdve a hírek szelektálásának és tálalásának módjától, a nyilvánosságot foglalkoztató tematikákon keresztül, az emberek véleményformáló képességéig, arról nem is beszélve, hogy rontja a helyi sajtó minőségét. Gyakran megtörténik, hogy egy magyarországi sztár vagy közszereplő botrányáról többet beszélünk, mint saját dolgainkról. Sőt mindeközben nem igazán vagyunk tisztában az itthoni helyzetünkkel. Ennek az a végeredménye, hogy a romániai magyar közösség elveszíti a valóságérzékét, és olyan problémák ellen harcol, amelyek számára nem is valósak, vagy tájékozatlanságból olyan lehetőségeket veszít el, amelynek hosszú távon meghatározóak.

Természetesen e nélkül is volt, van, és lesz elég problémánk. Ám valahol a sajtónak felelőssége és szerepe lenne abban, hogy olyan nyilvánosságokat hozzon létre, amelyek tájékozottak, jól informáltak, képesek felismerni és megoldani a közös problémájukat.

Ehhez pedig égető szükségünk van pontos, tényszerű, pártatlan sajtóra, emberséges és felelős véleményformálásra, és felkészült szakemberekre.  Sajtószabadság nélkül ezek a kívánalmak nem valósulhatnak meg.

Nem hiszem, hogy a romániai magyar sajtó valaha is teljesen szabaddá, függetlenné válhat. De törekednie kell rá, mert a sajtószabadság nem csak a sajtó szabadsága: a társadalomé is, amelyet szolgál, az embereké. A mi szabadságunk a tét.

Márpedig ez nem olyan valami, amit elérünk, s minden rendben van. Hanem egy folyamatosan tevékeny, küszködő módja a létezésünknek.

2018. május 5

Szókratész-perek az „Erdély 3.0”-ban

Szókratész a nyugati civilizáció egyik kulcsfigurája, pedig nem sokat csinált: jött-ment és kereste a bölcsességet. Egy jóslat szerint ő volt korának „legbölcsebb embere”, pedig bevallása szerint csak egy dolgot tudott biztosan: hogy nem tud semmit.

Ami most érdekes a sztorijában, az az, hogy a bölcsesség keresgélése közben mindenféle emberrel (politikussal, költővel, különböző mesteremberekkel) beszélgetést kezdeményezett és kikérdezte, hogy ki mit tud. Kiderült, hogy mások sem tudnak nála többet, ám azt hiszik, hogy tudnak valamit. S ezzel valóban ő bizonyult a legbölcsebbnek, hisz ő tudta, hogy nem tud semmit. De persze az embereknek nagyon kényelmetlen volt egy olyan figura, aki kérdez, faggat, vitatkozik, mert ez már csak ilyen: hagyjanak minket békén. De Szókratész nem hagyta. Azt mondta, olyan ő, mint egy bögöly, aki piszkálja, csipkedi a nemes lovat, a várost, hogy ébredjen fel. De mivel a városnak nem kellett ez a piszkálódó kérdezés, nem kellett az ébresztő kritika, és egyre kényelmetlenebb volt, hát beperelték Szókratészt. Az volt a vád ellene, hogy „idegen isteneket imád”, vagyis nem a városéit, tehát idegen hatalmak szolgálatában áll és „megrontja az ifjúságot”.

Szókratész védőbeszédét úgy kezdi, hogy leszögezi: ezek ostoba vádak, ő mégis kénytelen védekezni, de sokkal régebbi vádakra, amelyek elterjedtek az athéni közösségben: magát a rákérdezés és kritika szabadságát veszi védelembe, az erről elterjedt rágalmakkal és pletykákkal szemben.

Végül halálra ítélik és kiissza a méregpoharat. Ám halálával nem lesz vége a sztorinak, sokkal inkább akkor veszi kezdetét. Mert létrejön ekkor az európai kultúra bölcsőjében egy olyan emberi szerepkör, amelynek a feladata rákérdezni a dolgokra, kritizálni a fennálló rendet, kényelmetlen dolgokkal piszkálni a közvéleményt és a hatalmat, hogy kérdezésével-kritikájával új lehetőségeket tárjon fel, nyisson meg. Így indul útjára a filozófia, a tudomány, a politika, a nyilvánosság, a közélet, és még sok minden, ami mai napig meghatároz minket. Hiszen európaiak vagyunk. Ám azóta is a hatalom ellenségként tekint az ilyen figurákra, s minden eszközével azon van, hogy félreállítsa, elhallgatassa, ellehetetlenítse őket. Hiszen európaiak vagyunk.

S ilyen esetek ma is történnek, a nyugati kultúra olyan apró, félreeső helyszínein is, mint Magyarország, és mint Erdély. Hiszen európaiak vagyunk.

Ugyancsak ehhez a történethez tartozik egy másik – éppen ilyen fontos, ám eléggé lappangóan homályban tartott – vonatkozás is, amire Király V. István egyik szövege hívja fel a figyelmet. Hogy ennek a filozófusi magatartásnak, a rákérdezésnek, a kritizálásnak, a másképpen látásnak és gondolásnak, van egy olyan jellegzetessége – vagy következménye, vagy hatása – hogy megkívánja kézbe venni a dolgok irányítását. Elköteleződni egy vélt igazság mellett, és azt megvalósítani akarni könnyen önveszélyes lehet.

 Valami ilyesmi történhetett már Püthagorasz esetében, amikor újfajta politikai-vallási rendszert vezetett be Krotónban, Platón szereplése Szürakuszaiban, a szofisták működése Athénban, Arisztotelész nevelő- és tanácsadói funkciója Nagy Sándor mellett, de ide tartozik Marx világot megváltoztató törekvése, de akár Heidegger náci párttagsága, illetve Lukács politikai szerepe is. És ez a felsorolás csak utalásszerű, korántsem teljes.

Mindebből az derül ki, hogy a rákérdezés-kritizálás veszélyes, mert kényelmetlen a hatalmon lévőknek és a közvéleménynek egyaránt.

De az is kiderül, hogy nagyon könnyen önveszélyes is lehet, ha lemond a szabadon kérdező beállítódásról, az igazság kereséséről, és valami mellett elköteleződve a világot, a társadalmat, a politikát megváltoztatni, alakítani kívánja – és elvéti a megfelelő támpontokat. Én ezt gondolom ezek a támpontok többnyire morálisak, illetve a nyilvánosság előtti beszélgetésekben, vitákban alakulnak ki, erősödnek meg.

Az olvasó most elcsodálkozhat, hogy ez mekkora idétlen túlzás, eltúlzása a magyar- és erdélyi közéletnek. Hiszen nem a tényekkel, a most történtekkel kezdem, hanem valami 2500 éves sztorival, és könnyen meglehet, hogy ez valami elfilozófiálása a nyilvánosságnak, közéleti vitáknak, a közbeszédnek.

Elismerem, kissé elfogult vagyok.

Ám meggyőződésem, hogy a téma éppen olyan aktuális – helyesebben újra aktuálissá vált, miközben végig az volt – mint Szókratész és Platón idején volt. Vagy a történelemben még annyiszor.

Ezt a gondolatsort egy nemrég megesett eseménysor – és néhány szöveg – indította el bennem. Illetve, az ezt körülölelő fagyott csend.

Történt, hogy a Székelyhon portálon, egy olyan cikket találtam, amely nem igazán fordult elő az eddigi erdélyi magyar sajtóban. A véleményanyagot Demeter Szilárd jegyzi, a címe: Az újságíró.

A cikk látszatra egy válasz, egy visszavágás egy valós vagy vélt támadásra, ugyanis Parászka Boróka „az ellenzéki sajtóban támadta meg a magyar kormány Erdélybe juttatott évvégi támogatásait”, amelyben Demeter Szilárd is (és baráti-rokoni- ismerősi köre) érintett az összesen 2, 85 milliárd forint elnyerésében.

Hiszen 1,4 milliárd forint támogatást kapott a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit KFT, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia működtetője. Az EH irodalmi mellékletének Demeter Szilárd a főszerkesztője. Parászka Boróka a blogján és a HVG (jan. 11.) számában írt erről a támogatásról, illetve arról, hogy ugyancsak magas támogatást kapott – 1,45 milliárd forintot – az Erdélyi Médiatér Egyesület, amely a Főtér portált működteti, és amelynek a főszerkesztője, Papp Attila Zsolt, Demeter sógora. Az is kiderült, hogy az Erdélyi Médiatér Egyesület elnöke Mohácsi László Árpád, Tőkés László fotósa – Demeter Szilárdról pedig tudott, hogy ő Tőkés sajtósa és irodavezetője volt.

Nos, Demeter Szilárd cikke erre a „támadásra” született reakcióként. Ám hadd tegyem hozzá: Parászka nem tett mást, csak összeszedte és összerakta az adatokat, a tényeket, és egy ilyen kép rajzolódott ki. És meglehet, hogy ez egy értelmezés szerint „támadás”, de szerintem egy újságírónak, akinek hívatása a közvélemény tájékoztatása, egyszerűen ez a dolga. Ezt erősíti, hogy ezeket a tényeket eddig senki sem cáfolta, vagyis ez a történet nem valami mendemonda, amit nem érdemes komolyan venni.

Éppen ezért válik Demeter Szilárd cikke sokak számára érthetetlennek. Ugyanis a szövege egyáltalán nem az ügyről szól (arról külön egy interjú készült az Átlátszó Erdélyben, majd később a 888 portálon). Ismerőseim szerint ez csak egy merő odamondás, karaktergyilkosság, netán magán nézeteltérések nyilvános levezetése, vagy csak a szerző simán lejáratja magát egy rakás nevetséges butasággal.

A cikk főszereplője másként éli meg ezt a „nevetséges butaságot”, számára ez egy tényleges, valóságos leszámolás, aminek következtében, azt írta: „Félrevezetett és manipulált emberek tömegei kezdtek el fenyegetni. Nem csak engem, a családom többi tagját, a szitkozódók nem kímélték sem a gyerekeimet, sem a távolabbi rokonságomat, a 15 éve halott nagyanyámat sem. Dehumanizálás, megalázás, szexuális erőszakkal való fenyegetés, perverz, lealacsonyító üzenetek: ezzel szembesülünk egy hete. A kampányban résztvevők egyike, családi kapcsolatai révén védett adataimhoz is hozzáfér (lakcím, személyi szám, gyerekeim adatai): a fenyegetés nem csak a virtuális, de a valós térben is jelen van.”

Parászka Boróka filozófiát végzett. Olyan újságíró, aki a jelenlegi feltételek között mindenre rákérdez, kritizál, elemez, beszélget a nyilvánosság előtt. Természetes, hogy ez nagyon kényelmetlen a hatalomnak, s valljuk be, nekünk, hétköznapi embereknek is, mert hát időnként olyan ügyekre, tabukra, tekintélyekre, hagyományokra, szokásokra kérdez rá kritikusan, ami felkavarja az állóvizet. Ha valami nem tiszta, azt szóvá teszi, utánajár, megírja. Beszélgetéseket szervez és bonyolít a Vásárhelyi Rádióban sokféle aktuális dologról; tényfeltáró újságírást művel, ha visszaélést, rendellenességet érzékel; riportokat készít itthoni és külföldi nehéz ügyekről; árnyaltan tájékoztat; illusztrációval magyaráz. Azt gondolom egyik legradikálisabban kérdező, elemző, kritizáló közéleti újságíró. (A linkek csak utalások egy-egy munkájára, ám biztatom az olvasót nézzen jobban szét az életműben, s csak azután ítélkezzen, ha feltétlenül ítélkezni akarunk…)

Persze, ezt a tevékenységet lehet távolságtartóan tisztelni, lehet lelkesedni érte, de éppen így lehet ellenszenvesnek tartani, lehet kritizálni, lehet ignorálni, nem olvasni, nem hallgatni, nem akarni hallani róla – de az kétségtelen, hogy egy erős jelenség az amúgy sápadt erdélyi médiában, és valahogy, akárhogy, de számolni kell vele. De egyenesen leszámolni?  

Azt hiszem könnyen belátható, hogy a hatalomnak és az azt fenntartó embereknek minden motivációjuk megvan, hogy elhallgattatni, félreállítani akarják. És azon sem kell csodálkozni, hogy a közösségünk jó része rezonál erre a (folyton ismétlődő, hisz nem ez az első) leszámolási kísérletre: petíciók, tömérdek komment és megosztás bizonyítja ezt.

Demeter Szilárd is filozófiát végzett. Lám, mégsem annyira elfilozófiáskodása ez a dolgoknak. Nagyon sok mindennel foglalkozott és foglalkozik: filozófiával, irodalommal, zenével, bloggal, újságírással, politikával. Az utóbbi években kurátora volt a „Határok nélkül a magyar sajtóért” Alapítványnak, főállásban a Századvég Alapítvány kutatója és elemzője, illetve mostmár – mint említettem – az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális mellékletének főszerkesztője, továbbá az Erdélyi Médiatér Egyesület „nem hivatalos nagykövete”.

Nos, ha mindezt megfontoltan figyelembe vesszük, akkor nehezen tudunk arra következtetni, hogy a szóban forgó cikke egy butaság, ostobaság, vagy nevetséges lejáratási kísérlet. Pedig ez a látszat, mert:

·         Mert nagyon nevetségesnek hat, hogy fájlalja a 7 millió forint támogatást a Parászka Borókáról készülő filmre, amikor ezt az összeget a film készítői kapják (tehát nem az újságíró), és amikor a KMTG 1,4 milliárdot és az Erdélyi Média Egyesület 1,45 milliárdot kapott.

·         Egyértelmű csúsztatás van abban, amikor beidézi Parászka egy korábbi állásfoglalását a menekültekkel kapcsolatban, a határnál szenvedőkkel szolidarizálva, akkor levonja a következtetést, hogy „tehát szolidáris az illegális migránsokkal”. Ma ez még abszurdabb, amikor kiderült, hogy Magyarország befogadott 1300 menekültet, azaz maga az állam is különbséget tett és tesz a „menekült” és az „illegális migráns” fogalmai között. Másrészt mindenkinek saját erkölcsi felelőssége, hogy kivel szolidáris, ezt kifogásolni vagy számon kérni elég cseles.

·         A „pártsajtóban” való munka felemlegetése is abszurdnak hat, figyelembe véve, hogy az erdélyi magyar sajtót szinte kizárólag pártok vagy pártokhoz kapcsolódó alapítványok, egyesületek tartják fenn, s ilyen alapon minden erdélyi magyar sajtós „pártsajtóban dolgozó”. Figyelembe véve, hogy maga Demeter Szilárd elkötelezett politikailag, egyértelműen pártok körül dolgozott és dolgozik, a Fideszhez közeli lapokban publikál (Origo, Lokál, Figyelő, 888, stb) s ezt fel is vállalja.

·         Fura dolog felemlegetni a versenyvizsga nélküli alkalmazását a Marosvásárhelyi Rádióban, hiszen már régen reagált erre a rádió főszerkesztője, Szász Attila: „mivel Parászkát meghatározott időre alkalmazták, a posztra nem kellett versenyvizsgát kiírni, ugyanakkor – bár ez már a csatorna vezérigazgatóján múlik – támogatja beosztottja szerződésének meghosszabbítását, mivel emberhiány van a rádiónál.”

·         Eléggé félrevezető felhozni, hogy „az átlag erdélyi magyar újságíróénál jóval nagyobb fizetést kap”: ugyanis az ő fizetését – mint állami közalkalmazott a közszolgálati rádiónál – az állam szabályozza. Másrészt maga a cikk is erősíti, hogy P.B. nem egy átlagos erdélyi újságíró, (harmadrészt meg merem kockáztatni, hogy D.Sz. fizetése is nagyobb, mint az átlag magyar irodalmi lap főszerkesztői fizetése, vagy egy átlag politikai elemzőé.)

·         Kicsit széteső az a bekezdés, ahol elismeri, normálisnak tekinti a sógorság-komaság viszonyrendszerét, miközben kiáll a mellett, hogy azért mégis szakmai alapokon történik az ilyesmi.

·         Sokan féltik a Fidesztől az erdélyi magyarságot, sokan nem értenek egyet a magyar nemzetpolitikával, de nem derül ki, hogy ez miért lenne baj. Baj? Valami rossz dolog félteni az erdélyi magyarságot? Vagy rossz dolog nem egyetérteni egy politikával?

·         Baj, és számon kérhető, ha valaki oda tette a szavazatát, ahova letette? Az ebből következő csúszka érv már röhejes: Parászka Boróka felelőssége a bányászjárásban, illetve a marosvásárhelyi pogromban. Igen, 14 évesen kiütötte Sütő András szemét.

·                    Nagyon frappáns a befejezés: sejtés arról, hogy Parászka Borókának „hálás” az újjáélesztett Szekuritáté. Főleg szem előtt tartva, hogy Demeter Szilárd nyíltan felvállaltan titkosított politikai munkát végez a magyar kormánynak, Habonyi Árpáddal és más fontos emberekkel beszélgetve, tanulva tőlük. Csak az átlátszós interjúban hányszor hivatkozik olyasmire, hogy például a Századvéges munkájának „tartalmáról szerződésem értelmében nem beszélhetek.”

Hogyan lehet akkor értelmezni Demeter Szilárd eme cikkét, ha elvetjük azt a könnyű gondolatot, hogy a szerzője egy ostoba rosszindulatú kirohanást tett közzé?

Én azt gondolom, hogy innen, vagyis a „titkos” századvéges munkakörből kell kiindulnunk: „Szerinted milyen olyan „ügyei” lehetnek Habony Árpádnak, amiket egy filozófus végzettségű, hobbiirodalmár századvégesnek kellene „intéznie”?” – kérdezi Demeter retorikailag eltolva a kérdésre adható lehetséges válaszok lehetőségét is.

De kissé túllépve Demeter személyén, összpontosítsunk ezekre az oly rejtélyes, titkos, enigmatikus dolgokra, főként mert Erdélyben ezekről nagyon keveset beszélünk, legalábbis nyilvánosan.

Induljunk ki abból, hogy ma a politikacsinálás bonyolultabb, mint ezelőtt bármikor. Például egy politikai szereplő mögött egy teljes kampánystáb áll, azok mögött pedig politikai- és üzleti- és egyéb tanácsadók, amelyeket több kutató- és elemző centrum koordinál. Ezen túl pedig kell egy médiakomplexum, újságokkal, rádióval, tévével, stb., amelyben a politikum kommunikációja zajlik. Az egész bonyolult struktúra részben látható, részben átláthatatlan, részben a nyilvánosság előtt felvállalt, részben elhallgatott – de ez, azt hiszem, a dolog természetéből fakad…

Egy filozófiai képzettséggel rendelkező embernek pedig kimondottan sok köze lehet ehhez a típusú politikacsináláshoz, hiszen szakmaiságából kifolyólag ismeri az olyan alapokat, amelyeket egy Machiavelli, vagy Carl Schmitt – hogy csak két klasszikus-emblematikus szerzőt említsek – dolgozott ki, és megvannak azok a kommunikációs, elemzői, összegző, problémacentrikus tárgyalásmód, stb. képességek, amelyek egy ilyen típusú munkához elengedhetetlenek.

Nincs ez másként Magyarország esetében sem. Nem véletlen, hogy a politikai kutató- elemző Századvég Alapítvány elnöke Dr. Lánczi András filozófus. S az sem véletlen, hogy egy olyan filozófiai képzettségű ember, mint Demeter Szilárd (és még sokan mások) ott dolgozik, olyan ügyeken, amelyekről nem beszélhet.

De az is ide tartozik, hogy létrejönnek válogatott szakemberekből álló csoportok egy-egy meghatározó személy körül, amelyek a nemzetközi politikai piacon vállalnak tanácsadói munkákat. Ilyen tanácsadó volt Arthur Finkelstein, aki többek között Magyarországon is dolgozott, vélhetően valamikor 2008-tól egész 2017 augusztusában bekövetkezett haláláig.

Az is ehhez a témához tartozik, hogy Habony Árpád, a Fidesz fel nem vállalt tanácsadója, 2015-ben céget alapított Arthur Finkelsteinnel, Londonban, a Danube Business Consulting-ot, amely vélhetően ilyen típusú politikai kampány tanácsadással foglalkozik nemzetközi szinten.

De talán érdemes jelezni, hogy a Fidesz által használt Habony-Finkelstein kampánynak melyek a fontos elemei, annál inkább, mert Demeter Szilárd cikke – szerintem egy erre épülő szöveg. S mint olyan, könnyen meglehet, hogy mintává vagy példává válik.

·         Finkelstein szerint a mai emberek unják a politikát, elfordulnak tőle, apatikusak. Ezért érzelmileg kell hatni rájuk (félelmet, gyűlöletet, az undort, felháborodást generálva, használva), mert annak nagyobb a mozgósító ereje, mint a racionális meggyőzésnek, belátásnak, érveknek.

·         Ezt szolgálja az is, hogy a politikát-közéletet retorikailag át kell hangolni barát-ellenség ellentétben, s ezt következetesen végig érvényesíteni. Háború van, csatákkal, lázadásokkal, árulásokkal, hadállásokkal, kémekkel, fegyverzettel, frontokkal.

·         Vagyis a politikacsinálásban könnyebb és sokkal eredményesebb, ha a polgárokat lenézik, átverik, hazugságokkal manipulálják, kihasználva a tájékozatlanságot és élve a félretájékoztatással, mintha nyilvános racionális vitákat folytatnának.

·         Ebből következik, hogy a politikum kommunikációja elsősorban nem a közszolgálati csatornákon zajlik, hanem a bulvár-médiában, vagy az egyre inkább ahhoz hasonuló felületeken, egyre inkább használva a bulvárból ismert fogásokat. Lásd Magyarországon a Blikk, a Lokál, a Figyelő, az Origo, a 888, a Pesti Srácok sajtótevékenységét.

·         Mindebből következik, hogy ez a kommunikáció nem egy politikai program ismertetéséből áll, hanem a megalkotott ellenségképek és félem-források folyton hangoztatásáról (a ballibsik, Sorosék, Brüsszel, a migránsok, az iszlám); összekapcsolva a politikai-közéleti szereplők lejáratásával, hiteltelenítésével (Soros-ügynök, nemzetáruló, magyartalan, ballibsi, migránssimogató); átformálva, megváltoztatva fogalmak, szavak jelentését (Európai Unió – Brüsszel, menekült – illegális migráns, polgár – keményen dolgozó kisember, stb.).

·         Azt hiszem, nem kell külön kitérjek és rámutassak arra, hogy Demeter Szilárd cikke mennyire ezeket az elemeket használja.

Persze, ez csak néhány utalás arra, hogy hogyan artikulálódik a jelenkori politikum politikacsinálása Magyarországon, a részletes utánajárás, adatolás, szereplők viszonyrendszerének feltárása, stb., most nem tartozik a témámhoz. De utalnék egy cikkre, amelyet Rényi Pál Dániel állított össze (már csak azért is, mert erre visszautal Demeter Szilárd is az interjúban), ahol a média-politika összekuszálódó hálózatának kibogozásának kísérlete történik.

És csak megjegyzem, hogy az teljesen természetes, hogy az ilyen ügyekkel az „ellenzéki média” foglalkozik, hiszen a hatalmon lévő gépezetnek egyáltalán nem érdeke, hogy mindez a nyilvánosság előtt működjön.

Nos, ebből a szempontból kiindulva érdemes elgondolkodni arról, hogy micsoda az „Erdély 3.0”, amire a magyar kormány 1,45 milliárd forint támogatást adott. 

Egyrészt fontos leszögezni, hogy ez nem valami álom, vagy valami holdkóros ábránd, hanem egy régóta zajló szervezkedés egyik állomása, hiszen az erre vonatkozó első dokumentum már 2012-ben elkészült, ha hinni lehet Demeter Szilárdnak, s miért ne hinnénk. Vagyis az ebben a programban részt vevő emberek már hat éve dolgoznak rajta. Persze, titokban, legalábbis nem nyilvánosan.

Egy másik interjúból viszont kiderül, hogy egy jól átgondolt és ütemezett programról van szó, amelynek egyik első lépése az eddigi hat évnyi munka, a második a pénzügyi alapok előteremtése (ez következett be most nemrég), a következő állomás meg április 8 után lesz (hogy ne zavarjon be a magyarországi választásokba), amikor elindul egy felmérő kutató- elemző munka, illetve történnek olyan bejelentések, „amikre felkapja majd a fejét az erdélyi magyar közvélemény és sajtó.” De ugyanekkorra remélhető, az is, hogy Demeter Szilárdon kívül más emberek is névvel kilépnek a nyilvánosság elé. Majd nyár végefelé beüzemelik az „Erdély 3.0”-t, és szeptembertől már működni fog. Legalábbis egy része.

Az, hogy mi is lesz ténylegesen az „Erdély 3.0”, számomra nem derült ki egyértelműen.

Azt viszont már lehet tudni, hogy gyakorlatilag regionális rádiók, nyomtatott sajtó, de főleg online média létrehozása – és a létezők átformálása történik. Az is elhangzott, hogy ez az egész az erdélyi magyarságért történik. Hogy politikailag megerősödjön. Hogy jöjjön létre egy erős nyilvánossága. S, hogy mindez persze szép, és jó, és igaz, előremutató fejlemény. Végre valahára lesz egy erdélyi magyar „szcéna”. Rendben.

Azért én néhány apróságon fennakadtam.

A legnagyobb fennakadásom az okozza, hogy az erdélyi magyar média mennyire reakció nélkül maradt (kivétel ugyancsak Parászka Boróka írása éppen erről a csendről). Ebből egyrészt az látszik, hogy erre senki sem volt felkészülve, s még most sem kapnak szavakat, még kérdéseik sincsenek, marad a csend. Illetve – másrészt – talán az is kiderül, mennyire jól tájékozódtak, és mennyire részei már a tervnek, mennyire rendben lévő számukra a dolog, vagy csak reménykednek valamiben, s nincs kérdés. Csak a csend.

Ezen túli fennakadásaimat a következőképpen foglalnám össze.

Azt hiszem, igaza van Demeter Szilárdnak, abban, ahogyan az erdélyi dolgokat megítéli. A sajtó valóban amatőr, felkészületlen, s ezer nehézséggel küszködik, a felszámolódás határát súrolva. A nyilvánosság valóban apolitikus, apatikus, passzív, nem igazán fogékony a közügyekre. A politikai érdekképviselet valóban sérült, mert igaz, hogy lassan az RMDSZ elvesztette a szavazói bizalmát, és még nem dolgozott ki erre vonatkozó újraszerveződést, a többi párt valóban vérszegény, hatástalan. Amit Demeter meg sem említ: a civil szervezetek, érdekképviseletek: mert vannak, de ők is sok nehézséggel küzdenek, nem elég hatásosak, nem bírják a közösség támogatását. Vagyis, ha Demeter Szilárd valami olyasmiből indult ki, hogy az erdélyi magyarság – ezekből a szempontokból – magára van hagyva, akkor ezzel csak egyetérteni tudok.

Ha tényleg őszinte szándéka, hogy valamit tegyen ezért a magára maradt erdélyi magyar közösségért, akkor ez nemes jellemre vall. Csakhogy, egy rakás dolog nem stimmel.

Mert úgy gondolom, tényleg égető szükség van erdélyi magyar médiára, hogy a nyilvánosság aktivizálódjon, ehhez pedig tényleg szükséges egy szakmailag professzionális felkészültség, több platform, fórum, a pontos, közérthető tájékoztatási és tájékozódási lehetőség. És egy rakás olyan erény, mint higgadtság, belátás, becsületesség,  józan megfontoltság, éberség, vitakészség, párbeszédre való hajlam, meggyőzőerő, megrendíthetetlen kiállás. De első sorban ezeket a szellemi erényeket megalapozó erkölcsi tartás.

Ezzel meg az a bibi, hogy pénzzel és profi szervezkedéssel csak a materiális feltételeket lehet megteremteni. De a tényleges működéshez elengedhetetlenül szükséges egy rakás szellemi és morális erény. Vagy nevezzük, aminek jólesik.

És számomra ezért nem tud hiteles lenni az „Erdély 3.0”. Mert azt könnyen elismerem, hogy valóban létrehív egy professzionális sajtó- és nyilvánosság igazgatást, menedzsmentet, de éppen azzal a móddal, ahogyan teszi – titokban, homályban, okot adva számos gyanúnak, obskúrus sejtésnek és találgatásnak, kívülről vezényelni ismeretlen személyek és intézmények által, teljesen számon kérhetetlenül és átláthatatlanul – nem lehet. Mert ez a mód éppen csökkenti, megszünteti, felszámolja az olyan szellemi-erkölcsi erényeket, mint a bizalom, nyitottság, egymásra figyelés, érzékenység, becsületesség, józanság, éberség. A sor hosszan folytatható.

Az is egyértelmű számomra, hogy ilyen alappal, ilyen hozzáállással garantáltan nem jön létre az a morál, amire hosszú távon építeni lehetne. Ezért gondolom azt, hogy az „Erdély 3.0” nekünk, erdélyi magyaroknak inkább árt, mintsem használ.

Mert attól tartok – és azt gondolom alappal – hogy nem vezet sok jóra, szépre, igazra, ha professzionálisan kiépített szcénában fogunk hazudni, gyűlölni, kárörvendeni és nonszensz konfliktusokat generálni.

És önmagunk, mint erdélyi magyarságot tönkretenni, még jobban lezülleszteni.

Lehet, hogy most kicsit ódivatú vagyok, mert szellemi kvalitásokat és erkölcsi-morális tartást követelek a 21-században, amikor a sajtó és a nyilvánosság átformálása zajlik. De ennyit vállalok, vállalnunk kell.

Mert az biztos, hogy nem lehet sajtót-nyilvánosságot építeni átlátható szabályrendszer, átlátható struktúrák, számonkérhetőség, és nyilvános felelősségvállalás nélkül.

Főképp azért, mert mint látható a Fidesz tevékenységével nem ezt támogatja. De tapintható, hogy teljes apparátusával, tanácsadóival, alapítványaival, médiabirodalmával mit okozott: félelmet, megosztottságot, gyűlöletet. Persze, minden további nélkül elismerem: hatékony. De nem vagyok benne biztos, hogy megéri az árát.

És főképp azért, mert erre az egész ügyre történt első nyilvános reakcióra Demeter Szilárd azzal a cikkel reagált, amivel reagált. Intő jel, hogy talán mi következhet: Szókratész perek az Erdély 3.0-ban. Nem biztos, hogy ez, ilyesmi kell nekünk, erdélyi magyarságnak.

Ettől nem kell megijedni, inkább elgondolkodni. És legalább elkezdeni kérdezni, kritizálni, beszélgetni, megvizsgálni a dolgokat és ügyeket. Mert igaz, hogy ez megint olyan Szókratészes-filozófiás dolog, fárasztó, uncsi, kényelmetlen.

Csak itt most rólunk van szó.  Rólad is.