Elszámolás ötig

Most nagyon álmos vagyok. Csak pislogok bele a világba. Pedig már egy ideje felkeltem, főztem kávét, elszívtam két cigit; most várom a hatását. De addig is, meg kellene írjam ezt a szöveget, mert olyan rég megígértem neked.

Egy

Kell valamilyen zene, ami majd viszi a szöveget. Azt hiszem ez jó lesz: Arvo Pärt: Tabula Rasa. Jó ez a hegedűs izé, piszkálja kicsit a lelkem. Belebizsereg, s talán elkezd néhány gondolat is motoszkálni bennem, ami segít megírni ezt a nyavalyát. Lehet kicsit zsimbes vagyok: de abban a jó értelemben, amit lehet élvezni. Na.

A fő kérdés az, hogy mostanában hogy vagyok. Hát úgy vagyok, hogy közeledik ennek a hülye évnek a vége. Ilyenkor kicsit el leszek vonatkozva, mert bekapcsol valami önreflexió, vagy valami olyasmi. A dolgok megnyúlnak, az idő kiterül, az élmények eltávolodnak, torzulás közben megtalálják a helyüket, kicsit mocorognak, majd beilleszkednek az élettörténetembe. Olyan ez, mint mikor este, lefekvés előtt a kicsi rucák kimásznak a vízből, s tollászkodnak, elrendezik magukat. Valami ilyesmit csinálok, valahogy így vagyok. Tollászkodom a lelkem. Szép ez a folyamat, még esztétikája is van, plasztikus, ezt szeretem a decemberben. Nem tervezni még, csak rendet rakni. Vagy legalábbis megpróbálni.

Szóval izé. Most még nem derült ki, hogy hogy vagyok, lehet jól, lehet rosszul, ám minden esetre nem érzem rosszul magam. Érdekes mekkora különbség tud lenni a között, hogy „hogy vagy” és „hogy érzed magad”.

Egyik kérdés az, hogy miért nem írtam az idén erre a blogra. Mert az idén tényleg nem írtam semmit ide, vagyis nem jelentettem meg. Mert azért írogattam ezt azt, de persze, ha azt gondolod, hogy igazából nem csináltam semmit – abban is van egy kupac igazság.

Azért nem közöltem semmit itt, mert nem volt mit. Tényleg nem. Mert így visszagondolkozva magam az idénbe’, úgy-így elvonatkozva, azt látom, hogy amit írtam az vagy nagyon-nagyon személyes lett, vagy túl személytelenül személyes. S ezeket a nagyon személyes dolgokat azért nem teszem ide ki. A személytelenül személyes cuccok pedig megvannak szétszóródva a neten, ezek valami publicisztikáskodások kísérletei. Azért összegyűjtöm most ide is, kicsit legyenek egy helybe.

Kettő

Az első ilyen beleszólásom a közéleti nyavalyákban azért volt, mert Gyergyóban gyújtogatás volt, a székelyek letámadták a saját cigány kissebségüket: s ezért kicsit felháborított, hogy ilyesmit csinálunk. Azt gondoltam, hogy sokan nem is veszik észre, hogy mennyire elfogadhatatlan az ilyesmi, így meg kellett szólaljak, ebből lett a Cigányság – székelység szöveg, ami valami baráti levélnek van szánva, ki a mi kicsiny, provinciális nagyvilágunkba. De ennek volt egy apró előzménye is, hogy a 127 Filozófia önképzőkörében kicsit azon vitatkoztunk, hogy helyes felpofozni a nácikat. Erre írtam egy szövegecskét, ahol meg akartam érteni a nácikat – ez is a címe: Megérteni a nácikat. Ez volt az a szöveg, ami kapcsán rájöttem, hogy talán nem teljesen hülyeség és maximális ostobaság, ha egy nagyobb nyilvánosság előtt megszólalok. De az igazán nyilvános megszólalásom bele a magyar közéletbe’ az a transzindexes cikkem lett, amikor Orbán Viktor tusványoson mondott egy rakás vitatható baromságot, de az egész média arra reagált, hogy a közönség megtépázott egy tüntetőt. Gondoltam kicsit elemzem a szpíccsét, abból a szempontból, hogy nekem, mint erdélyi magyarnak mi jön le belőle; ez a Ha Erdélybe jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat. Na ez egy apró sikerélmény is lehetett volna, mert hiszen tényleg ez már egy közéleti megnyikkanás volt, több portál is átvette, vagy legalább szemlézte, sőt még az amcsi sajtóban is utaltak rá egyszer. És azért apró sikerélmény, mert tulajdonképpen hülyeség volt. Mert csak az történt, hogy aki ellenzéki volt Orbánnal szemben, azt megerősítette ebben, aki meg híve volt, az úgyis az maradt. Egy pici „nagy hűhó semmiért”. Azt hiszem ebből a tapasztalatból lett az, hogy ma már nem nagyon akarok politikai témákról írni. Nincs kinek. Ettől a belátástól kicsit ledöbbentem, s megnémultam – miközben ekkor kellett volna a lehető leginkább nekiszökjek a publicistáskodásnak. De mostmár így van jól. Mert rájöttem, hogy sokkal apróbb cuccokkal érdemesebb foglalkozni, ami talán tényleg valamit segít, vagy megvilágít, vagy lehetővé tesz egy árnyaltabb értelmezést. Ilyen ügy volt a tanszindexes metto-botrány, ezért erről is szükségesnek láttam mondani valamit: A Transindex és a Metoo: kezdet vagy vég?

Most azon merengek, hogy ez sok vagy kevés egy évre? Nem tudom eldönteni, de azért meg vagyok elégedve. Mert bár nem látszik, elég sokat dolgoztam, fejlődtem ezen a területen. Valahogy ráéreztem, hogy mi az a sajtó (jó na, agyonolvastam magam a témában), mi az a közélet, milyen kiállni a (pici provi) nyilvánosságba. Ami fontosabb ennél a tanulási folyamatnál is: problémává vált valami olyan, hogy ebben az egész idióta világban nekem van valamilyen felelősségem, mert valamit (picit provincit) tehetek vagy elmulaszthatok. Saját felelősségem van, ejsze. Rohadtul kell gondolkozzak, foglalkozzak azzal a fura izével, amit többnyire „közjó”-nak neveznek, s soha senki sem látta, nem tudja mi az.

Ezért jelentkeztem egy kiadóhoz rovatszerkesztői állásra. Életmód rovat. Nye. Egyszerre vicces, hecces és rettenetesen komoly. Éppen azért, mert meg kell valahogy érteni, hogy ez a sok ember miért olyan amilyen, hogyan él, hogyan gondolkodik. Ráadásul egy olyan világban ami a lehető legzűrösebb, s legzavarosabb. S ezek a hülye emberek nem hülyék, csak túl vannak tájékozodva, s el vannak vesztődve. Persze én is. Az állásinterjú jól ment, minden korrekt volt, de mégsem lettem a szerkesztőség munkatársa, mert: „Köztünk szólva sajnálom, hogy csak ilyen állást hirdettünk meg, utálni fogsz, de azt mondom, hogy egy ilyen jellegű rovathoz túlképzett vagy.” Viszont lehet, hogy mégis lesz majd valami együttműködésem ezzel a szerkesztőséggel, de az már a jövő sztorija lesz. Ha lesz. Mint ahogy megtörténhet, hogy a publicistáskodást is folytatom, vagy elkezdem végre komolyan.

Három

Bocs, ha untatlak. Kicsit én is meguntam a sajtósságról beszélni. Még annyit: valamilyen módon ígyis-úgyis sajtósodni fogok. Azért a nyavalyán kényelmetlen belátásért, hogy személyes felelősség, közélet, közjó, pici provincia. Hülye intellektualizmus, értelmieskedés, s mégis rohadtul kell ide.

Na, megyek készítek még egy kávét, mert kezdek visszaálmosodni nagyon, s keresek majd valamilyen másik zenét – a Tabula Rasa lejárt – s mindjárt folytatom, hogy hogy vagyok, s mi van, ilyesmik, bláblá. Hegel!

Van kávé, s nincs is olyan rettenetesen hideg, kiültem a balkonra. Mostmár nem sűt a csámpásodó nap a monitorra itt is lehet sztorizgatni, egy kávé mellett. S zenét is találtam, Max Richter Vivaldi évszakainak rekomponálását. Hallgasd csak: tuggya isten én mér szeretem, de szeretem. Upsz kezd leégni a cigim, pedig azt nagyon be kellene ma osztani.

Erről jut szembe, hogy találtam Kolozsváron egy olyan konyhát, ahol tudnék élni, tudod olyan mint a monostori konyha, ó az a kicsi kedves konyha hogy hiányzik… Szóval találtam egy olyan helyet, ahol lehet konyhafilozófiálni. Erre nagyon szükségem lenne, de sajnos nem az enyém. Valahogy mégis be kellene oda költözzek, hallod Árpi?... Ott még a könyvem is meg tudnám írni. De ez már más téma, hehe, s félig vicc.

Az idén még fontos volt, hogy részt vettem egy forgatáson. Ez volt a „művészkedős” évi tevékenységem, hiszen én játszottam az egyik főszereplőt, mint amatőr színészkedő emberke. A film még nincs kész, s talán sosem lesz kész, mert a hangfelvételek nem lettek a legjobbak. Meg amúgy is, nagyon béna vagyok az ilyesmiben, hogy színiség. De ami lényeges, hogy a színiség elleni összes előítéletem megalapozatlannak bizonyult, ezért jó hatással felerősítettem őket. Most még előítéletesebb vagyok, de sokkal tudatosabban, ami azért megnyit egy rakás eddig zártnak tűnő lehetőséget. Na, de ez is már a jövő meséje, majd kiderül mi lesz. Ide tartozik még, hogy ezzel egybeesett a 2017-es kirándulásom is. Tudod, nem szeretek kirándulni, jól megvagyok mozdulatlanul, jobban lehet a mocorgásokat figyelni, szemlélni. Nem kell elmenjek sehova, hogy ráérezzek merre megy a világ. Na, de mégis voltam, mászkáltam egyet székelyföldön. Láttam fenyőfát, hegyeket, füstős városkákat, elhagyatott bányát, s vezettem éjszaka egy Aro 10-est, s ahogy illik arrafele a nagy pálinkázás is megvolt. Nem bánom, ez mostmár mindennel együtt: rendben van.

Közben bejöttem, begubóztam az ágyba, mert mégsincs olyan jó idő kint a nagyvilágaban.

Négy

És még mindig álmos vagyok, bár a zsimbességem enyhült. Lehet ma is kimegyek az Insomniába, pedig lehet le kellene szoktassam magam róla.

Mi is volt még az idén? Jaj, olvastam. Se sokat, se keveset, talán éppen eleget. Mittomén mi az olvasásnak a mértéke. Ami jó volt az Donna Tart, meg Pamuk. Ők az idéni felfedezettek. Tudom sokszor mondtam, hogy nem olvasok szépirodalmat, mert ami benne fontos és vagány az a filozófia, de ez persze sosem volt igaz. Olvastam mindig valamit. S még olvastam tudománykodó szövegeket is, főleg vallás-izéket (az iszlámról, egyebekről), és néhány pszichológiás nyavalyát is. Mert bár ezek minden további nélkül marhaságok a filozófiához képest, azért annyira nem vagyok hülye, hogy ne követgessem, s ne ismerjem el a tudománykodás értelmét. Azzal van igazából baj, hogy azt hiszik az igazságot képviselik. Mert dehogy: a tudomány csak egy emberi tudatmód, létmód, mi csináljuk, mi csesszük el, s elég távol áll az igazságtól. Ez megint más téma.

Olvastam még… Beauvoirt, meg még néhány feminista szöveget is. Ezeket meghatározónak, és fontosnak tartom. Sőt, a lehető legradikálisabban feminista lettem: embereknek tekintem a nőket. Erről talán máskor, mert nagyon leterhelt meg elirányított tématömb ma ez.

Öt

Hegelt olvasok. Az idén ez az utolsó könyv, de lehet, hogy átvisz a másik évbe is. Azért érdekel ez a szörnyeteg, mert nekem most a személyesség lett a fontos, de nem kérek a modernitás szubjektum centrikusságából. De ahhoz, hogy kimásszak belőle, ebből a ragadós nyavalyából ami mindannyiunkat rettenetesen meghatároz, kell ismerjem. Olvasom hát Hegelt, persze nagyon keveset értek belőle. Nem gondolom komolyan, hogy nem lehet megérteni, de tényleg nem lehet, mert tiszta hülye a csávó.

Kell ez a könyvemhez. Ez a kutatás része. Akkor is, ha hihetetlen, hidd el, tényleg foglalkozok filozófiával, meg a könyvvel. Még fogalmam sincs hogyan s mi lesz belőle, s már csak 5 hónapom van, de nem aggódok. Legfeljebb nem lesz meg, de azzal sem veszít semmit a világ.

Fotó: Dósa Karolt

Még mesélhetnék itt össze-vissza sokmindent, de majd máskor.

Hogy vagyok? Megvagyok. Van egy kép is, hogy láthassad.

Sőt van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kezdem megérteni magam, s ezt a világot. Erről majd ismét csak a jövő fog szólni.

Addig még alszok egynéhányat.

Scriptophobia

barátsággal A. T.-nek.

A filozófia nevű izé, tudod, a vidékünkön jóformán csak szövegekben lapul. Ebből elég sok minden következik. Például az, hogy rohadtúl túlbecsüljük az írást. S tesszük ezt kétféle módon: egyrészt túlbecsüljük a textust, a szöveget – mintha minden szöveg Szentírás lenne, még magyarázni se merjük, nehogy kitörölni vele; másrészt meg mindenki író akar lenni. Vagy még rosszabb: az, író. Ahogy valaki mondta: az Insomnia tele van elcseszett írókkal és költőkkel. Azt hiszem ez a legékesebb jele annak, hogy ez tényleg vidék. Radomir Konstantinovič – egy másik régióban – így kezdi a könyvét: „Tapasztalatvilágunk provinciális.”

De ezzel már nem csak Kolozsvárról, meg az Insomniáról beszélek. Mert látod, ez a csávó Jugoszláviában írta meg „A vidék filozófiája” című könyvét. S könnyen lehet, hogy amire oly büszkék vagyunk, hogy nekünk, magyaroknak mennyi sok könnyvásárunk van, meg főleg, hogy mennyi nagy írója van a magyar nyelvterületnek… az csak egy tünet. Azért lehetünk büszkék az irodalmunkra, mert rohadtúl vidék vagyunk, s itt a kultúra, a mittoménmi, csak szöveg. Csak textus. Csak könyv. S egy rakás író.

Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ha már provincia, akkor legalább irodalom van. És komolyan: irodalmunk tényleg van, s tényleg jó. Az Insomniában persze szokott lenni egy rakás elcseszett író-költő, de azért ott is: van aki tényleg az. Akkor miről beszélek?... kicsit hiányoznak a farizeusok ebből a történetből.

A farizeus. Az áruló, a jézusölő írástudó, a szent szövegeket magyarázó, félreolvasó. A scriba. A pap, aki a szövegből prédikál, a bíró, aki ítél, a tanító, aki nevel, a törvények értője, szóval az írástudó: aki tud is, nemcsak ír. A görög kultúrában ez az áruló, aki ismeri a szentséget, és néha szolgálja, néha gyalázza, éli is, meg formálja is, ír is, meg nem is, ez a filozófus. De nem borul le a szöveg szentsége előtt; de nem is akar non-stop íróvá válni. Ő csak szereti Szofit, a bölcsességet, ezt a jó csajt. Szereti, de nem szerelmes vakon. Philo. Ami néha érosz.

De mi nem vagyunk se zsidók, se görögök. Keresztények vagyunk, vagy azok se. Nálunk egyszerre lenne szükség a farizeusra és a filozófusra. Nietzsche tudott valamit, amikor Antikrisztussá vált, s akkor is igaza volt, amikor azt mondta, hogy ő kikéri magának, nem filozófus, hanem filológus. „Drákói törvény az írók ellen.” – ugye?...

A filozófia nevű izé a provinciában csak szövegekben van. Ezért lehet az a nagy kapkodás, hogy publikálni kell. Ezért van az, hogy nekünk két filozófiai folyóiratunk kell legyen: Kellék és Többlet. De ott van még a Korunk, az Erdélyi Múzeum, s még jópár cucc, ahol publikálni lehet – tehát – kell. Kell nekünk egy blog (két nem-működő mellé). Minden eseményről, minden mozzanatról írjunk. Mert az szöveg, s nekünk szöveg kell. Európa a könyv kultúrája, a Szent Szöveg, a Könyvek Könyvének a megtestesítője. Amiről nincs textus: az nem is reális. Ha nincs publikációd (versed, novellád), nem is létezel. A valóság alapelve: „Írok, tehát vagyok.” Nesze Szókratész. Nesze nektek cinikusok.

Persze ekkora hagyomány súlya alatt félelmetes lehet élni. Jó nagy a tét, he? „Inkább cseszd el az életed, mint a szöveget.” Találó mondás.

Nem akarok már írni, mert már nem félek tőle. Nekem már nem muszáj. Én olvasni szeretek. Hazamegyek, elvetem a kukoricát, kapálok, teszek-veszek, s olvasgatok. S ha nem tetszik valamelyik szöveg: kijavítom. Átírom. Leszarom.

Így adj nekem kölcsön könyvet. Én szeretem a könyveket. De nem vagyok szerelmes.

S ezentúl is azt írok amit akarok, s nem amit kell.

(Vagy csak jár a szám, persze, mert unatkozok vagy mert élvezek beszélni...)

Estimese: a rendőrök és a disszertációm

     Kellene cigi, kávé, tea, s friss levegő. Így kezdődik a mese.

Éjszaka van, persze, már megint. Nemrég voltam kint, elmentem a buszmegállóig, ott vettem cigit. Visszafele jövet, ott a piac mellett szembejött egy mérges rendőrautó. Nem Logan, hanem „duba”. Kiugráltak a rendőrök, egyik egyenesen nekem. Igazoltatnak. Hol lakom, hol voltam, miért voltam ott. De főképpen arról érdeklődnek nagy hevesen, hogy hol voltam ezelőtt 20 perce. Mikor kiderül, hogy itthon, akkor az a kérdés, hogy tudnám-e igazolni. Tényleg nem tudom... a Facebook lehet-e alibi? Mert akkor még ott beszélgettem. Nó, de ilyenkor miért nem alszok, mint a rendes emberek? De ez már nem izgatja őket. Egyetemista vagyok. Hol, s mit tanulok? A filozófia szó hallatán minden érdeklődésük lelohad. Mehetek, visszakapom a személyim. Nagyjából 20 perce (most már talán 25) kiraboltak a piac mellett egy bódét. Láttam valamit? Dehogy láttam, akkor még nem arra fele voltam. És ők valami betörőket keresnek, vagy legalább valaki gyanúst. Bennem csak annyi volt a gyanússág, hogy éppen szembejöttek velem, az utcán voltam, tehát nem aludtam, de nem is lődörögtem, s hát valahol el kell kezdeni a nyomozást. Nó, és cigiztem. Kiderült: egy cigis-bódét  raboltak ki. Na de biztos nem engem keresnek. Ők tettest keresnek, veszélyes embereket, nem holmi filozófiahallgatót. Kicsit bosszúsok, amiért velem lopták drága idejüket. Tényleg hazamehetek. Egyik még poénból utánam szól: de aztán feküdjek le, elszálltnak látszok, vagy mit is jelenthet. „S-apăi culcă-te, arăți parcă ești plecat p’ undeva.” Lehet csak simán lehülyézett.

Kellene írjak, de nem hagynak a kérdések. Visszhangoznak. Arvo Pärt Tabula rasa-ját hallgatom. Kellene írjam a disszertációm. Elmesélni, hogy Nietzsche után már nem lehet úgy beszélni az emberről, mint azelőtt. „(...) az egyistenhitek istene halott, kétségkívül legalább kétszáz éve, és a humanizmus embere nem élte túl a 20. századot.” Ezt mondja Badiou. Szerinte van radikális humanizmus, amikor a meghalt Isten helyére akar felmászni az ember, de persze nem tud, nem lehet. „Az ember hiábavaló passiójárás” – ez Sartre. Szegény rendőrök. És van radikális antihumanizmus, például Foucault, aki azt írja az ember eltűnéséről: „a tér redője, amelyben végre ismét lehet gondolkozni”. Szerencsétlen rendőrök. Nesze nektek. S akkor megkérdik, hogy miért nem alszok ilyenkor, mint minden rendes ember?... Éjszaka fél kettőkor a rendes emberek alusznak. A rendőrök nem. A tolvajok sem. Én sem. Csak a rendes emberek. És kellene írjak arról, hogy Heidegger teljesen használhatatlannak találta az „ember” fogalmát, annyira le volt terhelve minden baromsággal: az antik zoon logon echon, az animal rationale, nó meg a teológiai ens creatum és imago dei, s végül a descartesi cogitatio, a gondolkodó elme, tudat, szellem, személy, stb. megvizsgálatlan hülyeségek. Ha kérdezni akarunk, vizsgálódni, akkor felejtsük el az „embert”: van helyette Jelenvalólét! Mi magunk, akik itt vagyunk, jelen vagyunk saját létünkben, s ezért iszonyú nagy gondban vagyunk. Heideggerrel nem is az a baj, hogy nincs igaza, vagy mi. Hanem, hogy végülis, túl elszállt lett. „Parcă era plecat p’ undeva.” Vagy csak simán hülye volt. S ma már nyugodtan kimondhatjuk: hülye volt, mert náci volt. Minden náci hülye, nem? Akkor Heidegger is hülye. Mostmár el is mehet, nem is kellene olvasni többet, megvolt az igazoltatás, jegyzőkönyvbe került. Milyen ember az, aki nem használja az ember szót, mert az már túlságosan marhaság? Baromság. És Badiou éppen ettől tart. Hogy a 20. század után, amikor eltűnt minden mentegetés és mentegetőzés ellenére a humanista ember, nem marad más, csak valami radikális animalizmus. Marhák, és barmok. És biopolitikailag: sok baromfi, akit nevelni kell, s szelektálni. Lectio-selectio. Amikor a tét már a domesztikáció körül forog. Tenyésztjük magunkat. Szelídítsük, háziasítjuk. És kinyírjuk, akivel baj van, de legalábbis bezárjuk valahova. Rend kell legyen. Erről éppen eleget mondott Sloterdijk is, Agamben is, mások is. Készítek egy mentateát. Baj van az emberekkel.

Megtörténhet, hogy többet tudok a hatalomról, mint az engem igazoltató rendőr, mert olvasgattam Foucault-ot, meg mindenféle egyebet. Na, F. szerint is meghalt az ember. Kedves rendőr, nem is tud arról, hogy ő már nem rendőr „úr”, sőt már nem is ember. Vicces lett volna, ha megmondom nekik. Nem tudott volna komolyan venni, mint ahogy teljesen felesleges lettem nekik, mikor kiderült, hogy csak egy filozófiahallgató vagyok. Látszott, érződött, hogy ezeket ő nem tekinti embereknek, bár biztos egy másik perspektívából lehettem nem-ember. Ezek, az ilyen lények, nem tudnak tettesek lenni. De azért néha gyanús leszek, gyanús a fajtám. Már csak azért is gyanús, mert éjjel nem alszik az ilyen lény, mint a rendes emberek. De nem is rendőr, nem is tettes. Akkor meg mi a fenét keres az utcán? Józanul? Lányok, haverok nélkül? Gyanús, na. A rendőrségnek többnyire csak emberekkel van dolguk, rendesekkel, akiket meglopnak, meg nem-rendesek, akik lopnak, isznak, verekednek, s egyéb rendetlenségeket tesznek. Tettesek. S akkor belefutnak egy nem tettesbe, aki mégsem rendes – nem alszik. Ébren van, de még azon túl, el van szállva. Hülye. Mint a bolondok, a művészek és efféle lények.

Úgy néztek, hogy el van szállva szegény vicces pofa, talán látott valamit, de kiderül, mégsem. Nem látott egy embert sem. Sőt akkor még ott sem volt. Nem volt még jelen a tett helyszínén, elkésett, nem volt itt, ahol a dolgok történtek. Nem tud ez semmit. Ilyenkor a legjobb emberi tanács: menj s feküdj le.

Nem tudják, hogy éppen a szubjektivitás leépítésén, szétszedésén vagy mifenén dolgozom, hogy eliminálom az emberiséget, hogy felszámolok minden humanizmust, hogy megláthassam, mi marad. Mi marad egy Istenmentes- embertelen világban, az embertenyésztés után-közepette? Veszélyesebb ez a nyomozás, mintsem egy rohamrendőr éjszakai kalandja. Ilyen veszélyes gondolatok miatt nem egy ember halt meg, de milliók. (Talán engem is helyszínen főbe kellett volna lőjenek.) Mert így nekik egyszerűen annyi, és oda lett a nemzetállam, s oda az emberi egyetemes jog, oda lett az eszük s értelmük. S nem is mehetnek haza, mert nincs hova, s nem is feküdhetnek le, mert fel sem ébredtek.

Álmodják még az igazak álmát. Pedig mikor Isten meghalt, nem csak az ember ment rá, de az igaz is, sőt még az igazak álma is: lejárt az igazoltatások kora." Dont' be stupid."

Ember és filozófia: kétely és bizonyosság között

Kutatási terv, vagy afféle...

Arisztotelész Metafizikájának első mondata így hangzik: πάντες ἄνθρωποι τοῦ εἰδέναι ὀρέγονται φύσει. A Halasy-Nagy fordításban ezt az jelenti: “Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra.” Angolul pedig - David Ross fordítását idézve – : “All men by nature desire to know.”

Ebben a kutatási ciklusban ezt a mondatot szeretném szemügyre venni és összevetni a modernitást valamilyen módon átható, meghatározó, vagy a modernitás tudatformáját szimbolizáló szállóigével, mely szerint: „A tudás hatalom”.

Látszólag egyszerű a feladat, hiszen csak értelmezni kell és összevetni egy antik filozófiai kijelentést egy modern jelmondattal.

Valójában viszont a vállalkozás egy igencsak szerteágazó filozófiai problémacsomóba gabalyodik bele. Mert olyan kérdéseket kell érinteni, mint az „ember természete”, amely felteszi, hogy mi, emberek, törekszünk a tudásra. De ebből átlendül a kérdés súlypontja a „tudás”, a bölcsesség, az ismeret és persze az igazság körébe. Végül pedig végképp elveszni látszik a „hatalom” problématikájába, még akkor is, ha csak a szűken vett hatalom-tudás / tudás- hatalom dichotómiáját érintem. És ráadásul mindezt áthatja és meghatározza a filozófia mibenlétét és értelmét érintő kétely és bizalom.

Kutatási hipotézisem tehát a következőképpen artikulálódik:

1. Az emberről szóló filozófiai diskurzust áthatja az antik filozófiából származó „emberi természet” probléma. Erről már sokat elárul az is, hogy Arisztotelész ezzel indítja a Metafizika első részének első előadását.

1. Másrészt ez a diskurzus mindig implicite magában foglalta a tudás, az ésszerűség témáit, mint ami éppen az emberi lény lényege, vagy természete (gondoljunk csak az animal rationale meghatározásra).

1. Harmadrészt mindez exponálódik a modernitás filozófiájában. Ugyanis ekkor az emberről zajló gondolkodás átlépik az „ember egyetemessége” vagy az emberiség gondolatához, de oly módon, hogy éppen az „emberi természet”, „emberi lényeg” vagyis a racionalitás, az egyetemes ész lesz a domináns szervezőelv. Szerves módon ez a vezérelv elvezet olyan kérdésekhez, mint a tudás vagy az ésszerűség mibenléte, jelesen „az igaz ismeret” és az episztemológiai kérdésfeltevés kitüntetetté válásához. Ezt a korszakot ismerjük olyan nevek alatt, mint a felvilágosodás, és a humanizmus.

1. A felvilágosodás és a humanizmus jelmondata a „tudás hatalom” felismerésben koncentrálódik. Legalább két értelemben: először, mint ami szerint az egyetlen
   
   hatalom ami legitim módon ítéletet hozhat az az Ész, a Ráció (származzon ez akár empirikus tapasztalatból, akár racionális meggondolásból), másodszor, pedig mint a racionális belátással rendelkező ember, vagyis az ész birtokosának a hatalma.

1. Nietzsche ismerte fel a legtisztábban, hogy tudás racionális felfogása végülis nem más mint a pőre „hatalom akarása” – és semmi több. Ez a beállítódás, mely szembefordul a leleplezett felvilágosodott humanista felfogással (és ide sorolhatóak az ifjú hegeliánusok, a pszichoanalízis, az egzisztencializmus, az életfilozófiák, stb. képviselői) magát a filozófiába vetett bizalmat rendítik meg. A filozófiába vetett hit megrendül, meginog és sokirányú diskurzusokba torkollik – ez a jelenkori filozófia pluralizmusa ahol már nincs egyetlen „nagy elbeszélés”. Ekkor éles kérdéssé válik, hogy a filozófia vajon nem zuhan a dogmatizmus, a cinizmus és a szkepticizmus szakadékába?

Kutatásom során ezeket a pontokat szeretném érinteni amikor a „Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra” és „A tudás hatalom” állításokat értelmezem. Megjegyzem, hogy bár a fent vázolt pontok valami féle filozófiatörténeti perspektívát anticipálnak, kutatásom mégis  problémacentrikus, abban az értelemben, hogy a kiemelt témakörök összefüggéseit nem történetileg szeretném dokumentálni, ez csupán a problémák összefüggéseinek illusztrációja lenne. Hiszen ugyanezt a gondolatmenetet – talán – el lehet képzelni Descartes, Kant, de Husserl vagy akár Heidegger életművén belül is. És ezzel is csak a mellett érvelnék, hogy az „ember”, a „tudás”, és a „hatalom” végső soron összefüggő problémák, melyek a filozófia mibenlétének kérdését vetik fel, újra és újra... mert a filozófia mégsem lehet dogmatizmus, cinizmus, vagy szkepticizmus.

De hogy akkor mi lehet a filozófia, vagy mi a filozófiára vonatkozott kételyben a bizonyosság számunkra? Ez csak a kutatásom végén derülhet ki, így hát a kutatási tervben csak nagyon keveset kockáztathatok meg: talán helytálló, hogy az ember  lényegéből fakadóan törekszik a tudásra. Még akkor is, ha mégsem érheti el. Hiszen ezt jelenti a philosophia, a nem tudás tudása. Ami egyszersmind nagy hatalom, s mint ilyen igen nagy veszély is.