csodás döbbenetes kezdetek

Parászka Boróka: "Kérlek ne mondjátok el a véleményeteket a menekültkérdésről. Ne akarjátok megoldani. Ne nevezzétek meg a bűnösöket. Csak azt meséljétek el nekem, kérlek, hogy hogy dolgozzátok fel a halálos áldozatokról szóló híreket és képeket. Kinek mi a módszere? Rá se kattint? Vagy rákattint, és megy tovább? Vagy jól megnézi és küzd a megrendüléssel, iszonnyal, pánikkal, kényelmetlenség érzettel? Vagy megnézi és nem küzd?"

Na. Ezt a kérdést tette közzé Boróka a FBn, 2016 február 8-án – legyen dokumentumszerű. Azóta két nap telt el, s azóta két napja visszhangzik bennem a kérdése. Azt hiszem szeretek mesélni, s nagyon kínzó tud lenni, ha nincs miről. Ez viszont egy másik szélsőség, amikor van miről, de… erről hogy a francba meséljek? Úgy, hogy délután berúgok, éjjel olvasok, jegyzetelek, hajnalban nekifogok írni. Így.

Ugyancsak Boróka készített egy interjút Vajda Mihállyal, onnan fogom kezdeni. Most nem fogok idézni, meg ilyesmi, ott a link, hagyjuk a tanulmányosságot. Vajda Mihály (sokakkal összhangban) azt mondja, hogy a „filozófia”, ez az izé, beállítódás, vagy attitűd, vagy mi, olyan személyes dolog, mármint rohadtul személyes, és egy alapélményből épül ki, s így tovább. Ajánlom az interjút.

Szóval, ha valamiféle filozófiai alapélményt keresek az életemben, akkor azt nem kell sokat keressem: elég sokszor elmeséltem már sok mindenkinek. Igazából ezt az alapélményt három szóval – fogalommal – tudnám a legjobban összefoglalni: kereszténység, Auschwitz, sztoicizmus.

Keresztény családban nevelődtem fel. Á, ez így kevés, hiszen ki nem? De én tényleg keresztény családban, ami nem azt jelenti, hogy katolikus, református, vagy bármiféle vallásúak voltak a szüleim. A szüleim nem voltak vallásosak, bár sokáig azt hittem, de aztán találkoztam a vallással is – vallásórán. Az egész ott kezdődött, hogy anyumnak fiatalkorában bekattant, hogy ír egy jó sci-fit a bibliából, ehhez meg el kellett olvassa. Elolvasta. De mivel elég sokmindent nem értett, elolvasta még egyszer. Ettől sem lett sokkal okosabb, de már nem akart sci-fit írni. Ma úgy mondanám, hogy megérintette a Biblia. Keresett valakit, aki el tudja magyarázni neki a sok értetlenséget, így találta meg a városka baptista lelkészét. „Megtért” attól, amit megértett, sőt apum is, bár neki startból affinitása volt a hithez: tatám református lelkész. A szüleim annyira „megtértek”, hogy aztán amikor valami nem-biblikusra bukkantak a baptista gyülekezetbe, akkor továbbléptek egy valóban radikális neoprotestáns közösségbe. A legkönnyebb itt valami szektára gondolni, de mint általában a könnyű dolgok, az is marhaság lehet. Úgy képzeld el gyermekkorom légkörét, hogy tényleg közösség, tényleg nem vallásos, tényleg aktív hitélet (cigánymisszió, stb.), s nem mondta meg senki, hogy „hogy kell élni, mit kell igaznak tartani”, hanem az Bibliatanulmányozást, értelmezést, sok-sok beszélgetést és imádkozást, kérdezést és válaszkeresést, meg ilyesmit jelentett. Megjegyzem: az alapmodell az őskeresztény közösség volt, s ez felbukkan Heidegger korai munkáiban is, de még Zizek is így képzelődik az ideális kommunista közösségről, a hitélet meg egész Kirkegaardi, a Bibliához való viszony hermeneutikai volt, meg ilyesmi. S én ezt mind megéltem. Ebbe mi gyerekek is be voltunk vonva, a neveltetésünk szerves, elidegeníthetetlen része volt. Hogy is mondjam: csodálatos volt, úgy emlékszem. Persze, volt benne egy rakás olyan dolog is, amit saját fejjel már elítélnék, de akkor csodaként éltem meg: s az is volt. A kereszténység maga volt a csoda. Ám a nagy csoda közepette volt nekem egy kérdésem, - s ez rohadtul meghatározó volt – amire senki nem adott értelmes választ: Isten miért teremtett, úgy egyáltalán?... Erre nem kaptam választ.

Hogy mit keres itt Auschwitz?  Két dologra még ki kell térnem, s máris odajutok. Az egyik, hogy a szüleim úgy gondolták, hogy mivel mi egy keresztény család vagyunk nincs szükségünk újságra, tévére, rádióra, karácsonyfára, így ezeknek semmi szerepük nem volt a gyermekkoromban. Szerintük ott úgyis csak az állami propaganda folyik, vagy valami lázas világiság – s mivel a nyolcvanas évek végéről, kilencvenes évek elejéről van szó, ebben nagyjából igazuk is volt. Utólag is hálás vagyok, hogy nagyjából médiamentes volt életem első 14 éve. Nem maradtam le semmiről, sőt. Nem volt tévé, rádió, újság, de könyv az rengeteg, s azt olvastunk, amit akartunk. Nagyon szerettem olvasni. Jules Verne, Karl May, Rejtő Jenő, Móricz, Mikszáth, s ezek. Ez az egyik dolog. A másik a szüleim „zsidókultusza”. Mint igaz keresztények, valahogy felnéztek a zsidó népre, mint „Isten kiválasztott népére”, és nagyon tudatosan kezelték, hogy Jézus is, az ő megváltójuk, és mindenük is egy zsidó volt, már abban az értelemben, hogy a zsidó kultúrában élt. Ha meg akarjuk érteni a Bibliát, ismerni kell a zsidó hagyományt. De elég kritikátlanul viszonyultak ehhez, minden, ami zsidó, az szinte eleve garancia volt, hogy helyes, jó, korrekt. Valami ilyesmi volt az a „zsidókultusz”. S persze, én is csodáltam ezt az ügyes, intelligens népet, s próbáltam megérteni, hogy mitől mások, mint mi.

Aztán jött a kiábrándulás és Auschwitz. Ez nem is igaz. Nem volt semmi kiábrándulás, ha az valami hirtelen, döbbenetes, radikális csalódást feltételez. Csak egyre jobban idegesített az „Isten miért teremtett egyáltalán?” kérdés választalansága, bentlakásos iskolába kerültem, nőtt a távolság a keresztény közösségtől, izolálódtam a szüleimtől, felfedeztem a világot, elkezdtem szépirodalmat olvasni, megismertem a művészettörténetet (köszönöm Bordi Gézának), és az irodalmat (hála Kozma Editnek), megszerettem a Adyt, Radnótit, Kosztolányit, meg József Attilát, kezembe akadt egy-két filozófia könyv is, s telt az idő.  Aztán valaki a keresztény közösségből megkérdezte, hogy nem akarok én is „megtérni” (ugye, nincs gyermekkori keresztség, majd ha felnősz, eldöntöd), én meg hümmögtem, ő nem értette. Akkor rákérdezett direktbe, hogy „nem hiszed, hogy Jézus meghalt a te bűneidért (is) a kereszten?” én meg szinte szemberöhögtem. Persze, hogy nem hittem… engem max az érdekelt, hogy miért létezek, a kereszténység meg ad is választ, de mégsem, mert Isten egyáltalán miért teremtett, erre azzal jön, hogy „Jézus meghalt személyesen értem.” Na. Valami ilyesmi volt a kiábrándulásom. De akkor tudatosult, hogy a kereszténységemnek annyi: nem hiszek. Közben felfedeztem lassacskán a sztoikusaimat… Nagyjából ezzel egy időben történt Auschwitz is. Hiszen szeretek olvasni, és meg kell ismerni a zsidókat, elkerülhetetlen volt. Na, az döbbenetes volt, amikor felfogtam, hogy Rejtő Jenő hogy halt meg, nó meg Radnóti milyen körülmények között írta kedvelt verseimet. Nem volt mit kezdjek a holokauszttal. Elolvastam Nyiszli Miklós: Orvos voltam Auschwitzban-t, de lefagytam tőle. Akkoriban jelent meg a Sorstalanság a Magvetőnél kemény kötésben, megvettem, elolvastam, letettem, bambultam. Elmentem egy internetklubba, s rákerestem: Auschwitz. Holokauszt. Képek. Éppen volt valami kirándulás, éppen oda, de nem mentem – elment a húgom. De ő egy múzeumról mesélt. Összefoglalva: WTF?!

Többet nem foglalkoztatott azóta egyszer sem a téma, mint holokauszt. Azzal nincs mit kezdeni. Egyre inkább elkezdtem Epiktétosszal, Marcus Aureliusszal, Senecaval foglalkozni. Szükségem is volt rá, mert akkor már nem hittem. Sztocizmus. Auschwitzből meg egy jó érvem lett a boldogságra: „bármilyen helyzetben legyek is, okom van boldognak és elégedettnek lenni, mert mi emberek csináltunk egy olyant, hogy Auschwitz – és ha a pokolban vagyok is, nem ott vagyok”. Ha rossz kedvem lett, akkor arra gondoltam, hogy sztoikuss, ha még rosszabb, akkor „Auschwitz” – és ahhoz képest minden rendben van.

Aztán persze, a dolgok bonyolódni vágytak, az egzisztenciális problémák elkezdtek piszkálni, szobrászatból kezdtem jó lenni, a szüleim már piszkáltak a keresztény jelenlétükkel (a cigi: bűn), én meg leléptem, világgá mentem, boldogan és elégedetten, aztán azt mondtam, hogy nem lehet tudni Isten miért teremtett, de már nem is fontos, és ép ésszel, megfontoltan, boldogan és elégedetten öngyilkos lettem. Hagyjon engem a világ békén. Aztán egy évre rá beiratkoztam filozófia egyetemre.

Visszatérve a Boróka kérdésére. „Csak azt meséljétek el nekem, kérlek, hogy hogy dolgozzátok fel a halálos áldozatokról szóló híreket és képeket. Kinek mi a módszere? Rá se kattint? Vagy rákattint, és megy tovább? Vagy jól megnézi és küzd a megrendüléssel, iszonnyal, pánikkal, kényelmetlenség érzettel? Vagy megnézi és nem küzd?”

Nem dolgozom fel. Van amikor rákattintok, van amikor nem. Van amikor elolvasom, van amikor nem. Nem rendülök meg, nem iszonyodok, nem félek. A képek láttán eszembe jut egy rakás dolog, olyasmi, mint „média”, Susan Sontag: A szenvedés képei, rossz a kompozíció, itt majd’ pózol a holttest, ez manipulatív, ez direkt az érzelmekre hat, nocsak, egy objektív kép, egy hatásvadász, ez szenzáció. Nem tudnak meghatni. Nem tudnak megdöbbenteni.

Esetleg eszembe jut Jaspersnek az a mondata, hogy „többé nem bízunk a humanizmusban. De szeretjük őt, s mindent megtennénk, hogy megőrizzük”, s azt gondolom, hogy ez baromság, a humanizmust nem lehet megőrizni, lehet nem is kell, valaki gondoljon már valami „igazabbat”. Humanizmusból sokszorosan megbuktunk. Ebből a diskurzusból szemlesütve kisétáltunk.

Kell valami új nyelv. És szerénység, és visszafogottság. Úgy látszik még mindig nem ismerjük az embert. Legyünk óvatosak. Meg kellene tanuljunk gondolkodni. Küzdeni a gondolkodásban. És ez nagyon fontos és sűrgős, mert minden nap több a halott. Nemtudom.

Nemtudom. Ez küzdés? Nem tudom. Talán. Azt hiszem a filozófia nem oldja meg az ilyesmit. Nem is az a feladata. De az ilyesmik képesek felébreszteni valami olyant, ami talán majd filozófia lehet. Rosszul fogalmaztam. Az ilyesmitől valami mindig felébred bennünk – ha akarjuk, ha nem. Ami filozófiaféle lesz. Mert tudjuk, hogy nem tudjuk.Valami elkezdődik, mert másként nem lehet.

És ha mindezt nem tudom, akkor is jó, hogy Boróka feltesz ilyen kérdéseket. Én köszönöm. 

  - arra gondolok, hogy Camille Saint-Saens nagyon naiv volt, amikor a haláltáncot írta. 

Függőség: hűséges kóla

(cică, jegyzet chez Foucault és Zizek)

Vizsga kognitív tudatmódosulásból:

a szavak röhögnek belőlünk

annyira fáradt az agy,

minden pénzem alkoholként

lüktet a halántékomban:

teljesen el vagyok vonatkozva.

A penészedő érzések

feloldódnak a borban,

verekedni kész az akarat.

Rózsaszín zoknikat hordok,

nem buzulásból –  a hűség

záloga az, csak így válik

minden lépés tartózkodóvá.

Pedig a törölköződbe törlöm magam,

veled vitatom a veszekedést,

s neked magyarázom az erény

titkon csodás lényegét.

El van cseszve ez a világ.

A jellem ölelésként alakul

beteg öntudatlanságban,

a személyiség csak buta köd.

Éjszaka néha felugatsz.

Szomorú derű, könyvek, firkált lapok,

otthon csak engem vár hűs kóla.

Képzeletbeli vizsgám Heideggernél

(!! Ezzel a kis szöveggel senkit nem áll szándékomban megsérteni, sem az egyetemet, sem a tanáraimat, s főképpen nem a filozófiát. Sőt. Végezzetek filozófia egyetemet.  !!) Külön köszönet F. Orsinak, hogy ha hülyeségről van szó, akkor lehet számítani rá. S bocs, ha lusta vagy olvasni ilyen "hosszú" szövegelést.

13. metafizika vizsgatétel: Elemezze és értelmezze az idézetet egy rövid filozófiai esszében, amelyben bemutatja filozófiám alapfogalmait, célkitűzését, stb., bebizonyítandó, hogy az ön egyetemi évei nem mentek veszendőbe!

Kidolgozás: 2 óra

 “Ha nem teremtjük elő magunkban az emberi egzisztencia kalandján érzett örömet, a dolgok és a jelenvalólét bőségének és egész rejtélyének végigélvezését, az iskoláktól és a doktrínáktól való függetlenséget s mindezek mellett tanulni és hallani vágyó szilárd akaratot, akkor az egyetemi évek – bármennyi tudást hordjunk is össze – bensőleg veszendőbe mennek.” 
 (Heidegger: A metafizika alapfogalmai)

Tisztelt tanár úr, kedves Heidi, az éjjel elég sokáig boroztunk azokkal a diákokkal, akiket szíveskedett kirúgni, ezért kissé rohadtul fáj a fejem, hazafele talán meg is áztam, s ingerült vagyok. Nem kellett volna eljöjjek vizsgázni. Nem tudom mit írhaték, semmi kedvem hozzá. Vagy az ön kifejezésével élve: most éppen nincs meg bennem az a filozófiai hangoltság, amelyet egész félévben ébresztgetett bennem.

Sőt, most azt is bevallom, hogy nem jártam végig ezt a metafizika kurzust. Csak ott az elején voltam párszor, de nem jött össze a hangoltságom. Sajnálom, mert közben olvasgattam magát, vagyis a műveit, s jó könyvek azért. Van bennük egy furcsa sugárzás, hogy megértsük a létet, s merjünk kiállni és beállni a kérdés „huzatába”. Azt hiszem, innen van az, hogy magát barátomul fogadtam, kedves Heidegger, tisztelt tanár úr. De attól maga még tiszta bolond. Egy rohadék náci. Jó, mégis írok valamit, hogy tudjak jegyet kapni, s ne rúgjanak ki, mint az összes barátomat.

Szóval az idézet a metafizika kurzusából van kimásolva, s ez biztos, mert az elején van, ott az első lapokon, tudom, mert akkor még jártam órára, s ismerősnek tűnik. S amint a kimásolásból is látható, úgy kezdődik, hogy „ha nem teremtjük elő magunkban az emberi egzisztencia kalandján érzett örömet...”, és úgy végződik, hogy kár volt egyetemre járni, mert csak megbánjuk késöbb. Ez egy ilyen „Ha.. Akkor...” mondat, ami logikailag következtetés. De a tanár úr biztos nem erre gondol, mert a logikát rühelli, az igazság miatt.

Az izé, az igazságról ön azt gondolja, hogy az valami felfedettség, feltárultság, azaz el-nem-rejtettség. Az igazság az, hogy nincs elrejtve. Mert fel van mondva, fel van mutatva, látszik, és ez a felmondás a logosz, ez a valódi logika, nem az ilyen „ha-akkor” szerkezetek, mondatok. Ez pedig most azt kell jelentse, hogy a mondat következményétől el kell tekinteni. Logikailag legalább. Logikailag tehát mégsem megy veszendőbe, hogy járunk egyetemre, akkor is ha nem érezzük a fent megidézett örömet, meg kalandot, s ezeket, amiket magunkban előteremtünk.

De ne gondolja, hogy az én esetemben az az előteremtés elmaradt volna! Éppen arról van szó, hogy egész évben csak ezzel foglalkoztam. Hogy kalandot, meg örömöt teremtsek, hogy kiélvezzem az idézetből a rejtélyt, s független maradjak az iskolától. Szerintem érthető, mert a szilárd akarat is megvolt bennem, mindemiatt nem járhattam be az összes órára. Ennyit azért a filozófiáért akárki (ez is fontos szó magának, de itt nem úgy van értve) megtehet, nem? Hogy ne menjen veszendőbe az idő, bensőleg, ahogy ön olyan találóan megjegyezte. És erről számot is tudok adni, ha már ez a tétje a metafizika vizsgának. De vegyük csak sorra az örömöket, kalandokat, élvezeteket és a függetlenségemet, meg mindazt, amit tettem a filozófiáért!

1.       

Az „emberi egzisztencia kalandján érzett öröm”. Ezt a filozófiai követelést már nagyon korán „előteremtettem” magamban. Még a félév elején, amikor még nem barátkoztam össze magával, s nem tudtam semmi értelmeset a „lét értelméről”. Én akkor tényleg azt hittem, hogy a lét egy baromság, és tök értelmetlen. Ezért felvágtam az ereimet, hogy meghaljak (ezt a sztoikusoktól tanultam, hogyha már úgysincs semmi a szabadságomban, és csak baromságok vannak, akkor ezt bármikor simán bevállalhatom). Na ez volt a nagy egzisztenciális kaland! Ilyent azért köztünk szólva akárki (das Man) nem vállal be!

S később megjött az öröm is. Akkor, amikor a tanár úr a végességről magyarázkodott, arról, hogy úgy vagyunk csak igaziak (autentikusak!), ha halandóvá válunk, abszolút végessé. Én erre akkor nagyon rájöttem, amikor elvitt a mentő, elájulva a vérveszteségtől, hogy én nem vagyok halhatatlan, és nem is térek ki a halál elől, valahova elbújva. Szembenéztem azzal, hogy én meg tudok halni, véglegesen is. Ez a nagy kaland! S mikor már értettem is, akkor ezen autentikusan tudtam örvendezni.

Sőt, bónuszba még azt is megértettem örömömben, hogy milyen jó az ön által is örömmel elemzett leibnitzi tétel, hogy „miért vagyok inkább én, mint a semmi?”. Ez alaptétel, logikusan is. Az az álláspontom, hogy minden öngyilkos, vagy szomorú ember örvendezne, ha úgy megtapasztalná ezt a kérdést, mint én. Odamennék hozzájuk, s megmondanám: „inkább vagy te, mint a semmi, ez tény, de fogadjunk, hogy nem tudod, miért vagy inkább te?” Elcsodálkozna, hogy „tényleg, ember, miért inkább én?” Na, ez hogy lehetséges? Mármint, hogy létezzek? Ez a rohadt nagy kaland, s ez tényleg örvendetes.

2.

„a dolgok és a jelenvalólét bőségének és egész rejtélyének végigélvezése”. Ez a része a kimásolásnak ugyanaz, mint az első, mégis teljesen más. Nekem ez a feltétel is megvan, ezért nem ugyanazt  írom ide, mint az elsőhöz. Pedig már az is simán belefér, némi modifikációval, persze. Mert például a „dolgok bősége és rejtélye” az is lehet, hogy „miért vannak inkább a dolgok, és miért van olyan sok, inkább minthogy nem lennének, csak egy kevés semmi lenne”. Vagy pontosabban egy kevés semmi sem nem-lenne. Dolgok, inkább vagytok ti, mint a nihil, s miért? Nagyon élvezem ezt a rejtélyt. Kibontva belőle a sok értelmet és élvezetet, az van, hogy sokan nem is tudják, hogy a lét nem létezik, főleg úgy nem, mint sok-sok dolog.

S ezt nem csak az emberek az utcán nem tudják, de akkora jelenvalólétek sem tudták, mint Arisztotelész, meg a többiek. Szóval kedves Heidi, tisztelt tanár úr, csak tőled tudom azt, hogy a lét nem létezik, s nem is semmi (nem is nem-létezik). De ez most nem metafizika, hanem ontológiai differencia, ami ugyanaz, csak éppen egyéb. És ez most nem arról szól, mármint a „dolgok bősége”, hogy annyi dolgot kapunk ajándékba, vagy annyi jó cucc van a turkálókban, sok fa az erdőben, meg ilyenek, hanem, hogy a dolgoknak van ez az összessége, ami egy egész, s ez a világ. Rohadtul fontos ez a világ. Mert a világ nem csak úgy, az összes dolgok összessége, hanem a világ az egész. Az egészség. Lényeges ennek a világnak az egészsége. Egész-sége. Na de miért? Ezt illusztrálom. Sokszor amikor ülünk a kocsmában, és nagyon unom az embereket, mert csak fecsegnek, meg akárkik, és nem autentikusak, akkor mindig bekarcolom az asztalba azt a szót, hogy „lét”. Ez csodálatos rejtély, s nagyon élvezem. Ajánlom kipróbálásra ilyen társaságokba.

A „lét” nem esetleges és nem értelmetlenség, amikor az asztalon van. Arról van szó, hogy én, az ember, nem „csak úgy” ember vagyok, hogy ember, hanem sokkal több. Nekem viszonyom van a léttel az asztalon! (Nem azért, mert én karcoltam oda, bár az is egyik létviszonyom.) Az embernek, nekem, viszonyom van a léttel, s ez azt jelenti, hogy nem vagyok ember. Mert én jelen vagyok ebben a viszonyban, és létezek is (mint tudjuk inkább, mint nem). Olyan módon vagyok jelen a létben, ahogy még senki más (talán még a tanár úr), s így én jelen-való-lét vagyok a legsajátabb értelmemben. Mit nekem az emberség! Jelenvalólét vagyok!

Én vagyok a jelenvalólét, ott az unalmas emberek között belevetetten, kicsit részegen, beledobva az egészséges világba. Mert az is vagyok, világban-benne-lét. És belevetett. De az asztalon a lét képes kivetíteni, s akkor én ki szoktam állni a létbe, s jelenvalóan kiállom a világbavetettséget. Így szoktam egzisztálni. S nagyon élvezem ezt az egzisztálást, bár persze ez nagyon rejtélyes még így elmagyarázva is. De a tanár úr sem képes ezt jobban elmagyarázni, nem bennem van a hiba. S megértését kérem, amiért sokszor inkább visszamegyek a kocsmába, jelenvalóvá válni az asztali létbe, minthogy órára menjek s unatkozzak. De a filozófia inkább jelenlét a kocsmában, akár, mint a katedrán. Egyszer valami ilyesmit is mondott, kedves Heidi, Herr Professor. De ezzel már áttérek az iskolából való függetlenségemre. De rögzítsük: eleget teszek a filozófia második követelményének, nagyon élvezem a kocsmában. S ez értelmes, a tanár úr tudja, mert ön is kijár néha a létbe, igaz a maga jelenvalósága a hegyekben van, de ez is minimum olyan vagány. Kár, hogy nem értik meg ezt a többiek, akik már-már világszegények vagy világtalanok, mint az állatok, erről is volt szó órán. De ez most nem ide tartozik.

3.

„iskoláktól és doktrínáktól való függetlenség.” Mint kiderült, az iskolákat elég sikeresen elkerülöm. (Jobban, mint a tanár úr, mert ön azért gyakrabban iskolás, mintsem jelenvalólét a hegyen.) De miért rosszak az iskolák, beleértve az egyetemet is, ebben a filozófiai feltételben? Ez a kérdés, nem? Talán már felvillant, hogy a kocsmai lét sokkal jobb, vagy a hegyek világa az egészségesebbeknek (Nietzschével szólva betegesen). De azért erről sokkal több tapasztalattal mondhatok bármit. (Lásd: logein+apofánszis=alétea, vagyis feltárom ezt a jól rejtett jelenséget, s igazat mondok.) Mert független vagyok az egyetemi iskolától és az egyéb (náci) doktrínától. Mert köztünk szólva, kedves Heidi, tisztelt tanár úr, ezt ön nem nagyon mondhatja el magáról…

Az iskolával az a fő baj, hogy ott csak hanyatlás van. Éspedig azóta, amióta Platón megcsinálta az Akadémiát, s Arisztotelész a Líceumot. Mert a diákok – s ez alól a tanárok sem kivételek – feldarabolták a dolgok és jelenvalólétek bőséges egészségét, és órákat tartanak, diszciplínákat, s ez már Kantnak is feltűnt, hogy nem korrekt a filozófiának ez a darabossága.

Így lett a filozófiából tanügy, azóta nem állunk ki és be a világba kellemesen egzisztálva, hanem benne vagyunk a didaktikába, s kell tanulni. Pedig Kant is azt mondta, hogy itt nincs semmi tanulnivaló. Itt nincs is semmi világilag vett (szenzu kozmopolitikó) filozófia, csak katedra, meg padok, in szenzu szkolasztikó, egészen iskolásan. S van etika, logika, fizika, meg mindenféle, ahelyett, hogy elevenen kérdeznénk rá arra, hogy ez miért van?

Miért nem megyünk inkább sétálni, vagy létezni őseredeti elevenséggel? Ez a filozófia hanyatlása. Ezzel egyetértek, s ezért inkább elkerülöm, s független maradok. S mi a helyzet a doktrínákkal? Az, hogy a doktrínák mind iskolásoknak valóak. Igaz a kocsmában elég sok doktrínás emberrel találkozhatunk, nácikkal, kommunistákkal, s mindenfélékkel, de akkor egyből ráérezni, hogy ezek az emberek mennyire sötétek, nem világítja meg őket a felvilágosodás sem. És ez a sötétségük megakadályozza abban őket, hogy filozofáljanak, mert ők éppen a világot akarják megmenteni gulágokkal, és atombombával.

Anélkül, persze, hogy rákérdeznének: szabad-e? Ettől is sikerült eddig függetlennek maradni: én nem is megyek el sosem szavazni, és elítélek minden megkérdezetlen ítélkezést. Az emberek kiirtásához így nekem nincs sok közöm, mint ahogy a filozófiai függetlenség ezt lehetővé teszi. Összefoglalva: az iskolák és a doktrínák nem kérdeznek rá arra, hogy inkább miért nem valami egyebet csinálunk? Én függetlenül rákérdek, és inkább mindig valami mást csinálok iskola és népirtás helyett.

4.

„tanulni és hallani vágyó szilárd akarat”. Lassan lejár a két óra, s még nem fejeztem be a vizsgát. De mint kiderült, a vágyakozó akaratom megvan reá. S tanulni is akartam, és vágytam az ön előadásait hallgatni, de ez nem mindig jött össze a jelenvalóléti ügyek miatt, amint fentebb mondtam.

5.

„bármennyi tudást hordjunk is össze”. Az is kiderülhetett mindebből, hogy én ezt nem vettem be, s nem hordtam össze semmiféle bármennyi tudást. Hanem inkább egzisztáltam, s léteztem nagy rejtélyek, élvezetek, kalandok s örömök közepette.

6.

„az egyetemi évek bensőleg veszendőbe mennek”. Hát hadd menjenek. Jaj, de csak most vettem észre, hogy „bensőleg”. Azt hittem arról van szó, hogy kidobnak, mert nem jártam órára. Na, de, ha örvendünk az öngyilkosságos kalandoknak, és élvezzük a kocsmában a léttel való viszonyt, ha jelenvalólétek vagyunk, nem csak úgy emberek, s ez mint egy iszonyatos rejtély izgat is minket, tehát a lét értelmét kérdezzük elevenséggel iskola és doktrína helyett, akkor megvan a vágy és az akarat,  és nem volt kár az egyetemi évet pazarolni. 

S tényleg élvezetes a filozófia, de attól ez még tiszta bolondság. (Hegeli értelemben, hogy fejreállsz tőle.) 

FACE in SPACE: A szubjektum elmosódó arcai

Csóka Szilárd - Zsolt: Face in Space
Korunk Stúdió Galéria
2014 okt. 3, Kolozsvár

 Ennek a kiállításnak van egy előzménye. Csókával még a középiskolában barátkoztunk össze és valamikor 2006 körül volt egy egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Philotea Klubban. Mivel már akkor érdeklődtem a filozófia iránt, megkért, hogy mondjak „valamit” a  megnyitón. Akkor visszautasítottam azzal, hogy „még nem olvastam eleget”. Viszont megígértem, hogy majd ha lesz még egyéni tárlata s felkészültebb leszek, akkor szívesen vállalom. Most hát itt vagyunk mind a ketten. 

A kiállítás címét szerintem nagyon jól eltalálta: mert a FACE IN SPACE, a szavak többértelműsége révén rámutat arra, ami a festményeken történik. Az angol face arcot jelent, ám jelentheti az arc kifejezőképességét,  s utalást tartalmaz az oldalnézetre, de ugyanakkor a homlokzatra is; a space pedig egyszerre jelent teret, ahol valami felbukkanhat, de űrt is, amelyben felszámolódnak, beleolvadnak a dolgok. És ha megnézzük a képeket valami ilyesmiről van szó: a tér és az arc különböző jelentéseivel, formáival kísérletezik a festő. Ugyanis az arcképek egy sajátos játék folytán hol feloldódnak egy homogén térben (Barokk szellemek), hol egy szimbolikus tájkép előterében bontakoznak ki (Óriás), de az is megesik, hogy maga a tér (háttér, előtér, a síkok) és az arckép összeolvad (Ébresztő Spanyolország!), vagy a tér és az arc harmóniája egy monokróm felületen válik egységessé (Metafizikus portré).

És azt hiszem, hogy itt valami lényeges problémára történik utalás. Erről szeretnék pár szót mondani.

Jean-Luc Nancy (A portré tekintete) egyik gondolatából indulok ki, ami szerint a portré nem „csak” ábrázolja, reprezentálja az individuumot vagy szubjektumot, hanem egyenesen „megteremti” azt. Vagyis nem megjeleníti az ábrázolt személyt, hanem „elválasztva mindentől, ami nem ő” jelenvalóvá teszi, így a portré tárgya nem más mint az „abszolút szubjektum”, amely éppen a festés által jön létre.

Ha pedig a portré történetére gondolunk, akkor talán párhuzamot is vonhatunk a portré (műfajának) kialakulása, fejlődése és az ember individuummá, szubjektummá válása között. Például a görög idealizáló arcábrázolásához képest a római művészetben jelenik meg az egyéniséget realisztikusabban megjelenítő attitűd, és ezzel párhuzamosan az ember személyiségére tett eszmetörténeti, filozófiai utalás is, és itt a cultura és humanitas fogalmainak jelentőségére gondolok. Tudjuk, hogy a középkorban mind az emberi individuum, mind az emberi arc egyéniséget hangsúlyozó művészet és diskurzus nagyon visszafogott, szinte hiányzik. Viszont a portré a reneszánsz korban önálló műfajjá válik (szemben a kanonikus- tipizáló ikonnal), amikor valóban fontossá kezd válik az ember individualitása, szubjektivitása is. A barokk korban pedig a párhuzam mindkét oldala – a portré is, és az emberi egyéniség, szubjektum is – megszilárdulva meghatározóvá válik egészen a modern korig. Látszólag itt és most is, minket is meghatároz.

Hangsúlyozom, látszólag. Mert az ember individualitása, szubjektivitása ma erőteljesen problematikus. Hasonlóan a portré is mélyen – és lényegét érintően – problémaként jelenik meg. A két probléma összefügg egymással, és egyáltalán nem mellékes: mert igen nagy tétje, súlya van. Mert minket, jelenlévőket, emberi mivoltunkban érint.

Nézzük meg figyelmesen Csókának a kiállított képeit. Korábban azt mondtam, hogy a térben megképződő, a térben feloldódó emberi arccal való játék valami lényegesre tett rámutatás. Mert Csóka portréi nem véletlenszerűen tesznek utalást reneszánsz térkezelési, kompozíciós eljárásaira (Reneszánsz a térben), és a barokk portré interpretálásai sem esetlegesek (Bacchus, A részeg), mert ezek a portré (és a szubjektum) fontos állomásaira tett utalások. De azt hiszem mégsem az határozza meg Csóka műalkotásait, hogy kikezdené a hagyományos művészeti technikákat, vagy a portré műfaji sajátosságait. Sokkal inkább kísérletezésnek, játéknak fogom fel, melyben a ténylegesen mérvadó magának az emberi arc elmosódásának a jelenvalóvá tétele a különböző terek (arctér, háttér, előtér, homogén- és heterogén tér, stilizált tájkép, vagy éppen csak gesztusértékű meghatározatlan térre utalás) kiképzésével.

Ebben vélem felfedezni Csóka képeinek jelentőségét. Mert ha Nancy-t követve a portré az individuum – „az abszolút szubjektum” – jelenvalóvá tétele / megalkotása, akkor az itt látható képek éppen az individuum elmosódására, felszámolódására tett művészi utalások, amikor a szubjektum éppen elveszti abszolút mivoltát, beleveszve különböző terekbe.

Csak utalnék itt a huszadik századi filozófiára... ilyen vagy olyan formában meglepően sok helyen felbukkan az ember individualitásának, szubjektivitásának elhomályosodása, elmosódása. Ez pedig az ember lényegéről szóló diskurzusban hangsúlyos problémaként bukkan fel. Amely éppen arról szól, hogy az embernek nincs önálló, „önmagában vett” természete, lényege. Gondoljunk csak Nietzschére, vagy különböző egzisztencialista szerzőkre, mint Sartre, Jespers, a heideggeri fundamentálontológiára. Alapjában véve ugyanezt a problémát megtalálhatjuk a dekonstrukció fogalmában is (Derrida).  De utalhatnék a posztstrukturalista Michel Foucaultra is, aki kimondottan a szubjektivitás/individualitás történetét (is) tematizálta/problematizálta. Ezek az utalások arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy a szubjektum végső soron nem más, mint társadalmi képződmény, történeti hagyomány melyben benne állunk, ami különböző történelmi terekben jön létre vagy éppen felszámolódik. Ilyen tér az ideológia, az egészségügy, a hatalom, a szexualitás, a hétköznapi élet, a tudományok stb. Ha ezek határozzák meg azt, hogy kik vagyunk, individualitásunk csak elmosódott lehet.

Végső soron Csóka expresszív alkotásai számomra ettől érdekesek. Mert kísérletei a térben történő arcokkal talán éppen erről szólnak. Mert ezek a képek jelenvalóvá tesznek valamit: az emberi szubjektum elmosódásának az arcait. Amelyek végső soron mi magunk vagyunk.

Ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm a figyelmet.