Jegyzet, valami lázadáshoz

A legutóbbi szövegelésemben olyanokat írtam, hogy valami nem stimmel a filozófiával, mert csak diskurzus, szövegtermelés, de nem tud eljutni a valósághoz. Persze, attól a (poszt)fenomenológiai workshop jó volt, írtam is róla egy beszámolót, de nem lett olyan, hogy ebben a szűk nyilvánosságban is közzé lehessen tenni. Ezt a szálat akarom most tovább vinni.

De most hirtelen eszembe jutott, hogy te ezt miért is olvasnád el. Na, s ide kellene egy kis reflektálás, hogy ki is vagy te, meg „te” a többi olvasó. Igazából csak három dolgot mondanék. Egy: számomra is meglepő, de egyre többen olvassák ezt a blogot. Kettő: ez nekem hízelgő, mégis figyelmen kívül hagyom, vagyis ezentúl is direkt neked írok.  Mert neked tudok személyesen mesélni, már tízedikes korom óta, pedig akkor még nem is ismertük egymást. Mi is volt a harmadik? Elfelejtettem, bocs.

Akkor meg vissza a témámhoz. Ez pedig a sok mellébeszélés, ami nem tud valósággá válni, nem tud tapasztalattá alakulni, nem tud megérinteni csak nagyon keveseket. Mert például engem érint (így meg úgy), de tudom rólad, hogy nem szereted, s hidegen hagynak ezek az unalmas, merev okoskodások. Egyszerűen: téged a filozófia nem hoz lázba. (S felőlem ez rendben is van.) A valóság elől te sem tudsz kitérni, nó, meg azért talán érdekel, hogy mi történik velem. Velem meg a következők történtek.

A konferencia szünetében cigiztünk az egyetem előtt. Még vagy már, de persze álmos voltam, éjjel nem aludtam, ittam a kávét. Keserű volt! Képzelheted milyen pofákat vágtam tőle: ki nem állhatom a keserű kávét. Amikor ez a keserűség kezdett felszívódni bennem, eszembe jutott, hogy jó lenne enni. De az tudod, hülyeség szerintem, ez a gondolat „mit sem ér. Felötlik s eldobom.” Akkor figyeltem fel, hogy Sajó valakinek valami érdekeset magyaráz.  (Hogy ki az a Sajó? Emlékszel egyszer írtam róla, né itt.)

Igazából nem is igaz. Nem arra figyeltem fel, hogy mit magyaráz, mert az elég zagyvaság volt. Arról beszélt, hogy vannak valami fiatal csávók, akik arról beszélnek, hogy a világ létezett már a dinók korában is. Igazából csak ennyi volt, ez a kijelentés volt az, ami belém ragadt: „Nem figyeltem, de valami olyasmi volt az előadásában, hogy a világ létezett már a dinoszauruszok korában is”. Ezt a mondatot kaptam el Sajótól. Azt hiszem ami felkeltette a figyelmem, az a hangsúly, a hangszín, ahogy ezekről a fiatal filozófusokról beszélt. Tudod, mindig próbálok figyelni a hangokra, annak rezdülésére, arányára, színére, fonákjára. Ezt a telefonnak köszönhetem.

Mert tudod, mikor valaki hív a mobilon, akkor a pillanatban el sem lehet képzelni, hogy éppen hol van, éppen mit csinál az illető. S mivel mindenki hazudik, az első mondatok hanghordozására kell maximálisan összpontosítani. Ezért lehetnek a telefonon olyan beszélgetések, mint „hogy vagy? – Jól. – És mi a baj?”. Szemtől szembe mindig lehet hazudni. A telefonban a hang elárul. Ezért nem szeretem a telefont.  (Persze, ezt úgy is elmesélhetném, hogy mindig zenész volt a lakótársam, vagyis 14 éves koromtól mostanig, fix 14 évig. S rám ragadt a zenészi fülelés.) Na de mindegy.

Mi volt Sajó hangjában? Fogalmam sincs, mittudomén, ezen nem is gondolkodtam, nem is érdekes. Meg amúgy is, lejárt a szünet, s mentünk vissza a terembe, folytatni az okoskodást. De a lépcsőn még odasomfordáltam Sajó mellé (látszólag éppen oda sodródtam), s megkérdeztem, hogy hívták azt az előadót, aki a dinós világról tartott előadást. Gabriel Markus. Megjegyeztem. Annyira, hogy le sem írtam.

Na. De aztán itthon egyik éjszakán eszembe jutott. Dinó és Gabriel Markus – beírtam a keresőbe. Az első értelmes (a wiki nem érdekelt) találat egy nemrég megjelent könyvének az ismertetője volt. A könyv címe: Miért nem létezik a világ, és unikornisok igen? Elragadó. Van róla egy TEDx-es videó, ha érdekel nézd meg – engem nem érdekelt, nem néztem meg.  De jó nyomon voltam, ezt tudtam. Tovább kerestem. Aztán megtaláltam azt, ami igazolta Sajó hangját. Itt valami történik. Úgy nevezik, hogy „New Realism”, és egy Maurizio Ferraris nevű olasz csóka írt hozzá Manifesto-t.

Persze, csalódtam az egészben.

Ezek is hülyék, ezek is osztják az észt, be vannak skatulyázódva a saját diskurzusukba. Sőt, annyira marhák, hogy a skatulyázást, a felcímkézést önként elvégzik maguk. Nem értem ezt miért csinálják. De talán ez nem is fontos, meg nem hiszem, hogy ez téged érdekelne.

Viszont mégis van benne valami. Abból indul ki ez a banda, hogy hagyjuk már a diskurzusokat, és térjünk vissza a valóságba. Új realizmus – innen származik a skatulyájuk. S bár most már a több éjszakán kitartó lelkesedésem elpárolgott, elszállt az olvasásban, s lassan szinte azt mondanám, hogy azért ez egy „kecskeőz”, egy fából vaskarika, valamiért érdekesek. Például ez az olasz csóka, Maurizio Ferraris (csak azért írom le még egyszer a nevét, mert olyan vicces, dallamos, képzeld el egy szappanoperába, hogy Maria della Compostella meglátja s felkiállt szerelmesen: Maurició! Ferraris!... ) szóval FeRRaRRRis-nak van egy érdekes másik könyve, a „Where are you?”, ami az alcímtől vált érdekessé: An Ontology of the Cell Phone. A mobiltelefon ontológiája, vagyis hogyan létezik a mobil, mi az mint izé. Érdekes. (Köszönöm B. Andrisnak azt a linket.)

És igen, mikor a hangsúlyról meséltem, akkor már ehhez kapcsolódtam. Persze, ez az egész cucc, hogy a mobilon maximálisan a hanghordozásra kell figyelni, azt én találtam ki, hogy szembemenjek vele: a könyve ugyanis a szövegekről szól, a szövegelésről, s kicsit pofán vágja Derridát.

Na. Kezdek megint túl sokat mesélni feleslegesen.

Még annyi, hogy ebből mi szűrődött le. Az első, hogy nem vagyok annyira hülye, nem vagyok egyedül, aki szerint abba kellene hagyni ezt a diskurzust. Többen is vannak akik már unják a műanyag filozófiát. Ennek örvendek. A második, hogy azért ezekre is ráférne egy nagy adag kritika, mert sokszor csak össze-vissza írnak. Azért eszembe jutott, hogy erről a kis kutatásomról tarthatnék egy 127-es „kutatói szemináriumot”, halássam másoknak mi a véleményük erről. A harmadik következtetés meg az, hogy ezen a szálon nem kellene megálljak.

Be kellene fejezzek egy szöveget a „komolyságról”, mert annyira komolytalan vagyok, hogy azt már érdemes tematizálni, aztán mesélek a zombikról. Meg a show bizniszről.

A negyedik következtetésem már-már banális: ismét újra kell olvassak egy Király könyvet. Meg egy kis Heidit, egy kis Gadamert, meg Kantot, Arisztotelészt, de főleg Hegelt, ó, s még mennyi mindent. Hosszú lesz a nyár.

Szóval végül is nem történt semmi. Csak eltelt egy hónap. S megint, s még mindig haza kellene menjek, már nagyon elburjányosodott a kertem, s nem kellene tovább hanyagolni. Köszönet az esőnek, hogy annyit esett, hogy időt hagyott léháskodni. Közben fogytam egy-két kilót. Ma kicserélem a konyhában a lefolyót, még bemegyek az egyetemre, még éjszakázok egyet, elolvasom Jean-Luc Marion Az erotikus fenomén-jét aztán…. Zombik. 

Megvan a doktori témám, ha odajutok. 

kisbetűs hangok vs. conoașterea luciferică

„Fiam, te nem vagy elmebeteg, rajtad itt nem tudunk segíteni. Te hülye vagy.” – mondta a pszichiáter, s hangjában benne rezonált minden: szakmai kudarca, az én reménytelenségem, a helyzet kilátástalansága.  Úgy emlékszem nagyon öreges, reszelős hangja volt, tele lemondással. De most azt hiszem ez nem így volt. Az öregek nem mondanak le semmiről: ők belenyugszanak. A csalódott öregek olyan emberek, akik megvénültek a nélkül, hogy megértek volna. Az érettség, az igazi öregség hangja sosem lemondó: csendes, simogató, de mégis rá kell figyelj, mert megnyugtat: amikor már tudod, hogy itt nincs semmi tudnivaló.

„Írj tanulmányokat, publikálj, mindjárt 30 éves vagy”, hallom mostanában, de nyugi, nem csak tőled. „Valamit most már kellene kezdj te is magaddal” – ugyanaz más verzióban. Ezt sem csak te vágod a fejemhez.

Időnként felerősödnek ezek a hangok, időnként elcsendesednek. Erről eszembe jut egy történet. Az űrkutatás kezdeteinél egy űrhajóst felküldtek az űrbe, egy lezárt izébe, dobozba, amit nem ő irányított, hanem innen a földről. Neki ott semmi dolga nem volt, csak kellett üljön az űrdobozban, lélegezzen, figyelje az életjeleit, meg ilyesmi. Több földkörüli utat kellett megtegyen. Na. Minden teljesen rendben volt, üldögélt szorgalmasan, lélegzett, hallgatta a szívverését, bámult ki unottan az ablakon. A harmadik körre már biztos megunta a Föld látványát, hisz minden csoda… bláblá. Alig kezdte meg a negyedik kört, amikor valami kattogást kezdett hallani az űrhajó motorja felől: katt-katt-katt… Előbb nagyon megijedt. De az ijedtség is elmúlik, ha nem történik semmi, csak katt-katt… Akkor szorongott. Próbálta kitalálni, hogy mi a fene kattog a motornál, katt, katt. A hatodik körnél, már azt hitte megbolondul, annyira idegesítette. Eltudom képzelni szegényt, amint ott kuksol bezárva a dobozba, kint a világűrbe, kering a Föld körül, s nem tehet semmit, kell hallgassa azt a kis monoton ritmussal kattogó hangot. Pfáj, szerintem én is belebolondultam volna. Katt-katt-katt… de mielőtt megbomlott volna az elméje, hogy nincs hova elbújjon a hang elől, mint valami egér egy kis résbe, lyukba, bárhova, rájött, hogy nem muszáj belebolonduljon. Valamit kezd azzal, hogy „katt-katt-katt…” Elkezdett dúdolni, ha már volt egy hang, egy ritmus. Egyre jobban élvezte, már fütyörészett, a hangok erre másképp hangzottak, néha halkabb volt – hangosabb volt ő, néha felerősödött – amikor csendesebb lett, gyorsított, lassított, modulált, áriázott, reppelt. A végére egy egész jót bulizott ott kint. Belenyugodott, mint az öreg motoros a gerinctörésbe.

Időnként felerősödnek a hangok, időnként elcsendesednek. Néha suttogósan, sötéten jön: „meg kell élni valamiből”, néha egész ordibálós, mint amikor a szülök… tudod. Van amikor megértően rábeszélős, van hogy frusztrálóan bántó. S be vagy zárva ebbe a izébe, a világba, nincs hova elbújj, hallgatni kell hangokat, meg kell bolondulni, nincs kitérni lehetőség. Próbáltam, ideiglenesen talán, de nem lehet kitérni. S ha már itt vannak a hangok, s nem akarsz bekattanni, katt-katt-katt, akkor valamit kezd velük: dúdolj, fütyörész, énekelj. Táncolj – a zene megjött.

De azt hiszem mégsem jó ez a megoldás. Bár jót bulizol, az lehet. De az fárasztó, s egyszer csak eleged lesz, unod már a dalt, a szöveget, a táncot, s ki akarsz lépni. Akkor meg jön a katt-katt. Vagy buli, vagy katt? Szerintem nem.

Van amikor elmegyek sétálni. Persze, a hangok jönnek velem, mint kóbor kutyák a nyomomba szegődnek. Elkezdek olyankor figyelni a világ hangjaira. Autók, emberek, nő a fű, kirobban egy farügy, loccsan a pocsolya, távoli szirénahang. Zsongás-bongás. Egész zajszerű, ami kissé elnyomja a hangokat.

Amikor szinte beérek a központba, csoszogást hallok mögöttem. De nem nézek hátra, lefoglal Kolozsvár éjszakai hangja. A Központi Könyvtárhoz érek, sötéten magasodik felém. Szar a világítás, a könyvtár sötét, nyomasztó hely. Ilyen valójában, csak kevesen veszik észre. Gondolatok a könyvtárban. A csoszogó hang utolér, sötét alak, nagykabát, keménykalap, olyan mint Lucifer a német filmekben. Szó nélkül leül mellém. Hátradől a padon, ő is nézi a könyvtárat. Eszembe jut, hogy elfogyott a cigim, halkan megkérdem, nincs-e neki. Rám se néz, de szó nélkül megkínál, minden mozdulata nesztelen. Rágyújtok a cigire, hallom, ahogy serceg. Sokan cigiznek, de kevesen hallják, hogyan ég a cigi. Pedig ááá, jó hallani. Aztán csend van. Mély, nyomott csend.

Így ülünk a padon, aztán egyszer csak Lucifer feltápászkodik, kezét a kalapjához emeli, s indul. Indulna, de tétován megáll. Visszafordul, suhog a nehéz fekete kabátja a lendülettel. Aztán valami stupid szellemhangon azt suttogja felém:

Lucian Blaga néma, akár a hattyú.

Honában

lényének kristályhava helyettesíti a szót.

Lelke csupa kutatás,

évszázados néma kutatás,

szüntelenül

a legvégső gyökerekig ás.

A vizet kutatja, melyből iszik a szivárvány.

A vizet kutatja,

melyből a szivárvány

szépségét és nemlétét meríti.[1]

A meglepetéstől csak meredten bambulok, ő meg vissza. Megfordul s elsétál, megint a csoszogás. Háhá, megyek utána, lám’ hova megy. Időnként megáll, hátrales, hogy követem vagy sem. Eljutunk a Román Operáig, ott megáll, felém fordul, a könyvet nyújtja nekem. Nem veszem el, csessze meg a luciferikus tudását, meg a verseit a misztériumról, meg enigmákról. Fejét lehajtja, kezét összefogja, s nem mozdul többet. Otthagyom, szobrozzon amíg akar. Kit érdekel az opera, a színház, ez az egész? De hiába hagyom ott, folyton hallom, hogy „néma, akár a hattyú”, „néma, akár a hattyú”…

Valahogy a Ferdinánd hídra keveredek. „néma, akár a hattyú…” Eszembe jut, hogy Natalie Portman  jó csaj a Black Swan-ban. Néma, akár a hattyú. Lucian Blaga hangja, Natalie arcával. Vicces. A korlátra támaszkodok, s inkább a Szamos hangjaira figyelek. Valami keleti Osho mámbó-dzsámbó cuccban olvastam, hogy ha a folyó fölött a vízfolyással párhuzamosan állsz, akkor szomorú leszel, mert a folyó hangja az elmúlásra, a múltra, az emlékekre hangol. Ha pedig szembenállsz a folyás irányával, akkor a jövőre, a reményre hangol a folyó. Nem tudom. Lehet rosszul van hangolva a Szamos. Vagy lehet én vagyok elhangolódva. Jön egy taxi, leintem, megyünk, fizetek, monostor.

Monostor, blokkok között. Otthoni hangok. „Számlát kell fizetni”, „dolgozni kéne valamit”, „kezd valamit magaddal”, „mindjárt 30 éves vagy”. Dúdolok, fütyülök rájuk. Hazaérek, zörög a kulcs, de akkor rájövők, hogy nincs cigim. Vissza a blokkok közé. A hülye betonfalak visszaverik, felerősítik a hangom. Énekeltél már hangosan éjszaka tömbházak között? Fenomenális. Egyszer egy vasárnap hajnalán egy ilyen blokkakusztikás énekre ébredtem. Atyaúristen milyen vagány volt. Asszem akkor volt, amikor először leszámoltam magamban Kolozsvárral, eldöntöttem, hogy kész vége, szakítunk, s én lépek innen. Ezért jól berúgtam, még egyszer s utoljára, aztán lementem a Flying Circusba, volt valami jó buli, industrial vagy mittomén, post-industrial noise. Másnap hajnalban ébredtem, hogy valaki énekel, de atyaúristenesen, túlvilági hangon. Egy cigány kislány volt, lent a blokkok között, hangját a beton felerősítette, áltelkesítette. Valami keserveset énekelt, kukáztak, lent a szemetesben. Jó ideig mozdulatlanul hallgattam az ágyban, aztán mellettem nyüzsgött valaki, kezdtem eszmélni, hogy upsz, ez nem ez én ágyam, ki ez a lány mellettem, mit keresek a Mărăști-ben. Mondtam neki, hogy hallod? Csillogó másnapos szemmel néztük egymást, s hallgattuk. Mondtam, hogy dobjuk le nekik az összes pénzünk. Aztán szó nélkül leléptem onnan.

Hazafele gyalog mentem, mocskosan, másnaposan, kihalt vasárnapi hajnal. Akkor hallottam meg először a lelkiismeretem hangját. Nem hagyhattam itt Kolozsvárt. Nekem itt dolgom van. Mire hazaértem, már azt mondogattam, hogy jó, akkor megírom az államvizsgám, csak-azért-is, mindenek-ellenére.

Vettem cigit. Monostor blokkok között, hallgatom, ahogy a cigi serceg. Most már nem énekelek, a cigánylány megszégyenített. De azért majd próbáld ki a tömbház-akusztikát. De a hangok is hallgatnak, naná. Bekapcsolt a lelkiismeretem. Olyankor egy pisszenés sincs részükről. A lelkiismeret hangja? Nem tudom. Nem hang, mert hangtalan. Olyan erősen csend, hogy meg kell hallani. Nem mond, hanem szólít. Elsöpri, hogy „meg kell élni”, „kezdj magaddal valamit”, „mindjárt 30 vagy”. A lelkiismeret hangtalanul szólít, hív, küld. Nem mond semmit. Csendes és szomorú. Nem lehet érteni, vagy nem tudom, szerintem nem racionális a lelkiismeret, annál sokkal több. Hallgatok.

 „Írj tanulmányokat, publikálj, mindjárt 30 éves vagy”. Nem. Az nem az én feladatom. Én még néma vagyok, akár a hattyú. A kisbetűs hangokat elnyomja a Csend. 

De ne aggódj – mert én sem aggódom – a hangok miatt. Szakembertől tudom, hogy nem vagyok elmebeteg. Csak hülye. S ez nem valami szakmai kudarc, nem lemondás, nem reménytelenség. Hanem belenyugvás, hogy nincs itt semmi tudnivaló, mert a világ csupa rejtély és titok, csupa csodálatos hülyeség.

„dar eu, 

eu cu lumina mea…”

---

[1] Lucian Blaga: Önarckép, Szemlér Ferenc fordítása