Jegyzet, valami lázadáshoz

A legutóbbi szövegelésemben olyanokat írtam, hogy valami nem stimmel a filozófiával, mert csak diskurzus, szövegtermelés, de nem tud eljutni a valósághoz. Persze, attól a (poszt)fenomenológiai workshop jó volt, írtam is róla egy beszámolót, de nem lett olyan, hogy ebben a szűk nyilvánosságban is közzé lehessen tenni. Ezt a szálat akarom most tovább vinni.

De most hirtelen eszembe jutott, hogy te ezt miért is olvasnád el. Na, s ide kellene egy kis reflektálás, hogy ki is vagy te, meg „te” a többi olvasó. Igazából csak három dolgot mondanék. Egy: számomra is meglepő, de egyre többen olvassák ezt a blogot. Kettő: ez nekem hízelgő, mégis figyelmen kívül hagyom, vagyis ezentúl is direkt neked írok.  Mert neked tudok személyesen mesélni, már tízedikes korom óta, pedig akkor még nem is ismertük egymást. Mi is volt a harmadik? Elfelejtettem, bocs.

Akkor meg vissza a témámhoz. Ez pedig a sok mellébeszélés, ami nem tud valósággá válni, nem tud tapasztalattá alakulni, nem tud megérinteni csak nagyon keveseket. Mert például engem érint (így meg úgy), de tudom rólad, hogy nem szereted, s hidegen hagynak ezek az unalmas, merev okoskodások. Egyszerűen: téged a filozófia nem hoz lázba. (S felőlem ez rendben is van.) A valóság elől te sem tudsz kitérni, nó, meg azért talán érdekel, hogy mi történik velem. Velem meg a következők történtek.

A konferencia szünetében cigiztünk az egyetem előtt. Még vagy már, de persze álmos voltam, éjjel nem aludtam, ittam a kávét. Keserű volt! Képzelheted milyen pofákat vágtam tőle: ki nem állhatom a keserű kávét. Amikor ez a keserűség kezdett felszívódni bennem, eszembe jutott, hogy jó lenne enni. De az tudod, hülyeség szerintem, ez a gondolat „mit sem ér. Felötlik s eldobom.” Akkor figyeltem fel, hogy Sajó valakinek valami érdekeset magyaráz.  (Hogy ki az a Sajó? Emlékszel egyszer írtam róla, né itt.)

Igazából nem is igaz. Nem arra figyeltem fel, hogy mit magyaráz, mert az elég zagyvaság volt. Arról beszélt, hogy vannak valami fiatal csávók, akik arról beszélnek, hogy a világ létezett már a dinók korában is. Igazából csak ennyi volt, ez a kijelentés volt az, ami belém ragadt: „Nem figyeltem, de valami olyasmi volt az előadásában, hogy a világ létezett már a dinoszauruszok korában is”. Ezt a mondatot kaptam el Sajótól. Azt hiszem ami felkeltette a figyelmem, az a hangsúly, a hangszín, ahogy ezekről a fiatal filozófusokról beszélt. Tudod, mindig próbálok figyelni a hangokra, annak rezdülésére, arányára, színére, fonákjára. Ezt a telefonnak köszönhetem.

Mert tudod, mikor valaki hív a mobilon, akkor a pillanatban el sem lehet képzelni, hogy éppen hol van, éppen mit csinál az illető. S mivel mindenki hazudik, az első mondatok hanghordozására kell maximálisan összpontosítani. Ezért lehetnek a telefonon olyan beszélgetések, mint „hogy vagy? – Jól. – És mi a baj?”. Szemtől szembe mindig lehet hazudni. A telefonban a hang elárul. Ezért nem szeretem a telefont.  (Persze, ezt úgy is elmesélhetném, hogy mindig zenész volt a lakótársam, vagyis 14 éves koromtól mostanig, fix 14 évig. S rám ragadt a zenészi fülelés.) Na de mindegy.

Mi volt Sajó hangjában? Fogalmam sincs, mittudomén, ezen nem is gondolkodtam, nem is érdekes. Meg amúgy is, lejárt a szünet, s mentünk vissza a terembe, folytatni az okoskodást. De a lépcsőn még odasomfordáltam Sajó mellé (látszólag éppen oda sodródtam), s megkérdeztem, hogy hívták azt az előadót, aki a dinós világról tartott előadást. Gabriel Markus. Megjegyeztem. Annyira, hogy le sem írtam.

Na. De aztán itthon egyik éjszakán eszembe jutott. Dinó és Gabriel Markus – beírtam a keresőbe. Az első értelmes (a wiki nem érdekelt) találat egy nemrég megjelent könyvének az ismertetője volt. A könyv címe: Miért nem létezik a világ, és unikornisok igen? Elragadó. Van róla egy TEDx-es videó, ha érdekel nézd meg – engem nem érdekelt, nem néztem meg.  De jó nyomon voltam, ezt tudtam. Tovább kerestem. Aztán megtaláltam azt, ami igazolta Sajó hangját. Itt valami történik. Úgy nevezik, hogy „New Realism”, és egy Maurizio Ferraris nevű olasz csóka írt hozzá Manifesto-t.

Persze, csalódtam az egészben.

Ezek is hülyék, ezek is osztják az észt, be vannak skatulyázódva a saját diskurzusukba. Sőt, annyira marhák, hogy a skatulyázást, a felcímkézést önként elvégzik maguk. Nem értem ezt miért csinálják. De talán ez nem is fontos, meg nem hiszem, hogy ez téged érdekelne.

Viszont mégis van benne valami. Abból indul ki ez a banda, hogy hagyjuk már a diskurzusokat, és térjünk vissza a valóságba. Új realizmus – innen származik a skatulyájuk. S bár most már a több éjszakán kitartó lelkesedésem elpárolgott, elszállt az olvasásban, s lassan szinte azt mondanám, hogy azért ez egy „kecskeőz”, egy fából vaskarika, valamiért érdekesek. Például ez az olasz csóka, Maurizio Ferraris (csak azért írom le még egyszer a nevét, mert olyan vicces, dallamos, képzeld el egy szappanoperába, hogy Maria della Compostella meglátja s felkiállt szerelmesen: Maurició! Ferraris!... ) szóval FeRRaRRRis-nak van egy érdekes másik könyve, a „Where are you?”, ami az alcímtől vált érdekessé: An Ontology of the Cell Phone. A mobiltelefon ontológiája, vagyis hogyan létezik a mobil, mi az mint izé. Érdekes. (Köszönöm B. Andrisnak azt a linket.)

És igen, mikor a hangsúlyról meséltem, akkor már ehhez kapcsolódtam. Persze, ez az egész cucc, hogy a mobilon maximálisan a hanghordozásra kell figyelni, azt én találtam ki, hogy szembemenjek vele: a könyve ugyanis a szövegekről szól, a szövegelésről, s kicsit pofán vágja Derridát.

Na. Kezdek megint túl sokat mesélni feleslegesen.

Még annyi, hogy ebből mi szűrődött le. Az első, hogy nem vagyok annyira hülye, nem vagyok egyedül, aki szerint abba kellene hagyni ezt a diskurzust. Többen is vannak akik már unják a műanyag filozófiát. Ennek örvendek. A második, hogy azért ezekre is ráférne egy nagy adag kritika, mert sokszor csak össze-vissza írnak. Azért eszembe jutott, hogy erről a kis kutatásomról tarthatnék egy 127-es „kutatói szemináriumot”, halássam másoknak mi a véleményük erről. A harmadik következtetés meg az, hogy ezen a szálon nem kellene megálljak.

Be kellene fejezzek egy szöveget a „komolyságról”, mert annyira komolytalan vagyok, hogy azt már érdemes tematizálni, aztán mesélek a zombikról. Meg a show bizniszről.

A negyedik következtetésem már-már banális: ismét újra kell olvassak egy Király könyvet. Meg egy kis Heidit, egy kis Gadamert, meg Kantot, Arisztotelészt, de főleg Hegelt, ó, s még mennyi mindent. Hosszú lesz a nyár.

Szóval végül is nem történt semmi. Csak eltelt egy hónap. S megint, s még mindig haza kellene menjek, már nagyon elburjányosodott a kertem, s nem kellene tovább hanyagolni. Köszönet az esőnek, hogy annyit esett, hogy időt hagyott léháskodni. Közben fogytam egy-két kilót. Ma kicserélem a konyhában a lefolyót, még bemegyek az egyetemre, még éjszakázok egyet, elolvasom Jean-Luc Marion Az erotikus fenomén-jét aztán…. Zombik. 

Megvan a doktori témám, ha odajutok. 

Scriptophobia

barátsággal A. T.-nek.

A filozófia nevű izé, tudod, a vidékünkön jóformán csak szövegekben lapul. Ebből elég sok minden következik. Például az, hogy rohadtúl túlbecsüljük az írást. S tesszük ezt kétféle módon: egyrészt túlbecsüljük a textust, a szöveget – mintha minden szöveg Szentírás lenne, még magyarázni se merjük, nehogy kitörölni vele; másrészt meg mindenki író akar lenni. Vagy még rosszabb: az, író. Ahogy valaki mondta: az Insomnia tele van elcseszett írókkal és költőkkel. Azt hiszem ez a legékesebb jele annak, hogy ez tényleg vidék. Radomir Konstantinovič – egy másik régióban – így kezdi a könyvét: „Tapasztalatvilágunk provinciális.”

De ezzel már nem csak Kolozsvárról, meg az Insomniáról beszélek. Mert látod, ez a csávó Jugoszláviában írta meg „A vidék filozófiája” című könyvét. S könnyen lehet, hogy amire oly büszkék vagyunk, hogy nekünk, magyaroknak mennyi sok könnyvásárunk van, meg főleg, hogy mennyi nagy írója van a magyar nyelvterületnek… az csak egy tünet. Azért lehetünk büszkék az irodalmunkra, mert rohadtúl vidék vagyunk, s itt a kultúra, a mittoménmi, csak szöveg. Csak textus. Csak könyv. S egy rakás író.

Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ha már provincia, akkor legalább irodalom van. És komolyan: irodalmunk tényleg van, s tényleg jó. Az Insomniában persze szokott lenni egy rakás elcseszett író-költő, de azért ott is: van aki tényleg az. Akkor miről beszélek?... kicsit hiányoznak a farizeusok ebből a történetből.

A farizeus. Az áruló, a jézusölő írástudó, a szent szövegeket magyarázó, félreolvasó. A scriba. A pap, aki a szövegből prédikál, a bíró, aki ítél, a tanító, aki nevel, a törvények értője, szóval az írástudó: aki tud is, nemcsak ír. A görög kultúrában ez az áruló, aki ismeri a szentséget, és néha szolgálja, néha gyalázza, éli is, meg formálja is, ír is, meg nem is, ez a filozófus. De nem borul le a szöveg szentsége előtt; de nem is akar non-stop íróvá válni. Ő csak szereti Szofit, a bölcsességet, ezt a jó csajt. Szereti, de nem szerelmes vakon. Philo. Ami néha érosz.

De mi nem vagyunk se zsidók, se görögök. Keresztények vagyunk, vagy azok se. Nálunk egyszerre lenne szükség a farizeusra és a filozófusra. Nietzsche tudott valamit, amikor Antikrisztussá vált, s akkor is igaza volt, amikor azt mondta, hogy ő kikéri magának, nem filozófus, hanem filológus. „Drákói törvény az írók ellen.” – ugye?...

A filozófia nevű izé a provinciában csak szövegekben van. Ezért lehet az a nagy kapkodás, hogy publikálni kell. Ezért van az, hogy nekünk két filozófiai folyóiratunk kell legyen: Kellék és Többlet. De ott van még a Korunk, az Erdélyi Múzeum, s még jópár cucc, ahol publikálni lehet – tehát – kell. Kell nekünk egy blog (két nem-működő mellé). Minden eseményről, minden mozzanatról írjunk. Mert az szöveg, s nekünk szöveg kell. Európa a könyv kultúrája, a Szent Szöveg, a Könyvek Könyvének a megtestesítője. Amiről nincs textus: az nem is reális. Ha nincs publikációd (versed, novellád), nem is létezel. A valóság alapelve: „Írok, tehát vagyok.” Nesze Szókratész. Nesze nektek cinikusok.

Persze ekkora hagyomány súlya alatt félelmetes lehet élni. Jó nagy a tét, he? „Inkább cseszd el az életed, mint a szöveget.” Találó mondás.

Nem akarok már írni, mert már nem félek tőle. Nekem már nem muszáj. Én olvasni szeretek. Hazamegyek, elvetem a kukoricát, kapálok, teszek-veszek, s olvasgatok. S ha nem tetszik valamelyik szöveg: kijavítom. Átírom. Leszarom.

