Előadás helyett – helyzetjelentés

FENOMÉN, VÁGY, HATALOM

Pénteken – május 13-án – lesz egy kollokvium az egyetemen. Workshop. Konferanciaszerűség. Nem lesz feltétlenül tematikus, hiszen jóformán egy pestises- erdélyies- barátias kollegiális- társaság találkozója, ahol jóformán kutatási beszámolók lesznek előadva. De ezeket az emberkéket tematikusan mégis összekapcsolja a kontinentális vonal, a fenomenológia, a pszichoanalízis, a kritikai társadalomfilozófia. Majd biztos lesz plakát is a BBTE Magyar Filozófiai Intézet fészbukkján. (Ez a reklám helye: ott lesz Fifu és Ullmann is!)

Na. Valamiképp én is belelógok ebbe a társaságba, én is megígértem, hogy tartok egy előadást. A mesteris kutatásomról, a disszertációs témámról. Aztán történet valami, s visszaléptem. Szerintem, aki ismer, azt nem érte váratlanul, elég gyakran ezt csinálom, az utolsó pillanat utáni momentumban szabadkozok, s lelépek, kilépek.

Most viszont nem csak szabadkozni akarok, s a teljesen elfogadható kifogásaimon túl is – magyarázkodni akarok. Illetve: van rá magyarázat. Nem szeszélyből történt, bár azt is vállalnám. Valamit ebből elmesélek.

Kezdem a mesteris témámmal.

Az egész az alapképzős államvizsgámmal kezdődik. Az egyetemen végig rohadtul szerettem és élveztem a filozófiát, de nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért, meg egyáltalán: mi a filozófia?! Ez lett az akkori témám, Level 1. Kicsit Heideggeriesen vettem végig, eredmény volt, de csak az derült ki számomra, hogy a filozófia valami olyan amit ez ember művel. Heidi: a filozófia a jelenvalólét egyik kitüntetett létmódja. Úgy létezünk, hogy filozofálunk. Másképp fogalmazva: a filozófia az európai ember egyik alapvető tudatmódja. Úgy tudjuk európainak magunkat, hogy filozófiailag (is). Most sem tudom mi a filozófia, de ekkor az ember kezdett foglalkoztatni. Ez már a mesteris cucc, level 2.

Szóval: mi az ember? Há, de erre ne félj nem válaszolok direktbe, hiszen ez filozófia. Itt a kérdés a lényeg, nem a mellébeszélés, s nem a megmondom-a-tuttit. Tehát ez a kérdés, hogy „mi az ember?” már sokat elmond. Meg még sokat hozzá kell tegyek, hogy ebből kutatási hipotézis legyen – vagy egy tényleges filozófiai kérdés.

Én úgy veszem észre, hogy elég markánsan a „kontinentálisnak” nevezett vonalhoz tartozok – ez kb. annyit jelent, hogy szerintem a filozófia nem kell tudományos legyen, nem érdekel, sőt unom, hogy mit lehet megismerni csak a logikai-nyelvanalitikai tisztázásokkal. A kontinensen belül is két irányzatban érzem otthonosabbnak magam, a fenomenológiában és a hermeneutikában. Néha le kell

írjam magamnak a fontos különbségeiket, mert összefolynak. Nem hiába töltöttem annyi szép időt Heideggerrel. De ha Husserl vs. Gadamer, na akkor a kettő az kettő, s nem folyik össze semmi – de mégis összetartozik valahogy, én sem tudom hogy. Na. Tehát a kérdés, vagyis, hogy „mi az ember?” ebben a horiztonban bukkan fel: Nietzsche, Heidegger, Sloterdijk. Persze nem csak, elég sokan hozzászólnak még a témához. Viszont ha hermeneutika: akkor ennek van történetisége is.

A történet: a „mi a …?” típusú kérdés Platónnál kezdődik. Mi a szép, mi az igaz, stb. Ez a kérdés egy létezőre kérdez rá, és annak a lényegét akarja feltárni. Arisztotelésznél ez a lényeg a ouszia, a szubsztancia. A mi az ember akkor így néz ki: mi az ember nevű létező lényege? Az antik görögöknek erre két válaszuk is van: „zoón logon echon” és „zoón politikon”. Vagyis eszes élőlény (animal rationale) és társadalmi lény. Gondolkodik és közösségben élő lény. Ha meg ilyen, akkor nevelni lehet, ez görögül a phaideia, s ezt a fogalmat fordították latinul humanitas-nak és cultura-nak. Az ember fogalmának ez a görög jelentése később keveredik a zsidó-keresztény emberképpel. Ott az ember „ens creatum”, teremtett lény, aminek lényege, hogy „imago dei”, isten képe és hasonlatossága. Pál meg behoz egy felosztást, ami szerint az ember „szellem, lélek és test”. (Vicces, hogy ma mindig megfordítjuk a páli felsorolást: test, lélek, szellem… ) Ja, és az ember eredendően bűnös, ez is roppant érdekes-fontos.

Ennyit röviden az ember-fogalom történetének első állomásáról, amit általában görög-judeo-keresztény emberfogalomnak neveznek. A story második fázisa a reneszánsszal kezdődik és a felvilágosodásban éri el tetőpontját. Elég csak utalni a reneszánsz „humanizmus” kultuszára, de sokkal érdekesebb ami például Descartes-nál kibontakozik. Miközben a csávó elmeditálva keresi a biztos tudás alapját, rájön, hogy „cogito ergo sum”, meg satöbbi. Itt a fontos az, hogy a mellett, hogy az ember lényege a „cogito”, a gondolkodás – ez persze az animal rationale-ból tisztán levezethető – az ember szubjektummá lesz. Mert ego cogito… ergo ego sum! Na jó. Megvan az ember lényege, hogy gondolkodó szubjektum, erre fel lehet építeni a biztos tudást, s hajrá beindulhat a modern értelemben vett tudomány építkezése. Vagy megismerő szubjektum, s van megismerhető objektum. S van matek. Ha ez a három megvan, akkor kész a természettudomány. Ez a szál most nem is érdekes. De az ár igen, hogy ebből a cuccból mit csinálnak Kanték. Nem csak Kant, hanem a felvilágosodás. Mert ez rendkívül fontos mozzanat: megszületik az „emberiség” fogalma. A szubjektum-objektum tovább bogozódik, a test-lélek dettó, s valahogy kialakul a nagy kalamajkából az ember autonómiája, az ember méltósága, az ember szabadsága, s tot ce trebe. Humanizmus. Képzés. Egyetem. Műveltség. Tudomány. Fejlődés. Egyetemes emberi jogok. Nemzetállam. És de Sade márki. És Charles Darwin az evolúcióval. Kiderül, hogy az embernek van teste, szexualitása, és állat. De ez nem fontos, mert ígyis-úgyis animal rationale – eszes állat. 

Na ezt nagyon összecsaptam, mert már ennyiből is lehet írni egy 1000 oldalas könyvet, és sokminden nem is így van. De ez az egész nekem csak annyira kellett a kutatás során, hogy elérkezzek a kiindulóponthoz, és egy tézishez. A kiindulópont az, amikor Nietzsche kijelenti, bejelenti, megjelenti, hogy „Isten meghalt”. Mert ez egy rohadt nagy fordulópont. Mert ha Isten halott, akkor a metafizika halott, és a metafizikailag megalapozott humanista ember – ugyancsak halott. És állunk meztelenül a földön, s pucéran szétnézünk, s nem tudjuk, mi a fene vagyunk. Olvass Dosztojeszkijt, erről ő írt elég szépeket, s okosakat. Vagy gondolj a holokausztra – az is arról szól, hogy Isten, metafizika, ember – nincs többé. S nem is lehetséges. Na, de akkor mi van? WTF? Ez a „WTF?” a mesteris kutatás alapkérdése.

Ebből egy nagyon vérszegény és csámpás hipotézisem lett – lehet ez az apróságon múlik az egész még-meg-nem-írt dolgozat. Sokféleképpen megfogalmaztam már, valami olyasmi, hogy „az emberről zajló diskurzus meghatározza, hogy miként gondolható el az ember”. Én mondtam, hogy csámpás. Aztán cseleztem egyet, és megfordítottam: „az, hogy miként gondolható el az ember, meghatározza az emberről zajló diskurzust”. Ha most azt gondolod, hogy ez egy üres semmiség, akkor egy picit segítek: volt idő, amikor az emberről zajló diskurzusban a négerek nem fértek bele: ezért ők csak mint állatok voltak elgondolhatóak, tehát max. rabszolgák lehettek. Olyan milliós nagyságrendben haltak bele ebbe, hogy az felfoghatatlan. Más példa az indiánok kinyuvasztása amerikában, más az a sok népírtás, etnikai tisztogatás, a holokauszt, stb. Mert az egész halálipar (és életipar), emberipar ezen az apróságon múlik: mi történik az emberről zajló diskurzusban, és hogyan gondolható el az ember. Aktuális példa: ezek „az iszlámok, a migráncsok” – emberek vagy sem? Sok minden múlik azon, hogy mit gondolunk erről. Meg ott van az egész mostani „prekariátus” probléma (azok, akik kívül kerültek a társadalomból), meg a párhuzamos társadalmak (gettók, polgárok, nagymenő bűnözők, politikai bláblák). Ezek mind abból nőttek ki, hogy mit jelent az ember. Illetve pontosítva: hogy nem tudjuk mi az ember. Még jobban pontosítva: hogy nem létezik olyan, hogy „ember”. Na.

Mindez nem valamiféle végkövetkeztetése a dolognak. Ez a kiindulópont. S ez is nagyon sarkítottan, de most nem dolgozatot írok. De legalább értheted, hogy hol kezdődik az a kérdés, hogy „mi az ember?”. Ott, hogy az nincs. Ott, hogy halomragyilkoljuk egymást. Ott, hogy kapitalizmus van. Vagy – szerintem – már az sincs (most a lehető legeslegkomolyabban: van olyan aki tényleg azt hiszi, hogy a pénz, a tőke, vagy a gazdaság bármilyen szempontból is meghatározó?! nemá’.)

Innen kezdődik a móka. Nietzsche: „Isten halott”, „Übermensch”, antimetafizika. Heidegger:  jelenvalólét, „Ember”, antihumanizmus, világban-benne-lét, hangoltság. Mittoménmi. Techné. Sloterdijk: antropotechnika. Foucault és Agamben: biopolitika. Ez már marhaság, mert nincs is politika.

Vagy más irányok: humanizmus, humanizmuskritika, antihumanizmus, radikális humanizmus, radikális antihumanizmus, transzhumanizmus, poszthumanizmus. Ja, és radikális animalizmus. Meg a bestiák. És az állatok?

Szóval erről, ezekről szólt volna az előadásom, ha vállalom. Éppen Heidegger poszthumanizmusával kötekedtem, hogy ok, nincs ember, illetve van, de idézőjelben és áthúzva, max így: „ember”. Mert ez a fogalom egy judeo- görög- keresztény teológiai-filozófiai izé, ami marhaság. Ezzel egyet is értek, tényleg marhaság. Heidi akkor azt mondja, hogy akkor az a lény, aki „mi magunk vagyunk” (magyarán a „ember”) egy olyan létező, aki létében jelen van, és úgy létezik, hogy a létére megy ki a játék. Úgy nevezi meg, hogy „jelenvalólét”. Na jó, így fordították magyarra, meg úgy is, hogy „ittlét”. Úgy nevezi meg, hogy „Dasein”. Erről a jelenvalólétről, aki „mi magunk vagyunk”, elég sokmindent elmond (hivatkozás jee: Heidegger: Lét és idő). Ez így rendben is van. Aztán a csávó bevallja, hogy ő nem humanista, mert a humanizmus baromság. Alábecsüli és metafizikailag megizéli ezt a létezőt ami „mi magunk vagyunk”. Ez is rendben van, ezt is nyugodtan el lehet fogadni: vesszen a nyálas-üres humanizmus, éljen a jelenvalólét. Éljen az ami „mi magunk vagyunk”. De Sloterdijk néhány esetben feltesz egy-két érzékeny kérdést (Peter Sloterdijk: Az emberpark szabályai), és felpiszkálja az állatiság témáját. Mióta Dasein a Dasein? Hogyan vált azzá? Meg ilyesmi.

Heideggernek van erre is valamiféle magyarázkodása. Igaz, hogy a Lét és időben kicsit leegyszerűsít mindent vagy jelenvalólét vagy dolog, cucc (kéznéllévő, ill. kézhezálló). De akkor vagyunk mi a „ember”-ek és minden más egyéb. Egy kutya, egy szúnyog, egy kő, és kalapács, és minden más egykutya. (igazából nem, mert van különbség na, de a jelenvalóléthez képest az semmit sem ér). De Heidi is tudja, hogy itt ez így nem stimmel. Ezért egyszer tart egy előadássorozatot, ahol legyőzi az unalmat, és ráhangolít a metafizikára. (Heidegger: A metafizika alapfogalmai). Ott a világot elemezgetve mint a metafizika egyik alapfogalmát, eljut ehhez a problémához s feldob három tételt. Egy: A kő világtalan. Kettő: Az állat világszegény. Három: Az ember világképző. Na szép. Nagyon belemászik a biológiába, s több mint 100 oldalon próbálja megérteni az állatot. De vagy nagyon nem értettem, vagy mégis megmarad valami ami: nem stimmel. Értem, hogy miért nem vagyunk állatok, értem az állatok miért nem jelenvalólétek, értem, hogy a kövek hagyjuk, de… nem stimmel ez. Éppen ezen merengtem, éppen ezt a szálat kellett bekötni az előadásba, amikor meghívtak egy esküvőre, meg amúgy is május van.

Még van egy másik érdekes szál, az az, hogy az „ember” nyelv és test. De ez kicsit más téma, most nem mászok bele.

Tehát tele vagyok ezekkel a gondolatokkal, elmegyek egy májusi esküvőre, megiszok egy szép adag házi pálinkát, józanódásképp másnak paradicsomot palántálok a kertemben, ültetek két almacsemetét, uborkát vetek… és arra döbbenek rá, hogy ez így totál kínos. Mert ez az egész egy betokosodott diskurzus, aminek semmi értelme nincs. Ezen gondolkodok még négy napig, s megírom a szervezőknek, hogy szevassz, én nem adok elő. Mi lett?

(Apropó, nem lett plakát, FB-event lett, és van neki címe is: FENOMÉN, VÁGY, HATALOM. II. (Poszt)fenomenológiai worshop)

Diskurzus vs. valóság lett. Mi a valóság? lett. De nem úgy, hogy most utána olvasok s leírom, hogy ez meg ez a valóság. Hanem az a nyers valóság. Mondok egy példát. Ott van a fenomenológia, ami szuperül leír egy valóságot. Elszállt, hogy mennyire vagányság a fenomenológia, tényleg. Igaz, rohadt-nehéz, de tiszta a priori élvezet. Nade: amikor kapsz egy jó nagy pofont, az kicsit más. Az már nem épp fenoménként adódik számodra, hanem rohadt-direktbe. Hermeneutika. Az is csupa csel, meg élvezkedés, érelmezés, megértés, alkalmazás, körkörösség, maga a csoda. És tényleg az. Nade: amikor kapsz egy jó nagy pofont, akkor mind értelmezhetsz, mind jöhet a megértés, meg a horizontösszeolvadás.

Nem arról van szó, hogy ez most mind mehet a francba. Amit Husserl, Heidi, Gadamer csinált: az le a kalappal. De amit mi csinálunk? Élősködünk a szövegeken, csupa gumi és műanyag vagyunk. Mi nem filozófiát művelünk, mi diskurzust csinálunk. Szövegekből-szövegeket. De nem valóságot. Vissza a tapasztalathoz. Vissza a világhoz. Vissza önmagunkhoz. S kezdődik elölről: ok, ez így nem filozófia, nem valóság, nem tapasztalat, csak műanyag, de akkor mi a filozófia? Mi a valóság? Mi a világ?

Ki/mi vagyok én? És te?

Na de ide ehhez már filozófia kellene, nem mismásolás, az meg éppen nincs. Meg kellene végre csinálni. Agyon kell olvassam magam, hogy legyen amit elfelejtsek, aztán mindent újrakezdeni.

Addig maradok csak egy test, csak egy nyelv, és még valami izé. Össze tudunk bújni, tudunk beszélgetni, kávézni, s aztán lesz valami.

S most nekifogok Schelernek, hogy megint háborogjak magamban a Szellemen, a Személyen, és Istenen. Meg az állatokon. Holnap meg megyek a kertbe, majd legeltetem a bárányokat. S traktorozok jókat, miközben tudom, hogy nem tudom.

Gesztenye de Prima Philosophia.

Éjszaka néha jó tesz egy kis séta. Főleg ilyenkor, a tél elején, amikor még lehet rugdosni a faleveleket, még nem hullt le a hó, de amikor már néha a pocsolyák befagynak. Olyan hosszú nagykabátban, de még kesztyű s sapka nélkül. A nagykabátot persze, még nem muszáj összezipzározni. Zipzár. Cipzár. Jól hangzik.

Ilyenkor érdemes elindulni, mikor a kocsmákból már mindenki hazalődörgött, s a kedves – ha van – már alszik. Az utcák kihaltak. A villanyoszlopok bambán állnak, s unottan világítanak. Lehet menni az utca közepén, mert alig járnak autók. Egyszer éppen a Mócilór közepén mászkáltam, a sávokat szétválasztó duplacsíkon (ott ki tud kerülni mindkét irányból az autó ha akar), amikor szembejött egy rendőrautó. Előbb le akartam húzódni a járdára, mert mégis, rendőr, aztán kíváncsi lettem, mi lesz. Biztonsági okból kissé elkezdtem tántorogni, hogy ha zűr lenne, legyen kifogásom. Ott tántorogtam a kimért félméternyi szélességben a dupla-csíkon, ők meg csak jöttek. Ezeknek a Logánoknak van oldalreflektoruk. Amikor közel értek hozzám, felkapcsolták, s lassan mellém húzódtak. Letekerte a sofőr az ablakot, s mereven megbámult. Csodálkozó képet vágtam, aztán reflexből köszöntem egy jóestét románul. Ügyeltem, hogy kicsit motyogjak, aztán a hatás kedvéért egyet csukódtam is. Már nem bámult olyan mereven. Megkérdezte, hova megyek. Haza. Az hol van. Mondtam egy címet, ahol régebb laktam, s onnan nem is volt olyan messze. A rendőr bólintott, azt mondta menjek a járdán. Mondtam, hogy fel van ásva, s beesek a gödrökbe (a Mócilor mindkét járdája tényleg fel volt túrva). Erre nevettek egyet. Menjek az út szélén legalább – s ezzel elhúztak a francba. Szóval ilyenkor érdemes sétálni, amikor mindenki hazalődörgött, a mindenki alszik, s a rend őrei ilyen megértőek. Ilyenkor csak macskák futkorásznak a leparkolt autók alatt.

Elképzelem Descartest, egy fekete csuklyás ponchóban, amint sétálgat a kihalt Kolozsváron. Csuklyája alól kilóg a sötét hosszú haja, s kikandikál az orra. Nagy lépésekkel sétál, kissé hajlott háttal: ettől olyan surranó lesz a séta. Ma nem is úgy hívják már, hogy Descartes, hanem csak simán DéKárt. Hét évi séta az éjszakai Kolozsváron kifejlesztette benne ezt a surranó, lebegő, lendületes sétálási ritmusát. Többször láttam már, ahogy így suttorogva mászkál. Többnyire félreeső mellékutcákban lehet észrevenni, egy-egy pillanatra, mert nagyon figyelmes. Illetve nem tudom. Egyszer elkaptam a tekintetét – még azelőtt, hogy szembementünk volna – s fura volt. A tekintete. Csak maga elé nézett, enyhén lehajtott fejjel, de úgy nézett maga elé, mintha valami nagy tejüvegen nézne át. Kissé hunyorítva, élénk szemekkel fürkészett valamit, valamit ami nem az utcán volt. Aztán csillant egyet a szeme, s egy lobogó árnyként eltűnt egy interszekcióban. Utána rohantam, de már sehol sem volt. Felszívódott. Meg kell mondjam, a tekintete tényleg fura. Olyan álmos, s közben nagyon éber. Befele forduló, de közben biztos vagyok benne, hogy nagyon kifejlődött a periférikus látása, s azzal folyton pesztrálja az utcát, s ha valaki felbukkan, felszívódik. Néha annyira sötét helyeken tűnik fel – egyszer például a Fabricsilor egyik üzeme mellett láttam, mintha – hogy kiráz a frász. Vagy mi. Nem is látható olyankor, csak egy sötét köpeny, egy orr szimatol előre, kivillan a szépen vasalt nagy fehér gallér, a hopp, már semmi sehol. Utánamentem, de csak valami Iriszes csávókba akadtam bele, akik kötekedni akartak. De aztán nem lett semmi belőle, hagytak a fenébe. Nem voltam elég érdekes, nem értem meg egy verekedést, mert olyan időben sétáltam.

De ezt a DéKártot egyszer elkaptam. A Szindikátélornál villant meg egy pillanatra, de ekkor én fordultam gyorsan más irányba. De persze, aztán surrogva követni kezdtem az árnyat. És igen. Ott van egy kis zsákutca kanyarral, ami nagyon cseles, mert csak közvetlenül a kanyar után derül ki, hogy zsákutca. Abba fordult be. Én meg utána.

Amikor odaértem, értetlenül állt, éppen a kanyarban. Behúzódtam én is az utcába, surrogtam vagy 20 lépést előre, oszt megálltam. Na hadd lám DéKárt, most mi lesz. Egy percig még állt, nézte az utca végét. Mintha nem akarta volna felfogni, hogy nincs tovább, tévútra tért. Aztán kuncogott egyet, s megfordult. Ekkor már nevetett. Egyenesen odajött hozzám, s magyarázni kezdett, mintha régi barátok, vagy legalább ismerősök lettünk volna. Nagyon szarul beszélt, alig lehetett érteni mit akar nagy röhögve elmondani. Néha szép francia dallammal beszélte a magyart, amitől teljesen érthetetlenek voltak a szavai, néha meg merev, halott, hideg skolasztikus latin mondatokat használt. Mikor észrevette, hogy nem azt figyelem, amit mond, hanem ahogyan, akkor közelebb lépett. Olyan közel, hogy éreztem, amint megcsap valami szárazbor íze, illata. Kissé be volt baszva. Akkor tűnt fel az is, hogy azok a lapos szemei, amik olyan messzire néznek álmosan, de közben éberen csillognak, pont olyan mint Rámbó. Nem volt magasabb mint én, de erősebb, testesebb. Ha meg akart volna verni, elég könnyű dolga lett volna. De inkább megint magyarázni kezdett valami zagyvaságot, nagy lelkesen, hogy lám, mősziő, ez ün zsákutsza, innen nincs kiút, vissza kell hát fordulni. Aztán váltás nélkül a szívről és a vérkeringésről mesélt valamit, amit összefüggésbe hozott a borokkal. Megvallotta, hogy bár ő fransszia, de mégis a németalföldi keserű szárazborokat kedveli, mert azoknak van jótékony hatása a szívre, meg a vérerekre. S hogy mindezt ő találta ki. Erre nagyon büszke volt. Aztán visszatért a zsákutsszára, kedvelte ezt a szót, ami kulcsfontosságú, mert a Prima Philosophia szempontjából ez nagyon nagyon fontos. A lő zsákussza. Kezdett unalmas lenni. Nem tudom mit vártam tőle, de az jutott eszembe, hogy sokkal jobb egyedül sétálni, mint egy őrült franciával, aki németalföldi boroktól bűzlik. Mondtam is neki, hogy oké, haver, jó hogy minderre rájött teljesen egyedül, de én szívesebben sétálnék egyedül, s menjen a fenébe. Nem sértődött meg, sőt, ajánlott egy városrészt, ahol tréé kellemes sétálni. Ó revoár, megköszönte, hogy nem Vlad Tepesnek néztem - annak szokták, mondta - s már ott sem volt, felszívódott meditálni a sötét utcákban.

A Györgyfalvit ajánlotta, az Áricsuluj környékét. Tudod, elsőév végén ott sétáltam a nővéreddel, de akkor még nem tudtam, hogy ott sétálunk. Vagyis akkor csak úgy mászkáltunk, kóboroltunk, s beszélgettünk a nővéreddel, de sosem néztük meg merre megyünk. De annak már vagy hat éve. Akkor még nem is úgy sétáltam, mint most. Nem módszeresen. Nem időzítetten az alkalmas pillanatokra.

Néha azért arrafele mentem, kíváncsi voltam miért ajánlotta DéKárt azt a területet. Aztán rájöttem. Az a terep azért érdekes, mert ott szokott éjszakánként kísérteni, sétálni Esti Kornél. De

sajnos ő nagyon züllött lett, már nem lehet vele beszélgetni, csak iszik, énekel, s táncol a kihalt utcákon. Nincs kedvem hozzá. Még a rendőrökkel való találkozás is érdekesebb, mint Esti. Más ez a világ, s annyi eredeti művész futkorászik benne, hogy ő már senkinek sem kell. Kicsit sajnálom. Néha azért viszek neki egy zakuszkás kenyeret, s leülünk a járda szélére. Delíriumosan mesél olyankor, vagy teli szájjal, csámcsogva tanácsokat ad, hogy mit és hogyan kell írni. Ő is nagyon szereti a furán hangzó szavakat. Amikor említettem neki a lő zsákusszát, úgy röhögött, hogy kifröccsent a nyála, s szanaszét repültek a zakuszkáskenyér darabjai. A cipzár-zipzár elcsendesítette. Elmerengett rajta, aztán könnyes szemmel azt mondta: gesztenye. Olyan gesztenye, mint annak a lánynak a szeme ott a villamoson. Aztán húzott egy nagyot a polárvodkából.

Éjszaka jó egy kis séta. Főleg ilyenkor, amikor surranó szellemekkel és züllött kísértetekkel találkozhat az ember. Amikor már hosszú nagykabátot veszel, de még kesztyű s sapka nélkül. Amikor kellene írni a disszertációt, de még nem olyan fontos, még mindig halasztható. Azt hiszem többet nem megyek. Időközben rájöttem, hogy sokkal érdekesebb hajnalban, sőt pirkadatban a fellegvárról lenézni a várost. Közben elszívni egy cigit, aztán 7 órakor mentáskávét inni a Flowersben, s hazamenni aludni.

       Gesztenye. Meditationes de Prima Philosophia.
       Gesztenye. De előbb filozófia.

Függőség: hűséges kóla

(cică, jegyzet chez Foucault és Zizek)

Vizsga kognitív tudatmódosulásból:

a szavak röhögnek belőlünk

annyira fáradt az agy,

minden pénzem alkoholként

lüktet a halántékomban:

teljesen el vagyok vonatkozva.

A penészedő érzések

feloldódnak a borban,

verekedni kész az akarat.

Rózsaszín zoknikat hordok,

nem buzulásból –  a hűség

záloga az, csak így válik

minden lépés tartózkodóvá.

Pedig a törölköződbe törlöm magam,

veled vitatom a veszekedést,

s neked magyarázom az erény

titkon csodás lényegét.

El van cseszve ez a világ.

A jellem ölelésként alakul

beteg öntudatlanságban,

a személyiség csak buta köd.

Éjszaka néha felugatsz.

Szomorú derű, könyvek, firkált lapok,

otthon csak engem vár hűs kóla.

Estimese: a rendőrök és a disszertációm

     Kellene cigi, kávé, tea, s friss levegő. Így kezdődik a mese.

Éjszaka van, persze, már megint. Nemrég voltam kint, elmentem a buszmegállóig, ott vettem cigit. Visszafele jövet, ott a piac mellett szembejött egy mérges rendőrautó. Nem Logan, hanem „duba”. Kiugráltak a rendőrök, egyik egyenesen nekem. Igazoltatnak. Hol lakom, hol voltam, miért voltam ott. De főképpen arról érdeklődnek nagy hevesen, hogy hol voltam ezelőtt 20 perce. Mikor kiderül, hogy itthon, akkor az a kérdés, hogy tudnám-e igazolni. Tényleg nem tudom... a Facebook lehet-e alibi? Mert akkor még ott beszélgettem. Nó, de ilyenkor miért nem alszok, mint a rendes emberek? De ez már nem izgatja őket. Egyetemista vagyok. Hol, s mit tanulok? A filozófia szó hallatán minden érdeklődésük lelohad. Mehetek, visszakapom a személyim. Nagyjából 20 perce (most már talán 25) kiraboltak a piac mellett egy bódét. Láttam valamit? Dehogy láttam, akkor még nem arra fele voltam. És ők valami betörőket keresnek, vagy legalább valaki gyanúst. Bennem csak annyi volt a gyanússág, hogy éppen szembejöttek velem, az utcán voltam, tehát nem aludtam, de nem is lődörögtem, s hát valahol el kell kezdeni a nyomozást. Nó, és cigiztem. Kiderült: egy cigis-bódét  raboltak ki. Na de biztos nem engem keresnek. Ők tettest keresnek, veszélyes embereket, nem holmi filozófiahallgatót. Kicsit bosszúsok, amiért velem lopták drága idejüket. Tényleg hazamehetek. Egyik még poénból utánam szól: de aztán feküdjek le, elszálltnak látszok, vagy mit is jelenthet. „S-apăi culcă-te, arăți parcă ești plecat p’ undeva.” Lehet csak simán lehülyézett.

Kellene írjak, de nem hagynak a kérdések. Visszhangoznak. Arvo Pärt Tabula rasa-ját hallgatom. Kellene írjam a disszertációm. Elmesélni, hogy Nietzsche után már nem lehet úgy beszélni az emberről, mint azelőtt. „(...) az egyistenhitek istene halott, kétségkívül legalább kétszáz éve, és a humanizmus embere nem élte túl a 20. századot.” Ezt mondja Badiou. Szerinte van radikális humanizmus, amikor a meghalt Isten helyére akar felmászni az ember, de persze nem tud, nem lehet. „Az ember hiábavaló passiójárás” – ez Sartre. Szegény rendőrök. És van radikális antihumanizmus, például Foucault, aki azt írja az ember eltűnéséről: „a tér redője, amelyben végre ismét lehet gondolkozni”. Szerencsétlen rendőrök. Nesze nektek. S akkor megkérdik, hogy miért nem alszok ilyenkor, mint minden rendes ember?... Éjszaka fél kettőkor a rendes emberek alusznak. A rendőrök nem. A tolvajok sem. Én sem. Csak a rendes emberek. És kellene írjak arról, hogy Heidegger teljesen használhatatlannak találta az „ember” fogalmát, annyira le volt terhelve minden baromsággal: az antik zoon logon echon, az animal rationale, nó meg a teológiai ens creatum és imago dei, s végül a descartesi cogitatio, a gondolkodó elme, tudat, szellem, személy, stb. megvizsgálatlan hülyeségek. Ha kérdezni akarunk, vizsgálódni, akkor felejtsük el az „embert”: van helyette Jelenvalólét! Mi magunk, akik itt vagyunk, jelen vagyunk saját létünkben, s ezért iszonyú nagy gondban vagyunk. Heideggerrel nem is az a baj, hogy nincs igaza, vagy mi. Hanem, hogy végülis, túl elszállt lett. „Parcă era plecat p’ undeva.” Vagy csak simán hülye volt. S ma már nyugodtan kimondhatjuk: hülye volt, mert náci volt. Minden náci hülye, nem? Akkor Heidegger is hülye. Mostmár el is mehet, nem is kellene olvasni többet, megvolt az igazoltatás, jegyzőkönyvbe került. Milyen ember az, aki nem használja az ember szót, mert az már túlságosan marhaság? Baromság. És Badiou éppen ettől tart. Hogy a 20. század után, amikor eltűnt minden mentegetés és mentegetőzés ellenére a humanista ember, nem marad más, csak valami radikális animalizmus. Marhák, és barmok. És biopolitikailag: sok baromfi, akit nevelni kell, s szelektálni. Lectio-selectio. Amikor a tét már a domesztikáció körül forog. Tenyésztjük magunkat. Szelídítsük, háziasítjuk. És kinyírjuk, akivel baj van, de legalábbis bezárjuk valahova. Rend kell legyen. Erről éppen eleget mondott Sloterdijk is, Agamben is, mások is. Készítek egy mentateát. Baj van az emberekkel.

Megtörténhet, hogy többet tudok a hatalomról, mint az engem igazoltató rendőr, mert olvasgattam Foucault-ot, meg mindenféle egyebet. Na, F. szerint is meghalt az ember. Kedves rendőr, nem is tud arról, hogy ő már nem rendőr „úr”, sőt már nem is ember. Vicces lett volna, ha megmondom nekik. Nem tudott volna komolyan venni, mint ahogy teljesen felesleges lettem nekik, mikor kiderült, hogy csak egy filozófiahallgató vagyok. Látszott, érződött, hogy ezeket ő nem tekinti embereknek, bár biztos egy másik perspektívából lehettem nem-ember. Ezek, az ilyen lények, nem tudnak tettesek lenni. De azért néha gyanús leszek, gyanús a fajtám. Már csak azért is gyanús, mert éjjel nem alszik az ilyen lény, mint a rendes emberek. De nem is rendőr, nem is tettes. Akkor meg mi a fenét keres az utcán? Józanul? Lányok, haverok nélkül? Gyanús, na. A rendőrségnek többnyire csak emberekkel van dolguk, rendesekkel, akiket meglopnak, meg nem-rendesek, akik lopnak, isznak, verekednek, s egyéb rendetlenségeket tesznek. Tettesek. S akkor belefutnak egy nem tettesbe, aki mégsem rendes – nem alszik. Ébren van, de még azon túl, el van szállva. Hülye. Mint a bolondok, a művészek és efféle lények.

Úgy néztek, hogy el van szállva szegény vicces pofa, talán látott valamit, de kiderül, mégsem. Nem látott egy embert sem. Sőt akkor még ott sem volt. Nem volt még jelen a tett helyszínén, elkésett, nem volt itt, ahol a dolgok történtek. Nem tud ez semmit. Ilyenkor a legjobb emberi tanács: menj s feküdj le.

Nem tudják, hogy éppen a szubjektivitás leépítésén, szétszedésén vagy mifenén dolgozom, hogy eliminálom az emberiséget, hogy felszámolok minden humanizmust, hogy megláthassam, mi marad. Mi marad egy Istenmentes- embertelen világban, az embertenyésztés után-közepette? Veszélyesebb ez a nyomozás, mintsem egy rohamrendőr éjszakai kalandja. Ilyen veszélyes gondolatok miatt nem egy ember halt meg, de milliók. (Talán engem is helyszínen főbe kellett volna lőjenek.) Mert így nekik egyszerűen annyi, és oda lett a nemzetállam, s oda az emberi egyetemes jog, oda lett az eszük s értelmük. S nem is mehetnek haza, mert nincs hova, s nem is feküdhetnek le, mert fel sem ébredtek.

Álmodják még az igazak álmát. Pedig mikor Isten meghalt, nem csak az ember ment rá, de az igaz is, sőt még az igazak álma is: lejárt az igazoltatások kora." Dont' be stupid."