Elszámolás ötig

Most nagyon álmos vagyok. Csak pislogok bele a világba. Pedig már egy ideje felkeltem, főztem kávét, elszívtam két cigit; most várom a hatását. De addig is, meg kellene írjam ezt a szöveget, mert olyan rég megígértem neked.

Egy

Kell valamilyen zene, ami majd viszi a szöveget. Azt hiszem ez jó lesz: Arvo Pärt: Tabula Rasa. Jó ez a hegedűs izé, piszkálja kicsit a lelkem. Belebizsereg, s talán elkezd néhány gondolat is motoszkálni bennem, ami segít megírni ezt a nyavalyát. Lehet kicsit zsimbes vagyok: de abban a jó értelemben, amit lehet élvezni. Na.

A fő kérdés az, hogy mostanában hogy vagyok. Hát úgy vagyok, hogy közeledik ennek a hülye évnek a vége. Ilyenkor kicsit el leszek vonatkozva, mert bekapcsol valami önreflexió, vagy valami olyasmi. A dolgok megnyúlnak, az idő kiterül, az élmények eltávolodnak, torzulás közben megtalálják a helyüket, kicsit mocorognak, majd beilleszkednek az élettörténetembe. Olyan ez, mint mikor este, lefekvés előtt a kicsi rucák kimásznak a vízből, s tollászkodnak, elrendezik magukat. Valami ilyesmit csinálok, valahogy így vagyok. Tollászkodom a lelkem. Szép ez a folyamat, még esztétikája is van, plasztikus, ezt szeretem a decemberben. Nem tervezni még, csak rendet rakni. Vagy legalábbis megpróbálni.

Szóval izé. Most még nem derült ki, hogy hogy vagyok, lehet jól, lehet rosszul, ám minden esetre nem érzem rosszul magam. Érdekes mekkora különbség tud lenni a között, hogy „hogy vagy” és „hogy érzed magad”.

Egyik kérdés az, hogy miért nem írtam az idén erre a blogra. Mert az idén tényleg nem írtam semmit ide, vagyis nem jelentettem meg. Mert azért írogattam ezt azt, de persze, ha azt gondolod, hogy igazából nem csináltam semmit – abban is van egy kupac igazság.

Azért nem közöltem semmit itt, mert nem volt mit. Tényleg nem. Mert így visszagondolkozva magam az idénbe’, úgy-így elvonatkozva, azt látom, hogy amit írtam az vagy nagyon-nagyon személyes lett, vagy túl személytelenül személyes. S ezeket a nagyon személyes dolgokat azért nem teszem ide ki. A személytelenül személyes cuccok pedig megvannak szétszóródva a neten, ezek valami publicisztikáskodások kísérletei. Azért összegyűjtöm most ide is, kicsit legyenek egy helybe.

Kettő

Az első ilyen beleszólásom a közéleti nyavalyákban azért volt, mert Gyergyóban gyújtogatás volt, a székelyek letámadták a saját cigány kissebségüket: s ezért kicsit felháborított, hogy ilyesmit csinálunk. Azt gondoltam, hogy sokan nem is veszik észre, hogy mennyire elfogadhatatlan az ilyesmi, így meg kellett szólaljak, ebből lett a Cigányság – székelység szöveg, ami valami baráti levélnek van szánva, ki a mi kicsiny, provinciális nagyvilágunkba. De ennek volt egy apró előzménye is, hogy a 127 Filozófia önképzőkörében kicsit azon vitatkoztunk, hogy helyes felpofozni a nácikat. Erre írtam egy szövegecskét, ahol meg akartam érteni a nácikat – ez is a címe: Megérteni a nácikat. Ez volt az a szöveg, ami kapcsán rájöttem, hogy talán nem teljesen hülyeség és maximális ostobaság, ha egy nagyobb nyilvánosság előtt megszólalok. De az igazán nyilvános megszólalásom bele a magyar közéletbe’ az a transzindexes cikkem lett, amikor Orbán Viktor tusványoson mondott egy rakás vitatható baromságot, de az egész média arra reagált, hogy a közönség megtépázott egy tüntetőt. Gondoltam kicsit elemzem a szpíccsét, abból a szempontból, hogy nekem, mint erdélyi magyarnak mi jön le belőle; ez a Ha Erdélybe jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat. Na ez egy apró sikerélmény is lehetett volna, mert hiszen tényleg ez már egy közéleti megnyikkanás volt, több portál is átvette, vagy legalább szemlézte, sőt még az amcsi sajtóban is utaltak rá egyszer. És azért apró sikerélmény, mert tulajdonképpen hülyeség volt. Mert csak az történt, hogy aki ellenzéki volt Orbánnal szemben, azt megerősítette ebben, aki meg híve volt, az úgyis az maradt. Egy pici „nagy hűhó semmiért”. Azt hiszem ebből a tapasztalatból lett az, hogy ma már nem nagyon akarok politikai témákról írni. Nincs kinek. Ettől a belátástól kicsit ledöbbentem, s megnémultam – miközben ekkor kellett volna a lehető leginkább nekiszökjek a publicistáskodásnak. De mostmár így van jól. Mert rájöttem, hogy sokkal apróbb cuccokkal érdemesebb foglalkozni, ami talán tényleg valamit segít, vagy megvilágít, vagy lehetővé tesz egy árnyaltabb értelmezést. Ilyen ügy volt a tanszindexes metto-botrány, ezért erről is szükségesnek láttam mondani valamit: A Transindex és a Metoo: kezdet vagy vég?

Most azon merengek, hogy ez sok vagy kevés egy évre? Nem tudom eldönteni, de azért meg vagyok elégedve. Mert bár nem látszik, elég sokat dolgoztam, fejlődtem ezen a területen. Valahogy ráéreztem, hogy mi az a sajtó (jó na, agyonolvastam magam a témában), mi az a közélet, milyen kiállni a (pici provi) nyilvánosságba. Ami fontosabb ennél a tanulási folyamatnál is: problémává vált valami olyan, hogy ebben az egész idióta világban nekem van valamilyen felelősségem, mert valamit (picit provincit) tehetek vagy elmulaszthatok. Saját felelősségem van, ejsze. Rohadtul kell gondolkozzak, foglalkozzak azzal a fura izével, amit többnyire „közjó”-nak neveznek, s soha senki sem látta, nem tudja mi az.

Ezért jelentkeztem egy kiadóhoz rovatszerkesztői állásra. Életmód rovat. Nye. Egyszerre vicces, hecces és rettenetesen komoly. Éppen azért, mert meg kell valahogy érteni, hogy ez a sok ember miért olyan amilyen, hogyan él, hogyan gondolkodik. Ráadásul egy olyan világban ami a lehető legzűrösebb, s legzavarosabb. S ezek a hülye emberek nem hülyék, csak túl vannak tájékozodva, s el vannak vesztődve. Persze én is. Az állásinterjú jól ment, minden korrekt volt, de mégsem lettem a szerkesztőség munkatársa, mert: „Köztünk szólva sajnálom, hogy csak ilyen állást hirdettünk meg, utálni fogsz, de azt mondom, hogy egy ilyen jellegű rovathoz túlképzett vagy.” Viszont lehet, hogy mégis lesz majd valami együttműködésem ezzel a szerkesztőséggel, de az már a jövő sztorija lesz. Ha lesz. Mint ahogy megtörténhet, hogy a publicistáskodást is folytatom, vagy elkezdem végre komolyan.

Három

Bocs, ha untatlak. Kicsit én is meguntam a sajtósságról beszélni. Még annyit: valamilyen módon ígyis-úgyis sajtósodni fogok. Azért a nyavalyán kényelmetlen belátásért, hogy személyes felelősség, közélet, közjó, pici provincia. Hülye intellektualizmus, értelmieskedés, s mégis rohadtul kell ide.

Na, megyek készítek még egy kávét, mert kezdek visszaálmosodni nagyon, s keresek majd valamilyen másik zenét – a Tabula Rasa lejárt – s mindjárt folytatom, hogy hogy vagyok, s mi van, ilyesmik, bláblá. Hegel!

Van kávé, s nincs is olyan rettenetesen hideg, kiültem a balkonra. Mostmár nem sűt a csámpásodó nap a monitorra itt is lehet sztorizgatni, egy kávé mellett. S zenét is találtam, Max Richter Vivaldi évszakainak rekomponálását. Hallgasd csak: tuggya isten én mér szeretem, de szeretem. Upsz kezd leégni a cigim, pedig azt nagyon be kellene ma osztani.

Erről jut szembe, hogy találtam Kolozsváron egy olyan konyhát, ahol tudnék élni, tudod olyan mint a monostori konyha, ó az a kicsi kedves konyha hogy hiányzik… Szóval találtam egy olyan helyet, ahol lehet konyhafilozófiálni. Erre nagyon szükségem lenne, de sajnos nem az enyém. Valahogy mégis be kellene oda költözzek, hallod Árpi?... Ott még a könyvem is meg tudnám írni. De ez már más téma, hehe, s félig vicc.

Az idén még fontos volt, hogy részt vettem egy forgatáson. Ez volt a „művészkedős” évi tevékenységem, hiszen én játszottam az egyik főszereplőt, mint amatőr színészkedő emberke. A film még nincs kész, s talán sosem lesz kész, mert a hangfelvételek nem lettek a legjobbak. Meg amúgy is, nagyon béna vagyok az ilyesmiben, hogy színiség. De ami lényeges, hogy a színiség elleni összes előítéletem megalapozatlannak bizonyult, ezért jó hatással felerősítettem őket. Most még előítéletesebb vagyok, de sokkal tudatosabban, ami azért megnyit egy rakás eddig zártnak tűnő lehetőséget. Na, de ez is már a jövő meséje, majd kiderül mi lesz. Ide tartozik még, hogy ezzel egybeesett a 2017-es kirándulásom is. Tudod, nem szeretek kirándulni, jól megvagyok mozdulatlanul, jobban lehet a mocorgásokat figyelni, szemlélni. Nem kell elmenjek sehova, hogy ráérezzek merre megy a világ. Na, de mégis voltam, mászkáltam egyet székelyföldön. Láttam fenyőfát, hegyeket, füstős városkákat, elhagyatott bányát, s vezettem éjszaka egy Aro 10-est, s ahogy illik arrafele a nagy pálinkázás is megvolt. Nem bánom, ez mostmár mindennel együtt: rendben van.

Közben bejöttem, begubóztam az ágyba, mert mégsincs olyan jó idő kint a nagyvilágaban.

Négy

És még mindig álmos vagyok, bár a zsimbességem enyhült. Lehet ma is kimegyek az Insomniába, pedig lehet le kellene szoktassam magam róla.

Mi is volt még az idén? Jaj, olvastam. Se sokat, se keveset, talán éppen eleget. Mittomén mi az olvasásnak a mértéke. Ami jó volt az Donna Tart, meg Pamuk. Ők az idéni felfedezettek. Tudom sokszor mondtam, hogy nem olvasok szépirodalmat, mert ami benne fontos és vagány az a filozófia, de ez persze sosem volt igaz. Olvastam mindig valamit. S még olvastam tudománykodó szövegeket is, főleg vallás-izéket (az iszlámról, egyebekről), és néhány pszichológiás nyavalyát is. Mert bár ezek minden további nélkül marhaságok a filozófiához képest, azért annyira nem vagyok hülye, hogy ne követgessem, s ne ismerjem el a tudománykodás értelmét. Azzal van igazából baj, hogy azt hiszik az igazságot képviselik. Mert dehogy: a tudomány csak egy emberi tudatmód, létmód, mi csináljuk, mi csesszük el, s elég távol áll az igazságtól. Ez megint más téma.

Olvastam még… Beauvoirt, meg még néhány feminista szöveget is. Ezeket meghatározónak, és fontosnak tartom. Sőt, a lehető legradikálisabban feminista lettem: embereknek tekintem a nőket. Erről talán máskor, mert nagyon leterhelt meg elirányított tématömb ma ez.

Öt

Hegelt olvasok. Az idén ez az utolsó könyv, de lehet, hogy átvisz a másik évbe is. Azért érdekel ez a szörnyeteg, mert nekem most a személyesség lett a fontos, de nem kérek a modernitás szubjektum centrikusságából. De ahhoz, hogy kimásszak belőle, ebből a ragadós nyavalyából ami mindannyiunkat rettenetesen meghatároz, kell ismerjem. Olvasom hát Hegelt, persze nagyon keveset értek belőle. Nem gondolom komolyan, hogy nem lehet megérteni, de tényleg nem lehet, mert tiszta hülye a csávó.

Kell ez a könyvemhez. Ez a kutatás része. Akkor is, ha hihetetlen, hidd el, tényleg foglalkozok filozófiával, meg a könyvvel. Még fogalmam sincs hogyan s mi lesz belőle, s már csak 5 hónapom van, de nem aggódok. Legfeljebb nem lesz meg, de azzal sem veszít semmit a világ.

Fotó: Dósa Karolt

Még mesélhetnék itt össze-vissza sokmindent, de majd máskor.

Hogy vagyok? Megvagyok. Van egy kép is, hogy láthassad.

Sőt van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kezdem megérteni magam, s ezt a világot. Erről majd ismét csak a jövő fog szólni.

Addig még alszok egynéhányat.

Egy tájkép Überalles

A blokktetőn hét tonna kavics volt, amiről senki sem tudott.

Ám a májusi esők miatt a tömbház csúnyán beázott. Újra kellett szigetelni. A csel az, hogy ezeknek a blokkoknak nem egy tetejük van: lépcsőzetesen van a tető, azon egy ál-emelet, aztán még egy álemelet, s végül a legmagasabb tető. Az ál-emeletre nem volt létra. Ezért a munkát, az újraszigetelést egy ipari alpinistára bízták. Mikor felmászott csak akkor derült ki, hogy fent, a tömbház legmagasabb pontján egy hét tonnás kőrakás van. Erre persze mindenki rácsodálkozott, de az életben nincs idő csodálkozásra. Dolgozni kell: le kell szedni onnan a köveket, és újra kell szigetelni a tetőt. A második nap már senki nem kérdezett rá arra, hogy mit keres a kőrakás ott fent.

Az ipari alpinizmusba három okból keveredtem bele. Az első egy istálló, a második a filozófia, a harmadik pedig az éhség. Elmesélem, ha nem unod.

Egyszer egyik barátom épített egy könnyű faszerkezetű istállót, olyan jó nagyot. Persze, hogy segítettem neki, hiszen már régebbről is sok marhaságot csináltunk. Az elején jól ment a munka, megöntöttük az alapot, aztán egy ács segítségével egy-kettő elkészült a falak szerkezete is. Onnan jött a nehezebb: a tető alsó része. Hiszen csak ez a vázszerkezet volt meg, és 15 centis gerendákon kellett jönni-menni, az egész épület imbolygott minden lépésnél, így kellett felfele tovább építeni. De aztán az is elkészült, s hátra volt a tetőzet legteteje. A legteteje. Csakhogy addigra már az ácsunk addig-addig kóstolgatta a Doi Cai-t, hogy már a földön is tántorgott. Elmagyarázta nekem s a barátomnak, hogy mennyire egyszerű ott fent a munka, mit és hogy kell megcsinálni, de ő már nem mászik fel. Fáradt. Meg öreg is. Na. Értsük meg. Csakhogy az már igazán magasban volt! Én oda nem mertem felmászni. Ekkor az öreg ács, Jancsi bácsi mutatott egy trükköt. Lefektetett a földre egy 15 centi széles gerendát, s azt mondta menjek rajta végig. Hát végigmentem. „Na ennyi. Ugyanezt csináld fent is. Nem mindegy, hogy a gerenda a földön van, vagy a levegőben? Itt is ugyanakkora, mint fent. Itt nem estél le – ott miért is esnél?” Erre elszívtam egy cigit, s felmásztam. Mert igaza volt. Azóta nincs tériszonyom: na ennyi. Miért is lenne? De persze, az hogy nyugodtan sétálgatok magasban – és mindegy milyen magasban – a gerendákon, még nem lesz ipari alpinizmus. Ahhoz kell még két rakás trükk és technikai fogás, és valami… és még valami.

A trükköket és a fogásokat a filozófiával sajátítottam el. Descartes-tal és Arisztotelésszel. Vagyis azzal, hogy megfigyeltem a dolgokat, felbontottam kisebb elemekre, ezeket elemeztem, és megértettem a működését. Ez Descartes. Vagy Arisztotelésszel úgy, hogy megértettem a dolgok okát, célját, és akkor én is meg tudtam csinálni ezt vagy azt a cselt. Falusiasan úgy mondják, hogy „elloptam a szakmát”, amíg a mesterek dolgoztak. Még ők voltak meglepődve, hogy be tudom kötni magam, és tudok ezt-azt, amiről azt gondolták csak tanulva lehet megcsinálni. Lehetett ellesve is. De igazából ez sem elég a blokkok oldalán, tetején dolgozni. Kellett a motiváció és még valami.

A motiváció nagyon prózai. Éhes voltam, s nem volt pénzem, ebben a szakmában viszonylag jól fizetnek, s abból már jól lehet lakni.

Na, valami ilyesmi történt. Nem féltem a magasban, magabiztosan mozogtam, gyorsan eltanultam a cseleket és trükköket, és akartam enni, szóval kellett dolgozni. Aztán mikor második nap fent álltam egy 10 emeletes tetején, és onnan néztem le a városra, akkor megjött az a valami is. Iszonyú jó érzés lenézni a várost. Ha ugyanannyit fizetnének, mint a földön, akkor is inkább a magasban való munkát választanám: ezért az érzésért. Ez a valami, ugyanaz, ami miatt hülye emberek extrém sportokat űznek, vagy elmennek az idegen légióba, vagy éjszakai verekedésekbe keverik folyton magukat. Erre szokták mondani, hogy adrenalin. Erre mondanám azt, hogy egy frászt adrenalin. Bármikor szerzek egy fiola adrenalint, ha akarod be is adom neked, s mégsem lesz benne az a valami. (Sőt, valszeg nagyon szarul leszel, s még meg is halsz.) Vagy nagyon megijesztelek: hidd el, tele leszel adrenalinnal, de nem élveznéd. Nem lenne meg az érzés. Mert ebben valami szabadság-íz van, nem adrenalin. Überalles. Kérdezz meg egy igazi extrém sportolót. Vagy mittomén.

Végül természetesen zsákba raktuk a kavicsot, lett vagy 150 zsák, amit aztán kötéllel leeresztettünk a földre. Nem is érdekes, csak egy kicsit komplikáltabb technika, mint bekötni a cipőfűzőt, de lényegében: ugyanaz. Ami itt érdekes: hogy a fenébe kerül hét tonna kő egy tömbház tetejére? Amiről nem tudnak a lakók, se az adminisztrátor, se senki?

A problémát megoldottuk, most már lehet szigetelni. Ha nem lenne zsákokkal tele a tömbház előtt, akkor el is felejti mindenki. Mert felfoghatatlan. De én akkor sem felejtem el. Mert lusta vagyok, s sok-sok időt szánok magamnak csodálkozni. Ezen meg nagyon tudok csodálkozni.

Ugyanez a csoda volt akkor is, mikor a Retyezátban megmásztuk az egyik csúcsot, s felálltam a legmagasabban lévő szikladarabra. Persze, szép volt a táj, meg minden ilyesmi, de engem az ejtett bámulatba, hogy honnan van az a szikladarab? Minden kő, minden valami magasabbról esik le. Na de itt? Ez a tömb honnan esett le? Sehonnan. Alulról mászott fel, a föld rohadt-mély gyomrából. S most az fent legfelül. Na? Ez már el tud csodálkoztatni.

Azt is mondhatom, hogy a múlt héten megmásztam a Mont Everest legnagyobb csúcsát. Pedig csak egy blokktetőn dolgoztam, abban a dögmelegben. Csodálatos. Überalles.

Tehát itt van a rejtély. Hogy valakik, valamiért felraktak valahogyan hét tonna kavicsot egy blokk tetejére. Ez a tömbház a Györgyfalviban van. Mi meg egyenként, zsákokban eregettük lefele. Hárman dolgoztunk, a „mester” lentről, én meg még egy „amatőr” fent. Ez a csávó valami földméréssel foglalkozik, neki is csak „hobby” ez a munka, csak úgy „beugrott” mint én. S egyszer csak kellett pisiljen.

Elárulok valamit. Amikor munkások dolgoznak a blokktetőkön, nem mennek le egy Wc-re pisilni. Félrehúzódsz egy sarokba, s lepisiled a várost. Ha látnak, az sem baj. Egy tízemeletes tetejére ki figyel oda? S ha oda is figyel: mit láthat?

Mikor visszajött a pisilésből, lelkendezve mondta, hogy milyen szép péiszázs van. Ellátni egészen a BRD toronyépületéig, s azon megtörve a város képe látszik. Megnéztem magamnak. Tényleg nagyon vagány. Ritka az ilyen tájkép.

Na. Erről a tájképről szerettem volna mesélni neked. De ma már voltam egy másik kiállításon, s most nincs kedvem a művészetekhez.

Előadás helyett – helyzetjelentés

FENOMÉN, VÁGY, HATALOM

Pénteken – május 13-án – lesz egy kollokvium az egyetemen. Workshop. Konferanciaszerűség. Nem lesz feltétlenül tematikus, hiszen jóformán egy pestises- erdélyies- barátias kollegiális- társaság találkozója, ahol jóformán kutatási beszámolók lesznek előadva. De ezeket az emberkéket tematikusan mégis összekapcsolja a kontinentális vonal, a fenomenológia, a pszichoanalízis, a kritikai társadalomfilozófia. Majd biztos lesz plakát is a BBTE Magyar Filozófiai Intézet fészbukkján. (Ez a reklám helye: ott lesz Fifu és Ullmann is!)

Na. Valamiképp én is belelógok ebbe a társaságba, én is megígértem, hogy tartok egy előadást. A mesteris kutatásomról, a disszertációs témámról. Aztán történet valami, s visszaléptem. Szerintem, aki ismer, azt nem érte váratlanul, elég gyakran ezt csinálom, az utolsó pillanat utáni momentumban szabadkozok, s lelépek, kilépek.

Most viszont nem csak szabadkozni akarok, s a teljesen elfogadható kifogásaimon túl is – magyarázkodni akarok. Illetve: van rá magyarázat. Nem szeszélyből történt, bár azt is vállalnám. Valamit ebből elmesélek.

Kezdem a mesteris témámmal.

Az egész az alapképzős államvizsgámmal kezdődik. Az egyetemen végig rohadtul szerettem és élveztem a filozófiát, de nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért, meg egyáltalán: mi a filozófia?! Ez lett az akkori témám, Level 1. Kicsit Heideggeriesen vettem végig, eredmény volt, de csak az derült ki számomra, hogy a filozófia valami olyan amit ez ember művel. Heidi: a filozófia a jelenvalólét egyik kitüntetett létmódja. Úgy létezünk, hogy filozofálunk. Másképp fogalmazva: a filozófia az európai ember egyik alapvető tudatmódja. Úgy tudjuk európainak magunkat, hogy filozófiailag (is). Most sem tudom mi a filozófia, de ekkor az ember kezdett foglalkoztatni. Ez már a mesteris cucc, level 2.

Szóval: mi az ember? Há, de erre ne félj nem válaszolok direktbe, hiszen ez filozófia. Itt a kérdés a lényeg, nem a mellébeszélés, s nem a megmondom-a-tuttit. Tehát ez a kérdés, hogy „mi az ember?” már sokat elmond. Meg még sokat hozzá kell tegyek, hogy ebből kutatási hipotézis legyen – vagy egy tényleges filozófiai kérdés.

Én úgy veszem észre, hogy elég markánsan a „kontinentálisnak” nevezett vonalhoz tartozok – ez kb. annyit jelent, hogy szerintem a filozófia nem kell tudományos legyen, nem érdekel, sőt unom, hogy mit lehet megismerni csak a logikai-nyelvanalitikai tisztázásokkal. A kontinensen belül is két irányzatban érzem otthonosabbnak magam, a fenomenológiában és a hermeneutikában. Néha le kell

írjam magamnak a fontos különbségeiket, mert összefolynak. Nem hiába töltöttem annyi szép időt Heideggerrel. De ha Husserl vs. Gadamer, na akkor a kettő az kettő, s nem folyik össze semmi – de mégis összetartozik valahogy, én sem tudom hogy. Na. Tehát a kérdés, vagyis, hogy „mi az ember?” ebben a horiztonban bukkan fel: Nietzsche, Heidegger, Sloterdijk. Persze nem csak, elég sokan hozzászólnak még a témához. Viszont ha hermeneutika: akkor ennek van történetisége is.

A történet: a „mi a …?” típusú kérdés Platónnál kezdődik. Mi a szép, mi az igaz, stb. Ez a kérdés egy létezőre kérdez rá, és annak a lényegét akarja feltárni. Arisztotelésznél ez a lényeg a ouszia, a szubsztancia. A mi az ember akkor így néz ki: mi az ember nevű létező lényege? Az antik görögöknek erre két válaszuk is van: „zoón logon echon” és „zoón politikon”. Vagyis eszes élőlény (animal rationale) és társadalmi lény. Gondolkodik és közösségben élő lény. Ha meg ilyen, akkor nevelni lehet, ez görögül a phaideia, s ezt a fogalmat fordították latinul humanitas-nak és cultura-nak. Az ember fogalmának ez a görög jelentése később keveredik a zsidó-keresztény emberképpel. Ott az ember „ens creatum”, teremtett lény, aminek lényege, hogy „imago dei”, isten képe és hasonlatossága. Pál meg behoz egy felosztást, ami szerint az ember „szellem, lélek és test”. (Vicces, hogy ma mindig megfordítjuk a páli felsorolást: test, lélek, szellem… ) Ja, és az ember eredendően bűnös, ez is roppant érdekes-fontos.

Ennyit röviden az ember-fogalom történetének első állomásáról, amit általában görög-judeo-keresztény emberfogalomnak neveznek. A story második fázisa a reneszánsszal kezdődik és a felvilágosodásban éri el tetőpontját. Elég csak utalni a reneszánsz „humanizmus” kultuszára, de sokkal érdekesebb ami például Descartes-nál kibontakozik. Miközben a csávó elmeditálva keresi a biztos tudás alapját, rájön, hogy „cogito ergo sum”, meg satöbbi. Itt a fontos az, hogy a mellett, hogy az ember lényege a „cogito”, a gondolkodás – ez persze az animal rationale-ból tisztán levezethető – az ember szubjektummá lesz. Mert ego cogito… ergo ego sum! Na jó. Megvan az ember lényege, hogy gondolkodó szubjektum, erre fel lehet építeni a biztos tudást, s hajrá beindulhat a modern értelemben vett tudomány építkezése. Vagy megismerő szubjektum, s van megismerhető objektum. S van matek. Ha ez a három megvan, akkor kész a természettudomány. Ez a szál most nem is érdekes. De az ár igen, hogy ebből a cuccból mit csinálnak Kanték. Nem csak Kant, hanem a felvilágosodás. Mert ez rendkívül fontos mozzanat: megszületik az „emberiség” fogalma. A szubjektum-objektum tovább bogozódik, a test-lélek dettó, s valahogy kialakul a nagy kalamajkából az ember autonómiája, az ember méltósága, az ember szabadsága, s tot ce trebe. Humanizmus. Képzés. Egyetem. Műveltség. Tudomány. Fejlődés. Egyetemes emberi jogok. Nemzetállam. És de Sade márki. És Charles Darwin az evolúcióval. Kiderül, hogy az embernek van teste, szexualitása, és állat. De ez nem fontos, mert ígyis-úgyis animal rationale – eszes állat. 

Na ezt nagyon összecsaptam, mert már ennyiből is lehet írni egy 1000 oldalas könyvet, és sokminden nem is így van. De ez az egész nekem csak annyira kellett a kutatás során, hogy elérkezzek a kiindulóponthoz, és egy tézishez. A kiindulópont az, amikor Nietzsche kijelenti, bejelenti, megjelenti, hogy „Isten meghalt”. Mert ez egy rohadt nagy fordulópont. Mert ha Isten halott, akkor a metafizika halott, és a metafizikailag megalapozott humanista ember – ugyancsak halott. És állunk meztelenül a földön, s pucéran szétnézünk, s nem tudjuk, mi a fene vagyunk. Olvass Dosztojeszkijt, erről ő írt elég szépeket, s okosakat. Vagy gondolj a holokausztra – az is arról szól, hogy Isten, metafizika, ember – nincs többé. S nem is lehetséges. Na, de akkor mi van? WTF? Ez a „WTF?” a mesteris kutatás alapkérdése.

Ebből egy nagyon vérszegény és csámpás hipotézisem lett – lehet ez az apróságon múlik az egész még-meg-nem-írt dolgozat. Sokféleképpen megfogalmaztam már, valami olyasmi, hogy „az emberről zajló diskurzus meghatározza, hogy miként gondolható el az ember”. Én mondtam, hogy csámpás. Aztán cseleztem egyet, és megfordítottam: „az, hogy miként gondolható el az ember, meghatározza az emberről zajló diskurzust”. Ha most azt gondolod, hogy ez egy üres semmiség, akkor egy picit segítek: volt idő, amikor az emberről zajló diskurzusban a négerek nem fértek bele: ezért ők csak mint állatok voltak elgondolhatóak, tehát max. rabszolgák lehettek. Olyan milliós nagyságrendben haltak bele ebbe, hogy az felfoghatatlan. Más példa az indiánok kinyuvasztása amerikában, más az a sok népírtás, etnikai tisztogatás, a holokauszt, stb. Mert az egész halálipar (és életipar), emberipar ezen az apróságon múlik: mi történik az emberről zajló diskurzusban, és hogyan gondolható el az ember. Aktuális példa: ezek „az iszlámok, a migráncsok” – emberek vagy sem? Sok minden múlik azon, hogy mit gondolunk erről. Meg ott van az egész mostani „prekariátus” probléma (azok, akik kívül kerültek a társadalomból), meg a párhuzamos társadalmak (gettók, polgárok, nagymenő bűnözők, politikai bláblák). Ezek mind abból nőttek ki, hogy mit jelent az ember. Illetve pontosítva: hogy nem tudjuk mi az ember. Még jobban pontosítva: hogy nem létezik olyan, hogy „ember”. Na.

Mindez nem valamiféle végkövetkeztetése a dolognak. Ez a kiindulópont. S ez is nagyon sarkítottan, de most nem dolgozatot írok. De legalább értheted, hogy hol kezdődik az a kérdés, hogy „mi az ember?”. Ott, hogy az nincs. Ott, hogy halomragyilkoljuk egymást. Ott, hogy kapitalizmus van. Vagy – szerintem – már az sincs (most a lehető legeslegkomolyabban: van olyan aki tényleg azt hiszi, hogy a pénz, a tőke, vagy a gazdaság bármilyen szempontból is meghatározó?! nemá’.)

Innen kezdődik a móka. Nietzsche: „Isten halott”, „Übermensch”, antimetafizika. Heidegger:  jelenvalólét, „Ember”, antihumanizmus, világban-benne-lét, hangoltság. Mittoménmi. Techné. Sloterdijk: antropotechnika. Foucault és Agamben: biopolitika. Ez már marhaság, mert nincs is politika.

Vagy más irányok: humanizmus, humanizmuskritika, antihumanizmus, radikális humanizmus, radikális antihumanizmus, transzhumanizmus, poszthumanizmus. Ja, és radikális animalizmus. Meg a bestiák. És az állatok?

Szóval erről, ezekről szólt volna az előadásom, ha vállalom. Éppen Heidegger poszthumanizmusával kötekedtem, hogy ok, nincs ember, illetve van, de idézőjelben és áthúzva, max így: „ember”. Mert ez a fogalom egy judeo- görög- keresztény teológiai-filozófiai izé, ami marhaság. Ezzel egyet is értek, tényleg marhaság. Heidi akkor azt mondja, hogy akkor az a lény, aki „mi magunk vagyunk” (magyarán a „ember”) egy olyan létező, aki létében jelen van, és úgy létezik, hogy a létére megy ki a játék. Úgy nevezi meg, hogy „jelenvalólét”. Na jó, így fordították magyarra, meg úgy is, hogy „ittlét”. Úgy nevezi meg, hogy „Dasein”. Erről a jelenvalólétről, aki „mi magunk vagyunk”, elég sokmindent elmond (hivatkozás jee: Heidegger: Lét és idő). Ez így rendben is van. Aztán a csávó bevallja, hogy ő nem humanista, mert a humanizmus baromság. Alábecsüli és metafizikailag megizéli ezt a létezőt ami „mi magunk vagyunk”. Ez is rendben van, ezt is nyugodtan el lehet fogadni: vesszen a nyálas-üres humanizmus, éljen a jelenvalólét. Éljen az ami „mi magunk vagyunk”. De Sloterdijk néhány esetben feltesz egy-két érzékeny kérdést (Peter Sloterdijk: Az emberpark szabályai), és felpiszkálja az állatiság témáját. Mióta Dasein a Dasein? Hogyan vált azzá? Meg ilyesmi.

Heideggernek van erre is valamiféle magyarázkodása. Igaz, hogy a Lét és időben kicsit leegyszerűsít mindent vagy jelenvalólét vagy dolog, cucc (kéznéllévő, ill. kézhezálló). De akkor vagyunk mi a „ember”-ek és minden más egyéb. Egy kutya, egy szúnyog, egy kő, és kalapács, és minden más egykutya. (igazából nem, mert van különbség na, de a jelenvalóléthez képest az semmit sem ér). De Heidi is tudja, hogy itt ez így nem stimmel. Ezért egyszer tart egy előadássorozatot, ahol legyőzi az unalmat, és ráhangolít a metafizikára. (Heidegger: A metafizika alapfogalmai). Ott a világot elemezgetve mint a metafizika egyik alapfogalmát, eljut ehhez a problémához s feldob három tételt. Egy: A kő világtalan. Kettő: Az állat világszegény. Három: Az ember világképző. Na szép. Nagyon belemászik a biológiába, s több mint 100 oldalon próbálja megérteni az állatot. De vagy nagyon nem értettem, vagy mégis megmarad valami ami: nem stimmel. Értem, hogy miért nem vagyunk állatok, értem az állatok miért nem jelenvalólétek, értem, hogy a kövek hagyjuk, de… nem stimmel ez. Éppen ezen merengtem, éppen ezt a szálat kellett bekötni az előadásba, amikor meghívtak egy esküvőre, meg amúgy is május van.

Még van egy másik érdekes szál, az az, hogy az „ember” nyelv és test. De ez kicsit más téma, most nem mászok bele.

Tehát tele vagyok ezekkel a gondolatokkal, elmegyek egy májusi esküvőre, megiszok egy szép adag házi pálinkát, józanódásképp másnak paradicsomot palántálok a kertemben, ültetek két almacsemetét, uborkát vetek… és arra döbbenek rá, hogy ez így totál kínos. Mert ez az egész egy betokosodott diskurzus, aminek semmi értelme nincs. Ezen gondolkodok még négy napig, s megírom a szervezőknek, hogy szevassz, én nem adok elő. Mi lett?

(Apropó, nem lett plakát, FB-event lett, és van neki címe is: FENOMÉN, VÁGY, HATALOM. II. (Poszt)fenomenológiai worshop)

Diskurzus vs. valóság lett. Mi a valóság? lett. De nem úgy, hogy most utána olvasok s leírom, hogy ez meg ez a valóság. Hanem az a nyers valóság. Mondok egy példát. Ott van a fenomenológia, ami szuperül leír egy valóságot. Elszállt, hogy mennyire vagányság a fenomenológia, tényleg. Igaz, rohadt-nehéz, de tiszta a priori élvezet. Nade: amikor kapsz egy jó nagy pofont, az kicsit más. Az már nem épp fenoménként adódik számodra, hanem rohadt-direktbe. Hermeneutika. Az is csupa csel, meg élvezkedés, érelmezés, megértés, alkalmazás, körkörösség, maga a csoda. És tényleg az. Nade: amikor kapsz egy jó nagy pofont, akkor mind értelmezhetsz, mind jöhet a megértés, meg a horizontösszeolvadás.

Nem arról van szó, hogy ez most mind mehet a francba. Amit Husserl, Heidi, Gadamer csinált: az le a kalappal. De amit mi csinálunk? Élősködünk a szövegeken, csupa gumi és műanyag vagyunk. Mi nem filozófiát művelünk, mi diskurzust csinálunk. Szövegekből-szövegeket. De nem valóságot. Vissza a tapasztalathoz. Vissza a világhoz. Vissza önmagunkhoz. S kezdődik elölről: ok, ez így nem filozófia, nem valóság, nem tapasztalat, csak műanyag, de akkor mi a filozófia? Mi a valóság? Mi a világ?

Ki/mi vagyok én? És te?

Na de ide ehhez már filozófia kellene, nem mismásolás, az meg éppen nincs. Meg kellene végre csinálni. Agyon kell olvassam magam, hogy legyen amit elfelejtsek, aztán mindent újrakezdeni.

Addig maradok csak egy test, csak egy nyelv, és még valami izé. Össze tudunk bújni, tudunk beszélgetni, kávézni, s aztán lesz valami.

S most nekifogok Schelernek, hogy megint háborogjak magamban a Szellemen, a Személyen, és Istenen. Meg az állatokon. Holnap meg megyek a kertbe, majd legeltetem a bárányokat. S traktorozok jókat, miközben tudom, hogy nem tudom.