Csóka Szilárd - Zsolt: Face in Space
Korunk Stúdió Galéria
2014 okt. 3, Kolozsvár
Ennek a kiállításnak van egy előzménye. Csókával még a
középiskolában barátkoztunk össze és valamikor 2006 körül volt egy egyéni kiállítása
a marosvásárhelyi Philotea Klubban. Mivel már akkor érdeklődtem a filozófia
iránt, megkért, hogy mondjak „valamit” a
megnyitón. Akkor visszautasítottam azzal, hogy „még nem olvastam
eleget”. Viszont megígértem, hogy majd ha lesz még egyéni tárlata s
felkészültebb leszek, akkor szívesen vállalom. Most hát itt vagyunk mind a
ketten.
A kiállítás címét szerintem nagyon jól eltalálta: mert a FACE IN SPACE, a szavak többértelműsége révén rámutat
arra, ami a festményeken történik. Az angol face
arcot jelent, ám jelentheti az arc kifejezőképességét, s utalást tartalmaz az oldalnézetre, de
ugyanakkor a homlokzatra is; a space pedig egyszerre jelent teret, ahol
valami felbukkanhat, de űrt is, amelyben felszámolódnak, beleolvadnak a dolgok.
És ha megnézzük a képeket valami ilyesmiről van szó: a tér és az arc különböző
jelentéseivel, formáival kísérletezik a festő. Ugyanis az arcképek egy sajátos
játék folytán hol feloldódnak egy homogén térben (Barokk szellemek), hol egy szimbolikus tájkép előterében
bontakoznak ki (Óriás), de az is
megesik, hogy maga a tér (háttér, előtér, a síkok) és az arckép összeolvad (Ébresztő Spanyolország!), vagy a tér és az arc
harmóniája egy monokróm felületen válik egységessé (Metafizikus portré).
És azt hiszem, hogy itt valami lényeges problémára
történik utalás. Erről szeretnék pár szót mondani.
Jean-Luc Nancy (A
portré tekintete) egyik gondolatából indulok ki, ami szerint a portré nem „csak” ábrázolja, reprezentálja az individuumot vagy szubjektumot,
hanem egyenesen „megteremti” azt. Vagyis nem megjeleníti az ábrázolt személyt,
hanem „elválasztva mindentől, ami nem ő” jelenvalóvá teszi, így a portré tárgya
nem más mint az „abszolút szubjektum”, amely éppen a festés által jön létre.
Ha pedig a portré történetére gondolunk, akkor talán
párhuzamot is vonhatunk a portré (műfajának) kialakulása, fejlődése és az ember individuummá, szubjektummá válása között. Például a görög idealizáló arcábrázolásához képest a római
művészetben jelenik meg az egyéniséget realisztikusabban megjelenítő attitűd,
és ezzel párhuzamosan az ember személyiségére tett eszmetörténeti, filozófiai
utalás is, és itt a cultura és humanitas fogalmainak jelentőségére gondolok. Tudjuk,
hogy a középkorban mind az emberi individuum, mind az emberi arc egyéniséget
hangsúlyozó művészet és diskurzus nagyon visszafogott, szinte hiányzik. Viszont
a portré a reneszánsz korban önálló műfajjá válik (szemben a kanonikus-
tipizáló ikonnal), amikor valóban fontossá kezd válik az ember individualitása,
szubjektivitása is. A barokk korban pedig a párhuzam mindkét oldala – a portré
is, és az emberi egyéniség, szubjektum is – megszilárdulva meghatározóvá válik
egészen a modern korig. Látszólag itt és most is, minket is meghatároz.
Hangsúlyozom, látszólag. Mert az ember
individualitása, szubjektivitása ma erőteljesen problematikus. Hasonlóan a
portré is mélyen – és lényegét érintően – problémaként jelenik meg. A két
probléma összefügg egymással, és egyáltalán nem mellékes: mert igen nagy
tétje, súlya van. Mert minket, jelenlévőket, emberi mivoltunkban érint.
Nézzük meg figyelmesen Csókának a kiállított képeit.
Korábban azt mondtam, hogy a térben megképződő, a térben feloldódó emberi
arccal való játék valami lényegesre tett rámutatás. Mert Csóka portréi nem
véletlenszerűen tesznek utalást reneszánsz térkezelési, kompozíciós eljárásaira
(Reneszánsz a térben), és a barokk
portré interpretálásai sem esetlegesek (Bacchus,
A részeg), mert ezek a portré (és a szubjektum) fontos állomásaira tett
utalások. De azt hiszem mégsem az határozza meg Csóka műalkotásait, hogy
kikezdené a hagyományos művészeti technikákat, vagy a portré műfaji
sajátosságait. Sokkal inkább kísérletezésnek,
játéknak fogom fel, melyben a
ténylegesen mérvadó magának az emberi arc elmosódásának a jelenvalóvá tétele a
különböző terek (arctér, háttér, előtér, homogén- és heterogén tér, stilizált
tájkép, vagy éppen csak gesztusértékű meghatározatlan térre utalás)
kiképzésével.
Ebben vélem felfedezni Csóka képeinek jelentőségét. Mert
ha Nancy-t követve a portré az individuum – „az abszolút szubjektum” –
jelenvalóvá tétele / megalkotása, akkor az itt látható képek éppen az
individuum elmosódására, felszámolódására tett művészi utalások, amikor a
szubjektum éppen elveszti abszolút mivoltát, beleveszve különböző terekbe.
Csak utalnék itt a huszadik századi filozófiára... ilyen
vagy olyan formában meglepően sok helyen felbukkan az ember individualitásának,
szubjektivitásának elhomályosodása, elmosódása. Ez pedig az ember lényegéről
szóló diskurzusban hangsúlyos problémaként bukkan fel. Amely éppen arról szól,
hogy az embernek nincs önálló, „önmagában vett” természete, lényege. Gondoljunk
csak Nietzschére, vagy különböző egzisztencialista szerzőkre, mint Sartre, Jespers, a heideggeri fundamentálontológiára. Alapjában véve ugyanezt a problémát
megtalálhatjuk a dekonstrukció fogalmában is (Derrida). De utalhatnék a posztstrukturalista Michel Foucaultra
is, aki kimondottan a szubjektivitás/individualitás történetét (is)
tematizálta/problematizálta. Ezek az utalások arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy a szubjektum
végső soron nem más, mint társadalmi képződmény, történeti hagyomány melyben
benne állunk, ami különböző történelmi terekben
jön létre vagy éppen felszámolódik. Ilyen tér az ideológia, az egészségügy, a hatalom,
a szexualitás, a hétköznapi élet, a tudományok stb. Ha ezek határozzák meg azt,
hogy kik vagyunk, individualitásunk csak elmosódott lehet.
Végső soron Csóka expresszív alkotásai számomra ettől érdekesek. Mert kísérletei a térben
történő arcokkal talán éppen erről szólnak. Mert ezek a képek jelenvalóvá
tesznek valamit: az emberi szubjektum elmosódásának az arcait. Amelyek végső
soron mi magunk vagyunk.
Ennyit szerettem volna
mondani. Köszönöm a figyelmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése