Előadás helyett – helyzetjelentés

FENOMÉN, VÁGY, HATALOM

Pénteken – május 13-án – lesz egy kollokvium az egyetemen. Workshop. Konferanciaszerűség. Nem lesz feltétlenül tematikus, hiszen jóformán egy pestises- erdélyies- barátias kollegiális- társaság találkozója, ahol jóformán kutatási beszámolók lesznek előadva. De ezeket az emberkéket tematikusan mégis összekapcsolja a kontinentális vonal, a fenomenológia, a pszichoanalízis, a kritikai társadalomfilozófia. Majd biztos lesz plakát is a BBTE Magyar Filozófiai Intézet fészbukkján. (Ez a reklám helye: ott lesz Fifu és Ullmann is!)

Na. Valamiképp én is belelógok ebbe a társaságba, én is megígértem, hogy tartok egy előadást. A mesteris kutatásomról, a disszertációs témámról. Aztán történet valami, s visszaléptem. Szerintem, aki ismer, azt nem érte váratlanul, elég gyakran ezt csinálom, az utolsó pillanat utáni momentumban szabadkozok, s lelépek, kilépek.

Most viszont nem csak szabadkozni akarok, s a teljesen elfogadható kifogásaimon túl is – magyarázkodni akarok. Illetve: van rá magyarázat. Nem szeszélyből történt, bár azt is vállalnám. Valamit ebből elmesélek.

Kezdem a mesteris témámmal.

Az egész az alapképzős államvizsgámmal kezdődik. Az egyetemen végig rohadtul szerettem és élveztem a filozófiát, de nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért, meg egyáltalán: mi a filozófia?! Ez lett az akkori témám, Level 1. Kicsit Heideggeriesen vettem végig, eredmény volt, de csak az derült ki számomra, hogy a filozófia valami olyan amit ez ember művel. Heidi: a filozófia a jelenvalólét egyik kitüntetett létmódja. Úgy létezünk, hogy filozofálunk. Másképp fogalmazva: a filozófia az európai ember egyik alapvető tudatmódja. Úgy tudjuk európainak magunkat, hogy filozófiailag (is). Most sem tudom mi a filozófia, de ekkor az ember kezdett foglalkoztatni. Ez már a mesteris cucc, level 2.

Szóval: mi az ember? Há, de erre ne félj nem válaszolok direktbe, hiszen ez filozófia. Itt a kérdés a lényeg, nem a mellébeszélés, s nem a megmondom-a-tuttit. Tehát ez a kérdés, hogy „mi az ember?” már sokat elmond. Meg még sokat hozzá kell tegyek, hogy ebből kutatási hipotézis legyen – vagy egy tényleges filozófiai kérdés.

Én úgy veszem észre, hogy elég markánsan a „kontinentálisnak” nevezett vonalhoz tartozok – ez kb. annyit jelent, hogy szerintem a filozófia nem kell tudományos legyen, nem érdekel, sőt unom, hogy mit lehet megismerni csak a logikai-nyelvanalitikai tisztázásokkal. A kontinensen belül is két irányzatban érzem otthonosabbnak magam, a fenomenológiában és a hermeneutikában. Néha le kell

írjam magamnak a fontos különbségeiket, mert összefolynak. Nem hiába töltöttem annyi szép időt Heideggerrel. De ha Husserl vs. Gadamer, na akkor a kettő az kettő, s nem folyik össze semmi – de mégis összetartozik valahogy, én sem tudom hogy. Na. Tehát a kérdés, vagyis, hogy „mi az ember?” ebben a horiztonban bukkan fel: Nietzsche, Heidegger, Sloterdijk. Persze nem csak, elég sokan hozzászólnak még a témához. Viszont ha hermeneutika: akkor ennek van történetisége is.

A történet: a „mi a …?” típusú kérdés Platónnál kezdődik. Mi a szép, mi az igaz, stb. Ez a kérdés egy létezőre kérdez rá, és annak a lényegét akarja feltárni. Arisztotelésznél ez a lényeg a ouszia, a szubsztancia. A mi az ember akkor így néz ki: mi az ember nevű létező lényege? Az antik görögöknek erre két válaszuk is van: „zoón logon echon” és „zoón politikon”. Vagyis eszes élőlény (animal rationale) és társadalmi lény. Gondolkodik és közösségben élő lény. Ha meg ilyen, akkor nevelni lehet, ez görögül a phaideia, s ezt a fogalmat fordították latinul humanitas-nak és cultura-nak. Az ember fogalmának ez a görög jelentése később keveredik a zsidó-keresztény emberképpel. Ott az ember „ens creatum”, teremtett lény, aminek lényege, hogy „imago dei”, isten képe és hasonlatossága. Pál meg behoz egy felosztást, ami szerint az ember „szellem, lélek és test”. (Vicces, hogy ma mindig megfordítjuk a páli felsorolást: test, lélek, szellem… ) Ja, és az ember eredendően bűnös, ez is roppant érdekes-fontos.

Ennyit röviden az ember-fogalom történetének első állomásáról, amit általában görög-judeo-keresztény emberfogalomnak neveznek. A story második fázisa a reneszánsszal kezdődik és a felvilágosodásban éri el tetőpontját. Elég csak utalni a reneszánsz „humanizmus” kultuszára, de sokkal érdekesebb ami például Descartes-nál kibontakozik. Miközben a csávó elmeditálva keresi a biztos tudás alapját, rájön, hogy „cogito ergo sum”, meg satöbbi. Itt a fontos az, hogy a mellett, hogy az ember lényege a „cogito”, a gondolkodás – ez persze az animal rationale-ból tisztán levezethető – az ember szubjektummá lesz. Mert ego cogito… ergo ego sum! Na jó. Megvan az ember lényege, hogy gondolkodó szubjektum, erre fel lehet építeni a biztos tudást, s hajrá beindulhat a modern értelemben vett tudomány építkezése. Vagy megismerő szubjektum, s van megismerhető objektum. S van matek. Ha ez a három megvan, akkor kész a természettudomány. Ez a szál most nem is érdekes. De az ár igen, hogy ebből a cuccból mit csinálnak Kanték. Nem csak Kant, hanem a felvilágosodás. Mert ez rendkívül fontos mozzanat: megszületik az „emberiség” fogalma. A szubjektum-objektum tovább bogozódik, a test-lélek dettó, s valahogy kialakul a nagy kalamajkából az ember autonómiája, az ember méltósága, az ember szabadsága, s tot ce trebe. Humanizmus. Képzés. Egyetem. Műveltség. Tudomány. Fejlődés. Egyetemes emberi jogok. Nemzetállam. És de Sade márki. És Charles Darwin az evolúcióval. Kiderül, hogy az embernek van teste, szexualitása, és állat. De ez nem fontos, mert ígyis-úgyis animal rationale – eszes állat. 

Na ezt nagyon összecsaptam, mert már ennyiből is lehet írni egy 1000 oldalas könyvet, és sokminden nem is így van. De ez az egész nekem csak annyira kellett a kutatás során, hogy elérkezzek a kiindulóponthoz, és egy tézishez. A kiindulópont az, amikor Nietzsche kijelenti, bejelenti, megjelenti, hogy „Isten meghalt”. Mert ez egy rohadt nagy fordulópont. Mert ha Isten halott, akkor a metafizika halott, és a metafizikailag megalapozott humanista ember – ugyancsak halott. És állunk meztelenül a földön, s pucéran szétnézünk, s nem tudjuk, mi a fene vagyunk. Olvass Dosztojeszkijt, erről ő írt elég szépeket, s okosakat. Vagy gondolj a holokausztra – az is arról szól, hogy Isten, metafizika, ember – nincs többé. S nem is lehetséges. Na, de akkor mi van? WTF? Ez a „WTF?” a mesteris kutatás alapkérdése.

Ebből egy nagyon vérszegény és csámpás hipotézisem lett – lehet ez az apróságon múlik az egész még-meg-nem-írt dolgozat. Sokféleképpen megfogalmaztam már, valami olyasmi, hogy „az emberről zajló diskurzus meghatározza, hogy miként gondolható el az ember”. Én mondtam, hogy csámpás. Aztán cseleztem egyet, és megfordítottam: „az, hogy miként gondolható el az ember, meghatározza az emberről zajló diskurzust”. Ha most azt gondolod, hogy ez egy üres semmiség, akkor egy picit segítek: volt idő, amikor az emberről zajló diskurzusban a négerek nem fértek bele: ezért ők csak mint állatok voltak elgondolhatóak, tehát max. rabszolgák lehettek. Olyan milliós nagyságrendben haltak bele ebbe, hogy az felfoghatatlan. Más példa az indiánok kinyuvasztása amerikában, más az a sok népírtás, etnikai tisztogatás, a holokauszt, stb. Mert az egész halálipar (és életipar), emberipar ezen az apróságon múlik: mi történik az emberről zajló diskurzusban, és hogyan gondolható el az ember. Aktuális példa: ezek „az iszlámok, a migráncsok” – emberek vagy sem? Sok minden múlik azon, hogy mit gondolunk erről. Meg ott van az egész mostani „prekariátus” probléma (azok, akik kívül kerültek a társadalomból), meg a párhuzamos társadalmak (gettók, polgárok, nagymenő bűnözők, politikai bláblák). Ezek mind abból nőttek ki, hogy mit jelent az ember. Illetve pontosítva: hogy nem tudjuk mi az ember. Még jobban pontosítva: hogy nem létezik olyan, hogy „ember”. Na.

Mindez nem valamiféle végkövetkeztetése a dolognak. Ez a kiindulópont. S ez is nagyon sarkítottan, de most nem dolgozatot írok. De legalább értheted, hogy hol kezdődik az a kérdés, hogy „mi az ember?”. Ott, hogy az nincs. Ott, hogy halomragyilkoljuk egymást. Ott, hogy kapitalizmus van. Vagy – szerintem – már az sincs (most a lehető legeslegkomolyabban: van olyan aki tényleg azt hiszi, hogy a pénz, a tőke, vagy a gazdaság bármilyen szempontból is meghatározó?! nemá’.)

Innen kezdődik a móka. Nietzsche: „Isten halott”, „Übermensch”, antimetafizika. Heidegger:  jelenvalólét, „Ember”, antihumanizmus, világban-benne-lét, hangoltság. Mittoménmi. Techné. Sloterdijk: antropotechnika. Foucault és Agamben: biopolitika. Ez már marhaság, mert nincs is politika.

Vagy más irányok: humanizmus, humanizmuskritika, antihumanizmus, radikális humanizmus, radikális antihumanizmus, transzhumanizmus, poszthumanizmus. Ja, és radikális animalizmus. Meg a bestiák. És az állatok?

Szóval erről, ezekről szólt volna az előadásom, ha vállalom. Éppen Heidegger poszthumanizmusával kötekedtem, hogy ok, nincs ember, illetve van, de idézőjelben és áthúzva, max így: „ember”. Mert ez a fogalom egy judeo- görög- keresztény teológiai-filozófiai izé, ami marhaság. Ezzel egyet is értek, tényleg marhaság. Heidi akkor azt mondja, hogy akkor az a lény, aki „mi magunk vagyunk” (magyarán a „ember”) egy olyan létező, aki létében jelen van, és úgy létezik, hogy a létére megy ki a játék. Úgy nevezi meg, hogy „jelenvalólét”. Na jó, így fordították magyarra, meg úgy is, hogy „ittlét”. Úgy nevezi meg, hogy „Dasein”. Erről a jelenvalólétről, aki „mi magunk vagyunk”, elég sokmindent elmond (hivatkozás jee: Heidegger: Lét és idő). Ez így rendben is van. Aztán a csávó bevallja, hogy ő nem humanista, mert a humanizmus baromság. Alábecsüli és metafizikailag megizéli ezt a létezőt ami „mi magunk vagyunk”. Ez is rendben van, ezt is nyugodtan el lehet fogadni: vesszen a nyálas-üres humanizmus, éljen a jelenvalólét. Éljen az ami „mi magunk vagyunk”. De Sloterdijk néhány esetben feltesz egy-két érzékeny kérdést (Peter Sloterdijk: Az emberpark szabályai), és felpiszkálja az állatiság témáját. Mióta Dasein a Dasein? Hogyan vált azzá? Meg ilyesmi.

Heideggernek van erre is valamiféle magyarázkodása. Igaz, hogy a Lét és időben kicsit leegyszerűsít mindent vagy jelenvalólét vagy dolog, cucc (kéznéllévő, ill. kézhezálló). De akkor vagyunk mi a „ember”-ek és minden más egyéb. Egy kutya, egy szúnyog, egy kő, és kalapács, és minden más egykutya. (igazából nem, mert van különbség na, de a jelenvalóléthez képest az semmit sem ér). De Heidi is tudja, hogy itt ez így nem stimmel. Ezért egyszer tart egy előadássorozatot, ahol legyőzi az unalmat, és ráhangolít a metafizikára. (Heidegger: A metafizika alapfogalmai). Ott a világot elemezgetve mint a metafizika egyik alapfogalmát, eljut ehhez a problémához s feldob három tételt. Egy: A kő világtalan. Kettő: Az állat világszegény. Három: Az ember világképző. Na szép. Nagyon belemászik a biológiába, s több mint 100 oldalon próbálja megérteni az állatot. De vagy nagyon nem értettem, vagy mégis megmarad valami ami: nem stimmel. Értem, hogy miért nem vagyunk állatok, értem az állatok miért nem jelenvalólétek, értem, hogy a kövek hagyjuk, de… nem stimmel ez. Éppen ezen merengtem, éppen ezt a szálat kellett bekötni az előadásba, amikor meghívtak egy esküvőre, meg amúgy is május van.

Még van egy másik érdekes szál, az az, hogy az „ember” nyelv és test. De ez kicsit más téma, most nem mászok bele.

Tehát tele vagyok ezekkel a gondolatokkal, elmegyek egy májusi esküvőre, megiszok egy szép adag házi pálinkát, józanódásképp másnak paradicsomot palántálok a kertemben, ültetek két almacsemetét, uborkát vetek… és arra döbbenek rá, hogy ez így totál kínos. Mert ez az egész egy betokosodott diskurzus, aminek semmi értelme nincs. Ezen gondolkodok még négy napig, s megírom a szervezőknek, hogy szevassz, én nem adok elő. Mi lett?

(Apropó, nem lett plakát, FB-event lett, és van neki címe is: FENOMÉN, VÁGY, HATALOM. II. (Poszt)fenomenológiai worshop)

Diskurzus vs. valóság lett. Mi a valóság? lett. De nem úgy, hogy most utána olvasok s leírom, hogy ez meg ez a valóság. Hanem az a nyers valóság. Mondok egy példát. Ott van a fenomenológia, ami szuperül leír egy valóságot. Elszállt, hogy mennyire vagányság a fenomenológia, tényleg. Igaz, rohadt-nehéz, de tiszta a priori élvezet. Nade: amikor kapsz egy jó nagy pofont, az kicsit más. Az már nem épp fenoménként adódik számodra, hanem rohadt-direktbe. Hermeneutika. Az is csupa csel, meg élvezkedés, érelmezés, megértés, alkalmazás, körkörösség, maga a csoda. És tényleg az. Nade: amikor kapsz egy jó nagy pofont, akkor mind értelmezhetsz, mind jöhet a megértés, meg a horizontösszeolvadás.

Nem arról van szó, hogy ez most mind mehet a francba. Amit Husserl, Heidi, Gadamer csinált: az le a kalappal. De amit mi csinálunk? Élősködünk a szövegeken, csupa gumi és műanyag vagyunk. Mi nem filozófiát művelünk, mi diskurzust csinálunk. Szövegekből-szövegeket. De nem valóságot. Vissza a tapasztalathoz. Vissza a világhoz. Vissza önmagunkhoz. S kezdődik elölről: ok, ez így nem filozófia, nem valóság, nem tapasztalat, csak műanyag, de akkor mi a filozófia? Mi a valóság? Mi a világ?

Ki/mi vagyok én? És te?

Na de ide ehhez már filozófia kellene, nem mismásolás, az meg éppen nincs. Meg kellene végre csinálni. Agyon kell olvassam magam, hogy legyen amit elfelejtsek, aztán mindent újrakezdeni.

Addig maradok csak egy test, csak egy nyelv, és még valami izé. Össze tudunk bújni, tudunk beszélgetni, kávézni, s aztán lesz valami.

S most nekifogok Schelernek, hogy megint háborogjak magamban a Szellemen, a Személyen, és Istenen. Meg az állatokon. Holnap meg megyek a kertbe, majd legeltetem a bárányokat. S traktorozok jókat, miközben tudom, hogy nem tudom.

álmodozás az igaz szerelemről

Valami mostanában nem stimmel. Tele van szeretettel a világ. Alig olvadt el a hó, s bakancsokat veszünk, megyünk menetelni, bal-jobb, bal-jobb-bal, megyünk rugdosódni. Én meg állok, s nézem, hogy WTF, egy lépést sem tudok tenni, nem mozdul a lábam, se jobb, se bal. Nézem, hogy szinte egyedül vagyok, s látom, hogy a legjobb barátaim sem ismernek. Mert nem tudok szeretni.

De ez majd csak a jövő, a holnap, s tudod, holnap mindig csak „holnap” lesz, majd. Ma még szép az idő, ma még lehet kint aludni, ma még ki lehet fedni a házat, leszigetelni a tetőt, cserepeket cserélni. Lehet kirándulni, sátorozni, táborozni. Ma még lehet aludni, még nem vérre megy a játék, hogy van fedél a fejed felett. De majd holnap mi lesz? Nem, a téli hidegben az indulatok is fázósak, begubóznak a paplan alá, szépeket, nagyokat álmodni. Tavaszt álmodik minden érzelem, szebb tavaszt, mint a tavalyi „arab tavasz”. Az olyan sivatagos volt, nem gondolták, hogy számít. De majd a mienk! Mert majd holnap jön a mi műsorunk: az európai tavasz! Az lesz a szép, csak bírjuk végignézni ép lelkiismerettel. Menekült-ügy: mi mind menekültek vagyunk, menekülünk a holnap elől, jövő elől, a tavasz elgondolhatósága elől, egész Heideggeresen kitérni akarunk a halál elől. S egyedül vagyunk, ismeretlen tömegekbe verődve.

Én is csak egy ismeretlen vagyok. Lassan már anyám sem ismerne rám, annyira párhuzamosan élek. Te azt gondolhatod, hogy tudod, ki vagyok. Részben igazad is van, persze, jó, ismersz. De nem „is” „mersz”. Kolozsváron néha aggódnak, hogy túl sokat iszom, s nem jó ez a túlzott alkoholozás. Otthon értetlenkednek, s nem hiszik, hogy nem vagyok anti-alkoholista, nehezen képzelik, hogy meg tudok inni akár egy sört. Otthon megjavítom a traktort, összerakom a kaszagépet, megfejem a teheneket. Köpdösődni s káromkodni is tudok. Kolozsváron semmi dolgom, semmi keresnivalóm. De az az otthonabb otthon, ott rendezem a fejemben a zűrt. Az űrt. Azt mondtam, hogy van egy biógazdaságunk. Innen nézve ez csak vicc. Persze, van. Ricoeur is van, narratív identitás is van. Egyéni mítoszok is vannak, sztereotípiák, s persze van sok-sok terrorista is. De legfőképpen erős értelmes baloldal, s hülye tápos jobboldal van. A mitológia kora nem az ókorban volt, nem is holnap lesz, nem majd. Most van. Abban élsz, abból lélegzel ki és be. Már ha szoktál lélegezni. Mert közben lehet a nagy menekülésben, az arabok, a holnapok, a „meg kell élni” elől, a halál elől, oly ügyes igyekezettel menekülsz, hogy már meghaltál. Zombi vagy. Kicsit sok itt a zombi. A zombi apokalipszis – amiről azt hinnéd, na ez film, modern mítosz – na az valóság.

A filozófia elől is menekülni kell. Éppen Rozenzweigot olvastam, könyvecskét az egészséges és a beteg emberi értelemről, a filozófia komoly betegségként működik. A zombiság is. De Rozenzweig téved, egy két dologban. Mert a filozófia nem csak úgy lefagyaszt, letaglóz sajtvásárlás közben, hogy „hú ember, mi az a sajt?” és csak állsz, hogy „mi az?”. A filozófia antizombiság, de mint ilyen, nagyon sok zombiság van benne: vírusként terjed, a világot a feje tetejére fordítja, a fejet támadja főképpen, s képtelenné tesz az életre, a szeretetre és halálos betegség. A bakancsos bal-jobb, bal-jobb, rugósodó, menetelő zombi be van oltva a filozófia ellen. Ha nem hiszed, magyarázd el neki, hogy mi a „tulajdonképpeni” világ, én, Isten. Mert hiszen ők tudják a tulajdonképpenit, a valót, a „mindenséggel” mérik magukat, persze. Nincs kérdés: de mindenre konkrét válasz van: bal-jobb bakancs. Vagy felrúglak. Hasznosabb, ha elkerülöd a filozófiát, mert különben mindenki félrerúgni akar, mindenkinek plusszba vagy a menetelés-menekülés kavalkádjában. A filozófiával megfertőzöttek kikerülhetetlenek, akadályok, ne légy az. Vagy légy, de akkor ne ijedj meg, ne félj, ne szorongj, vedd tudomásul, hogy akárki, az akárki rendeltetése a téged rugdosás.

A zombiság a humanizmus szinonimája. Ezt féltik az iszlámtól. De félreértik. Az iszlám nem valami vad vallás. Csak egy szó. Annyit jelent: „Isten akaratának alávetem magam”. Ettől félni? Az alávetettségtől, az alárendeltségtől? Ez a sub-jugare, a subjectum rémiszt meg? Hiszen éppen arra büszke a humanista emberi jogokkal kérkedő Európa, hogy mi itt mind szubjektumok vagyunk. Iszlám arabul, szubjektum latinul, humanizmus európaiul. Alapelve az egyetemes szeretet. Igen, az iszlám tényleg a szeretetről szól, a szubjektum is, a humanizmus is, a bal-jobb is. Dzsihád. Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk ezt. Szeretetből be kell fogadni a menekülteket, akiket szeretetből elüldöztek, s akik majd szeretetből úgy fognak minket szeretni, hogy a szeretet nyelvén meg kell védeni tőle szeretteinket, hazaszeretetünket, emberszeretetünket. Isten szeret minden kicsi gyereket. Hisz az ő képe és hasonlatossága.

A bolond Nietzsche egy új embert várt, aki végre verekedni akar, s nem szeretni. A náci Heidegger utolsó reménye egy új Isten várása volt, aki nem szeret. Antizombik egy zombi apokalipszis hajnalán. Akartak, vártak. Cseszhetik, mert még mindig szeret az ember. 

Állok, s nézem, hogy WTF. Nézem, hogy szinte egyedül vagyok, s látom, hogy a legjobb barátaim sem ismernek. Mert nem tudok szeretni. Kedvesem, ameddig szeretsz, addig zombi vagy. Amíg szeretsz, addig nem akarsz, addig nem vársz, addig hozzám nincs közöd. Vagy szeretsz, vagy ismersz. Vagy-vagy.

De nem akarlak elijeszteni. Esetleg szólok, hogy kerülj el, jobban jársz. Fertőzött vagyok, s a filozófia vírusát továbbadom.

Menetelünk, menekülünk. Állok, nézem, hogy szinte egyedül vagyok, s látom, hogy a legjobb barátom sem ismer. Te ne menetelj: se bal, se jobb, se rosszabb. Ne menetelj. Állj meg. Várjad a holnapot. Akard, hogy beteg légy.

Majd holnap igyunk egy kávét.

Majd holnap amikor kitör a tavasz, s mindenkiben a szeretet szerelemmé érik.

Állj. Várj. Akarj. De ne szeress. A filozófia szeretetmentes.

Rohadt philo sophia. Mehetek haza.

Képzeletbeli vizsgám Heideggernél

(!! Ezzel a kis szöveggel senkit nem áll szándékomban megsérteni, sem az egyetemet, sem a tanáraimat, s főképpen nem a filozófiát. Sőt. Végezzetek filozófia egyetemet.  !!) Külön köszönet F. Orsinak, hogy ha hülyeségről van szó, akkor lehet számítani rá. S bocs, ha lusta vagy olvasni ilyen "hosszú" szövegelést.

13. metafizika vizsgatétel: Elemezze és értelmezze az idézetet egy rövid filozófiai esszében, amelyben bemutatja filozófiám alapfogalmait, célkitűzését, stb., bebizonyítandó, hogy az ön egyetemi évei nem mentek veszendőbe!

Kidolgozás: 2 óra

 “Ha nem teremtjük elő magunkban az emberi egzisztencia kalandján érzett örömet, a dolgok és a jelenvalólét bőségének és egész rejtélyének végigélvezését, az iskoláktól és a doktrínáktól való függetlenséget s mindezek mellett tanulni és hallani vágyó szilárd akaratot, akkor az egyetemi évek – bármennyi tudást hordjunk is össze – bensőleg veszendőbe mennek.” 
 (Heidegger: A metafizika alapfogalmai)

Tisztelt tanár úr, kedves Heidi, az éjjel elég sokáig boroztunk azokkal a diákokkal, akiket szíveskedett kirúgni, ezért kissé rohadtul fáj a fejem, hazafele talán meg is áztam, s ingerült vagyok. Nem kellett volna eljöjjek vizsgázni. Nem tudom mit írhaték, semmi kedvem hozzá. Vagy az ön kifejezésével élve: most éppen nincs meg bennem az a filozófiai hangoltság, amelyet egész félévben ébresztgetett bennem.

Sőt, most azt is bevallom, hogy nem jártam végig ezt a metafizika kurzust. Csak ott az elején voltam párszor, de nem jött össze a hangoltságom. Sajnálom, mert közben olvasgattam magát, vagyis a műveit, s jó könyvek azért. Van bennük egy furcsa sugárzás, hogy megértsük a létet, s merjünk kiállni és beállni a kérdés „huzatába”. Azt hiszem, innen van az, hogy magát barátomul fogadtam, kedves Heidegger, tisztelt tanár úr. De attól maga még tiszta bolond. Egy rohadék náci. Jó, mégis írok valamit, hogy tudjak jegyet kapni, s ne rúgjanak ki, mint az összes barátomat.

Szóval az idézet a metafizika kurzusából van kimásolva, s ez biztos, mert az elején van, ott az első lapokon, tudom, mert akkor még jártam órára, s ismerősnek tűnik. S amint a kimásolásból is látható, úgy kezdődik, hogy „ha nem teremtjük elő magunkban az emberi egzisztencia kalandján érzett örömet...”, és úgy végződik, hogy kár volt egyetemre járni, mert csak megbánjuk késöbb. Ez egy ilyen „Ha.. Akkor...” mondat, ami logikailag következtetés. De a tanár úr biztos nem erre gondol, mert a logikát rühelli, az igazság miatt.

Az izé, az igazságról ön azt gondolja, hogy az valami felfedettség, feltárultság, azaz el-nem-rejtettség. Az igazság az, hogy nincs elrejtve. Mert fel van mondva, fel van mutatva, látszik, és ez a felmondás a logosz, ez a valódi logika, nem az ilyen „ha-akkor” szerkezetek, mondatok. Ez pedig most azt kell jelentse, hogy a mondat következményétől el kell tekinteni. Logikailag legalább. Logikailag tehát mégsem megy veszendőbe, hogy járunk egyetemre, akkor is ha nem érezzük a fent megidézett örömet, meg kalandot, s ezeket, amiket magunkban előteremtünk.

De ne gondolja, hogy az én esetemben az az előteremtés elmaradt volna! Éppen arról van szó, hogy egész évben csak ezzel foglalkoztam. Hogy kalandot, meg örömöt teremtsek, hogy kiélvezzem az idézetből a rejtélyt, s független maradjak az iskolától. Szerintem érthető, mert a szilárd akarat is megvolt bennem, mindemiatt nem járhattam be az összes órára. Ennyit azért a filozófiáért akárki (ez is fontos szó magának, de itt nem úgy van értve) megtehet, nem? Hogy ne menjen veszendőbe az idő, bensőleg, ahogy ön olyan találóan megjegyezte. És erről számot is tudok adni, ha már ez a tétje a metafizika vizsgának. De vegyük csak sorra az örömöket, kalandokat, élvezeteket és a függetlenségemet, meg mindazt, amit tettem a filozófiáért!

1.       

Az „emberi egzisztencia kalandján érzett öröm”. Ezt a filozófiai követelést már nagyon korán „előteremtettem” magamban. Még a félév elején, amikor még nem barátkoztam össze magával, s nem tudtam semmi értelmeset a „lét értelméről”. Én akkor tényleg azt hittem, hogy a lét egy baromság, és tök értelmetlen. Ezért felvágtam az ereimet, hogy meghaljak (ezt a sztoikusoktól tanultam, hogyha már úgysincs semmi a szabadságomban, és csak baromságok vannak, akkor ezt bármikor simán bevállalhatom). Na ez volt a nagy egzisztenciális kaland! Ilyent azért köztünk szólva akárki (das Man) nem vállal be!

S később megjött az öröm is. Akkor, amikor a tanár úr a végességről magyarázkodott, arról, hogy úgy vagyunk csak igaziak (autentikusak!), ha halandóvá válunk, abszolút végessé. Én erre akkor nagyon rájöttem, amikor elvitt a mentő, elájulva a vérveszteségtől, hogy én nem vagyok halhatatlan, és nem is térek ki a halál elől, valahova elbújva. Szembenéztem azzal, hogy én meg tudok halni, véglegesen is. Ez a nagy kaland! S mikor már értettem is, akkor ezen autentikusan tudtam örvendezni.

Sőt, bónuszba még azt is megértettem örömömben, hogy milyen jó az ön által is örömmel elemzett leibnitzi tétel, hogy „miért vagyok inkább én, mint a semmi?”. Ez alaptétel, logikusan is. Az az álláspontom, hogy minden öngyilkos, vagy szomorú ember örvendezne, ha úgy megtapasztalná ezt a kérdést, mint én. Odamennék hozzájuk, s megmondanám: „inkább vagy te, mint a semmi, ez tény, de fogadjunk, hogy nem tudod, miért vagy inkább te?” Elcsodálkozna, hogy „tényleg, ember, miért inkább én?” Na, ez hogy lehetséges? Mármint, hogy létezzek? Ez a rohadt nagy kaland, s ez tényleg örvendetes.

2.

„a dolgok és a jelenvalólét bőségének és egész rejtélyének végigélvezése”. Ez a része a kimásolásnak ugyanaz, mint az első, mégis teljesen más. Nekem ez a feltétel is megvan, ezért nem ugyanazt  írom ide, mint az elsőhöz. Pedig már az is simán belefér, némi modifikációval, persze. Mert például a „dolgok bősége és rejtélye” az is lehet, hogy „miért vannak inkább a dolgok, és miért van olyan sok, inkább minthogy nem lennének, csak egy kevés semmi lenne”. Vagy pontosabban egy kevés semmi sem nem-lenne. Dolgok, inkább vagytok ti, mint a nihil, s miért? Nagyon élvezem ezt a rejtélyt. Kibontva belőle a sok értelmet és élvezetet, az van, hogy sokan nem is tudják, hogy a lét nem létezik, főleg úgy nem, mint sok-sok dolog.

S ezt nem csak az emberek az utcán nem tudják, de akkora jelenvalólétek sem tudták, mint Arisztotelész, meg a többiek. Szóval kedves Heidi, tisztelt tanár úr, csak tőled tudom azt, hogy a lét nem létezik, s nem is semmi (nem is nem-létezik). De ez most nem metafizika, hanem ontológiai differencia, ami ugyanaz, csak éppen egyéb. És ez most nem arról szól, mármint a „dolgok bősége”, hogy annyi dolgot kapunk ajándékba, vagy annyi jó cucc van a turkálókban, sok fa az erdőben, meg ilyenek, hanem, hogy a dolgoknak van ez az összessége, ami egy egész, s ez a világ. Rohadtul fontos ez a világ. Mert a világ nem csak úgy, az összes dolgok összessége, hanem a világ az egész. Az egészség. Lényeges ennek a világnak az egészsége. Egész-sége. Na de miért? Ezt illusztrálom. Sokszor amikor ülünk a kocsmában, és nagyon unom az embereket, mert csak fecsegnek, meg akárkik, és nem autentikusak, akkor mindig bekarcolom az asztalba azt a szót, hogy „lét”. Ez csodálatos rejtély, s nagyon élvezem. Ajánlom kipróbálásra ilyen társaságokba.

A „lét” nem esetleges és nem értelmetlenség, amikor az asztalon van. Arról van szó, hogy én, az ember, nem „csak úgy” ember vagyok, hogy ember, hanem sokkal több. Nekem viszonyom van a léttel az asztalon! (Nem azért, mert én karcoltam oda, bár az is egyik létviszonyom.) Az embernek, nekem, viszonyom van a léttel, s ez azt jelenti, hogy nem vagyok ember. Mert én jelen vagyok ebben a viszonyban, és létezek is (mint tudjuk inkább, mint nem). Olyan módon vagyok jelen a létben, ahogy még senki más (talán még a tanár úr), s így én jelen-való-lét vagyok a legsajátabb értelmemben. Mit nekem az emberség! Jelenvalólét vagyok!

Én vagyok a jelenvalólét, ott az unalmas emberek között belevetetten, kicsit részegen, beledobva az egészséges világba. Mert az is vagyok, világban-benne-lét. És belevetett. De az asztalon a lét képes kivetíteni, s akkor én ki szoktam állni a létbe, s jelenvalóan kiállom a világbavetettséget. Így szoktam egzisztálni. S nagyon élvezem ezt az egzisztálást, bár persze ez nagyon rejtélyes még így elmagyarázva is. De a tanár úr sem képes ezt jobban elmagyarázni, nem bennem van a hiba. S megértését kérem, amiért sokszor inkább visszamegyek a kocsmába, jelenvalóvá válni az asztali létbe, minthogy órára menjek s unatkozzak. De a filozófia inkább jelenlét a kocsmában, akár, mint a katedrán. Egyszer valami ilyesmit is mondott, kedves Heidi, Herr Professor. De ezzel már áttérek az iskolából való függetlenségemre. De rögzítsük: eleget teszek a filozófia második követelményének, nagyon élvezem a kocsmában. S ez értelmes, a tanár úr tudja, mert ön is kijár néha a létbe, igaz a maga jelenvalósága a hegyekben van, de ez is minimum olyan vagány. Kár, hogy nem értik meg ezt a többiek, akik már-már világszegények vagy világtalanok, mint az állatok, erről is volt szó órán. De ez most nem ide tartozik.

3.

„iskoláktól és doktrínáktól való függetlenség.” Mint kiderült, az iskolákat elég sikeresen elkerülöm. (Jobban, mint a tanár úr, mert ön azért gyakrabban iskolás, mintsem jelenvalólét a hegyen.) De miért rosszak az iskolák, beleértve az egyetemet is, ebben a filozófiai feltételben? Ez a kérdés, nem? Talán már felvillant, hogy a kocsmai lét sokkal jobb, vagy a hegyek világa az egészségesebbeknek (Nietzschével szólva betegesen). De azért erről sokkal több tapasztalattal mondhatok bármit. (Lásd: logein+apofánszis=alétea, vagyis feltárom ezt a jól rejtett jelenséget, s igazat mondok.) Mert független vagyok az egyetemi iskolától és az egyéb (náci) doktrínától. Mert köztünk szólva, kedves Heidi, tisztelt tanár úr, ezt ön nem nagyon mondhatja el magáról…

Az iskolával az a fő baj, hogy ott csak hanyatlás van. Éspedig azóta, amióta Platón megcsinálta az Akadémiát, s Arisztotelész a Líceumot. Mert a diákok – s ez alól a tanárok sem kivételek – feldarabolták a dolgok és jelenvalólétek bőséges egészségét, és órákat tartanak, diszciplínákat, s ez már Kantnak is feltűnt, hogy nem korrekt a filozófiának ez a darabossága.

Így lett a filozófiából tanügy, azóta nem állunk ki és be a világba kellemesen egzisztálva, hanem benne vagyunk a didaktikába, s kell tanulni. Pedig Kant is azt mondta, hogy itt nincs semmi tanulnivaló. Itt nincs is semmi világilag vett (szenzu kozmopolitikó) filozófia, csak katedra, meg padok, in szenzu szkolasztikó, egészen iskolásan. S van etika, logika, fizika, meg mindenféle, ahelyett, hogy elevenen kérdeznénk rá arra, hogy ez miért van?

Miért nem megyünk inkább sétálni, vagy létezni őseredeti elevenséggel? Ez a filozófia hanyatlása. Ezzel egyetértek, s ezért inkább elkerülöm, s független maradok. S mi a helyzet a doktrínákkal? Az, hogy a doktrínák mind iskolásoknak valóak. Igaz a kocsmában elég sok doktrínás emberrel találkozhatunk, nácikkal, kommunistákkal, s mindenfélékkel, de akkor egyből ráérezni, hogy ezek az emberek mennyire sötétek, nem világítja meg őket a felvilágosodás sem. És ez a sötétségük megakadályozza abban őket, hogy filozofáljanak, mert ők éppen a világot akarják megmenteni gulágokkal, és atombombával.

Anélkül, persze, hogy rákérdeznének: szabad-e? Ettől is sikerült eddig függetlennek maradni: én nem is megyek el sosem szavazni, és elítélek minden megkérdezetlen ítélkezést. Az emberek kiirtásához így nekem nincs sok közöm, mint ahogy a filozófiai függetlenség ezt lehetővé teszi. Összefoglalva: az iskolák és a doktrínák nem kérdeznek rá arra, hogy inkább miért nem valami egyebet csinálunk? Én függetlenül rákérdek, és inkább mindig valami mást csinálok iskola és népirtás helyett.

4.

„tanulni és hallani vágyó szilárd akarat”. Lassan lejár a két óra, s még nem fejeztem be a vizsgát. De mint kiderült, a vágyakozó akaratom megvan reá. S tanulni is akartam, és vágytam az ön előadásait hallgatni, de ez nem mindig jött össze a jelenvalóléti ügyek miatt, amint fentebb mondtam.

5.

„bármennyi tudást hordjunk is össze”. Az is kiderülhetett mindebből, hogy én ezt nem vettem be, s nem hordtam össze semmiféle bármennyi tudást. Hanem inkább egzisztáltam, s léteztem nagy rejtélyek, élvezetek, kalandok s örömök közepette.

6.

„az egyetemi évek bensőleg veszendőbe mennek”. Hát hadd menjenek. Jaj, de csak most vettem észre, hogy „bensőleg”. Azt hittem arról van szó, hogy kidobnak, mert nem jártam órára. Na, de, ha örvendünk az öngyilkosságos kalandoknak, és élvezzük a kocsmában a léttel való viszonyt, ha jelenvalólétek vagyunk, nem csak úgy emberek, s ez mint egy iszonyatos rejtély izgat is minket, tehát a lét értelmét kérdezzük elevenséggel iskola és doktrína helyett, akkor megvan a vágy és az akarat,  és nem volt kár az egyetemi évet pazarolni. 

S tényleg élvezetes a filozófia, de attól ez még tiszta bolondság. (Hegeli értelemben, hogy fejreállsz tőle.)