Na. Ezt a kérdést tette közzé Boróka a FBn, 2016
február 8-án – legyen dokumentumszerű. Azóta két nap telt el, s azóta két napja
visszhangzik bennem a kérdése. Azt hiszem szeretek mesélni, s nagyon kínzó tud
lenni, ha nincs miről. Ez viszont egy másik szélsőség, amikor van miről, de… erről
hogy a francba meséljek? Úgy, hogy délután berúgok, éjjel olvasok, jegyzetelek,
hajnalban nekifogok írni. Így.
Ugyancsak Boróka készített egy interjút Vajda
Mihállyal, onnan fogom kezdeni. Most nem fogok idézni, meg ilyesmi, ott a link,
hagyjuk a tanulmányosságot. Vajda Mihály (sokakkal összhangban) azt mondja,
hogy a „filozófia”, ez az izé, beállítódás, vagy attitűd, vagy mi, olyan
személyes dolog, mármint rohadtul személyes, és egy alapélményből épül ki, s
így tovább. Ajánlom az interjút.
Szóval, ha valamiféle filozófiai alapélményt
keresek az életemben, akkor azt nem kell sokat keressem: elég sokszor
elmeséltem már sok mindenkinek. Igazából ezt az alapélményt három szóval –
fogalommal – tudnám a legjobban összefoglalni: kereszténység, Auschwitz,
sztoicizmus.
Keresztény családban nevelődtem fel. Á, ez
így kevés, hiszen ki nem? De én tényleg keresztény családban, ami nem azt
jelenti, hogy katolikus, református, vagy bármiféle vallásúak voltak a szüleim.
A szüleim nem voltak vallásosak, bár sokáig azt hittem, de aztán találkoztam a
vallással is – vallásórán. Az egész ott kezdődött, hogy anyumnak fiatalkorában
bekattant, hogy ír egy jó sci-fit a bibliából, ehhez meg el kellett olvassa.
Elolvasta. De mivel elég sokmindent nem értett, elolvasta még egyszer. Ettől
sem lett sokkal okosabb, de már nem akart sci-fit írni. Ma úgy mondanám, hogy
megérintette a Biblia. Keresett valakit, aki el tudja magyarázni neki a sok értetlenséget,
így találta meg a városka baptista lelkészét. „Megtért” attól, amit megértett,
sőt apum is, bár neki startból affinitása volt a hithez: tatám református
lelkész. A szüleim annyira „megtértek”, hogy aztán amikor valami nem-biblikusra
bukkantak a baptista gyülekezetbe, akkor továbbléptek egy valóban radikális
neoprotestáns közösségbe. A legkönnyebb itt valami szektára gondolni, de mint
általában a könnyű dolgok, az is marhaság lehet. Úgy képzeld el gyermekkorom
légkörét, hogy tényleg közösség, tényleg nem vallásos, tényleg aktív hitélet
(cigánymisszió, stb.), s nem mondta meg senki, hogy „hogy kell élni, mit kell
igaznak tartani”, hanem az Bibliatanulmányozást, értelmezést, sok-sok
beszélgetést és imádkozást, kérdezést és válaszkeresést, meg ilyesmit
jelentett. Megjegyzem: az alapmodell az őskeresztény közösség volt, s ez felbukkan
Heidegger korai munkáiban is, de még Zizek is így képzelődik az ideális
kommunista közösségről, a hitélet meg egész Kirkegaardi, a Bibliához való
viszony hermeneutikai volt, meg ilyesmi. S én ezt mind megéltem. Ebbe mi
gyerekek is be voltunk vonva, a neveltetésünk szerves, elidegeníthetetlen része
volt. Hogy is mondjam: csodálatos volt, úgy emlékszem. Persze, volt benne egy
rakás olyan dolog is, amit saját fejjel már elítélnék, de akkor csodaként éltem
meg: s az is volt. A kereszténység maga volt a csoda. Ám a nagy csoda közepette
volt nekem egy kérdésem, - s ez rohadtul meghatározó volt – amire senki nem
adott értelmes választ: Isten miért teremtett, úgy egyáltalán?... Erre nem
kaptam választ.
Hogy mit keres itt Auschwitz? Két dologra még ki kell térnem, s máris
odajutok. Az egyik, hogy a szüleim úgy gondolták, hogy mivel mi egy keresztény
család vagyunk nincs szükségünk újságra, tévére, rádióra, karácsonyfára, így
ezeknek semmi szerepük nem volt a gyermekkoromban. Szerintük ott úgyis csak az
állami propaganda folyik, vagy valami lázas világiság – s mivel a nyolcvanas
évek végéről, kilencvenes évek elejéről van szó, ebben nagyjából igazuk is
volt. Utólag is hálás vagyok, hogy nagyjából médiamentes volt életem első 14
éve. Nem maradtam le semmiről, sőt. Nem volt tévé, rádió, újság, de könyv az
rengeteg, s azt olvastunk, amit akartunk. Nagyon szerettem olvasni. Jules
Verne, Karl May, Rejtő Jenő, Móricz, Mikszáth, s ezek. Ez az egyik dolog. A
másik a szüleim „zsidókultusza”. Mint igaz keresztények, valahogy felnéztek a
zsidó népre, mint „Isten kiválasztott népére”, és nagyon tudatosan kezelték,
hogy Jézus is, az ő megváltójuk, és mindenük is egy zsidó volt, már abban az
értelemben, hogy a zsidó kultúrában élt. Ha meg akarjuk érteni a Bibliát,
ismerni kell a zsidó hagyományt. De elég kritikátlanul viszonyultak ehhez,
minden, ami zsidó, az szinte eleve garancia volt, hogy helyes, jó, korrekt. Valami
ilyesmi volt az a „zsidókultusz”. S persze, én is csodáltam ezt az ügyes,
intelligens népet, s próbáltam megérteni, hogy mitől mások, mint mi.
Aztán jött a kiábrándulás és Auschwitz. Ez
nem is igaz. Nem volt semmi kiábrándulás, ha az valami hirtelen, döbbenetes,
radikális csalódást feltételez. Csak egyre jobban idegesített az „Isten miért
teremtett egyáltalán?” kérdés választalansága, bentlakásos iskolába kerültem,
nőtt a távolság a keresztény közösségtől, izolálódtam a szüleimtől, felfedeztem
a világot, elkezdtem szépirodalmat olvasni, megismertem a művészettörténetet
(köszönöm Bordi Gézának), és az irodalmat (hála Kozma Editnek), megszerettem a Adyt,
Radnótit, Kosztolányit, meg József Attilát, kezembe akadt egy-két filozófia
könyv is, s telt az idő. Aztán valaki a keresztény
közösségből megkérdezte, hogy nem akarok én is „megtérni” (ugye, nincs
gyermekkori keresztség, majd ha felnősz, eldöntöd), én meg hümmögtem, ő nem
értette. Akkor rákérdezett direktbe, hogy „nem hiszed, hogy Jézus meghalt a te
bűneidért (is) a kereszten?” én meg szinte szemberöhögtem. Persze, hogy nem
hittem… engem max az érdekelt, hogy miért létezek, a kereszténység meg ad is
választ, de mégsem, mert Isten egyáltalán miért teremtett, erre azzal jön, hogy
„Jézus meghalt személyesen értem.” Na. Valami ilyesmi volt a kiábrándulásom. De
akkor tudatosult, hogy a kereszténységemnek annyi: nem hiszek. Közben
felfedeztem lassacskán a sztoikusaimat… Nagyjából ezzel egy időben történt
Auschwitz is. Hiszen szeretek olvasni, és meg kell ismerni a zsidókat,
elkerülhetetlen volt. Na, az döbbenetes volt, amikor felfogtam, hogy Rejtő Jenő
hogy halt meg, nó meg Radnóti milyen körülmények között írta kedvelt verseimet.
Nem volt mit kezdjek a holokauszttal. Elolvastam Nyiszli Miklós: Orvos voltam Auschwitzban-t, de
lefagytam tőle. Akkoriban jelent meg a Sorstalanság
a Magvetőnél kemény kötésben, megvettem, elolvastam, letettem, bambultam.
Elmentem egy internetklubba, s rákerestem: Auschwitz. Holokauszt. Képek. Éppen
volt valami kirándulás, éppen oda, de nem mentem – elment a húgom. De ő egy
múzeumról mesélt. Összefoglalva: WTF?!
Többet nem foglalkoztatott azóta egyszer sem
a téma, mint holokauszt. Azzal nincs
mit kezdeni. Egyre inkább elkezdtem Epiktétosszal, Marcus Aureliusszal,
Senecaval foglalkozni. Szükségem is volt rá, mert akkor már nem hittem.
Sztocizmus. Auschwitzből meg egy jó érvem lett a boldogságra: „bármilyen
helyzetben legyek is, okom van boldognak és elégedettnek lenni, mert mi emberek
csináltunk egy olyant, hogy Auschwitz – és ha a pokolban vagyok is, nem ott
vagyok”. Ha rossz kedvem lett, akkor arra gondoltam, hogy sztoikuss, ha még
rosszabb, akkor „Auschwitz” – és ahhoz
képest minden rendben van.
Aztán persze, a dolgok bonyolódni vágytak, az
egzisztenciális problémák elkezdtek piszkálni, szobrászatból kezdtem jó lenni,
a szüleim már piszkáltak a keresztény jelenlétükkel (a cigi: bűn), én meg leléptem,
világgá mentem, boldogan és elégedetten, aztán azt mondtam, hogy nem lehet
tudni Isten miért teremtett, de már nem is fontos, és ép ésszel, megfontoltan,
boldogan és elégedetten öngyilkos lettem. Hagyjon engem a világ békén. Aztán
egy évre rá beiratkoztam filozófia egyetemre.
Visszatérve a Boróka kérdésére. „Csak azt
meséljétek el nekem, kérlek, hogy hogy dolgozzátok fel a halálos áldozatokról
szóló híreket és képeket. Kinek mi a módszere? Rá se kattint? Vagy rákattint,
és megy tovább? Vagy jól megnézi és küzd a megrendüléssel, iszonnyal, pánikkal,
kényelmetlenség érzettel? Vagy megnézi és nem küzd?”
Nem dolgozom fel. Van amikor rákattintok, van
amikor nem. Van amikor elolvasom, van amikor nem. Nem rendülök meg, nem
iszonyodok, nem félek. A képek láttán eszembe jut egy rakás dolog, olyasmi,
mint „média”, Susan Sontag: A szenvedés
képei, rossz a kompozíció, itt majd’ pózol a holttest, ez manipulatív, ez
direkt az érzelmekre hat, nocsak, egy objektív kép, egy hatásvadász, ez
szenzáció. Nem tudnak meghatni. Nem tudnak megdöbbenteni.
Esetleg eszembe jut Jaspersnek az a mondata,
hogy „többé nem bízunk a humanizmusban.
De szeretjük őt, s mindent megtennénk, hogy megőrizzük”, s azt gondolom, hogy ez baromság, a humanizmust nem lehet
megőrizni, lehet nem is kell, valaki gondoljon már valami „igazabbat”. Humanizmusból
sokszorosan megbuktunk. Ebből a diskurzusból szemlesütve kisétáltunk.
Kell valami új nyelv. És szerénység, és
visszafogottság. Úgy látszik még mindig nem ismerjük az embert. Legyünk óvatosak. Meg kellene tanuljunk gondolkodni. Küzdeni a
gondolkodásban. És ez nagyon fontos és sűrgős, mert minden nap több a halott. Nemtudom.
Nemtudom. Ez küzdés? Nem tudom. Talán. Azt
hiszem a filozófia nem oldja meg az ilyesmit. Nem is az a feladata. De az
ilyesmik képesek felébreszteni valami olyant, ami talán majd filozófia lehet. Rosszul
fogalmaztam. Az ilyesmitől valami mindig felébred bennünk – ha akarjuk, ha nem.
Ami filozófiaféle lesz. Mert tudjuk, hogy nem tudjuk.Valami elkezdődik, mert másként nem lehet.
És ha mindezt nem tudom, akkor is jó, hogy
Boróka feltesz ilyen kérdéseket. Én köszönöm.
- arra gondolok, hogy Camille Saint-Saens nagyon naiv volt, amikor a haláltáncot írta.
- arra gondolok, hogy Camille Saint-Saens nagyon naiv volt, amikor a haláltáncot írta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése