Képzeletbeli vizsgám Heideggernél

(!! Ezzel a kis szöveggel senkit nem áll szándékomban megsérteni, sem az egyetemet, sem a tanáraimat, s főképpen nem a filozófiát. Sőt. Végezzetek filozófia egyetemet.  !!) Külön köszönet F. Orsinak, hogy ha hülyeségről van szó, akkor lehet számítani rá. S bocs, ha lusta vagy olvasni ilyen "hosszú" szövegelést.

13. metafizika vizsgatétel: Elemezze és értelmezze az idézetet egy rövid filozófiai esszében, amelyben bemutatja filozófiám alapfogalmait, célkitűzését, stb., bebizonyítandó, hogy az ön egyetemi évei nem mentek veszendőbe!

Kidolgozás: 2 óra

 “Ha nem teremtjük elő magunkban az emberi egzisztencia kalandján érzett örömet, a dolgok és a jelenvalólét bőségének és egész rejtélyének végigélvezését, az iskoláktól és a doktrínáktól való függetlenséget s mindezek mellett tanulni és hallani vágyó szilárd akaratot, akkor az egyetemi évek – bármennyi tudást hordjunk is össze – bensőleg veszendőbe mennek.” 
 (Heidegger: A metafizika alapfogalmai)

Tisztelt tanár úr, kedves Heidi, az éjjel elég sokáig boroztunk azokkal a diákokkal, akiket szíveskedett kirúgni, ezért kissé rohadtul fáj a fejem, hazafele talán meg is áztam, s ingerült vagyok. Nem kellett volna eljöjjek vizsgázni. Nem tudom mit írhaték, semmi kedvem hozzá. Vagy az ön kifejezésével élve: most éppen nincs meg bennem az a filozófiai hangoltság, amelyet egész félévben ébresztgetett bennem.

Sőt, most azt is bevallom, hogy nem jártam végig ezt a metafizika kurzust. Csak ott az elején voltam párszor, de nem jött össze a hangoltságom. Sajnálom, mert közben olvasgattam magát, vagyis a műveit, s jó könyvek azért. Van bennük egy furcsa sugárzás, hogy megértsük a létet, s merjünk kiállni és beállni a kérdés „huzatába”. Azt hiszem, innen van az, hogy magát barátomul fogadtam, kedves Heidegger, tisztelt tanár úr. De attól maga még tiszta bolond. Egy rohadék náci. Jó, mégis írok valamit, hogy tudjak jegyet kapni, s ne rúgjanak ki, mint az összes barátomat.

Szóval az idézet a metafizika kurzusából van kimásolva, s ez biztos, mert az elején van, ott az első lapokon, tudom, mert akkor még jártam órára, s ismerősnek tűnik. S amint a kimásolásból is látható, úgy kezdődik, hogy „ha nem teremtjük elő magunkban az emberi egzisztencia kalandján érzett örömet...”, és úgy végződik, hogy kár volt egyetemre járni, mert csak megbánjuk késöbb. Ez egy ilyen „Ha.. Akkor...” mondat, ami logikailag következtetés. De a tanár úr biztos nem erre gondol, mert a logikát rühelli, az igazság miatt.

Az izé, az igazságról ön azt gondolja, hogy az valami felfedettség, feltárultság, azaz el-nem-rejtettség. Az igazság az, hogy nincs elrejtve. Mert fel van mondva, fel van mutatva, látszik, és ez a felmondás a logosz, ez a valódi logika, nem az ilyen „ha-akkor” szerkezetek, mondatok. Ez pedig most azt kell jelentse, hogy a mondat következményétől el kell tekinteni. Logikailag legalább. Logikailag tehát mégsem megy veszendőbe, hogy járunk egyetemre, akkor is ha nem érezzük a fent megidézett örömet, meg kalandot, s ezeket, amiket magunkban előteremtünk.

De ne gondolja, hogy az én esetemben az az előteremtés elmaradt volna! Éppen arról van szó, hogy egész évben csak ezzel foglalkoztam. Hogy kalandot, meg örömöt teremtsek, hogy kiélvezzem az idézetből a rejtélyt, s független maradjak az iskolától. Szerintem érthető, mert a szilárd akarat is megvolt bennem, mindemiatt nem járhattam be az összes órára. Ennyit azért a filozófiáért akárki (ez is fontos szó magának, de itt nem úgy van értve) megtehet, nem? Hogy ne menjen veszendőbe az idő, bensőleg, ahogy ön olyan találóan megjegyezte. És erről számot is tudok adni, ha már ez a tétje a metafizika vizsgának. De vegyük csak sorra az örömöket, kalandokat, élvezeteket és a függetlenségemet, meg mindazt, amit tettem a filozófiáért!

1.       

Az „emberi egzisztencia kalandján érzett öröm”. Ezt a filozófiai követelést már nagyon korán „előteremtettem” magamban. Még a félév elején, amikor még nem barátkoztam össze magával, s nem tudtam semmi értelmeset a „lét értelméről”. Én akkor tényleg azt hittem, hogy a lét egy baromság, és tök értelmetlen. Ezért felvágtam az ereimet, hogy meghaljak (ezt a sztoikusoktól tanultam, hogyha már úgysincs semmi a szabadságomban, és csak baromságok vannak, akkor ezt bármikor simán bevállalhatom). Na ez volt a nagy egzisztenciális kaland! Ilyent azért köztünk szólva akárki (das Man) nem vállal be!

S később megjött az öröm is. Akkor, amikor a tanár úr a végességről magyarázkodott, arról, hogy úgy vagyunk csak igaziak (autentikusak!), ha halandóvá válunk, abszolút végessé. Én erre akkor nagyon rájöttem, amikor elvitt a mentő, elájulva a vérveszteségtől, hogy én nem vagyok halhatatlan, és nem is térek ki a halál elől, valahova elbújva. Szembenéztem azzal, hogy én meg tudok halni, véglegesen is. Ez a nagy kaland! S mikor már értettem is, akkor ezen autentikusan tudtam örvendezni.

Sőt, bónuszba még azt is megértettem örömömben, hogy milyen jó az ön által is örömmel elemzett leibnitzi tétel, hogy „miért vagyok inkább én, mint a semmi?”. Ez alaptétel, logikusan is. Az az álláspontom, hogy minden öngyilkos, vagy szomorú ember örvendezne, ha úgy megtapasztalná ezt a kérdést, mint én. Odamennék hozzájuk, s megmondanám: „inkább vagy te, mint a semmi, ez tény, de fogadjunk, hogy nem tudod, miért vagy inkább te?” Elcsodálkozna, hogy „tényleg, ember, miért inkább én?” Na, ez hogy lehetséges? Mármint, hogy létezzek? Ez a rohadt nagy kaland, s ez tényleg örvendetes.

2.

„a dolgok és a jelenvalólét bőségének és egész rejtélyének végigélvezése”. Ez a része a kimásolásnak ugyanaz, mint az első, mégis teljesen más. Nekem ez a feltétel is megvan, ezért nem ugyanazt  írom ide, mint az elsőhöz. Pedig már az is simán belefér, némi modifikációval, persze. Mert például a „dolgok bősége és rejtélye” az is lehet, hogy „miért vannak inkább a dolgok, és miért van olyan sok, inkább minthogy nem lennének, csak egy kevés semmi lenne”. Vagy pontosabban egy kevés semmi sem nem-lenne. Dolgok, inkább vagytok ti, mint a nihil, s miért? Nagyon élvezem ezt a rejtélyt. Kibontva belőle a sok értelmet és élvezetet, az van, hogy sokan nem is tudják, hogy a lét nem létezik, főleg úgy nem, mint sok-sok dolog.

S ezt nem csak az emberek az utcán nem tudják, de akkora jelenvalólétek sem tudták, mint Arisztotelész, meg a többiek. Szóval kedves Heidi, tisztelt tanár úr, csak tőled tudom azt, hogy a lét nem létezik, s nem is semmi (nem is nem-létezik). De ez most nem metafizika, hanem ontológiai differencia, ami ugyanaz, csak éppen egyéb. És ez most nem arról szól, mármint a „dolgok bősége”, hogy annyi dolgot kapunk ajándékba, vagy annyi jó cucc van a turkálókban, sok fa az erdőben, meg ilyenek, hanem, hogy a dolgoknak van ez az összessége, ami egy egész, s ez a világ. Rohadtul fontos ez a világ. Mert a világ nem csak úgy, az összes dolgok összessége, hanem a világ az egész. Az egészség. Lényeges ennek a világnak az egészsége. Egész-sége. Na de miért? Ezt illusztrálom. Sokszor amikor ülünk a kocsmában, és nagyon unom az embereket, mert csak fecsegnek, meg akárkik, és nem autentikusak, akkor mindig bekarcolom az asztalba azt a szót, hogy „lét”. Ez csodálatos rejtély, s nagyon élvezem. Ajánlom kipróbálásra ilyen társaságokba.

A „lét” nem esetleges és nem értelmetlenség, amikor az asztalon van. Arról van szó, hogy én, az ember, nem „csak úgy” ember vagyok, hogy ember, hanem sokkal több. Nekem viszonyom van a léttel az asztalon! (Nem azért, mert én karcoltam oda, bár az is egyik létviszonyom.) Az embernek, nekem, viszonyom van a léttel, s ez azt jelenti, hogy nem vagyok ember. Mert én jelen vagyok ebben a viszonyban, és létezek is (mint tudjuk inkább, mint nem). Olyan módon vagyok jelen a létben, ahogy még senki más (talán még a tanár úr), s így én jelen-való-lét vagyok a legsajátabb értelmemben. Mit nekem az emberség! Jelenvalólét vagyok!

Én vagyok a jelenvalólét, ott az unalmas emberek között belevetetten, kicsit részegen, beledobva az egészséges világba. Mert az is vagyok, világban-benne-lét. És belevetett. De az asztalon a lét képes kivetíteni, s akkor én ki szoktam állni a létbe, s jelenvalóan kiállom a világbavetettséget. Így szoktam egzisztálni. S nagyon élvezem ezt az egzisztálást, bár persze ez nagyon rejtélyes még így elmagyarázva is. De a tanár úr sem képes ezt jobban elmagyarázni, nem bennem van a hiba. S megértését kérem, amiért sokszor inkább visszamegyek a kocsmába, jelenvalóvá válni az asztali létbe, minthogy órára menjek s unatkozzak. De a filozófia inkább jelenlét a kocsmában, akár, mint a katedrán. Egyszer valami ilyesmit is mondott, kedves Heidi, Herr Professor. De ezzel már áttérek az iskolából való függetlenségemre. De rögzítsük: eleget teszek a filozófia második követelményének, nagyon élvezem a kocsmában. S ez értelmes, a tanár úr tudja, mert ön is kijár néha a létbe, igaz a maga jelenvalósága a hegyekben van, de ez is minimum olyan vagány. Kár, hogy nem értik meg ezt a többiek, akik már-már világszegények vagy világtalanok, mint az állatok, erről is volt szó órán. De ez most nem ide tartozik.

3.

„iskoláktól és doktrínáktól való függetlenség.” Mint kiderült, az iskolákat elég sikeresen elkerülöm. (Jobban, mint a tanár úr, mert ön azért gyakrabban iskolás, mintsem jelenvalólét a hegyen.) De miért rosszak az iskolák, beleértve az egyetemet is, ebben a filozófiai feltételben? Ez a kérdés, nem? Talán már felvillant, hogy a kocsmai lét sokkal jobb, vagy a hegyek világa az egészségesebbeknek (Nietzschével szólva betegesen). De azért erről sokkal több tapasztalattal mondhatok bármit. (Lásd: logein+apofánszis=alétea, vagyis feltárom ezt a jól rejtett jelenséget, s igazat mondok.) Mert független vagyok az egyetemi iskolától és az egyéb (náci) doktrínától. Mert köztünk szólva, kedves Heidi, tisztelt tanár úr, ezt ön nem nagyon mondhatja el magáról…

Az iskolával az a fő baj, hogy ott csak hanyatlás van. Éspedig azóta, amióta Platón megcsinálta az Akadémiát, s Arisztotelész a Líceumot. Mert a diákok – s ez alól a tanárok sem kivételek – feldarabolták a dolgok és jelenvalólétek bőséges egészségét, és órákat tartanak, diszciplínákat, s ez már Kantnak is feltűnt, hogy nem korrekt a filozófiának ez a darabossága.

Így lett a filozófiából tanügy, azóta nem állunk ki és be a világba kellemesen egzisztálva, hanem benne vagyunk a didaktikába, s kell tanulni. Pedig Kant is azt mondta, hogy itt nincs semmi tanulnivaló. Itt nincs is semmi világilag vett (szenzu kozmopolitikó) filozófia, csak katedra, meg padok, in szenzu szkolasztikó, egészen iskolásan. S van etika, logika, fizika, meg mindenféle, ahelyett, hogy elevenen kérdeznénk rá arra, hogy ez miért van?

Miért nem megyünk inkább sétálni, vagy létezni őseredeti elevenséggel? Ez a filozófia hanyatlása. Ezzel egyetértek, s ezért inkább elkerülöm, s független maradok. S mi a helyzet a doktrínákkal? Az, hogy a doktrínák mind iskolásoknak valóak. Igaz a kocsmában elég sok doktrínás emberrel találkozhatunk, nácikkal, kommunistákkal, s mindenfélékkel, de akkor egyből ráérezni, hogy ezek az emberek mennyire sötétek, nem világítja meg őket a felvilágosodás sem. És ez a sötétségük megakadályozza abban őket, hogy filozofáljanak, mert ők éppen a világot akarják megmenteni gulágokkal, és atombombával.

Anélkül, persze, hogy rákérdeznének: szabad-e? Ettől is sikerült eddig függetlennek maradni: én nem is megyek el sosem szavazni, és elítélek minden megkérdezetlen ítélkezést. Az emberek kiirtásához így nekem nincs sok közöm, mint ahogy a filozófiai függetlenség ezt lehetővé teszi. Összefoglalva: az iskolák és a doktrínák nem kérdeznek rá arra, hogy inkább miért nem valami egyebet csinálunk? Én függetlenül rákérdek, és inkább mindig valami mást csinálok iskola és népirtás helyett.

4.

„tanulni és hallani vágyó szilárd akarat”. Lassan lejár a két óra, s még nem fejeztem be a vizsgát. De mint kiderült, a vágyakozó akaratom megvan reá. S tanulni is akartam, és vágytam az ön előadásait hallgatni, de ez nem mindig jött össze a jelenvalóléti ügyek miatt, amint fentebb mondtam.

5.

„bármennyi tudást hordjunk is össze”. Az is kiderülhetett mindebből, hogy én ezt nem vettem be, s nem hordtam össze semmiféle bármennyi tudást. Hanem inkább egzisztáltam, s léteztem nagy rejtélyek, élvezetek, kalandok s örömök közepette.

6.

„az egyetemi évek bensőleg veszendőbe mennek”. Hát hadd menjenek. Jaj, de csak most vettem észre, hogy „bensőleg”. Azt hittem arról van szó, hogy kidobnak, mert nem jártam órára. Na, de, ha örvendünk az öngyilkosságos kalandoknak, és élvezzük a kocsmában a léttel való viszonyt, ha jelenvalólétek vagyunk, nem csak úgy emberek, s ez mint egy iszonyatos rejtély izgat is minket, tehát a lét értelmét kérdezzük elevenséggel iskola és doktrína helyett, akkor megvan a vágy és az akarat,  és nem volt kár az egyetemi évet pazarolni. 

S tényleg élvezetes a filozófia, de attól ez még tiszta bolondság. (Hegeli értelemben, hogy fejreállsz tőle.) 

Miért vegyél magadra sötétkék blúzt?

"E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el" - Pascal  
Amiről én beszélek az nem szeretet.

Hanem egy mélykék magas-nyakú blúz

Amiben elmerülhetsz, mint a tenger

Mélyén a néma állatok szűrt napfényben,

Puhán körülvesz, s te rejtőzhetsz a világ

Elől, akár egy végleg elhagyott űrállomáson

A csend, a halálos hideg hangtalanság.

Ahol a vágyak szelídekké bomlanak,

Kék blúzban egy vagy a kékkel,

A nyugtató azúr éggel, mikor a nap meghal.

Egy vagy mindennel ami kék magány.

Amiről én beszélek az nem szeretet,

Sokkal rettenetesebb ez, magasabb, a

Magadra maradottság iszonyú súlya.

De amikor csak űr van benned, amikor

Nem érzel semmit, amikor a lélek

Nyugszik az örökkévalóban,

Akkor a kékblúzban, mint az éjszakai

Villámok fényénél megláthatod meztelen

önmagad. S tudod, hogy vagy,

S tudod, hogy az egyetlen vagy,

A pár nélküli vadállat.

S ott talán meghallod a kékségből

Leszűrt szót, mely nem emlék,

S mégis egy életre megmarad.

És egyszerre megértesz mindent,

Nem zaklat már a kérdések végtelenje:

Téged szólított a szemtelen

Mosolynak eladott lélek.

Ember és filozófia: kétely és bizonyosság között

Kutatási terv, vagy afféle...

Arisztotelész Metafizikájának első mondata így hangzik: πάντες ἄνθρωποι τοῦ εἰδέναι ὀρέγονται φύσει. A Halasy-Nagy fordításban ezt az jelenti: “Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra.” Angolul pedig - David Ross fordítását idézve – : “All men by nature desire to know.”

Ebben a kutatási ciklusban ezt a mondatot szeretném szemügyre venni és összevetni a modernitást valamilyen módon átható, meghatározó, vagy a modernitás tudatformáját szimbolizáló szállóigével, mely szerint: „A tudás hatalom”.

Látszólag egyszerű a feladat, hiszen csak értelmezni kell és összevetni egy antik filozófiai kijelentést egy modern jelmondattal.

Valójában viszont a vállalkozás egy igencsak szerteágazó filozófiai problémacsomóba gabalyodik bele. Mert olyan kérdéseket kell érinteni, mint az „ember természete”, amely felteszi, hogy mi, emberek, törekszünk a tudásra. De ebből átlendül a kérdés súlypontja a „tudás”, a bölcsesség, az ismeret és persze az igazság körébe. Végül pedig végképp elveszni látszik a „hatalom” problématikájába, még akkor is, ha csak a szűken vett hatalom-tudás / tudás- hatalom dichotómiáját érintem. És ráadásul mindezt áthatja és meghatározza a filozófia mibenlétét és értelmét érintő kétely és bizalom.

Kutatási hipotézisem tehát a következőképpen artikulálódik:

1. Az emberről szóló filozófiai diskurzust áthatja az antik filozófiából származó „emberi természet” probléma. Erről már sokat elárul az is, hogy Arisztotelész ezzel indítja a Metafizika első részének első előadását.

1. Másrészt ez a diskurzus mindig implicite magában foglalta a tudás, az ésszerűség témáit, mint ami éppen az emberi lény lényege, vagy természete (gondoljunk csak az animal rationale meghatározásra).

1. Harmadrészt mindez exponálódik a modernitás filozófiájában. Ugyanis ekkor az emberről zajló gondolkodás átlépik az „ember egyetemessége” vagy az emberiség gondolatához, de oly módon, hogy éppen az „emberi természet”, „emberi lényeg” vagyis a racionalitás, az egyetemes ész lesz a domináns szervezőelv. Szerves módon ez a vezérelv elvezet olyan kérdésekhez, mint a tudás vagy az ésszerűség mibenléte, jelesen „az igaz ismeret” és az episztemológiai kérdésfeltevés kitüntetetté válásához. Ezt a korszakot ismerjük olyan nevek alatt, mint a felvilágosodás, és a humanizmus.

1. A felvilágosodás és a humanizmus jelmondata a „tudás hatalom” felismerésben koncentrálódik. Legalább két értelemben: először, mint ami szerint az egyetlen
   
   hatalom ami legitim módon ítéletet hozhat az az Ész, a Ráció (származzon ez akár empirikus tapasztalatból, akár racionális meggondolásból), másodszor, pedig mint a racionális belátással rendelkező ember, vagyis az ész birtokosának a hatalma.

1. Nietzsche ismerte fel a legtisztábban, hogy tudás racionális felfogása végülis nem más mint a pőre „hatalom akarása” – és semmi több. Ez a beállítódás, mely szembefordul a leleplezett felvilágosodott humanista felfogással (és ide sorolhatóak az ifjú hegeliánusok, a pszichoanalízis, az egzisztencializmus, az életfilozófiák, stb. képviselői) magát a filozófiába vetett bizalmat rendítik meg. A filozófiába vetett hit megrendül, meginog és sokirányú diskurzusokba torkollik – ez a jelenkori filozófia pluralizmusa ahol már nincs egyetlen „nagy elbeszélés”. Ekkor éles kérdéssé válik, hogy a filozófia vajon nem zuhan a dogmatizmus, a cinizmus és a szkepticizmus szakadékába?

Kutatásom során ezeket a pontokat szeretném érinteni amikor a „Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra” és „A tudás hatalom” állításokat értelmezem. Megjegyzem, hogy bár a fent vázolt pontok valami féle filozófiatörténeti perspektívát anticipálnak, kutatásom mégis  problémacentrikus, abban az értelemben, hogy a kiemelt témakörök összefüggéseit nem történetileg szeretném dokumentálni, ez csupán a problémák összefüggéseinek illusztrációja lenne. Hiszen ugyanezt a gondolatmenetet – talán – el lehet képzelni Descartes, Kant, de Husserl vagy akár Heidegger életművén belül is. És ezzel is csak a mellett érvelnék, hogy az „ember”, a „tudás”, és a „hatalom” végső soron összefüggő problémák, melyek a filozófia mibenlétének kérdését vetik fel, újra és újra... mert a filozófia mégsem lehet dogmatizmus, cinizmus, vagy szkepticizmus.

De hogy akkor mi lehet a filozófia, vagy mi a filozófiára vonatkozott kételyben a bizonyosság számunkra? Ez csak a kutatásom végén derülhet ki, így hát a kutatási tervben csak nagyon keveset kockáztathatok meg: talán helytálló, hogy az ember  lényegéből fakadóan törekszik a tudásra. Még akkor is, ha mégsem érheti el. Hiszen ezt jelenti a philosophia, a nem tudás tudása. Ami egyszersmind nagy hatalom, s mint ilyen igen nagy veszély is.

FACE in SPACE: A szubjektum elmosódó arcai

Csóka Szilárd - Zsolt: Face in Space
Korunk Stúdió Galéria
2014 okt. 3, Kolozsvár

 Ennek a kiállításnak van egy előzménye. Csókával még a középiskolában barátkoztunk össze és valamikor 2006 körül volt egy egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Philotea Klubban. Mivel már akkor érdeklődtem a filozófia iránt, megkért, hogy mondjak „valamit” a  megnyitón. Akkor visszautasítottam azzal, hogy „még nem olvastam eleget”. Viszont megígértem, hogy majd ha lesz még egyéni tárlata s felkészültebb leszek, akkor szívesen vállalom. Most hát itt vagyunk mind a ketten. 

A kiállítás címét szerintem nagyon jól eltalálta: mert a FACE IN SPACE, a szavak többértelműsége révén rámutat arra, ami a festményeken történik. Az angol face arcot jelent, ám jelentheti az arc kifejezőképességét,  s utalást tartalmaz az oldalnézetre, de ugyanakkor a homlokzatra is; a space pedig egyszerre jelent teret, ahol valami felbukkanhat, de űrt is, amelyben felszámolódnak, beleolvadnak a dolgok. És ha megnézzük a képeket valami ilyesmiről van szó: a tér és az arc különböző jelentéseivel, formáival kísérletezik a festő. Ugyanis az arcképek egy sajátos játék folytán hol feloldódnak egy homogén térben (Barokk szellemek), hol egy szimbolikus tájkép előterében bontakoznak ki (Óriás), de az is megesik, hogy maga a tér (háttér, előtér, a síkok) és az arckép összeolvad (Ébresztő Spanyolország!), vagy a tér és az arc harmóniája egy monokróm felületen válik egységessé (Metafizikus portré).

És azt hiszem, hogy itt valami lényeges problémára történik utalás. Erről szeretnék pár szót mondani.

Jean-Luc Nancy (A portré tekintete) egyik gondolatából indulok ki, ami szerint a portré nem „csak” ábrázolja, reprezentálja az individuumot vagy szubjektumot, hanem egyenesen „megteremti” azt. Vagyis nem megjeleníti az ábrázolt személyt, hanem „elválasztva mindentől, ami nem ő” jelenvalóvá teszi, így a portré tárgya nem más mint az „abszolút szubjektum”, amely éppen a festés által jön létre.

Ha pedig a portré történetére gondolunk, akkor talán párhuzamot is vonhatunk a portré (műfajának) kialakulása, fejlődése és az ember individuummá, szubjektummá válása között. Például a görög idealizáló arcábrázolásához képest a római művészetben jelenik meg az egyéniséget realisztikusabban megjelenítő attitűd, és ezzel párhuzamosan az ember személyiségére tett eszmetörténeti, filozófiai utalás is, és itt a cultura és humanitas fogalmainak jelentőségére gondolok. Tudjuk, hogy a középkorban mind az emberi individuum, mind az emberi arc egyéniséget hangsúlyozó művészet és diskurzus nagyon visszafogott, szinte hiányzik. Viszont a portré a reneszánsz korban önálló műfajjá válik (szemben a kanonikus- tipizáló ikonnal), amikor valóban fontossá kezd válik az ember individualitása, szubjektivitása is. A barokk korban pedig a párhuzam mindkét oldala – a portré is, és az emberi egyéniség, szubjektum is – megszilárdulva meghatározóvá válik egészen a modern korig. Látszólag itt és most is, minket is meghatároz.

Hangsúlyozom, látszólag. Mert az ember individualitása, szubjektivitása ma erőteljesen problematikus. Hasonlóan a portré is mélyen – és lényegét érintően – problémaként jelenik meg. A két probléma összefügg egymással, és egyáltalán nem mellékes: mert igen nagy tétje, súlya van. Mert minket, jelenlévőket, emberi mivoltunkban érint.

Nézzük meg figyelmesen Csókának a kiállított képeit. Korábban azt mondtam, hogy a térben megképződő, a térben feloldódó emberi arccal való játék valami lényegesre tett rámutatás. Mert Csóka portréi nem véletlenszerűen tesznek utalást reneszánsz térkezelési, kompozíciós eljárásaira (Reneszánsz a térben), és a barokk portré interpretálásai sem esetlegesek (Bacchus, A részeg), mert ezek a portré (és a szubjektum) fontos állomásaira tett utalások. De azt hiszem mégsem az határozza meg Csóka műalkotásait, hogy kikezdené a hagyományos művészeti technikákat, vagy a portré műfaji sajátosságait. Sokkal inkább kísérletezésnek, játéknak fogom fel, melyben a ténylegesen mérvadó magának az emberi arc elmosódásának a jelenvalóvá tétele a különböző terek (arctér, háttér, előtér, homogén- és heterogén tér, stilizált tájkép, vagy éppen csak gesztusértékű meghatározatlan térre utalás) kiképzésével.

Ebben vélem felfedezni Csóka képeinek jelentőségét. Mert ha Nancy-t követve a portré az individuum – „az abszolút szubjektum” – jelenvalóvá tétele / megalkotása, akkor az itt látható képek éppen az individuum elmosódására, felszámolódására tett művészi utalások, amikor a szubjektum éppen elveszti abszolút mivoltát, beleveszve különböző terekbe.

Csak utalnék itt a huszadik századi filozófiára... ilyen vagy olyan formában meglepően sok helyen felbukkan az ember individualitásának, szubjektivitásának elhomályosodása, elmosódása. Ez pedig az ember lényegéről szóló diskurzusban hangsúlyos problémaként bukkan fel. Amely éppen arról szól, hogy az embernek nincs önálló, „önmagában vett” természete, lényege. Gondoljunk csak Nietzschére, vagy különböző egzisztencialista szerzőkre, mint Sartre, Jespers, a heideggeri fundamentálontológiára. Alapjában véve ugyanezt a problémát megtalálhatjuk a dekonstrukció fogalmában is (Derrida).  De utalhatnék a posztstrukturalista Michel Foucaultra is, aki kimondottan a szubjektivitás/individualitás történetét (is) tematizálta/problematizálta. Ezek az utalások arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy a szubjektum végső soron nem más, mint társadalmi képződmény, történeti hagyomány melyben benne állunk, ami különböző történelmi terekben jön létre vagy éppen felszámolódik. Ilyen tér az ideológia, az egészségügy, a hatalom, a szexualitás, a hétköznapi élet, a tudományok stb. Ha ezek határozzák meg azt, hogy kik vagyunk, individualitásunk csak elmosódott lehet.

Végső soron Csóka expresszív alkotásai számomra ettől érdekesek. Mert kísérletei a térben történő arcokkal talán éppen erről szólnak. Mert ezek a képek jelenvalóvá tesznek valamit: az emberi szubjektum elmosódásának az arcait. Amelyek végső soron mi magunk vagyunk.

Ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm a figyelmet.

narancs Schiele módon

Tudjuk, mert tapasztaltuk, milyen az a csodás 6-os busz, az a régifajta csuklós, ami recsegve, nyikorogva, mocorogva és üvöltözve megy a Monostorból a Memó felé; amin egyszer olvastam valami művtörténetes könyvet - kapaszkodva, hogy el ne essek - arról, hogy egy csámpás festő azt mondta: a cellájában az egyetlen fényforrás egy narancs volt. Ő ilyen erotikus izéket festett, meztelen széttett lábú kislányokról, aztán mindenféle kurvákról, meg saját világtalan arcáról és nyamvadt testéről, fáradt színekkel – azért kicsit olyan betegesen sárgásra emlékeztető szürkén – és ideges vonalakkal kontúrozott a pimasz, a csámpás. Szálkás volt a tekintete. Pedig szerelmes volt a saját kezébe, másokéba is; de főleg a saját szemébe, ami mindig nagy és kerek és őrült lett, s szerelmesen nézte a meztelen széttett lábú kislányokat. Ezért zárták abba a börtönbe, ahol a narancs világított neki, pedig azt hitte ártatlan és azt is elhitte, hogy ebben a rohadt cellában - amit a csámpás teste nem fog kibírni - a szemfénye egybefonódik a naranccsal; na, szóval azóta amikor a rohadt 6-oson utazok zötykölődve, mindig viszek magammal egy világító narancsot, amit aztán valahol elbújva megeszek, mert az is a játékhoz tartozik, az így előkészült fényforrás-narancsot így kell enni, titokban. És amikor nincs narancsom, piros kendőt kötök a nyakamba. 

Helyzetjelentés

„De profundis clamo at te Domine!”

Ma reggel is forrón ébred rám a nap:

Ballábbal. Vízre, puffadó halálra

vágyva: Hiába. Repedésekbe öreg ráncokba,

Az éhes kis nyüzsgések meglapulnak...

Ehhez csak musica sacra szólhat.

Zene, kíséret nélkül. Kísértet, Kedvesem nélkül.

S a távolból csakazértis: Te Deum laudeamus...

mai Nap, valami efféle

sárga melegben

remeg a levegő

úgy

ahogy egy ősi egyiptomi orrán

távozott a rózsaszínben kocsonyádó’ agya,

meg ne romoljon a test, maradj itt

örökre

úgy

kitömve, aszottan,

beépítve a falba

Én, fáraód leszek

a kisherceg sálját

megtaláltam a falnál,

sárga melegben, kiskoponya mellett

úgy

meghűltem, influenzásodok

s már nem tudok kapálni

lám, belédlázasodok

mert egy ősi egyiptomi

fejéből kiszívták a gondolatokat

azok a szent nap-papok

na úgy

    szeretlek téged, mai nap.