Vélekedés a sajtónk szabadságáról

Nemrég, május 3-án volt a Nemzetközi sajtószabadság napja. Ilyenkor a sajtóval foglalkozó nemzetközi szervezetek ünnepségeket, konferenciákat rendeznek, kiadják a sajtószabadságra vonatkozó rangsorolásokat és egyéb statisztikákat, illetve megemlékeznek a meggyilkolt, börtönbe zárt, üldözött és zaklatott újságírókról.

Természetesen nekünk, magyaroknak, ettől független hivatalos magyar sajtó napunk is van, amit március 15-én ünnepelünk. Így emlékezünk az első szabad sajtótermékünk megjelenésére, az 1848-as forradalom 12 pontjára, amit már kisiskolás korunkból ismerünk. „Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés. 1. Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.” – s így tovább.

Persze a március 15 nem csak a sajtóról szól, és a buzgó ünneplések közepette a magyar újságírók főként azzal vannak elfoglalva, hogy az elhangzó politikai beszédeket közvetítsék; nem nagyon van idejük foglalkozásukról merengve ünnepelni. Talán, majd a Nemzetközi sajtószabadság napján.

De közben kiderült, hogy ekkor sem igazán van okunk ünnepelni. Az idén ezen a napon a vezető hírek címe többnyire ilyesmi volt: „Lejjebb került Magyarország a sajtószabadság-ranglistán”. Azaz a nemzetközi indexek szerint egyre kevésbé szabad a magyar sajtó. És sajnos már évek óta erről írnak ezen a napon, ha írnak. Mert sok sajtóorgánumnak kényelmesebb, ha inkább eltekint ettől a naptól, s meg sem említi. Minek is beszélni ilyen kényelmetlen dolgokról, hogy egyre nagyobb nyomás alatt egyre kevésbé lehet szabadon tájékoztatni és tájékozódni?

Érdeles lenne elgondolkozni azon, hogy ha a Nemzetközi sajtószabadság értékelésen Románia 44-ik helyen szerepel, 23,65 ponttal, illetve Magyarország a 73-ik, 29,11 ponttal, akkor mi a helyzet a romániai magyar sajtóval? Mennyire szabad a sajtónk?

Az biztos, hogy nem lehet ugyanazokkal az indexekkel mérni, mint ahogy különböző országok esetében eljárt a Riporterek Határok Nélkül szervezet. Hiszen abban a sajátos helyzetben van, hogy egy eléggé bonyolult hatásösszefüggésben egyszerre két államtól is függ: Romániától és Magyarországtól is egyaránt.

Hiszen vannak olyan sajtóorgánumok, amelyeket a Román állam tart fenn, állami finanszírozással. Vannak olyanok, amelyeket különféle alapítványok, szervezetek adnak ki, és ezek Román és Magyarországi támogatást is kapnak. Anyagi szempontból ezek mellett még számolni kell nemzetközi pályázatokból, olvasói- és egyéb adományokból szerzett támogatásokkal, illetve még ott van a piaci-kereskedelmi aspektus is, a maga területi változóival.

Másrészt ugyancsak fontos szempont a politikai-hatalmi kiszolgáltatottság. Mert amint a rangsorolásból is kitűnik, Románia kevésbé szól bele a sajtó tartalmi összefüggéseibe, Magyarország ezzel ellentétben sokkal erőteljesebben, akkor jó kérdés, hogy a romániai magyar sajtó mennyire szabad? Ebből következőleg látszólag eléggé független lehetne. Hiszen Románia szempontjából a magyar sajtó nem egy fontos probléma, fenyegetést sem jelent, s politikailag sem meghatározó, s ezen az alapon felőle a kissebségek a sajtójukkal azt csinálnak, amit jónak látnak. A másik szempontból pedig az a helyzet, hogy Magyarország közvetlenül nem szólhat bele egy másik ország sajtóügyeibe, elvileg nem bír semmilyen korlátozó hatalommal, ergo ebből a szempontból is alapvetően megvalósulhatna az állampolitikától szabad sajtó. Látszólag.

Mert ha kicsit szétnézünk, akkor feltűnhet, hogy a Román állam többnyire a partnerének tekintett RMDSZ-re bízza a magyar kissebségnek szánt támogatást, így az anyagiak elosztásáról-felhasználásáról tulajdonképpen a Szövetség holdudvara dönt.

A magyar kormány támogatásai ezzel szemben szórtan érkeznek Erdélybe, bizonyos egyházakhoz, politikai pártokhoz, kiszemelt egyesületekhez, mint az Erdélyi Médiatér Egyesület, és persze a Szövetséghez is. Ám ebben az esetben egy felvállaltan illiberális nemzetpolitika van a háttérben, amely nyíltan azokat támogatja, akik ezt a politikai-hatalmi struktúrát (a Fideszt) támogatják.

Mindebből levonható a következtetés, hogy a romániai magyar sajtó politikailag-hatalmilag az RMDSZ holdudvarának kell megfeleljen, illetve az anyagi támogatásért cserébe a Magyar kormány híve kell legyen.

Természetesen ez nem jelent közvetlen politikai-hatalmi kontrollt a sajtó tartalma felett (ha így lenne, ez a cikk sem jelenthetne meg), hanem inkább a kiadók, alapítványok, szervezetek, szerkesztőségek és munkatársainak anyagi kiszolgáltatottságából fakadó öncenzúráról beszélhetünk. Az erdélyi újságíró, szerkesztő pontosan tudja meddig mehet el úgy, hogy ne sértse ezt a politikai-hatalmi szférát. S ha mégis feszegeti a határt, netán át is lépi, előrelátható következményekkel kell számoljon.

És ezek a következmények egyáltalán nem ártalmatlanok. Ugyanis az anyagi kiszolgáltatottság miatt, a támogatók bármikor megszüntethetnek egy lapot, ahogy az megtörtént az Erdélyi Riporttal 2016 decemberében. Vagy felbonthatják a munkaszerződést, mint ahogy ez megesett Gál Máriával és Ágoston Hugóval, illetve e-mailben közlik, hogy nem tartanak igényt olyan publicisztikai anyagokat közlő emberek munkájára, mint Krebsz János, Spielmann Mihály, Cseke Gábor (Új Magyar Szó, 2016 december). De olyan is megtörtént, hogy egy szerkesztőség el kellett költözzön, mert hirtelen megemelték a bérleti díjat (Transindex - Iskola Alapítvány, 2017 májusa). De a karaktergyilkosságra, a leszámolásra, és az online lincselések gerjesztésére is van példa (lásd Parászka Boróka esetét 2018-ban). 

(Megjegyzés: jellemző, hogy a felsorolt esetekről nem igazán történt nyilvános, alapos vita, átbeszélés, amely minden részletet tisztázott volna. Jelzem, hogy a történetek gyakran ellentmondásosak és körültekintő értelmezésre, vizsgálatra szorulnának. Ami még várat magára, úgy tűnik erre se anyagi keret, se szándék, se bevett gyakorlat nincs...)

Könnyen belátható, hogy ha az újságírók munkáját az öncenzúra határozza meg, akkor eléggé sérül a sajtó szabadsága. Természetesen a sajtó szabadságának mindig voltak és vannak korlátai, s ezek többnyire törvények által kodifikáltak, más részük pedig a szerkesztőségek mérlegelésére és belátására van bízva. De teljesen más az az eset, amikor egy cikk azért nem kerülhet nyilvánosság elé, mert sajtóetikai vagy szakmai belátásból a szerkesztőség nem publikálja – ez tulajdonképpen minden jól működő szerkesztőség jellemzője, ez nem sérti a sajtó szabadságát: hiszen önként, belátásból nem közölnek valamit. Ezt sosem szabad összetéveszteni azzal, amikor azért tartanak vissza egy cikket, azért nem írnak egy témáról, mert félnek. Ha a félelem irányít, akkor nem a szabad mérlegelés. 

Az anyagi és a politikai-hatalmi kiszolgáltatottságon túl, úgy gondolom, még van egy faktor, ami meghatározó a sajtószabadságra: ez a közvélemény, vagy a nyilvánosság. Ettől a tényezőtől eltekintenek a „nagy” (nemzetközi, kontinentális, állami) felméréseken, mert bár az olvasók akkor is hatással vannak a sajtóra, az nincs kiszolgáltatva neki.

De egy kisebbségi léthelyzetben a közvélemény, a nyilvánosság döntő fontosságú lehet. Ugyanis egy szűk körben – és a kisebbség mindig egy szűk közösség– nem tud megvalósulni egy valódi pluralizálódás, hiszen minél kisebb mikroközösségek jönnek létre, annál kevesebb erőforráshoz férnek hozzá. Így az általában vett romániai magyar sajtó a megszerzett anyagi- és politikai támogatással kénytelen úgy gazdálkodni, hogy a közvélemény (legalább egy részének) támogatását is elnyerje: különben megszüntetik. És a harc az olvasókért a közvéleménynek való behódolással, hízelgéssel történik.

S mivel az erdélyi közösség jelentős része főként a magyarországi médiatermékekből tájékozódik, s ez hatással van a közvélemény formálódására, a helyi sajtó kénytelen – ebből a szempontból is – ismételten alárendelődni a magyarországi kormány által létrehozott és irányított szcénának, hangulatnak és minőségnek.

Ennek számos negatív hatása van: kezdve a hírek szelektálásának és tálalásának módjától, a nyilvánosságot foglalkoztató tematikákon keresztül, az emberek véleményformáló képességéig, arról nem is beszélve, hogy rontja a helyi sajtó minőségét. Gyakran megtörténik, hogy egy magyarországi sztár vagy közszereplő botrányáról többet beszélünk, mint saját dolgainkról. Sőt mindeközben nem igazán vagyunk tisztában az itthoni helyzetünkkel. Ennek az a végeredménye, hogy a romániai magyar közösség elveszíti a valóságérzékét, és olyan problémák ellen harcol, amelyek számára nem is valósak, vagy tájékozatlanságból olyan lehetőségeket veszít el, amelynek hosszú távon meghatározóak.

Természetesen e nélkül is volt, van, és lesz elég problémánk. Ám valahol a sajtónak felelőssége és szerepe lenne abban, hogy olyan nyilvánosságokat hozzon létre, amelyek tájékozottak, jól informáltak, képesek felismerni és megoldani a közös problémájukat.

Ehhez pedig égető szükségünk van pontos, tényszerű, pártatlan sajtóra, emberséges és felelős véleményformálásra, és felkészült szakemberekre.  Sajtószabadság nélkül ezek a kívánalmak nem valósulhatnak meg.

Nem hiszem, hogy a romániai magyar sajtó valaha is teljesen szabaddá, függetlenné válhat. De törekednie kell rá, mert a sajtószabadság nem csak a sajtó szabadsága: a társadalomé is, amelyet szolgál, az embereké. A mi szabadságunk a tét.

Márpedig ez nem olyan valami, amit elérünk, s minden rendben van. Hanem egy folyamatosan tevékeny, küszködő módja a létezésünknek.

2018. május 5

Elszámolás ötig

Most nagyon álmos vagyok. Csak pislogok bele a világba. Pedig már egy ideje felkeltem, főztem kávét, elszívtam két cigit; most várom a hatását. De addig is, meg kellene írjam ezt a szöveget, mert olyan rég megígértem neked.

Egy

Kell valamilyen zene, ami majd viszi a szöveget. Azt hiszem ez jó lesz: Arvo Pärt: Tabula Rasa. Jó ez a hegedűs izé, piszkálja kicsit a lelkem. Belebizsereg, s talán elkezd néhány gondolat is motoszkálni bennem, ami segít megírni ezt a nyavalyát. Lehet kicsit zsimbes vagyok: de abban a jó értelemben, amit lehet élvezni. Na.

A fő kérdés az, hogy mostanában hogy vagyok. Hát úgy vagyok, hogy közeledik ennek a hülye évnek a vége. Ilyenkor kicsit el leszek vonatkozva, mert bekapcsol valami önreflexió, vagy valami olyasmi. A dolgok megnyúlnak, az idő kiterül, az élmények eltávolodnak, torzulás közben megtalálják a helyüket, kicsit mocorognak, majd beilleszkednek az élettörténetembe. Olyan ez, mint mikor este, lefekvés előtt a kicsi rucák kimásznak a vízből, s tollászkodnak, elrendezik magukat. Valami ilyesmit csinálok, valahogy így vagyok. Tollászkodom a lelkem. Szép ez a folyamat, még esztétikája is van, plasztikus, ezt szeretem a decemberben. Nem tervezni még, csak rendet rakni. Vagy legalábbis megpróbálni.

Szóval izé. Most még nem derült ki, hogy hogy vagyok, lehet jól, lehet rosszul, ám minden esetre nem érzem rosszul magam. Érdekes mekkora különbség tud lenni a között, hogy „hogy vagy” és „hogy érzed magad”.

Egyik kérdés az, hogy miért nem írtam az idén erre a blogra. Mert az idén tényleg nem írtam semmit ide, vagyis nem jelentettem meg. Mert azért írogattam ezt azt, de persze, ha azt gondolod, hogy igazából nem csináltam semmit – abban is van egy kupac igazság.

Azért nem közöltem semmit itt, mert nem volt mit. Tényleg nem. Mert így visszagondolkozva magam az idénbe’, úgy-így elvonatkozva, azt látom, hogy amit írtam az vagy nagyon-nagyon személyes lett, vagy túl személytelenül személyes. S ezeket a nagyon személyes dolgokat azért nem teszem ide ki. A személytelenül személyes cuccok pedig megvannak szétszóródva a neten, ezek valami publicisztikáskodások kísérletei. Azért összegyűjtöm most ide is, kicsit legyenek egy helybe.

Kettő

Az első ilyen beleszólásom a közéleti nyavalyákban azért volt, mert Gyergyóban gyújtogatás volt, a székelyek letámadták a saját cigány kissebségüket: s ezért kicsit felháborított, hogy ilyesmit csinálunk. Azt gondoltam, hogy sokan nem is veszik észre, hogy mennyire elfogadhatatlan az ilyesmi, így meg kellett szólaljak, ebből lett a Cigányság – székelység szöveg, ami valami baráti levélnek van szánva, ki a mi kicsiny, provinciális nagyvilágunkba. De ennek volt egy apró előzménye is, hogy a 127 Filozófia önképzőkörében kicsit azon vitatkoztunk, hogy helyes felpofozni a nácikat. Erre írtam egy szövegecskét, ahol meg akartam érteni a nácikat – ez is a címe: Megérteni a nácikat. Ez volt az a szöveg, ami kapcsán rájöttem, hogy talán nem teljesen hülyeség és maximális ostobaság, ha egy nagyobb nyilvánosság előtt megszólalok. De az igazán nyilvános megszólalásom bele a magyar közéletbe’ az a transzindexes cikkem lett, amikor Orbán Viktor tusványoson mondott egy rakás vitatható baromságot, de az egész média arra reagált, hogy a közönség megtépázott egy tüntetőt. Gondoltam kicsit elemzem a szpíccsét, abból a szempontból, hogy nekem, mint erdélyi magyarnak mi jön le belőle; ez a Ha Erdélybe jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat. Na ez egy apró sikerélmény is lehetett volna, mert hiszen tényleg ez már egy közéleti megnyikkanás volt, több portál is átvette, vagy legalább szemlézte, sőt még az amcsi sajtóban is utaltak rá egyszer. És azért apró sikerélmény, mert tulajdonképpen hülyeség volt. Mert csak az történt, hogy aki ellenzéki volt Orbánnal szemben, azt megerősítette ebben, aki meg híve volt, az úgyis az maradt. Egy pici „nagy hűhó semmiért”. Azt hiszem ebből a tapasztalatból lett az, hogy ma már nem nagyon akarok politikai témákról írni. Nincs kinek. Ettől a belátástól kicsit ledöbbentem, s megnémultam – miközben ekkor kellett volna a lehető leginkább nekiszökjek a publicistáskodásnak. De mostmár így van jól. Mert rájöttem, hogy sokkal apróbb cuccokkal érdemesebb foglalkozni, ami talán tényleg valamit segít, vagy megvilágít, vagy lehetővé tesz egy árnyaltabb értelmezést. Ilyen ügy volt a tanszindexes metto-botrány, ezért erről is szükségesnek láttam mondani valamit: A Transindex és a Metoo: kezdet vagy vég?

Most azon merengek, hogy ez sok vagy kevés egy évre? Nem tudom eldönteni, de azért meg vagyok elégedve. Mert bár nem látszik, elég sokat dolgoztam, fejlődtem ezen a területen. Valahogy ráéreztem, hogy mi az a sajtó (jó na, agyonolvastam magam a témában), mi az a közélet, milyen kiállni a (pici provi) nyilvánosságba. Ami fontosabb ennél a tanulási folyamatnál is: problémává vált valami olyan, hogy ebben az egész idióta világban nekem van valamilyen felelősségem, mert valamit (picit provincit) tehetek vagy elmulaszthatok. Saját felelősségem van, ejsze. Rohadtul kell gondolkozzak, foglalkozzak azzal a fura izével, amit többnyire „közjó”-nak neveznek, s soha senki sem látta, nem tudja mi az.

Ezért jelentkeztem egy kiadóhoz rovatszerkesztői állásra. Életmód rovat. Nye. Egyszerre vicces, hecces és rettenetesen komoly. Éppen azért, mert meg kell valahogy érteni, hogy ez a sok ember miért olyan amilyen, hogyan él, hogyan gondolkodik. Ráadásul egy olyan világban ami a lehető legzűrösebb, s legzavarosabb. S ezek a hülye emberek nem hülyék, csak túl vannak tájékozodva, s el vannak vesztődve. Persze én is. Az állásinterjú jól ment, minden korrekt volt, de mégsem lettem a szerkesztőség munkatársa, mert: „Köztünk szólva sajnálom, hogy csak ilyen állást hirdettünk meg, utálni fogsz, de azt mondom, hogy egy ilyen jellegű rovathoz túlképzett vagy.” Viszont lehet, hogy mégis lesz majd valami együttműködésem ezzel a szerkesztőséggel, de az már a jövő sztorija lesz. Ha lesz. Mint ahogy megtörténhet, hogy a publicistáskodást is folytatom, vagy elkezdem végre komolyan.

Három

Bocs, ha untatlak. Kicsit én is meguntam a sajtósságról beszélni. Még annyit: valamilyen módon ígyis-úgyis sajtósodni fogok. Azért a nyavalyán kényelmetlen belátásért, hogy személyes felelősség, közélet, közjó, pici provincia. Hülye intellektualizmus, értelmieskedés, s mégis rohadtul kell ide.

Na, megyek készítek még egy kávét, mert kezdek visszaálmosodni nagyon, s keresek majd valamilyen másik zenét – a Tabula Rasa lejárt – s mindjárt folytatom, hogy hogy vagyok, s mi van, ilyesmik, bláblá. Hegel!

Van kávé, s nincs is olyan rettenetesen hideg, kiültem a balkonra. Mostmár nem sűt a csámpásodó nap a monitorra itt is lehet sztorizgatni, egy kávé mellett. S zenét is találtam, Max Richter Vivaldi évszakainak rekomponálását. Hallgasd csak: tuggya isten én mér szeretem, de szeretem. Upsz kezd leégni a cigim, pedig azt nagyon be kellene ma osztani.

Erről jut szembe, hogy találtam Kolozsváron egy olyan konyhát, ahol tudnék élni, tudod olyan mint a monostori konyha, ó az a kicsi kedves konyha hogy hiányzik… Szóval találtam egy olyan helyet, ahol lehet konyhafilozófiálni. Erre nagyon szükségem lenne, de sajnos nem az enyém. Valahogy mégis be kellene oda költözzek, hallod Árpi?... Ott még a könyvem is meg tudnám írni. De ez már más téma, hehe, s félig vicc.

Az idén még fontos volt, hogy részt vettem egy forgatáson. Ez volt a „művészkedős” évi tevékenységem, hiszen én játszottam az egyik főszereplőt, mint amatőr színészkedő emberke. A film még nincs kész, s talán sosem lesz kész, mert a hangfelvételek nem lettek a legjobbak. Meg amúgy is, nagyon béna vagyok az ilyesmiben, hogy színiség. De ami lényeges, hogy a színiség elleni összes előítéletem megalapozatlannak bizonyult, ezért jó hatással felerősítettem őket. Most még előítéletesebb vagyok, de sokkal tudatosabban, ami azért megnyit egy rakás eddig zártnak tűnő lehetőséget. Na, de ez is már a jövő meséje, majd kiderül mi lesz. Ide tartozik még, hogy ezzel egybeesett a 2017-es kirándulásom is. Tudod, nem szeretek kirándulni, jól megvagyok mozdulatlanul, jobban lehet a mocorgásokat figyelni, szemlélni. Nem kell elmenjek sehova, hogy ráérezzek merre megy a világ. Na, de mégis voltam, mászkáltam egyet székelyföldön. Láttam fenyőfát, hegyeket, füstős városkákat, elhagyatott bányát, s vezettem éjszaka egy Aro 10-est, s ahogy illik arrafele a nagy pálinkázás is megvolt. Nem bánom, ez mostmár mindennel együtt: rendben van.

Közben bejöttem, begubóztam az ágyba, mert mégsincs olyan jó idő kint a nagyvilágaban.

Négy

És még mindig álmos vagyok, bár a zsimbességem enyhült. Lehet ma is kimegyek az Insomniába, pedig lehet le kellene szoktassam magam róla.

Mi is volt még az idén? Jaj, olvastam. Se sokat, se keveset, talán éppen eleget. Mittomén mi az olvasásnak a mértéke. Ami jó volt az Donna Tart, meg Pamuk. Ők az idéni felfedezettek. Tudom sokszor mondtam, hogy nem olvasok szépirodalmat, mert ami benne fontos és vagány az a filozófia, de ez persze sosem volt igaz. Olvastam mindig valamit. S még olvastam tudománykodó szövegeket is, főleg vallás-izéket (az iszlámról, egyebekről), és néhány pszichológiás nyavalyát is. Mert bár ezek minden további nélkül marhaságok a filozófiához képest, azért annyira nem vagyok hülye, hogy ne követgessem, s ne ismerjem el a tudománykodás értelmét. Azzal van igazából baj, hogy azt hiszik az igazságot képviselik. Mert dehogy: a tudomány csak egy emberi tudatmód, létmód, mi csináljuk, mi csesszük el, s elég távol áll az igazságtól. Ez megint más téma.

Olvastam még… Beauvoirt, meg még néhány feminista szöveget is. Ezeket meghatározónak, és fontosnak tartom. Sőt, a lehető legradikálisabban feminista lettem: embereknek tekintem a nőket. Erről talán máskor, mert nagyon leterhelt meg elirányított tématömb ma ez.

Öt

Hegelt olvasok. Az idén ez az utolsó könyv, de lehet, hogy átvisz a másik évbe is. Azért érdekel ez a szörnyeteg, mert nekem most a személyesség lett a fontos, de nem kérek a modernitás szubjektum centrikusságából. De ahhoz, hogy kimásszak belőle, ebből a ragadós nyavalyából ami mindannyiunkat rettenetesen meghatároz, kell ismerjem. Olvasom hát Hegelt, persze nagyon keveset értek belőle. Nem gondolom komolyan, hogy nem lehet megérteni, de tényleg nem lehet, mert tiszta hülye a csávó.

Kell ez a könyvemhez. Ez a kutatás része. Akkor is, ha hihetetlen, hidd el, tényleg foglalkozok filozófiával, meg a könyvvel. Még fogalmam sincs hogyan s mi lesz belőle, s már csak 5 hónapom van, de nem aggódok. Legfeljebb nem lesz meg, de azzal sem veszít semmit a világ.

Fotó: Dósa Karolt

Még mesélhetnék itt össze-vissza sokmindent, de majd máskor.

Hogy vagyok? Megvagyok. Van egy kép is, hogy láthassad.

Sőt van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kezdem megérteni magam, s ezt a világot. Erről majd ismét csak a jövő fog szólni.

Addig még alszok egynéhányat.

Scriptophobia

barátsággal A. T.-nek.

A filozófia nevű izé, tudod, a vidékünkön jóformán csak szövegekben lapul. Ebből elég sok minden következik. Például az, hogy rohadtúl túlbecsüljük az írást. S tesszük ezt kétféle módon: egyrészt túlbecsüljük a textust, a szöveget – mintha minden szöveg Szentírás lenne, még magyarázni se merjük, nehogy kitörölni vele; másrészt meg mindenki író akar lenni. Vagy még rosszabb: az, író. Ahogy valaki mondta: az Insomnia tele van elcseszett írókkal és költőkkel. Azt hiszem ez a legékesebb jele annak, hogy ez tényleg vidék. Radomir Konstantinovič – egy másik régióban – így kezdi a könyvét: „Tapasztalatvilágunk provinciális.”

De ezzel már nem csak Kolozsvárról, meg az Insomniáról beszélek. Mert látod, ez a csávó Jugoszláviában írta meg „A vidék filozófiája” című könyvét. S könnyen lehet, hogy amire oly büszkék vagyunk, hogy nekünk, magyaroknak mennyi sok könnyvásárunk van, meg főleg, hogy mennyi nagy írója van a magyar nyelvterületnek… az csak egy tünet. Azért lehetünk büszkék az irodalmunkra, mert rohadtúl vidék vagyunk, s itt a kultúra, a mittoménmi, csak szöveg. Csak textus. Csak könyv. S egy rakás író.

Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ha már provincia, akkor legalább irodalom van. És komolyan: irodalmunk tényleg van, s tényleg jó. Az Insomniában persze szokott lenni egy rakás elcseszett író-költő, de azért ott is: van aki tényleg az. Akkor miről beszélek?... kicsit hiányoznak a farizeusok ebből a történetből.

A farizeus. Az áruló, a jézusölő írástudó, a szent szövegeket magyarázó, félreolvasó. A scriba. A pap, aki a szövegből prédikál, a bíró, aki ítél, a tanító, aki nevel, a törvények értője, szóval az írástudó: aki tud is, nemcsak ír. A görög kultúrában ez az áruló, aki ismeri a szentséget, és néha szolgálja, néha gyalázza, éli is, meg formálja is, ír is, meg nem is, ez a filozófus. De nem borul le a szöveg szentsége előtt; de nem is akar non-stop íróvá válni. Ő csak szereti Szofit, a bölcsességet, ezt a jó csajt. Szereti, de nem szerelmes vakon. Philo. Ami néha érosz.

De mi nem vagyunk se zsidók, se görögök. Keresztények vagyunk, vagy azok se. Nálunk egyszerre lenne szükség a farizeusra és a filozófusra. Nietzsche tudott valamit, amikor Antikrisztussá vált, s akkor is igaza volt, amikor azt mondta, hogy ő kikéri magának, nem filozófus, hanem filológus. „Drákói törvény az írók ellen.” – ugye?...

A filozófia nevű izé a provinciában csak szövegekben van. Ezért lehet az a nagy kapkodás, hogy publikálni kell. Ezért van az, hogy nekünk két filozófiai folyóiratunk kell legyen: Kellék és Többlet. De ott van még a Korunk, az Erdélyi Múzeum, s még jópár cucc, ahol publikálni lehet – tehát – kell. Kell nekünk egy blog (két nem-működő mellé). Minden eseményről, minden mozzanatról írjunk. Mert az szöveg, s nekünk szöveg kell. Európa a könyv kultúrája, a Szent Szöveg, a Könyvek Könyvének a megtestesítője. Amiről nincs textus: az nem is reális. Ha nincs publikációd (versed, novellád), nem is létezel. A valóság alapelve: „Írok, tehát vagyok.” Nesze Szókratész. Nesze nektek cinikusok.

Persze ekkora hagyomány súlya alatt félelmetes lehet élni. Jó nagy a tét, he? „Inkább cseszd el az életed, mint a szöveget.” Találó mondás.

Nem akarok már írni, mert már nem félek tőle. Nekem már nem muszáj. Én olvasni szeretek. Hazamegyek, elvetem a kukoricát, kapálok, teszek-veszek, s olvasgatok. S ha nem tetszik valamelyik szöveg: kijavítom. Átírom. Leszarom.

Így adj nekem kölcsön könyvet. Én szeretem a könyveket. De nem vagyok szerelmes.

S ezentúl is azt írok amit akarok, s nem amit kell.

(Vagy csak jár a szám, persze, mert unatkozok vagy mert élvezek beszélni...)