Vélekedés a sajtónk szabadságáról

Nemrég, május 3-án volt a Nemzetközi sajtószabadság napja. Ilyenkor a sajtóval foglalkozó nemzetközi szervezetek ünnepségeket, konferenciákat rendeznek, kiadják a sajtószabadságra vonatkozó rangsorolásokat és egyéb statisztikákat, illetve megemlékeznek a meggyilkolt, börtönbe zárt, üldözött és zaklatott újságírókról.

Természetesen nekünk, magyaroknak, ettől független hivatalos magyar sajtó napunk is van, amit március 15-én ünnepelünk. Így emlékezünk az első szabad sajtótermékünk megjelenésére, az 1848-as forradalom 12 pontjára, amit már kisiskolás korunkból ismerünk. „Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés. 1. Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.” – s így tovább.

Persze a március 15 nem csak a sajtóról szól, és a buzgó ünneplések közepette a magyar újságírók főként azzal vannak elfoglalva, hogy az elhangzó politikai beszédeket közvetítsék; nem nagyon van idejük foglalkozásukról merengve ünnepelni. Talán, majd a Nemzetközi sajtószabadság napján.

De közben kiderült, hogy ekkor sem igazán van okunk ünnepelni. Az idén ezen a napon a vezető hírek címe többnyire ilyesmi volt: „Lejjebb került Magyarország a sajtószabadság-ranglistán”. Azaz a nemzetközi indexek szerint egyre kevésbé szabad a magyar sajtó. És sajnos már évek óta erről írnak ezen a napon, ha írnak. Mert sok sajtóorgánumnak kényelmesebb, ha inkább eltekint ettől a naptól, s meg sem említi. Minek is beszélni ilyen kényelmetlen dolgokról, hogy egyre nagyobb nyomás alatt egyre kevésbé lehet szabadon tájékoztatni és tájékozódni?

Érdeles lenne elgondolkozni azon, hogy ha a Nemzetközi sajtószabadság értékelésen Románia 44-ik helyen szerepel, 23,65 ponttal, illetve Magyarország a 73-ik, 29,11 ponttal, akkor mi a helyzet a romániai magyar sajtóval? Mennyire szabad a sajtónk?

Az biztos, hogy nem lehet ugyanazokkal az indexekkel mérni, mint ahogy különböző országok esetében eljárt a Riporterek Határok Nélkül szervezet. Hiszen abban a sajátos helyzetben van, hogy egy eléggé bonyolult hatásösszefüggésben egyszerre két államtól is függ: Romániától és Magyarországtól is egyaránt.

Hiszen vannak olyan sajtóorgánumok, amelyeket a Román állam tart fenn, állami finanszírozással. Vannak olyanok, amelyeket különféle alapítványok, szervezetek adnak ki, és ezek Román és Magyarországi támogatást is kapnak. Anyagi szempontból ezek mellett még számolni kell nemzetközi pályázatokból, olvasói- és egyéb adományokból szerzett támogatásokkal, illetve még ott van a piaci-kereskedelmi aspektus is, a maga területi változóival.

Másrészt ugyancsak fontos szempont a politikai-hatalmi kiszolgáltatottság. Mert amint a rangsorolásból is kitűnik, Románia kevésbé szól bele a sajtó tartalmi összefüggéseibe, Magyarország ezzel ellentétben sokkal erőteljesebben, akkor jó kérdés, hogy a romániai magyar sajtó mennyire szabad? Ebből következőleg látszólag eléggé független lehetne. Hiszen Románia szempontjából a magyar sajtó nem egy fontos probléma, fenyegetést sem jelent, s politikailag sem meghatározó, s ezen az alapon felőle a kissebségek a sajtójukkal azt csinálnak, amit jónak látnak. A másik szempontból pedig az a helyzet, hogy Magyarország közvetlenül nem szólhat bele egy másik ország sajtóügyeibe, elvileg nem bír semmilyen korlátozó hatalommal, ergo ebből a szempontból is alapvetően megvalósulhatna az állampolitikától szabad sajtó. Látszólag.

Mert ha kicsit szétnézünk, akkor feltűnhet, hogy a Román állam többnyire a partnerének tekintett RMDSZ-re bízza a magyar kissebségnek szánt támogatást, így az anyagiak elosztásáról-felhasználásáról tulajdonképpen a Szövetség holdudvara dönt.

A magyar kormány támogatásai ezzel szemben szórtan érkeznek Erdélybe, bizonyos egyházakhoz, politikai pártokhoz, kiszemelt egyesületekhez, mint az Erdélyi Médiatér Egyesület, és persze a Szövetséghez is. Ám ebben az esetben egy felvállaltan illiberális nemzetpolitika van a háttérben, amely nyíltan azokat támogatja, akik ezt a politikai-hatalmi struktúrát (a Fideszt) támogatják.

Mindebből levonható a következtetés, hogy a romániai magyar sajtó politikailag-hatalmilag az RMDSZ holdudvarának kell megfeleljen, illetve az anyagi támogatásért cserébe a Magyar kormány híve kell legyen.

Természetesen ez nem jelent közvetlen politikai-hatalmi kontrollt a sajtó tartalma felett (ha így lenne, ez a cikk sem jelenthetne meg), hanem inkább a kiadók, alapítványok, szervezetek, szerkesztőségek és munkatársainak anyagi kiszolgáltatottságából fakadó öncenzúráról beszélhetünk. Az erdélyi újságíró, szerkesztő pontosan tudja meddig mehet el úgy, hogy ne sértse ezt a politikai-hatalmi szférát. S ha mégis feszegeti a határt, netán át is lépi, előrelátható következményekkel kell számoljon.

És ezek a következmények egyáltalán nem ártalmatlanok. Ugyanis az anyagi kiszolgáltatottság miatt, a támogatók bármikor megszüntethetnek egy lapot, ahogy az megtörtént az Erdélyi Riporttal 2016 decemberében. Vagy felbonthatják a munkaszerződést, mint ahogy ez megesett Gál Máriával és Ágoston Hugóval, illetve e-mailben közlik, hogy nem tartanak igényt olyan publicisztikai anyagokat közlő emberek munkájára, mint Krebsz János, Spielmann Mihály, Cseke Gábor (Új Magyar Szó, 2016 december). De olyan is megtörtént, hogy egy szerkesztőség el kellett költözzön, mert hirtelen megemelték a bérleti díjat (Transindex - Iskola Alapítvány, 2017 májusa). De a karaktergyilkosságra, a leszámolásra, és az online lincselések gerjesztésére is van példa (lásd Parászka Boróka esetét 2018-ban). 

(Megjegyzés: jellemző, hogy a felsorolt esetekről nem igazán történt nyilvános, alapos vita, átbeszélés, amely minden részletet tisztázott volna. Jelzem, hogy a történetek gyakran ellentmondásosak és körültekintő értelmezésre, vizsgálatra szorulnának. Ami még várat magára, úgy tűnik erre se anyagi keret, se szándék, se bevett gyakorlat nincs...)

Könnyen belátható, hogy ha az újságírók munkáját az öncenzúra határozza meg, akkor eléggé sérül a sajtó szabadsága. Természetesen a sajtó szabadságának mindig voltak és vannak korlátai, s ezek többnyire törvények által kodifikáltak, más részük pedig a szerkesztőségek mérlegelésére és belátására van bízva. De teljesen más az az eset, amikor egy cikk azért nem kerülhet nyilvánosság elé, mert sajtóetikai vagy szakmai belátásból a szerkesztőség nem publikálja – ez tulajdonképpen minden jól működő szerkesztőség jellemzője, ez nem sérti a sajtó szabadságát: hiszen önként, belátásból nem közölnek valamit. Ezt sosem szabad összetéveszteni azzal, amikor azért tartanak vissza egy cikket, azért nem írnak egy témáról, mert félnek. Ha a félelem irányít, akkor nem a szabad mérlegelés. 

Az anyagi és a politikai-hatalmi kiszolgáltatottságon túl, úgy gondolom, még van egy faktor, ami meghatározó a sajtószabadságra: ez a közvélemény, vagy a nyilvánosság. Ettől a tényezőtől eltekintenek a „nagy” (nemzetközi, kontinentális, állami) felméréseken, mert bár az olvasók akkor is hatással vannak a sajtóra, az nincs kiszolgáltatva neki.

De egy kisebbségi léthelyzetben a közvélemény, a nyilvánosság döntő fontosságú lehet. Ugyanis egy szűk körben – és a kisebbség mindig egy szűk közösség– nem tud megvalósulni egy valódi pluralizálódás, hiszen minél kisebb mikroközösségek jönnek létre, annál kevesebb erőforráshoz férnek hozzá. Így az általában vett romániai magyar sajtó a megszerzett anyagi- és politikai támogatással kénytelen úgy gazdálkodni, hogy a közvélemény (legalább egy részének) támogatását is elnyerje: különben megszüntetik. És a harc az olvasókért a közvéleménynek való behódolással, hízelgéssel történik.

S mivel az erdélyi közösség jelentős része főként a magyarországi médiatermékekből tájékozódik, s ez hatással van a közvélemény formálódására, a helyi sajtó kénytelen – ebből a szempontból is – ismételten alárendelődni a magyarországi kormány által létrehozott és irányított szcénának, hangulatnak és minőségnek.

Ennek számos negatív hatása van: kezdve a hírek szelektálásának és tálalásának módjától, a nyilvánosságot foglalkoztató tematikákon keresztül, az emberek véleményformáló képességéig, arról nem is beszélve, hogy rontja a helyi sajtó minőségét. Gyakran megtörténik, hogy egy magyarországi sztár vagy közszereplő botrányáról többet beszélünk, mint saját dolgainkról. Sőt mindeközben nem igazán vagyunk tisztában az itthoni helyzetünkkel. Ennek az a végeredménye, hogy a romániai magyar közösség elveszíti a valóságérzékét, és olyan problémák ellen harcol, amelyek számára nem is valósak, vagy tájékozatlanságból olyan lehetőségeket veszít el, amelynek hosszú távon meghatározóak.

Természetesen e nélkül is volt, van, és lesz elég problémánk. Ám valahol a sajtónak felelőssége és szerepe lenne abban, hogy olyan nyilvánosságokat hozzon létre, amelyek tájékozottak, jól informáltak, képesek felismerni és megoldani a közös problémájukat.

Ehhez pedig égető szükségünk van pontos, tényszerű, pártatlan sajtóra, emberséges és felelős véleményformálásra, és felkészült szakemberekre.  Sajtószabadság nélkül ezek a kívánalmak nem valósulhatnak meg.

Nem hiszem, hogy a romániai magyar sajtó valaha is teljesen szabaddá, függetlenné válhat. De törekednie kell rá, mert a sajtószabadság nem csak a sajtó szabadsága: a társadalomé is, amelyet szolgál, az embereké. A mi szabadságunk a tét.

Márpedig ez nem olyan valami, amit elérünk, s minden rendben van. Hanem egy folyamatosan tevékeny, küszködő módja a létezésünknek.

2018. május 5

Scriptophobia

barátsággal A. T.-nek.

A filozófia nevű izé, tudod, a vidékünkön jóformán csak szövegekben lapul. Ebből elég sok minden következik. Például az, hogy rohadtúl túlbecsüljük az írást. S tesszük ezt kétféle módon: egyrészt túlbecsüljük a textust, a szöveget – mintha minden szöveg Szentírás lenne, még magyarázni se merjük, nehogy kitörölni vele; másrészt meg mindenki író akar lenni. Vagy még rosszabb: az, író. Ahogy valaki mondta: az Insomnia tele van elcseszett írókkal és költőkkel. Azt hiszem ez a legékesebb jele annak, hogy ez tényleg vidék. Radomir Konstantinovič – egy másik régióban – így kezdi a könyvét: „Tapasztalatvilágunk provinciális.”

De ezzel már nem csak Kolozsvárról, meg az Insomniáról beszélek. Mert látod, ez a csávó Jugoszláviában írta meg „A vidék filozófiája” című könyvét. S könnyen lehet, hogy amire oly büszkék vagyunk, hogy nekünk, magyaroknak mennyi sok könnyvásárunk van, meg főleg, hogy mennyi nagy írója van a magyar nyelvterületnek… az csak egy tünet. Azért lehetünk büszkék az irodalmunkra, mert rohadtúl vidék vagyunk, s itt a kultúra, a mittoménmi, csak szöveg. Csak textus. Csak könyv. S egy rakás író.

Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ha már provincia, akkor legalább irodalom van. És komolyan: irodalmunk tényleg van, s tényleg jó. Az Insomniában persze szokott lenni egy rakás elcseszett író-költő, de azért ott is: van aki tényleg az. Akkor miről beszélek?... kicsit hiányoznak a farizeusok ebből a történetből.

A farizeus. Az áruló, a jézusölő írástudó, a szent szövegeket magyarázó, félreolvasó. A scriba. A pap, aki a szövegből prédikál, a bíró, aki ítél, a tanító, aki nevel, a törvények értője, szóval az írástudó: aki tud is, nemcsak ír. A görög kultúrában ez az áruló, aki ismeri a szentséget, és néha szolgálja, néha gyalázza, éli is, meg formálja is, ír is, meg nem is, ez a filozófus. De nem borul le a szöveg szentsége előtt; de nem is akar non-stop íróvá válni. Ő csak szereti Szofit, a bölcsességet, ezt a jó csajt. Szereti, de nem szerelmes vakon. Philo. Ami néha érosz.

De mi nem vagyunk se zsidók, se görögök. Keresztények vagyunk, vagy azok se. Nálunk egyszerre lenne szükség a farizeusra és a filozófusra. Nietzsche tudott valamit, amikor Antikrisztussá vált, s akkor is igaza volt, amikor azt mondta, hogy ő kikéri magának, nem filozófus, hanem filológus. „Drákói törvény az írók ellen.” – ugye?...

A filozófia nevű izé a provinciában csak szövegekben van. Ezért lehet az a nagy kapkodás, hogy publikálni kell. Ezért van az, hogy nekünk két filozófiai folyóiratunk kell legyen: Kellék és Többlet. De ott van még a Korunk, az Erdélyi Múzeum, s még jópár cucc, ahol publikálni lehet – tehát – kell. Kell nekünk egy blog (két nem-működő mellé). Minden eseményről, minden mozzanatról írjunk. Mert az szöveg, s nekünk szöveg kell. Európa a könyv kultúrája, a Szent Szöveg, a Könyvek Könyvének a megtestesítője. Amiről nincs textus: az nem is reális. Ha nincs publikációd (versed, novellád), nem is létezel. A valóság alapelve: „Írok, tehát vagyok.” Nesze Szókratész. Nesze nektek cinikusok.

Persze ekkora hagyomány súlya alatt félelmetes lehet élni. Jó nagy a tét, he? „Inkább cseszd el az életed, mint a szöveget.” Találó mondás.

Nem akarok már írni, mert már nem félek tőle. Nekem már nem muszáj. Én olvasni szeretek. Hazamegyek, elvetem a kukoricát, kapálok, teszek-veszek, s olvasgatok. S ha nem tetszik valamelyik szöveg: kijavítom. Átírom. Leszarom.

Így adj nekem kölcsön könyvet. Én szeretem a könyveket. De nem vagyok szerelmes.

S ezentúl is azt írok amit akarok, s nem amit kell.

(Vagy csak jár a szám, persze, mert unatkozok vagy mert élvezek beszélni...)

kisbetűs hangok vs. conoașterea luciferică

„Fiam, te nem vagy elmebeteg, rajtad itt nem tudunk segíteni. Te hülye vagy.” – mondta a pszichiáter, s hangjában benne rezonált minden: szakmai kudarca, az én reménytelenségem, a helyzet kilátástalansága.  Úgy emlékszem nagyon öreges, reszelős hangja volt, tele lemondással. De most azt hiszem ez nem így volt. Az öregek nem mondanak le semmiről: ők belenyugszanak. A csalódott öregek olyan emberek, akik megvénültek a nélkül, hogy megértek volna. Az érettség, az igazi öregség hangja sosem lemondó: csendes, simogató, de mégis rá kell figyelj, mert megnyugtat: amikor már tudod, hogy itt nincs semmi tudnivaló.

„Írj tanulmányokat, publikálj, mindjárt 30 éves vagy”, hallom mostanában, de nyugi, nem csak tőled. „Valamit most már kellene kezdj te is magaddal” – ugyanaz más verzióban. Ezt sem csak te vágod a fejemhez.

Időnként felerősödnek ezek a hangok, időnként elcsendesednek. Erről eszembe jut egy történet. Az űrkutatás kezdeteinél egy űrhajóst felküldtek az űrbe, egy lezárt izébe, dobozba, amit nem ő irányított, hanem innen a földről. Neki ott semmi dolga nem volt, csak kellett üljön az űrdobozban, lélegezzen, figyelje az életjeleit, meg ilyesmi. Több földkörüli utat kellett megtegyen. Na. Minden teljesen rendben volt, üldögélt szorgalmasan, lélegzett, hallgatta a szívverését, bámult ki unottan az ablakon. A harmadik körre már biztos megunta a Föld látványát, hisz minden csoda… bláblá. Alig kezdte meg a negyedik kört, amikor valami kattogást kezdett hallani az űrhajó motorja felől: katt-katt-katt… Előbb nagyon megijedt. De az ijedtség is elmúlik, ha nem történik semmi, csak katt-katt… Akkor szorongott. Próbálta kitalálni, hogy mi a fene kattog a motornál, katt, katt. A hatodik körnél, már azt hitte megbolondul, annyira idegesítette. Eltudom képzelni szegényt, amint ott kuksol bezárva a dobozba, kint a világűrbe, kering a Föld körül, s nem tehet semmit, kell hallgassa azt a kis monoton ritmussal kattogó hangot. Pfáj, szerintem én is belebolondultam volna. Katt-katt-katt… de mielőtt megbomlott volna az elméje, hogy nincs hova elbújjon a hang elől, mint valami egér egy kis résbe, lyukba, bárhova, rájött, hogy nem muszáj belebolonduljon. Valamit kezd azzal, hogy „katt-katt-katt…” Elkezdett dúdolni, ha már volt egy hang, egy ritmus. Egyre jobban élvezte, már fütyörészett, a hangok erre másképp hangzottak, néha halkabb volt – hangosabb volt ő, néha felerősödött – amikor csendesebb lett, gyorsított, lassított, modulált, áriázott, reppelt. A végére egy egész jót bulizott ott kint. Belenyugodott, mint az öreg motoros a gerinctörésbe.

Időnként felerősödnek a hangok, időnként elcsendesednek. Néha suttogósan, sötéten jön: „meg kell élni valamiből”, néha egész ordibálós, mint amikor a szülök… tudod. Van amikor megértően rábeszélős, van hogy frusztrálóan bántó. S be vagy zárva ebbe a izébe, a világba, nincs hova elbújj, hallgatni kell hangokat, meg kell bolondulni, nincs kitérni lehetőség. Próbáltam, ideiglenesen talán, de nem lehet kitérni. S ha már itt vannak a hangok, s nem akarsz bekattanni, katt-katt-katt, akkor valamit kezd velük: dúdolj, fütyörész, énekelj. Táncolj – a zene megjött.

De azt hiszem mégsem jó ez a megoldás. Bár jót bulizol, az lehet. De az fárasztó, s egyszer csak eleged lesz, unod már a dalt, a szöveget, a táncot, s ki akarsz lépni. Akkor meg jön a katt-katt. Vagy buli, vagy katt? Szerintem nem.

Van amikor elmegyek sétálni. Persze, a hangok jönnek velem, mint kóbor kutyák a nyomomba szegődnek. Elkezdek olyankor figyelni a világ hangjaira. Autók, emberek, nő a fű, kirobban egy farügy, loccsan a pocsolya, távoli szirénahang. Zsongás-bongás. Egész zajszerű, ami kissé elnyomja a hangokat.

Amikor szinte beérek a központba, csoszogást hallok mögöttem. De nem nézek hátra, lefoglal Kolozsvár éjszakai hangja. A Központi Könyvtárhoz érek, sötéten magasodik felém. Szar a világítás, a könyvtár sötét, nyomasztó hely. Ilyen valójában, csak kevesen veszik észre. Gondolatok a könyvtárban. A csoszogó hang utolér, sötét alak, nagykabát, keménykalap, olyan mint Lucifer a német filmekben. Szó nélkül leül mellém. Hátradől a padon, ő is nézi a könyvtárat. Eszembe jut, hogy elfogyott a cigim, halkan megkérdem, nincs-e neki. Rám se néz, de szó nélkül megkínál, minden mozdulata nesztelen. Rágyújtok a cigire, hallom, ahogy serceg. Sokan cigiznek, de kevesen hallják, hogyan ég a cigi. Pedig ááá, jó hallani. Aztán csend van. Mély, nyomott csend.

Így ülünk a padon, aztán egyszer csak Lucifer feltápászkodik, kezét a kalapjához emeli, s indul. Indulna, de tétován megáll. Visszafordul, suhog a nehéz fekete kabátja a lendülettel. Aztán valami stupid szellemhangon azt suttogja felém:

Lucian Blaga néma, akár a hattyú.

Honában

lényének kristályhava helyettesíti a szót.

Lelke csupa kutatás,

évszázados néma kutatás,

szüntelenül

a legvégső gyökerekig ás.

A vizet kutatja, melyből iszik a szivárvány.

A vizet kutatja,

melyből a szivárvány

szépségét és nemlétét meríti.[1]

A meglepetéstől csak meredten bambulok, ő meg vissza. Megfordul s elsétál, megint a csoszogás. Háhá, megyek utána, lám’ hova megy. Időnként megáll, hátrales, hogy követem vagy sem. Eljutunk a Román Operáig, ott megáll, felém fordul, a könyvet nyújtja nekem. Nem veszem el, csessze meg a luciferikus tudását, meg a verseit a misztériumról, meg enigmákról. Fejét lehajtja, kezét összefogja, s nem mozdul többet. Otthagyom, szobrozzon amíg akar. Kit érdekel az opera, a színház, ez az egész? De hiába hagyom ott, folyton hallom, hogy „néma, akár a hattyú”, „néma, akár a hattyú”…

Valahogy a Ferdinánd hídra keveredek. „néma, akár a hattyú…” Eszembe jut, hogy Natalie Portman  jó csaj a Black Swan-ban. Néma, akár a hattyú. Lucian Blaga hangja, Natalie arcával. Vicces. A korlátra támaszkodok, s inkább a Szamos hangjaira figyelek. Valami keleti Osho mámbó-dzsámbó cuccban olvastam, hogy ha a folyó fölött a vízfolyással párhuzamosan állsz, akkor szomorú leszel, mert a folyó hangja az elmúlásra, a múltra, az emlékekre hangol. Ha pedig szembenállsz a folyás irányával, akkor a jövőre, a reményre hangol a folyó. Nem tudom. Lehet rosszul van hangolva a Szamos. Vagy lehet én vagyok elhangolódva. Jön egy taxi, leintem, megyünk, fizetek, monostor.

Monostor, blokkok között. Otthoni hangok. „Számlát kell fizetni”, „dolgozni kéne valamit”, „kezd valamit magaddal”, „mindjárt 30 éves vagy”. Dúdolok, fütyülök rájuk. Hazaérek, zörög a kulcs, de akkor rájövők, hogy nincs cigim. Vissza a blokkok közé. A hülye betonfalak visszaverik, felerősítik a hangom. Énekeltél már hangosan éjszaka tömbházak között? Fenomenális. Egyszer egy vasárnap hajnalán egy ilyen blokkakusztikás énekre ébredtem. Atyaúristen milyen vagány volt. Asszem akkor volt, amikor először leszámoltam magamban Kolozsvárral, eldöntöttem, hogy kész vége, szakítunk, s én lépek innen. Ezért jól berúgtam, még egyszer s utoljára, aztán lementem a Flying Circusba, volt valami jó buli, industrial vagy mittomén, post-industrial noise. Másnap hajnalban ébredtem, hogy valaki énekel, de atyaúristenesen, túlvilági hangon. Egy cigány kislány volt, lent a blokkok között, hangját a beton felerősítette, áltelkesítette. Valami keserveset énekelt, kukáztak, lent a szemetesben. Jó ideig mozdulatlanul hallgattam az ágyban, aztán mellettem nyüzsgött valaki, kezdtem eszmélni, hogy upsz, ez nem ez én ágyam, ki ez a lány mellettem, mit keresek a Mărăști-ben. Mondtam neki, hogy hallod? Csillogó másnapos szemmel néztük egymást, s hallgattuk. Mondtam, hogy dobjuk le nekik az összes pénzünk. Aztán szó nélkül leléptem onnan.

Hazafele gyalog mentem, mocskosan, másnaposan, kihalt vasárnapi hajnal. Akkor hallottam meg először a lelkiismeretem hangját. Nem hagyhattam itt Kolozsvárt. Nekem itt dolgom van. Mire hazaértem, már azt mondogattam, hogy jó, akkor megírom az államvizsgám, csak-azért-is, mindenek-ellenére.

Vettem cigit. Monostor blokkok között, hallgatom, ahogy a cigi serceg. Most már nem énekelek, a cigánylány megszégyenített. De azért majd próbáld ki a tömbház-akusztikát. De a hangok is hallgatnak, naná. Bekapcsolt a lelkiismeretem. Olyankor egy pisszenés sincs részükről. A lelkiismeret hangja? Nem tudom. Nem hang, mert hangtalan. Olyan erősen csend, hogy meg kell hallani. Nem mond, hanem szólít. Elsöpri, hogy „meg kell élni”, „kezdj magaddal valamit”, „mindjárt 30 vagy”. A lelkiismeret hangtalanul szólít, hív, küld. Nem mond semmit. Csendes és szomorú. Nem lehet érteni, vagy nem tudom, szerintem nem racionális a lelkiismeret, annál sokkal több. Hallgatok.

 „Írj tanulmányokat, publikálj, mindjárt 30 éves vagy”. Nem. Az nem az én feladatom. Én még néma vagyok, akár a hattyú. A kisbetűs hangokat elnyomja a Csend. 

De ne aggódj – mert én sem aggódom – a hangok miatt. Szakembertől tudom, hogy nem vagyok elmebeteg. Csak hülye. S ez nem valami szakmai kudarc, nem lemondás, nem reménytelenség. Hanem belenyugvás, hogy nincs itt semmi tudnivaló, mert a világ csupa rejtély és titok, csupa csodálatos hülyeség.

„dar eu, 

eu cu lumina mea…”

---

[1] Lucian Blaga: Önarckép, Szemlér Ferenc fordítása