Így adj nekem kölcsön könyvet. Én szeretem a könyveket. De nem vagyok szerelmes.

S ezentúl is azt írok amit akarok, s nem amit kell.

(Vagy csak jár a szám, persze, mert unatkozok vagy mert élvezek beszélni...)

csodás döbbenetes kezdetek

Parászka Boróka: "Kérlek ne mondjátok el a véleményeteket a menekültkérdésről. Ne akarjátok megoldani. Ne nevezzétek meg a bűnösöket. Csak azt meséljétek el nekem, kérlek, hogy hogy dolgozzátok fel a halálos áldozatokról szóló híreket és képeket. Kinek mi a módszere? Rá se kattint? Vagy rákattint, és megy tovább? Vagy jól megnézi és küzd a megrendüléssel, iszonnyal, pánikkal, kényelmetlenség érzettel? Vagy megnézi és nem küzd?"

Na. Ezt a kérdést tette közzé Boróka a FBn, 2016 február 8-án – legyen dokumentumszerű. Azóta két nap telt el, s azóta két napja visszhangzik bennem a kérdése. Azt hiszem szeretek mesélni, s nagyon kínzó tud lenni, ha nincs miről. Ez viszont egy másik szélsőség, amikor van miről, de… erről hogy a francba meséljek? Úgy, hogy délután berúgok, éjjel olvasok, jegyzetelek, hajnalban nekifogok írni. Így.

Ugyancsak Boróka készített egy interjút Vajda Mihállyal, onnan fogom kezdeni. Most nem fogok idézni, meg ilyesmi, ott a link, hagyjuk a tanulmányosságot. Vajda Mihály (sokakkal összhangban) azt mondja, hogy a „filozófia”, ez az izé, beállítódás, vagy attitűd, vagy mi, olyan személyes dolog, mármint rohadtul személyes, és egy alapélményből épül ki, s így tovább. Ajánlom az interjút.

Szóval, ha valamiféle filozófiai alapélményt keresek az életemben, akkor azt nem kell sokat keressem: elég sokszor elmeséltem már sok mindenkinek. Igazából ezt az alapélményt három szóval – fogalommal – tudnám a legjobban összefoglalni: kereszténység, Auschwitz, sztoicizmus.

Keresztény családban nevelődtem fel. Á, ez így kevés, hiszen ki nem? De én tényleg keresztény családban, ami nem azt jelenti, hogy katolikus, református, vagy bármiféle vallásúak voltak a szüleim. A szüleim nem voltak vallásosak, bár sokáig azt hittem, de aztán találkoztam a vallással is – vallásórán. Az egész ott kezdődött, hogy anyumnak fiatalkorában bekattant, hogy ír egy jó sci-fit a bibliából, ehhez meg el kellett olvassa. Elolvasta. De mivel elég sokmindent nem értett, elolvasta még egyszer. Ettől sem lett sokkal okosabb, de már nem akart sci-fit írni. Ma úgy mondanám, hogy megérintette a Biblia. Keresett valakit, aki el tudja magyarázni neki a sok értetlenséget, így találta meg a városka baptista lelkészét. „Megtért” attól, amit megértett, sőt apum is, bár neki startból affinitása volt a hithez: tatám református lelkész. A szüleim annyira „megtértek”, hogy aztán amikor valami nem-biblikusra bukkantak a baptista gyülekezetbe, akkor továbbléptek egy valóban radikális neoprotestáns közösségbe. A legkönnyebb itt valami szektára gondolni, de mint általában a könnyű dolgok, az is marhaság lehet. Úgy képzeld el gyermekkorom légkörét, hogy tényleg közösség, tényleg nem vallásos, tényleg aktív hitélet (cigánymisszió, stb.), s nem mondta meg senki, hogy „hogy kell élni, mit kell igaznak tartani”, hanem az Bibliatanulmányozást, értelmezést, sok-sok beszélgetést és imádkozást, kérdezést és válaszkeresést, meg ilyesmit jelentett. Megjegyzem: az alapmodell az őskeresztény közösség volt, s ez felbukkan Heidegger korai munkáiban is, de még Zizek is így képzelődik az ideális kommunista közösségről, a hitélet meg egész Kirkegaardi, a Bibliához való viszony hermeneutikai volt, meg ilyesmi. S én ezt mind megéltem. Ebbe mi gyerekek is be voltunk vonva, a neveltetésünk szerves, elidegeníthetetlen része volt. Hogy is mondjam: csodálatos volt, úgy emlékszem. Persze, volt benne egy rakás olyan dolog is, amit saját fejjel már elítélnék, de akkor csodaként éltem meg: s az is volt. A kereszténység maga volt a csoda. Ám a nagy csoda közepette volt nekem egy kérdésem, - s ez rohadtul meghatározó volt – amire senki nem adott értelmes választ: Isten miért teremtett, úgy egyáltalán?... Erre nem kaptam választ.

Hogy mit keres itt Auschwitz?  Két dologra még ki kell térnem, s máris odajutok. Az egyik, hogy a szüleim úgy gondolták, hogy mivel mi egy keresztény család vagyunk nincs szükségünk újságra, tévére, rádióra, karácsonyfára, így ezeknek semmi szerepük nem volt a gyermekkoromban. Szerintük ott úgyis csak az állami propaganda folyik, vagy valami lázas világiság – s mivel a nyolcvanas évek végéről, kilencvenes évek elejéről van szó, ebben nagyjából igazuk is volt. Utólag is hálás vagyok, hogy nagyjából médiamentes volt életem első 14 éve. Nem maradtam le semmiről, sőt. Nem volt tévé, rádió, újság, de könyv az rengeteg, s azt olvastunk, amit akartunk. Nagyon szerettem olvasni. Jules Verne, Karl May, Rejtő Jenő, Móricz, Mikszáth, s ezek. Ez az egyik dolog. A másik a szüleim „zsidókultusza”. Mint igaz keresztények, valahogy felnéztek a zsidó népre, mint „Isten kiválasztott népére”, és nagyon tudatosan kezelték, hogy Jézus is, az ő megváltójuk, és mindenük is egy zsidó volt, már abban az értelemben, hogy a zsidó kultúrában élt. Ha meg akarjuk érteni a Bibliát, ismerni kell a zsidó hagyományt. De elég kritikátlanul viszonyultak ehhez, minden, ami zsidó, az szinte eleve garancia volt, hogy helyes, jó, korrekt. Valami ilyesmi volt az a „zsidókultusz”. S persze, én is csodáltam ezt az ügyes, intelligens népet, s próbáltam megérteni, hogy mitől mások, mint mi.

Aztán jött a kiábrándulás és Auschwitz. Ez nem is igaz. Nem volt semmi kiábrándulás, ha az valami hirtelen, döbbenetes, radikális csalódást feltételez. Csak egyre jobban idegesített az „Isten miért teremtett egyáltalán?” kérdés választalansága, bentlakásos iskolába kerültem, nőtt a távolság a keresztény közösségtől, izolálódtam a szüleimtől, felfedeztem a világot, elkezdtem szépirodalmat olvasni, megismertem a művészettörténetet (köszönöm Bordi Gézának), és az irodalmat (hála Kozma Editnek), megszerettem a Adyt, Radnótit, Kosztolányit, meg József Attilát, kezembe akadt egy-két filozófia könyv is, s telt az idő.  Aztán valaki a keresztény közösségből megkérdezte, hogy nem akarok én is „megtérni” (ugye, nincs gyermekkori keresztség, majd ha felnősz, eldöntöd), én meg hümmögtem, ő nem értette. Akkor rákérdezett direktbe, hogy „nem hiszed, hogy Jézus meghalt a te bűneidért (is) a kereszten?” én meg szinte szemberöhögtem. Persze, hogy nem hittem… engem max az érdekelt, hogy miért létezek, a kereszténység meg ad is választ, de mégsem, mert Isten egyáltalán miért teremtett, erre azzal jön, hogy „Jézus meghalt személyesen értem.” Na. Valami ilyesmi volt a kiábrándulásom. De akkor tudatosult, hogy a kereszténységemnek annyi: nem hiszek. Közben felfedeztem lassacskán a sztoikusaimat… Nagyjából ezzel egy időben történt Auschwitz is. Hiszen szeretek olvasni, és meg kell ismerni a zsidókat, elkerülhetetlen volt. Na, az döbbenetes volt, amikor felfogtam, hogy Rejtő Jenő hogy halt meg, nó meg Radnóti milyen körülmények között írta kedvelt verseimet. Nem volt mit kezdjek a holokauszttal. Elolvastam Nyiszli Miklós: Orvos voltam Auschwitzban-t, de lefagytam tőle. Akkoriban jelent meg a Sorstalanság a Magvetőnél kemény kötésben, megvettem, elolvastam, letettem, bambultam. Elmentem egy internetklubba, s rákerestem: Auschwitz. Holokauszt. Képek. Éppen volt valami kirándulás, éppen oda, de nem mentem – elment a húgom. De ő egy múzeumról mesélt. Összefoglalva: WTF?!

Többet nem foglalkoztatott azóta egyszer sem a téma, mint holokauszt. Azzal nincs mit kezdeni. Egyre inkább elkezdtem Epiktétosszal, Marcus Aureliusszal, Senecaval foglalkozni. Szükségem is volt rá, mert akkor már nem hittem. Sztocizmus. Auschwitzből meg egy jó érvem lett a boldogságra: „bármilyen helyzetben legyek is, okom van boldognak és elégedettnek lenni, mert mi emberek csináltunk egy olyant, hogy Auschwitz – és ha a pokolban vagyok is, nem ott vagyok”. Ha rossz kedvem lett, akkor arra gondoltam, hogy sztoikuss, ha még rosszabb, akkor „Auschwitz” – és ahhoz képest minden rendben van.

Aztán persze, a dolgok bonyolódni vágytak, az egzisztenciális problémák elkezdtek piszkálni, szobrászatból kezdtem jó lenni, a szüleim már piszkáltak a keresztény jelenlétükkel (a cigi: bűn), én meg leléptem, világgá mentem, boldogan és elégedetten, aztán azt mondtam, hogy nem lehet tudni Isten miért teremtett, de már nem is fontos, és ép ésszel, megfontoltan, boldogan és elégedetten öngyilkos lettem. Hagyjon engem a világ békén. Aztán egy évre rá beiratkoztam filozófia egyetemre.

Visszatérve a Boróka kérdésére. „Csak azt meséljétek el nekem, kérlek, hogy hogy dolgozzátok fel a halálos áldozatokról szóló híreket és képeket. Kinek mi a módszere? Rá se kattint? Vagy rákattint, és megy tovább? Vagy jól megnézi és küzd a megrendüléssel, iszonnyal, pánikkal, kényelmetlenség érzettel? Vagy megnézi és nem küzd?”

Nem dolgozom fel. Van amikor rákattintok, van amikor nem. Van amikor elolvasom, van amikor nem. Nem rendülök meg, nem iszonyodok, nem félek. A képek láttán eszembe jut egy rakás dolog, olyasmi, mint „média”, Susan Sontag: A szenvedés képei, rossz a kompozíció, itt majd’ pózol a holttest, ez manipulatív, ez direkt az érzelmekre hat, nocsak, egy objektív kép, egy hatásvadász, ez szenzáció. Nem tudnak meghatni. Nem tudnak megdöbbenteni.

Esetleg eszembe jut Jaspersnek az a mondata, hogy „többé nem bízunk a humanizmusban. De szeretjük őt, s mindent megtennénk, hogy megőrizzük”, s azt gondolom, hogy ez baromság, a humanizmust nem lehet megőrizni, lehet nem is kell, valaki gondoljon már valami „igazabbat”. Humanizmusból sokszorosan megbuktunk. Ebből a diskurzusból szemlesütve kisétáltunk.

Kell valami új nyelv. És szerénység, és visszafogottság. Úgy látszik még mindig nem ismerjük az embert. Legyünk óvatosak. Meg kellene tanuljunk gondolkodni. Küzdeni a gondolkodásban. És ez nagyon fontos és sűrgős, mert minden nap több a halott. Nemtudom.

Nemtudom. Ez küzdés? Nem tudom. Talán. Azt hiszem a filozófia nem oldja meg az ilyesmit. Nem is az a feladata. De az ilyesmik képesek felébreszteni valami olyant, ami talán majd filozófia lehet. Rosszul fogalmaztam. Az ilyesmitől valami mindig felébred bennünk – ha akarjuk, ha nem. Ami filozófiaféle lesz. Mert tudjuk, hogy nem tudjuk.Valami elkezdődik, mert másként nem lehet.

És ha mindezt nem tudom, akkor is jó, hogy Boróka feltesz ilyen kérdéseket. Én köszönöm. 

  - arra gondolok, hogy Camille Saint-Saens nagyon naiv volt, amikor a haláltáncot írta.