Becsavarodás

A képeket loptam. Innen:
http://foter.ro/cikk/20150818_kortars_viziok_kavalkadja_a_new_yorkban_fotok http://kolozsvar2015.transindex.ro/?cikk=fotok&galeria=1381

Azt hiszem, nem tudok mit kezdeni a „kortárs vizuális művészeti fesztivállal”. Ez ott van Kolozsváron, a „New York Kávézó” első- s második emeletén, de persze mindenki tudja, hogy ez valójában a „Continentál”. Sőt azt is tudjuk, hogy ez sem a valóság: mert ez az Insomnia. De talán ettől tipikus a kiállítás, vagy mi az: hogy iszonyatosan réttegzett történetekből, narratívákból, nevekből áll, amit senki sem képes egy egységes egésszé összekomponálni. Vannak mélyen fekvő alsó rétegek, falak, téglák, gerendák, az épület belső szervei, csontjai, szövetei. Valamikor ezt eltakarták – vakolattal, padlóval, cserepekkel, festékkel, stukkókkal, ornamentikával – mert ez azért elég intim cucc: a meztelenség tabu, ruhát reá. Aztán még ezt is kicicomázták egy kis alapozóval, sminkkel, rúzzsal, szemfestékkel, legyen szép a leányzó. Ez a

Szervezők

kontinentál-is nyű jork, ez a szabadság, a pénz, ez a kolozsvári Amerikázó diákság. Itt a szép lánykával „szobára lehet menni”. De közben ez nem igaz, ez csak egy szedimentált üledék, lerakódás. Ez egy múlt, ami nem múlt el. Ez egy jövő, ami nem jön el. A vakolat most takar is, meg mállott is. A padló fényesen csillog, de kilátszanak alóla a csontgerendák. Nincs itt semmi intimitás, a ruha feslett, a smink elkent. De lehet szobára menni, lehet körbemenni, lehet játszani. Körhinta a szabadsággal, rinli-spíl, lehetőség a rétegek között, amely önmagába fordulva elesik a centrumban, őrült forgás, élő haláltánc, na, érted: fesztivál. Menj már szobára a szép lánnyal, a szép lány nyal.

A megnyitóra nem mentem el, hisz nem is érdekes miért szervezték a szervezők, a miről jópofiznak a közönség előtt. Hangosítás nélkül, hogy csak néhányan hallják. Diszkreditált diszkréció, mit kezdhetnék veled? Kiláccik a comb, s mély az elnyúlt dekoltázs.

Márkus Tünde

Az első emeleten egy körhinta, ami nem forog. Három nyelven kér, parancsol, könyörög, hogy „forgass meg! forogj velem”. Kockák, kétarcúak. Négy kocka, tizenkét arc. Két réteg, az arcon maszk, a szemeknél bőr. Néha rám néző, néha lehunyt szem. Forgok vele, monoton, ciklikus önmagunkba csavarodás. Becsavar. Megcsavar. Megcsal. Megcsalt. Forgass meg! Forogj velem… Ez az installáció maga a New York Kávézó. Közben a Kotinentál. De Insomnia is, kábulat, kávé, alvatlanság. Kihasználás, kihasználtság. Ez Kolozsvár, ez egy többrétegű réteg. Persona. Egy tér, amely minden más térrel kapcsolatban van, heretotópia, toposz, topika-tipika. Szeretem, de rohadjon meg, mert az otthon ez, mert csak az otthon utópiája.  Hagyd már itt. Menj el. Elmentem. 

Teljesen mindegy merre mész, az sem számít, ha rohansz, sétálsz vagy csak vándor vagy. Ez egy bezárt épület, itt hajléktalanok laknak. A művészeknek nincs hajlékuk, ezért ide behúzódnak duzzogni. Utálják a turistákat, mert ez provincia. Nem szeretik magukat, mert ez labirintus, zárkózott tér, itt csak körbejársz. Ha azt hitted elmentél Magyarba’, akárhova, nem, dehogy. Csak körben forogsz, becsavarodva, mert nyelved a provincia, akárhol vagy hallod: Forgass meg, forogj velem. Kísértet járta, homályos hely, málló vakolatú labirintus. Ez a mottója: „Állítsátok meg, ki akarok szállni!”. Szabad vagy, elmehetsz, ecc-pecc kimehetsz, kit érdekel. Kit érdekelsz.

Szentes Zágon

A labirintus belsejében minden kacat rendben van. Mert ez „Kolozsvári Magyar Napok”, itt „MindenTrendben.” Szépen sorban, pedáns rendben, keretezve, trendin kiállítva: aprópénz, bicska, pufuléc, körömvágó olló, a fülbevalód is itt van. Köteled van? Vagy legalább zsinórod? Mindent rendbe raktál, minden trendben. Szereted, rózsaszínű szívecske, de szemközt a bika. A fekete bika. Van fonalad? Hol van itt Thészeusz, hol vagy Ariadné? Innen senki sem szabadul. Akarnád, de nem tudod akarni, mert szerelmes vagy a Nagy Fekete Bikába, menekülsz, körbejársz. Tudod, hogy meghág, de mindig elmarad a meghágás. Elvesztem a fonalat.

Szentes Zágon

Felveszed a harcot az állattal. Félig ember, félig szörny vagy. Én vagyok. Harcolok magammal, örökkön örökké, kilátszanak a csontjaim, sejteni a beleim.

Urlich Gábor

Harc, de már megint itt van a szerelem. „A nő meg van simogatva”. A széplánnyal, a szobában, a széplány nyal. A szép lány? Szép? Lány? Rózsaszín, de kék is, szerelem, de késsel. Anyádnak szegezd te bátor.

Wahorn András

Felszegezlek a falra, ha szobára jössz velem. Megöltelek, s szkoccsal-szeggel a padlóra tapasztom a helyed. A hiányod. Nincs is tested, csak körvonalaid. Kapok majd érte sok-sok aranylájkot, forgunk a lájk-özönben, altató, ringató, csillár fény nélkül. De ez most itt egy röhejes Trianon nosztalgia is, talán, a hűlt helyedért. Fotózzák a turisták, lájkolják az igazi magyarok Erdély felszegzett helyét, pedig már rég nincs is ott. Ma is elmarad a megváltás, senki sincs a kereszten. Na, ez már túlzás. De azért esténként, néha hiányzol. Meg nem is. 

Kalló Andrea

Mikor tükörbe nézek, akkor sok tükröt látok. Nem látom benne arcodat, nem látom arcomat. Látom talán a hiányt. De a kereten túl, a tükrök előtt döglött galamb hever. A béke kilehelte lelkét, ablak, keret, s tükrök között. A keret forog, ha akarod, a tükör visszanéz, ha belenézel. Nincs itt gyilkos, nincs itt ellenség, itt csak döglött madár van. A döglött madarak nem repülnek. Madár vagy, nyitott s zárt ablak előtt, keretezve, kibelezve, személytelenül. Tükör, odanézel, visszanézel, körbenézel, de nem tudsz elszállni. Csinálj inkább selfit, az itt ideális, talált tárgyak között, mert a kimúlt galamb is csak úgy itt maradt, csak talált tárgy, csak úgy ki van állítva a tükör elé, kivégezve.  Üres a tér, tele van űrrel a tér. Repülj madár, repülj… 

Makkai Bence

Szőcs Zoltán (Zörgő)

Közben imádjuk a zárt teret, közben leborulunk az űr előtt. A falon ott van a keleti istenség képe, de csak képe, de az csak fehér fekete. Ettől mi elfordulunk, mi inkább a színes képet imádjuk. Színesek vagyunk, s mind öregek, öregistenek, imádjuk a semmit. Az Ablakban vigyorog a kis butha, de mi vagyunk a Nagy Budha, bennünk a szentírás, a falon csak érthetetlen valami. Hívők vagyunk, keresztények vagyunk, ateistán imádjuk a falat, ami bezárt. Kiállítjuk magunk, kiállított tárgy vagyunk, imádnak minket, mert autentikusak vagyunk. Gyerekek vagyunk. A felvilágosodás talán késik, de itt a megvilágosodás, a málló vakolat között.

Lőrincz Gyula s fia

Gyerekek, művészek, művészgyerekek, a művész gyereke. Mind itt vagyunk. Apánk a szikla, mi keringünk körülötte, végtelenül, körbe-körbe. Apa-gyerek, gyerek-apa, apa gyerek, forgunk, alkotjuk magunk. Egyszer szikla, máskor föld. Falat döngetünk, állunk mereven, forgunk körbe, négykézláb mászunk. Gurigázunk, csak játszunk.

Lőrincz Gyula s fia

Közben a gyerek is alkot. Hülye masina forog körbe, ecsetekkel, színekkel, csak odatartod a lapot, s művész vagy. Vagy ott van a pörgettyű, bárki megpörgeti, s írja, rajzolja a köröket. Hisz az egész egy játéktér, egy gyerekszoba. A festmény a falon tükör. Te vagy a gyerek, te vagy a festmény, az alkotás vagy.

Irsei Zsolt

Adorjáni Márta

Darvay Tünde (Napocska)

És még mennyi réteg van itt, ami arra vár, hogy felszínre kerüljön. Ott vannak az elnyomottak, a kirekesztettek, a természet, a bolován dobókockák, van még itt játék és szerelem, geometria, kör, vonal, kocka, szín, forma, s talán vannak itt még emberek, a kolozsvári tárlaton, talán van „kortárs vizuális művészet”, mert fesztivál az biztosan. De te csak „Forgass meg, forogj velem”, amíg áll a bál, amíg ki vagyunk állva, amíg kiállítás vagyunk, aztán menj haza, s felejts el. Különben te is becsavarodsz.

Mi, magyarok, románok, cigányok és zsidók, bozgorok és kivándorolt bevándorlók, mi, most átmegyünk Insomniába, mert aludni úgysem tudunk, álmodni meg ébren is lehet Kolozsvári Magyar Napokat. 


Hivatalosan:
 Mimezis 1. Edition: Ringli.Spíl. Megnyitja: Zakariás Ágota, Kispál Ágnes Evelin, Kispál Attila. Helyszín: New York Szálló, I. és II. emelet 
Látógatható: 2015 aug. 17-23.

Képzeletbeli vizsgám Heideggernél

(!! Ezzel a kis szöveggel senkit nem áll szándékomban megsérteni, sem az egyetemet, sem a tanáraimat, s főképpen nem a filozófiát. Sőt. Végezzetek filozófia egyetemet.  !!) Külön köszönet F. Orsinak, hogy ha hülyeségről van szó, akkor lehet számítani rá. S bocs, ha lusta vagy olvasni ilyen "hosszú" szövegelést.

13. metafizika vizsgatétel: Elemezze és értelmezze az idézetet egy rövid filozófiai esszében, amelyben bemutatja filozófiám alapfogalmait, célkitűzését, stb., bebizonyítandó, hogy az ön egyetemi évei nem mentek veszendőbe!

Kidolgozás: 2 óra

 “Ha nem teremtjük elő magunkban az emberi egzisztencia kalandján érzett örömet, a dolgok és a jelenvalólét bőségének és egész rejtélyének végigélvezését, az iskoláktól és a doktrínáktól való függetlenséget s mindezek mellett tanulni és hallani vágyó szilárd akaratot, akkor az egyetemi évek – bármennyi tudást hordjunk is össze – bensőleg veszendőbe mennek.” 
 (Heidegger: A metafizika alapfogalmai)

Tisztelt tanár úr, kedves Heidi, az éjjel elég sokáig boroztunk azokkal a diákokkal, akiket szíveskedett kirúgni, ezért kissé rohadtul fáj a fejem, hazafele talán meg is áztam, s ingerült vagyok. Nem kellett volna eljöjjek vizsgázni. Nem tudom mit írhaték, semmi kedvem hozzá. Vagy az ön kifejezésével élve: most éppen nincs meg bennem az a filozófiai hangoltság, amelyet egész félévben ébresztgetett bennem.

Sőt, most azt is bevallom, hogy nem jártam végig ezt a metafizika kurzust. Csak ott az elején voltam párszor, de nem jött össze a hangoltságom. Sajnálom, mert közben olvasgattam magát, vagyis a műveit, s jó könyvek azért. Van bennük egy furcsa sugárzás, hogy megértsük a létet, s merjünk kiállni és beállni a kérdés „huzatába”. Azt hiszem, innen van az, hogy magát barátomul fogadtam, kedves Heidegger, tisztelt tanár úr. De attól maga még tiszta bolond. Egy rohadék náci. Jó, mégis írok valamit, hogy tudjak jegyet kapni, s ne rúgjanak ki, mint az összes barátomat.

Szóval az idézet a metafizika kurzusából van kimásolva, s ez biztos, mert az elején van, ott az első lapokon, tudom, mert akkor még jártam órára, s ismerősnek tűnik. S amint a kimásolásból is látható, úgy kezdődik, hogy „ha nem teremtjük elő magunkban az emberi egzisztencia kalandján érzett örömet...”, és úgy végződik, hogy kár volt egyetemre járni, mert csak megbánjuk késöbb. Ez egy ilyen „Ha.. Akkor...” mondat, ami logikailag következtetés. De a tanár úr biztos nem erre gondol, mert a logikát rühelli, az igazság miatt.

Az izé, az igazságról ön azt gondolja, hogy az valami felfedettség, feltárultság, azaz el-nem-rejtettség. Az igazság az, hogy nincs elrejtve. Mert fel van mondva, fel van mutatva, látszik, és ez a felmondás a logosz, ez a valódi logika, nem az ilyen „ha-akkor” szerkezetek, mondatok. Ez pedig most azt kell jelentse, hogy a mondat következményétől el kell tekinteni. Logikailag legalább. Logikailag tehát mégsem megy veszendőbe, hogy járunk egyetemre, akkor is ha nem érezzük a fent megidézett örömet, meg kalandot, s ezeket, amiket magunkban előteremtünk.

De ne gondolja, hogy az én esetemben az az előteremtés elmaradt volna! Éppen arról van szó, hogy egész évben csak ezzel foglalkoztam. Hogy kalandot, meg örömöt teremtsek, hogy kiélvezzem az idézetből a rejtélyt, s független maradjak az iskolától. Szerintem érthető, mert a szilárd akarat is megvolt bennem, mindemiatt nem járhattam be az összes órára. Ennyit azért a filozófiáért akárki (ez is fontos szó magának, de itt nem úgy van értve) megtehet, nem? Hogy ne menjen veszendőbe az idő, bensőleg, ahogy ön olyan találóan megjegyezte. És erről számot is tudok adni, ha már ez a tétje a metafizika vizsgának. De vegyük csak sorra az örömöket, kalandokat, élvezeteket és a függetlenségemet, meg mindazt, amit tettem a filozófiáért!

1.       

Az „emberi egzisztencia kalandján érzett öröm”. Ezt a filozófiai követelést már nagyon korán „előteremtettem” magamban. Még a félév elején, amikor még nem barátkoztam össze magával, s nem tudtam semmi értelmeset a „lét értelméről”. Én akkor tényleg azt hittem, hogy a lét egy baromság, és tök értelmetlen. Ezért felvágtam az ereimet, hogy meghaljak (ezt a sztoikusoktól tanultam, hogyha már úgysincs semmi a szabadságomban, és csak baromságok vannak, akkor ezt bármikor simán bevállalhatom). Na ez volt a nagy egzisztenciális kaland! Ilyent azért köztünk szólva akárki (das Man) nem vállal be!

S később megjött az öröm is. Akkor, amikor a tanár úr a végességről magyarázkodott, arról, hogy úgy vagyunk csak igaziak (autentikusak!), ha halandóvá válunk, abszolút végessé. Én erre akkor nagyon rájöttem, amikor elvitt a mentő, elájulva a vérveszteségtől, hogy én nem vagyok halhatatlan, és nem is térek ki a halál elől, valahova elbújva. Szembenéztem azzal, hogy én meg tudok halni, véglegesen is. Ez a nagy kaland! S mikor már értettem is, akkor ezen autentikusan tudtam örvendezni.

Sőt, bónuszba még azt is megértettem örömömben, hogy milyen jó az ön által is örömmel elemzett leibnitzi tétel, hogy „miért vagyok inkább én, mint a semmi?”. Ez alaptétel, logikusan is. Az az álláspontom, hogy minden öngyilkos, vagy szomorú ember örvendezne, ha úgy megtapasztalná ezt a kérdést, mint én. Odamennék hozzájuk, s megmondanám: „inkább vagy te, mint a semmi, ez tény, de fogadjunk, hogy nem tudod, miért vagy inkább te?” Elcsodálkozna, hogy „tényleg, ember, miért inkább én?” Na, ez hogy lehetséges? Mármint, hogy létezzek? Ez a rohadt nagy kaland, s ez tényleg örvendetes.

2.

„a dolgok és a jelenvalólét bőségének és egész rejtélyének végigélvezése”. Ez a része a kimásolásnak ugyanaz, mint az első, mégis teljesen más. Nekem ez a feltétel is megvan, ezért nem ugyanazt  írom ide, mint az elsőhöz. Pedig már az is simán belefér, némi modifikációval, persze. Mert például a „dolgok bősége és rejtélye” az is lehet, hogy „miért vannak inkább a dolgok, és miért van olyan sok, inkább minthogy nem lennének, csak egy kevés semmi lenne”. Vagy pontosabban egy kevés semmi sem nem-lenne. Dolgok, inkább vagytok ti, mint a nihil, s miért? Nagyon élvezem ezt a rejtélyt. Kibontva belőle a sok értelmet és élvezetet, az van, hogy sokan nem is tudják, hogy a lét nem létezik, főleg úgy nem, mint sok-sok dolog.

S ezt nem csak az emberek az utcán nem tudják, de akkora jelenvalólétek sem tudták, mint Arisztotelész, meg a többiek. Szóval kedves Heidi, tisztelt tanár úr, csak tőled tudom azt, hogy a lét nem létezik, s nem is semmi (nem is nem-létezik). De ez most nem metafizika, hanem ontológiai differencia, ami ugyanaz, csak éppen egyéb. És ez most nem arról szól, mármint a „dolgok bősége”, hogy annyi dolgot kapunk ajándékba, vagy annyi jó cucc van a turkálókban, sok fa az erdőben, meg ilyenek, hanem, hogy a dolgoknak van ez az összessége, ami egy egész, s ez a világ. Rohadtul fontos ez a világ. Mert a világ nem csak úgy, az összes dolgok összessége, hanem a világ az egész. Az egészség. Lényeges ennek a világnak az egészsége. Egész-sége. Na de miért? Ezt illusztrálom. Sokszor amikor ülünk a kocsmában, és nagyon unom az embereket, mert csak fecsegnek, meg akárkik, és nem autentikusak, akkor mindig bekarcolom az asztalba azt a szót, hogy „lét”. Ez csodálatos rejtély, s nagyon élvezem. Ajánlom kipróbálásra ilyen társaságokba.

A „lét” nem esetleges és nem értelmetlenség, amikor az asztalon van. Arról van szó, hogy én, az ember, nem „csak úgy” ember vagyok, hogy ember, hanem sokkal több. Nekem viszonyom van a léttel az asztalon! (Nem azért, mert én karcoltam oda, bár az is egyik létviszonyom.) Az embernek, nekem, viszonyom van a léttel, s ez azt jelenti, hogy nem vagyok ember. Mert én jelen vagyok ebben a viszonyban, és létezek is (mint tudjuk inkább, mint nem). Olyan módon vagyok jelen a létben, ahogy még senki más (talán még a tanár úr), s így én jelen-való-lét vagyok a legsajátabb értelmemben. Mit nekem az emberség! Jelenvalólét vagyok!

Én vagyok a jelenvalólét, ott az unalmas emberek között belevetetten, kicsit részegen, beledobva az egészséges világba. Mert az is vagyok, világban-benne-lét. És belevetett. De az asztalon a lét képes kivetíteni, s akkor én ki szoktam állni a létbe, s jelenvalóan kiállom a világbavetettséget. Így szoktam egzisztálni. S nagyon élvezem ezt az egzisztálást, bár persze ez nagyon rejtélyes még így elmagyarázva is. De a tanár úr sem képes ezt jobban elmagyarázni, nem bennem van a hiba. S megértését kérem, amiért sokszor inkább visszamegyek a kocsmába, jelenvalóvá válni az asztali létbe, minthogy órára menjek s unatkozzak. De a filozófia inkább jelenlét a kocsmában, akár, mint a katedrán. Egyszer valami ilyesmit is mondott, kedves Heidi, Herr Professor. De ezzel már áttérek az iskolából való függetlenségemre. De rögzítsük: eleget teszek a filozófia második követelményének, nagyon élvezem a kocsmában. S ez értelmes, a tanár úr tudja, mert ön is kijár néha a létbe, igaz a maga jelenvalósága a hegyekben van, de ez is minimum olyan vagány. Kár, hogy nem értik meg ezt a többiek, akik már-már világszegények vagy világtalanok, mint az állatok, erről is volt szó órán. De ez most nem ide tartozik.

3.

„iskoláktól és doktrínáktól való függetlenség.” Mint kiderült, az iskolákat elég sikeresen elkerülöm. (Jobban, mint a tanár úr, mert ön azért gyakrabban iskolás, mintsem jelenvalólét a hegyen.) De miért rosszak az iskolák, beleértve az egyetemet is, ebben a filozófiai feltételben? Ez a kérdés, nem? Talán már felvillant, hogy a kocsmai lét sokkal jobb, vagy a hegyek világa az egészségesebbeknek (Nietzschével szólva betegesen). De azért erről sokkal több tapasztalattal mondhatok bármit. (Lásd: logein+apofánszis=alétea, vagyis feltárom ezt a jól rejtett jelenséget, s igazat mondok.) Mert független vagyok az egyetemi iskolától és az egyéb (náci) doktrínától. Mert köztünk szólva, kedves Heidi, tisztelt tanár úr, ezt ön nem nagyon mondhatja el magáról…

Az iskolával az a fő baj, hogy ott csak hanyatlás van. Éspedig azóta, amióta Platón megcsinálta az Akadémiát, s Arisztotelész a Líceumot. Mert a diákok – s ez alól a tanárok sem kivételek – feldarabolták a dolgok és jelenvalólétek bőséges egészségét, és órákat tartanak, diszciplínákat, s ez már Kantnak is feltűnt, hogy nem korrekt a filozófiának ez a darabossága.

Így lett a filozófiából tanügy, azóta nem állunk ki és be a világba kellemesen egzisztálva, hanem benne vagyunk a didaktikába, s kell tanulni. Pedig Kant is azt mondta, hogy itt nincs semmi tanulnivaló. Itt nincs is semmi világilag vett (szenzu kozmopolitikó) filozófia, csak katedra, meg padok, in szenzu szkolasztikó, egészen iskolásan. S van etika, logika, fizika, meg mindenféle, ahelyett, hogy elevenen kérdeznénk rá arra, hogy ez miért van?

Miért nem megyünk inkább sétálni, vagy létezni őseredeti elevenséggel? Ez a filozófia hanyatlása. Ezzel egyetértek, s ezért inkább elkerülöm, s független maradok. S mi a helyzet a doktrínákkal? Az, hogy a doktrínák mind iskolásoknak valóak. Igaz a kocsmában elég sok doktrínás emberrel találkozhatunk, nácikkal, kommunistákkal, s mindenfélékkel, de akkor egyből ráérezni, hogy ezek az emberek mennyire sötétek, nem világítja meg őket a felvilágosodás sem. És ez a sötétségük megakadályozza abban őket, hogy filozofáljanak, mert ők éppen a világot akarják megmenteni gulágokkal, és atombombával.

Anélkül, persze, hogy rákérdeznének: szabad-e? Ettől is sikerült eddig függetlennek maradni: én nem is megyek el sosem szavazni, és elítélek minden megkérdezetlen ítélkezést. Az emberek kiirtásához így nekem nincs sok közöm, mint ahogy a filozófiai függetlenség ezt lehetővé teszi. Összefoglalva: az iskolák és a doktrínák nem kérdeznek rá arra, hogy inkább miért nem valami egyebet csinálunk? Én függetlenül rákérdek, és inkább mindig valami mást csinálok iskola és népirtás helyett.

4.

„tanulni és hallani vágyó szilárd akarat”. Lassan lejár a két óra, s még nem fejeztem be a vizsgát. De mint kiderült, a vágyakozó akaratom megvan reá. S tanulni is akartam, és vágytam az ön előadásait hallgatni, de ez nem mindig jött össze a jelenvalóléti ügyek miatt, amint fentebb mondtam.

5.

„bármennyi tudást hordjunk is össze”. Az is kiderülhetett mindebből, hogy én ezt nem vettem be, s nem hordtam össze semmiféle bármennyi tudást. Hanem inkább egzisztáltam, s léteztem nagy rejtélyek, élvezetek, kalandok s örömök közepette.

6.

„az egyetemi évek bensőleg veszendőbe mennek”. Hát hadd menjenek. Jaj, de csak most vettem észre, hogy „bensőleg”. Azt hittem arról van szó, hogy kidobnak, mert nem jártam órára. Na, de, ha örvendünk az öngyilkosságos kalandoknak, és élvezzük a kocsmában a léttel való viszonyt, ha jelenvalólétek vagyunk, nem csak úgy emberek, s ez mint egy iszonyatos rejtély izgat is minket, tehát a lét értelmét kérdezzük elevenséggel iskola és doktrína helyett, akkor megvan a vágy és az akarat,  és nem volt kár az egyetemi évet pazarolni. 

S tényleg élvezetes a filozófia, de attól ez még tiszta bolondság. (Hegeli értelemben, hogy fejreállsz tőle.) 

FACE in SPACE: A szubjektum elmosódó arcai

Csóka Szilárd - Zsolt: Face in Space
Korunk Stúdió Galéria
2014 okt. 3, Kolozsvár

 Ennek a kiállításnak van egy előzménye. Csókával még a középiskolában barátkoztunk össze és valamikor 2006 körül volt egy egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Philotea Klubban. Mivel már akkor érdeklődtem a filozófia iránt, megkért, hogy mondjak „valamit” a  megnyitón. Akkor visszautasítottam azzal, hogy „még nem olvastam eleget”. Viszont megígértem, hogy majd ha lesz még egyéni tárlata s felkészültebb leszek, akkor szívesen vállalom. Most hát itt vagyunk mind a ketten. 

A kiállítás címét szerintem nagyon jól eltalálta: mert a FACE IN SPACE, a szavak többértelműsége révén rámutat arra, ami a festményeken történik. Az angol face arcot jelent, ám jelentheti az arc kifejezőképességét,  s utalást tartalmaz az oldalnézetre, de ugyanakkor a homlokzatra is; a space pedig egyszerre jelent teret, ahol valami felbukkanhat, de űrt is, amelyben felszámolódnak, beleolvadnak a dolgok. És ha megnézzük a képeket valami ilyesmiről van szó: a tér és az arc különböző jelentéseivel, formáival kísérletezik a festő. Ugyanis az arcképek egy sajátos játék folytán hol feloldódnak egy homogén térben (Barokk szellemek), hol egy szimbolikus tájkép előterében bontakoznak ki (Óriás), de az is megesik, hogy maga a tér (háttér, előtér, a síkok) és az arckép összeolvad (Ébresztő Spanyolország!), vagy a tér és az arc harmóniája egy monokróm felületen válik egységessé (Metafizikus portré).

És azt hiszem, hogy itt valami lényeges problémára történik utalás. Erről szeretnék pár szót mondani.

Jean-Luc Nancy (A portré tekintete) egyik gondolatából indulok ki, ami szerint a portré nem „csak” ábrázolja, reprezentálja az individuumot vagy szubjektumot, hanem egyenesen „megteremti” azt. Vagyis nem megjeleníti az ábrázolt személyt, hanem „elválasztva mindentől, ami nem ő” jelenvalóvá teszi, így a portré tárgya nem más mint az „abszolút szubjektum”, amely éppen a festés által jön létre.

Ha pedig a portré történetére gondolunk, akkor talán párhuzamot is vonhatunk a portré (műfajának) kialakulása, fejlődése és az ember individuummá, szubjektummá válása között. Például a görög idealizáló arcábrázolásához képest a római művészetben jelenik meg az egyéniséget realisztikusabban megjelenítő attitűd, és ezzel párhuzamosan az ember személyiségére tett eszmetörténeti, filozófiai utalás is, és itt a cultura és humanitas fogalmainak jelentőségére gondolok. Tudjuk, hogy a középkorban mind az emberi individuum, mind az emberi arc egyéniséget hangsúlyozó művészet és diskurzus nagyon visszafogott, szinte hiányzik. Viszont a portré a reneszánsz korban önálló műfajjá válik (szemben a kanonikus- tipizáló ikonnal), amikor valóban fontossá kezd válik az ember individualitása, szubjektivitása is. A barokk korban pedig a párhuzam mindkét oldala – a portré is, és az emberi egyéniség, szubjektum is – megszilárdulva meghatározóvá válik egészen a modern korig. Látszólag itt és most is, minket is meghatároz.

Hangsúlyozom, látszólag. Mert az ember individualitása, szubjektivitása ma erőteljesen problematikus. Hasonlóan a portré is mélyen – és lényegét érintően – problémaként jelenik meg. A két probléma összefügg egymással, és egyáltalán nem mellékes: mert igen nagy tétje, súlya van. Mert minket, jelenlévőket, emberi mivoltunkban érint.

Nézzük meg figyelmesen Csókának a kiállított képeit. Korábban azt mondtam, hogy a térben megképződő, a térben feloldódó emberi arccal való játék valami lényegesre tett rámutatás. Mert Csóka portréi nem véletlenszerűen tesznek utalást reneszánsz térkezelési, kompozíciós eljárásaira (Reneszánsz a térben), és a barokk portré interpretálásai sem esetlegesek (Bacchus, A részeg), mert ezek a portré (és a szubjektum) fontos állomásaira tett utalások. De azt hiszem mégsem az határozza meg Csóka műalkotásait, hogy kikezdené a hagyományos művészeti technikákat, vagy a portré műfaji sajátosságait. Sokkal inkább kísérletezésnek, játéknak fogom fel, melyben a ténylegesen mérvadó magának az emberi arc elmosódásának a jelenvalóvá tétele a különböző terek (arctér, háttér, előtér, homogén- és heterogén tér, stilizált tájkép, vagy éppen csak gesztusértékű meghatározatlan térre utalás) kiképzésével.

Ebben vélem felfedezni Csóka képeinek jelentőségét. Mert ha Nancy-t követve a portré az individuum – „az abszolút szubjektum” – jelenvalóvá tétele / megalkotása, akkor az itt látható képek éppen az individuum elmosódására, felszámolódására tett művészi utalások, amikor a szubjektum éppen elveszti abszolút mivoltát, beleveszve különböző terekbe.

Csak utalnék itt a huszadik századi filozófiára... ilyen vagy olyan formában meglepően sok helyen felbukkan az ember individualitásának, szubjektivitásának elhomályosodása, elmosódása. Ez pedig az ember lényegéről szóló diskurzusban hangsúlyos problémaként bukkan fel. Amely éppen arról szól, hogy az embernek nincs önálló, „önmagában vett” természete, lényege. Gondoljunk csak Nietzschére, vagy különböző egzisztencialista szerzőkre, mint Sartre, Jespers, a heideggeri fundamentálontológiára. Alapjában véve ugyanezt a problémát megtalálhatjuk a dekonstrukció fogalmában is (Derrida).  De utalhatnék a posztstrukturalista Michel Foucaultra is, aki kimondottan a szubjektivitás/individualitás történetét (is) tematizálta/problematizálta. Ezek az utalások arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy a szubjektum végső soron nem más, mint társadalmi képződmény, történeti hagyomány melyben benne állunk, ami különböző történelmi terekben jön létre vagy éppen felszámolódik. Ilyen tér az ideológia, az egészségügy, a hatalom, a szexualitás, a hétköznapi élet, a tudományok stb. Ha ezek határozzák meg azt, hogy kik vagyunk, individualitásunk csak elmosódott lehet.

Végső soron Csóka expresszív alkotásai számomra ettől érdekesek. Mert kísérletei a térben történő arcokkal talán éppen erről szólnak. Mert ezek a képek jelenvalóvá tesznek valamit: az emberi szubjektum elmosódásának az arcait. Amelyek végső soron mi magunk vagyunk.

Ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm a figyelmet.