Éjszaka néha
jó tesz egy kis séta. Főleg ilyenkor, a tél elején, amikor még lehet rugdosni a
faleveleket, még nem hullt le a hó, de amikor már néha a pocsolyák befagynak. Olyan
hosszú nagykabátban, de még kesztyű s sapka nélkül. A nagykabátot persze, még
nem muszáj összezipzározni. Zipzár. Cipzár. Jól hangzik.
Ilyenkor
érdemes elindulni, mikor a kocsmákból már mindenki hazalődörgött, s a kedves –
ha van – már alszik. Az utcák kihaltak. A villanyoszlopok bambán állnak, s
unottan világítanak. Lehet menni az utca közepén, mert alig járnak autók.
Egyszer éppen a Mócilór közepén mászkáltam, a sávokat szétválasztó duplacsíkon (ott
ki tud kerülni mindkét irányból az autó ha akar), amikor szembejött egy
rendőrautó. Előbb le akartam húzódni a járdára, mert mégis, rendőr, aztán
kíváncsi lettem, mi lesz. Biztonsági okból kissé elkezdtem tántorogni, hogy
ha zűr lenne, legyen kifogásom. Ott tántorogtam a kimért félméternyi
szélességben a dupla-csíkon, ők meg csak jöttek. Ezeknek a Logánoknak van
oldalreflektoruk. Amikor közel értek hozzám, felkapcsolták, s lassan mellém húzódtak.
Letekerte a sofőr az ablakot, s mereven megbámult. Csodálkozó képet vágtam,
aztán reflexből köszöntem egy jóestét románul. Ügyeltem, hogy kicsit motyogjak,
aztán a hatás kedvéért egyet csukódtam is. Már nem bámult olyan mereven.
Megkérdezte, hova megyek. Haza. Az hol van. Mondtam egy címet, ahol régebb
laktam, s onnan nem is volt olyan messze. A rendőr bólintott, azt mondta menjek
a járdán. Mondtam, hogy fel van ásva, s beesek a gödrökbe (a Mócilor mindkét járdája
tényleg fel volt túrva). Erre nevettek egyet. Menjek az út szélén legalább – s ezzel
elhúztak a francba. Szóval ilyenkor érdemes sétálni, amikor mindenki hazalődörgött,
a mindenki alszik, s a rend őrei ilyen megértőek. Ilyenkor csak macskák
futkorásznak a leparkolt autók alatt.
Elképzelem
Descartest, egy fekete csuklyás ponchóban, amint sétálgat a kihalt Kolozsváron.
Csuklyája alól kilóg a sötét hosszú haja, s kikandikál az orra. Nagy lépésekkel
sétál, kissé hajlott háttal: ettől olyan surranó lesz a séta. Ma nem is úgy
hívják már, hogy Descartes, hanem csak simán DéKárt. Hét évi séta az éjszakai
Kolozsváron kifejlesztette benne ezt a surranó, lebegő, lendületes sétálási ritmusát.
Többször láttam már, ahogy így suttorogva mászkál. Többnyire félreeső
mellékutcákban lehet észrevenni, egy-egy pillanatra, mert nagyon figyelmes.
Illetve nem tudom. Egyszer elkaptam a tekintetét – még azelőtt, hogy
szembementünk volna – s fura volt. A tekintete. Csak maga elé nézett, enyhén
lehajtott fejjel, de úgy nézett maga elé, mintha valami nagy tejüvegen nézne
át. Kissé hunyorítva, élénk szemekkel fürkészett valamit, valamit ami nem az
utcán volt. Aztán csillant egyet a szeme, s egy lobogó árnyként eltűnt egy
interszekcióban. Utána rohantam, de már sehol sem volt. Felszívódott. Meg kell
mondjam, a tekintete tényleg fura. Olyan álmos, s közben nagyon éber. Befele
forduló, de közben biztos vagyok benne, hogy nagyon kifejlődött a periférikus
látása, s azzal folyton pesztrálja az utcát, s ha valaki felbukkan, felszívódik.
Néha annyira sötét helyeken tűnik fel – egyszer például a Fabricsilor egyik
üzeme mellett láttam, mintha – hogy kiráz a frász. Vagy mi. Nem is látható
olyankor, csak egy sötét köpeny, egy orr szimatol előre, kivillan a szépen
vasalt nagy fehér gallér, a hopp, már semmi sehol. Utánamentem, de csak valami
Iriszes csávókba akadtam bele, akik kötekedni akartak. De aztán nem lett semmi
belőle, hagytak a fenébe. Nem voltam elég érdekes, nem értem meg egy
verekedést, mert olyan időben sétáltam.
De ezt a DéKártot
egyszer elkaptam. A Szindikátélornál villant meg egy pillanatra, de ekkor én
fordultam gyorsan más irányba. De persze, aztán surrogva követni kezdtem az
árnyat. És igen. Ott van egy kis zsákutca kanyarral, ami nagyon cseles, mert
csak közvetlenül a kanyar után derül ki, hogy zsákutca. Abba fordult be. Én meg
utána.
Amikor
odaértem, értetlenül állt, éppen a kanyarban. Behúzódtam én is az utcába,
surrogtam vagy 20 lépést előre, oszt megálltam. Na hadd lám DéKárt, most mi
lesz. Egy percig még állt, nézte az utca végét. Mintha nem akarta volna
felfogni, hogy nincs tovább, tévútra tért. Aztán kuncogott egyet, s megfordult.
Ekkor már nevetett. Egyenesen odajött hozzám, s magyarázni kezdett, mintha régi
barátok, vagy legalább ismerősök lettünk volna. Nagyon szarul beszélt, alig
lehetett érteni mit akar nagy röhögve elmondani. Néha szép francia dallammal
beszélte a magyart, amitől teljesen érthetetlenek voltak a szavai, néha meg
merev, halott, hideg skolasztikus latin mondatokat használt. Mikor észrevette,
hogy nem azt figyelem, amit mond, hanem ahogyan, akkor közelebb lépett.
Olyan közel, hogy éreztem, amint megcsap valami szárazbor íze, illata. Kissé be
volt baszva. Akkor tűnt fel az is, hogy azok a lapos szemei, amik olyan
messzire néznek álmosan, de közben éberen csillognak, pont olyan mint Rámbó.
Nem volt magasabb mint én, de erősebb, testesebb. Ha meg akart volna verni,
elég könnyű dolga lett volna. De inkább megint magyarázni kezdett valami
zagyvaságot, nagy lelkesen, hogy lám, mősziő, ez ün zsákutsza, innen nincs
kiút, vissza kell hát fordulni. Aztán váltás nélkül a szívről és a
vérkeringésről mesélt valamit, amit összefüggésbe hozott a borokkal.
Megvallotta, hogy bár ő fransszia, de mégis a németalföldi keserű szárazborokat
kedveli, mert azoknak van jótékony hatása a szívre, meg a vérerekre. S hogy
mindezt ő találta ki. Erre nagyon büszke volt. Aztán visszatért a zsákutsszára,
kedvelte ezt a szót, ami kulcsfontosságú, mert a Prima Philosophia
szempontjából ez nagyon nagyon fontos. A lő zsákussza. Kezdett unalmas lenni.
Nem tudom mit vártam tőle, de az jutott eszembe, hogy sokkal jobb egyedül
sétálni, mint egy őrült franciával, aki németalföldi boroktól bűzlik. Mondtam
is neki, hogy oké, haver, jó hogy minderre rájött teljesen egyedül, de én
szívesebben sétálnék egyedül, s menjen a fenébe. Nem sértődött meg, sőt,
ajánlott egy városrészt, ahol tréé kellemes sétálni. Ó revoár, megköszönte, hogy nem Vlad Tepesnek néztem - annak szokták, mondta - s már ott sem
volt, felszívódott meditálni a sötét utcákban.
A
Györgyfalvit ajánlotta, az Áricsuluj környékét. Tudod, elsőév végén ott
sétáltam a nővéreddel, de akkor még nem tudtam, hogy ott sétálunk. Vagyis akkor
csak úgy mászkáltunk, kóboroltunk, s beszélgettünk a nővéreddel, de sosem
néztük meg merre megyünk. De annak már vagy hat éve. Akkor még nem is úgy
sétáltam, mint most. Nem módszeresen. Nem időzítetten az alkalmas pillanatokra.
Néha azért
arrafele mentem, kíváncsi voltam miért ajánlotta DéKárt azt a területet. Aztán
rájöttem. Az a terep azért érdekes, mert ott szokott éjszakánként kísérteni,
sétálni Esti Kornél. De
sajnos ő nagyon züllött lett, már nem lehet vele
beszélgetni, csak iszik, énekel, s táncol a kihalt utcákon. Nincs kedvem hozzá.
Még a rendőrökkel való találkozás is érdekesebb, mint Esti. Más ez a világ, s
annyi eredeti művész futkorászik benne, hogy ő már senkinek sem kell. Kicsit
sajnálom. Néha azért viszek neki egy zakuszkás kenyeret, s leülünk a járda
szélére. Delíriumosan mesél olyankor, vagy teli szájjal, csámcsogva tanácsokat
ad, hogy mit és hogyan kell írni. Ő is nagyon szereti a furán hangzó szavakat.
Amikor említettem neki a lő zsákusszát, úgy röhögött, hogy kifröccsent a nyála,
s szanaszét repültek a zakuszkáskenyér darabjai. A cipzár-zipzár
elcsendesítette. Elmerengett rajta, aztán könnyes szemmel azt mondta: gesztenye.
Olyan gesztenye, mint annak a lánynak a szeme ott a villamoson. Aztán húzott
egy nagyot a polárvodkából.
Éjszaka jó egy
kis séta. Főleg ilyenkor, amikor surranó szellemekkel és züllött kísértetekkel
találkozhat az ember. Amikor már hosszú nagykabátot veszel, de még kesztyű s
sapka nélkül. Amikor kellene írni a disszertációt, de még nem olyan fontos, még
mindig halasztható. Azt hiszem többet nem megyek. Időközben rájöttem, hogy
sokkal érdekesebb hajnalban, sőt pirkadatban a fellegvárról lenézni a várost. Közben
elszívni egy cigit, aztán 7 órakor mentáskávét inni a Flowersben, s hazamenni
aludni.
Gesztenye. Meditationes de Prima Philosophia.Gesztenye. De előbb filozófia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése