Elszámolás ötig

Most nagyon álmos vagyok. Csak pislogok bele a világba. Pedig már egy ideje felkeltem, főztem kávét, elszívtam két cigit; most várom a hatását. De addig is, meg kellene írjam ezt a szöveget, mert olyan rég megígértem neked.

Egy

Kell valamilyen zene, ami majd viszi a szöveget. Azt hiszem ez jó lesz: Arvo Pärt: Tabula Rasa. Jó ez a hegedűs izé, piszkálja kicsit a lelkem. Belebizsereg, s talán elkezd néhány gondolat is motoszkálni bennem, ami segít megírni ezt a nyavalyát. Lehet kicsit zsimbes vagyok: de abban a jó értelemben, amit lehet élvezni. Na.

A fő kérdés az, hogy mostanában hogy vagyok. Hát úgy vagyok, hogy közeledik ennek a hülye évnek a vége. Ilyenkor kicsit el leszek vonatkozva, mert bekapcsol valami önreflexió, vagy valami olyasmi. A dolgok megnyúlnak, az idő kiterül, az élmények eltávolodnak, torzulás közben megtalálják a helyüket, kicsit mocorognak, majd beilleszkednek az élettörténetembe. Olyan ez, mint mikor este, lefekvés előtt a kicsi rucák kimásznak a vízből, s tollászkodnak, elrendezik magukat. Valami ilyesmit csinálok, valahogy így vagyok. Tollászkodom a lelkem. Szép ez a folyamat, még esztétikája is van, plasztikus, ezt szeretem a decemberben. Nem tervezni még, csak rendet rakni. Vagy legalábbis megpróbálni.

Szóval izé. Most még nem derült ki, hogy hogy vagyok, lehet jól, lehet rosszul, ám minden esetre nem érzem rosszul magam. Érdekes mekkora különbség tud lenni a között, hogy „hogy vagy” és „hogy érzed magad”.

Egyik kérdés az, hogy miért nem írtam az idén erre a blogra. Mert az idén tényleg nem írtam semmit ide, vagyis nem jelentettem meg. Mert azért írogattam ezt azt, de persze, ha azt gondolod, hogy igazából nem csináltam semmit – abban is van egy kupac igazság.

Azért nem közöltem semmit itt, mert nem volt mit. Tényleg nem. Mert így visszagondolkozva magam az idénbe’, úgy-így elvonatkozva, azt látom, hogy amit írtam az vagy nagyon-nagyon személyes lett, vagy túl személytelenül személyes. S ezeket a nagyon személyes dolgokat azért nem teszem ide ki. A személytelenül személyes cuccok pedig megvannak szétszóródva a neten, ezek valami publicisztikáskodások kísérletei. Azért összegyűjtöm most ide is, kicsit legyenek egy helybe.

Kettő

Az első ilyen beleszólásom a közéleti nyavalyákban azért volt, mert Gyergyóban gyújtogatás volt, a székelyek letámadták a saját cigány kissebségüket: s ezért kicsit felháborított, hogy ilyesmit csinálunk. Azt gondoltam, hogy sokan nem is veszik észre, hogy mennyire elfogadhatatlan az ilyesmi, így meg kellett szólaljak, ebből lett a Cigányság – székelység szöveg, ami valami baráti levélnek van szánva, ki a mi kicsiny, provinciális nagyvilágunkba. De ennek volt egy apró előzménye is, hogy a 127 Filozófia önképzőkörében kicsit azon vitatkoztunk, hogy helyes felpofozni a nácikat. Erre írtam egy szövegecskét, ahol meg akartam érteni a nácikat – ez is a címe: Megérteni a nácikat. Ez volt az a szöveg, ami kapcsán rájöttem, hogy talán nem teljesen hülyeség és maximális ostobaság, ha egy nagyobb nyilvánosság előtt megszólalok. De az igazán nyilvános megszólalásom bele a magyar közéletbe’ az a transzindexes cikkem lett, amikor Orbán Viktor tusványoson mondott egy rakás vitatható baromságot, de az egész média arra reagált, hogy a közönség megtépázott egy tüntetőt. Gondoltam kicsit elemzem a szpíccsét, abból a szempontból, hogy nekem, mint erdélyi magyarnak mi jön le belőle; ez a Ha Erdélybe jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat. Na ez egy apró sikerélmény is lehetett volna, mert hiszen tényleg ez már egy közéleti megnyikkanás volt, több portál is átvette, vagy legalább szemlézte, sőt még az amcsi sajtóban is utaltak rá egyszer. És azért apró sikerélmény, mert tulajdonképpen hülyeség volt. Mert csak az történt, hogy aki ellenzéki volt Orbánnal szemben, azt megerősítette ebben, aki meg híve volt, az úgyis az maradt. Egy pici „nagy hűhó semmiért”. Azt hiszem ebből a tapasztalatból lett az, hogy ma már nem nagyon akarok politikai témákról írni. Nincs kinek. Ettől a belátástól kicsit ledöbbentem, s megnémultam – miközben ekkor kellett volna a lehető leginkább nekiszökjek a publicistáskodásnak. De mostmár így van jól. Mert rájöttem, hogy sokkal apróbb cuccokkal érdemesebb foglalkozni, ami talán tényleg valamit segít, vagy megvilágít, vagy lehetővé tesz egy árnyaltabb értelmezést. Ilyen ügy volt a tanszindexes metto-botrány, ezért erről is szükségesnek láttam mondani valamit: A Transindex és a Metoo: kezdet vagy vég?

Most azon merengek, hogy ez sok vagy kevés egy évre? Nem tudom eldönteni, de azért meg vagyok elégedve. Mert bár nem látszik, elég sokat dolgoztam, fejlődtem ezen a területen. Valahogy ráéreztem, hogy mi az a sajtó (jó na, agyonolvastam magam a témában), mi az a közélet, milyen kiállni a (pici provi) nyilvánosságba. Ami fontosabb ennél a tanulási folyamatnál is: problémává vált valami olyan, hogy ebben az egész idióta világban nekem van valamilyen felelősségem, mert valamit (picit provincit) tehetek vagy elmulaszthatok. Saját felelősségem van, ejsze. Rohadtul kell gondolkozzak, foglalkozzak azzal a fura izével, amit többnyire „közjó”-nak neveznek, s soha senki sem látta, nem tudja mi az.

Ezért jelentkeztem egy kiadóhoz rovatszerkesztői állásra. Életmód rovat. Nye. Egyszerre vicces, hecces és rettenetesen komoly. Éppen azért, mert meg kell valahogy érteni, hogy ez a sok ember miért olyan amilyen, hogyan él, hogyan gondolkodik. Ráadásul egy olyan világban ami a lehető legzűrösebb, s legzavarosabb. S ezek a hülye emberek nem hülyék, csak túl vannak tájékozodva, s el vannak vesztődve. Persze én is. Az állásinterjú jól ment, minden korrekt volt, de mégsem lettem a szerkesztőség munkatársa, mert: „Köztünk szólva sajnálom, hogy csak ilyen állást hirdettünk meg, utálni fogsz, de azt mondom, hogy egy ilyen jellegű rovathoz túlképzett vagy.” Viszont lehet, hogy mégis lesz majd valami együttműködésem ezzel a szerkesztőséggel, de az már a jövő sztorija lesz. Ha lesz. Mint ahogy megtörténhet, hogy a publicistáskodást is folytatom, vagy elkezdem végre komolyan.

Három

Bocs, ha untatlak. Kicsit én is meguntam a sajtósságról beszélni. Még annyit: valamilyen módon ígyis-úgyis sajtósodni fogok. Azért a nyavalyán kényelmetlen belátásért, hogy személyes felelősség, közélet, közjó, pici provincia. Hülye intellektualizmus, értelmieskedés, s mégis rohadtul kell ide.

Na, megyek készítek még egy kávét, mert kezdek visszaálmosodni nagyon, s keresek majd valamilyen másik zenét – a Tabula Rasa lejárt – s mindjárt folytatom, hogy hogy vagyok, s mi van, ilyesmik, bláblá. Hegel!

Van kávé, s nincs is olyan rettenetesen hideg, kiültem a balkonra. Mostmár nem sűt a csámpásodó nap a monitorra itt is lehet sztorizgatni, egy kávé mellett. S zenét is találtam, Max Richter Vivaldi évszakainak rekomponálását. Hallgasd csak: tuggya isten én mér szeretem, de szeretem. Upsz kezd leégni a cigim, pedig azt nagyon be kellene ma osztani.

Erről jut szembe, hogy találtam Kolozsváron egy olyan konyhát, ahol tudnék élni, tudod olyan mint a monostori konyha, ó az a kicsi kedves konyha hogy hiányzik… Szóval találtam egy olyan helyet, ahol lehet konyhafilozófiálni. Erre nagyon szükségem lenne, de sajnos nem az enyém. Valahogy mégis be kellene oda költözzek, hallod Árpi?... Ott még a könyvem is meg tudnám írni. De ez már más téma, hehe, s félig vicc.

Az idén még fontos volt, hogy részt vettem egy forgatáson. Ez volt a „művészkedős” évi tevékenységem, hiszen én játszottam az egyik főszereplőt, mint amatőr színészkedő emberke. A film még nincs kész, s talán sosem lesz kész, mert a hangfelvételek nem lettek a legjobbak. Meg amúgy is, nagyon béna vagyok az ilyesmiben, hogy színiség. De ami lényeges, hogy a színiség elleni összes előítéletem megalapozatlannak bizonyult, ezért jó hatással felerősítettem őket. Most még előítéletesebb vagyok, de sokkal tudatosabban, ami azért megnyit egy rakás eddig zártnak tűnő lehetőséget. Na, de ez is már a jövő meséje, majd kiderül mi lesz. Ide tartozik még, hogy ezzel egybeesett a 2017-es kirándulásom is. Tudod, nem szeretek kirándulni, jól megvagyok mozdulatlanul, jobban lehet a mocorgásokat figyelni, szemlélni. Nem kell elmenjek sehova, hogy ráérezzek merre megy a világ. Na, de mégis voltam, mászkáltam egyet székelyföldön. Láttam fenyőfát, hegyeket, füstős városkákat, elhagyatott bányát, s vezettem éjszaka egy Aro 10-est, s ahogy illik arrafele a nagy pálinkázás is megvolt. Nem bánom, ez mostmár mindennel együtt: rendben van.

Közben bejöttem, begubóztam az ágyba, mert mégsincs olyan jó idő kint a nagyvilágaban.

Négy

És még mindig álmos vagyok, bár a zsimbességem enyhült. Lehet ma is kimegyek az Insomniába, pedig lehet le kellene szoktassam magam róla.

Mi is volt még az idén? Jaj, olvastam. Se sokat, se keveset, talán éppen eleget. Mittomén mi az olvasásnak a mértéke. Ami jó volt az Donna Tart, meg Pamuk. Ők az idéni felfedezettek. Tudom sokszor mondtam, hogy nem olvasok szépirodalmat, mert ami benne fontos és vagány az a filozófia, de ez persze sosem volt igaz. Olvastam mindig valamit. S még olvastam tudománykodó szövegeket is, főleg vallás-izéket (az iszlámról, egyebekről), és néhány pszichológiás nyavalyát is. Mert bár ezek minden további nélkül marhaságok a filozófiához képest, azért annyira nem vagyok hülye, hogy ne követgessem, s ne ismerjem el a tudománykodás értelmét. Azzal van igazából baj, hogy azt hiszik az igazságot képviselik. Mert dehogy: a tudomány csak egy emberi tudatmód, létmód, mi csináljuk, mi csesszük el, s elég távol áll az igazságtól. Ez megint más téma.

Olvastam még… Beauvoirt, meg még néhány feminista szöveget is. Ezeket meghatározónak, és fontosnak tartom. Sőt, a lehető legradikálisabban feminista lettem: embereknek tekintem a nőket. Erről talán máskor, mert nagyon leterhelt meg elirányított tématömb ma ez.

Öt

Hegelt olvasok. Az idén ez az utolsó könyv, de lehet, hogy átvisz a másik évbe is. Azért érdekel ez a szörnyeteg, mert nekem most a személyesség lett a fontos, de nem kérek a modernitás szubjektum centrikusságából. De ahhoz, hogy kimásszak belőle, ebből a ragadós nyavalyából ami mindannyiunkat rettenetesen meghatároz, kell ismerjem. Olvasom hát Hegelt, persze nagyon keveset értek belőle. Nem gondolom komolyan, hogy nem lehet megérteni, de tényleg nem lehet, mert tiszta hülye a csávó.

Kell ez a könyvemhez. Ez a kutatás része. Akkor is, ha hihetetlen, hidd el, tényleg foglalkozok filozófiával, meg a könyvvel. Még fogalmam sincs hogyan s mi lesz belőle, s már csak 5 hónapom van, de nem aggódok. Legfeljebb nem lesz meg, de azzal sem veszít semmit a világ.

Fotó: Dósa Karolt

Még mesélhetnék itt össze-vissza sokmindent, de majd máskor.

Hogy vagyok? Megvagyok. Van egy kép is, hogy láthassad.

Sőt van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kezdem megérteni magam, s ezt a világot. Erről majd ismét csak a jövő fog szólni.

Addig még alszok egynéhányat.

Jegyzet, valami lázadáshoz

A legutóbbi szövegelésemben olyanokat írtam, hogy valami nem stimmel a filozófiával, mert csak diskurzus, szövegtermelés, de nem tud eljutni a valósághoz. Persze, attól a (poszt)fenomenológiai workshop jó volt, írtam is róla egy beszámolót, de nem lett olyan, hogy ebben a szűk nyilvánosságban is közzé lehessen tenni. Ezt a szálat akarom most tovább vinni.

De most hirtelen eszembe jutott, hogy te ezt miért is olvasnád el. Na, s ide kellene egy kis reflektálás, hogy ki is vagy te, meg „te” a többi olvasó. Igazából csak három dolgot mondanék. Egy: számomra is meglepő, de egyre többen olvassák ezt a blogot. Kettő: ez nekem hízelgő, mégis figyelmen kívül hagyom, vagyis ezentúl is direkt neked írok.  Mert neked tudok személyesen mesélni, már tízedikes korom óta, pedig akkor még nem is ismertük egymást. Mi is volt a harmadik? Elfelejtettem, bocs.

Akkor meg vissza a témámhoz. Ez pedig a sok mellébeszélés, ami nem tud valósággá válni, nem tud tapasztalattá alakulni, nem tud megérinteni csak nagyon keveseket. Mert például engem érint (így meg úgy), de tudom rólad, hogy nem szereted, s hidegen hagynak ezek az unalmas, merev okoskodások. Egyszerűen: téged a filozófia nem hoz lázba. (S felőlem ez rendben is van.) A valóság elől te sem tudsz kitérni, nó, meg azért talán érdekel, hogy mi történik velem. Velem meg a következők történtek.

A konferencia szünetében cigiztünk az egyetem előtt. Még vagy már, de persze álmos voltam, éjjel nem aludtam, ittam a kávét. Keserű volt! Képzelheted milyen pofákat vágtam tőle: ki nem állhatom a keserű kávét. Amikor ez a keserűség kezdett felszívódni bennem, eszembe jutott, hogy jó lenne enni. De az tudod, hülyeség szerintem, ez a gondolat „mit sem ér. Felötlik s eldobom.” Akkor figyeltem fel, hogy Sajó valakinek valami érdekeset magyaráz.  (Hogy ki az a Sajó? Emlékszel egyszer írtam róla, né itt.)

Igazából nem is igaz. Nem arra figyeltem fel, hogy mit magyaráz, mert az elég zagyvaság volt. Arról beszélt, hogy vannak valami fiatal csávók, akik arról beszélnek, hogy a világ létezett már a dinók korában is. Igazából csak ennyi volt, ez a kijelentés volt az, ami belém ragadt: „Nem figyeltem, de valami olyasmi volt az előadásában, hogy a világ létezett már a dinoszauruszok korában is”. Ezt a mondatot kaptam el Sajótól. Azt hiszem ami felkeltette a figyelmem, az a hangsúly, a hangszín, ahogy ezekről a fiatal filozófusokról beszélt. Tudod, mindig próbálok figyelni a hangokra, annak rezdülésére, arányára, színére, fonákjára. Ezt a telefonnak köszönhetem.

Mert tudod, mikor valaki hív a mobilon, akkor a pillanatban el sem lehet képzelni, hogy éppen hol van, éppen mit csinál az illető. S mivel mindenki hazudik, az első mondatok hanghordozására kell maximálisan összpontosítani. Ezért lehetnek a telefonon olyan beszélgetések, mint „hogy vagy? – Jól. – És mi a baj?”. Szemtől szembe mindig lehet hazudni. A telefonban a hang elárul. Ezért nem szeretem a telefont.  (Persze, ezt úgy is elmesélhetném, hogy mindig zenész volt a lakótársam, vagyis 14 éves koromtól mostanig, fix 14 évig. S rám ragadt a zenészi fülelés.) Na de mindegy.

Mi volt Sajó hangjában? Fogalmam sincs, mittudomén, ezen nem is gondolkodtam, nem is érdekes. Meg amúgy is, lejárt a szünet, s mentünk vissza a terembe, folytatni az okoskodást. De a lépcsőn még odasomfordáltam Sajó mellé (látszólag éppen oda sodródtam), s megkérdeztem, hogy hívták azt az előadót, aki a dinós világról tartott előadást. Gabriel Markus. Megjegyeztem. Annyira, hogy le sem írtam.

Na. De aztán itthon egyik éjszakán eszembe jutott. Dinó és Gabriel Markus – beírtam a keresőbe. Az első értelmes (a wiki nem érdekelt) találat egy nemrég megjelent könyvének az ismertetője volt. A könyv címe: Miért nem létezik a világ, és unikornisok igen? Elragadó. Van róla egy TEDx-es videó, ha érdekel nézd meg – engem nem érdekelt, nem néztem meg.  De jó nyomon voltam, ezt tudtam. Tovább kerestem. Aztán megtaláltam azt, ami igazolta Sajó hangját. Itt valami történik. Úgy nevezik, hogy „New Realism”, és egy Maurizio Ferraris nevű olasz csóka írt hozzá Manifesto-t.

Persze, csalódtam az egészben.

Ezek is hülyék, ezek is osztják az észt, be vannak skatulyázódva a saját diskurzusukba. Sőt, annyira marhák, hogy a skatulyázást, a felcímkézést önként elvégzik maguk. Nem értem ezt miért csinálják. De talán ez nem is fontos, meg nem hiszem, hogy ez téged érdekelne.

Viszont mégis van benne valami. Abból indul ki ez a banda, hogy hagyjuk már a diskurzusokat, és térjünk vissza a valóságba. Új realizmus – innen származik a skatulyájuk. S bár most már a több éjszakán kitartó lelkesedésem elpárolgott, elszállt az olvasásban, s lassan szinte azt mondanám, hogy azért ez egy „kecskeőz”, egy fából vaskarika, valamiért érdekesek. Például ez az olasz csóka, Maurizio Ferraris (csak azért írom le még egyszer a nevét, mert olyan vicces, dallamos, képzeld el egy szappanoperába, hogy Maria della Compostella meglátja s felkiállt szerelmesen: Maurició! Ferraris!... ) szóval FeRRaRRRis-nak van egy érdekes másik könyve, a „Where are you?”, ami az alcímtől vált érdekessé: An Ontology of the Cell Phone. A mobiltelefon ontológiája, vagyis hogyan létezik a mobil, mi az mint izé. Érdekes. (Köszönöm B. Andrisnak azt a linket.)

És igen, mikor a hangsúlyról meséltem, akkor már ehhez kapcsolódtam. Persze, ez az egész cucc, hogy a mobilon maximálisan a hanghordozásra kell figyelni, azt én találtam ki, hogy szembemenjek vele: a könyve ugyanis a szövegekről szól, a szövegelésről, s kicsit pofán vágja Derridát.

Na. Kezdek megint túl sokat mesélni feleslegesen.

Még annyi, hogy ebből mi szűrődött le. Az első, hogy nem vagyok annyira hülye, nem vagyok egyedül, aki szerint abba kellene hagyni ezt a diskurzust. Többen is vannak akik már unják a műanyag filozófiát. Ennek örvendek. A második, hogy azért ezekre is ráférne egy nagy adag kritika, mert sokszor csak össze-vissza írnak. Azért eszembe jutott, hogy erről a kis kutatásomról tarthatnék egy 127-es „kutatói szemináriumot”, halássam másoknak mi a véleményük erről. A harmadik következtetés meg az, hogy ezen a szálon nem kellene megálljak.

Be kellene fejezzek egy szöveget a „komolyságról”, mert annyira komolytalan vagyok, hogy azt már érdemes tematizálni, aztán mesélek a zombikról. Meg a show bizniszről.

A negyedik következtetésem már-már banális: ismét újra kell olvassak egy Király könyvet. Meg egy kis Heidit, egy kis Gadamert, meg Kantot, Arisztotelészt, de főleg Hegelt, ó, s még mennyi mindent. Hosszú lesz a nyár.

Szóval végül is nem történt semmi. Csak eltelt egy hónap. S megint, s még mindig haza kellene menjek, már nagyon elburjányosodott a kertem, s nem kellene tovább hanyagolni. Köszönet az esőnek, hogy annyit esett, hogy időt hagyott léháskodni. Közben fogytam egy-két kilót. Ma kicserélem a konyhában a lefolyót, még bemegyek az egyetemre, még éjszakázok egyet, elolvasom Jean-Luc Marion Az erotikus fenomén-jét aztán…. Zombik. 

Megvan a doktori témám, ha odajutok. 

Vigyázz, mert látunk, kedves doktoranduszka!

Szeretek tanulmányokat olvasni. Olyan tanulmányokra gondolok, amik olyan szépen ki vannak dolgozva, van egy központi gondolatuk, jól megalapozott érvek vannak felsorakoztatva, meg ilyesmik. Amire rá lehet mondani, hogy „tudományos dolgozat”. Miután egy ilyent elolvasok, mindig hálás vagyok a szerzőjének, mert igazából valami olyant csinált, amit én kellene megcsináljak, ha nem volna ő. Mert tudod, én nagyon kényelmes és lusta vagyok. Éppen ezért nem nagyon szedem össze magam, hogy tanulmányokat, „tudományos dolgozatokat” írjak. És minek is, ha megcsinálják helyettem mások?

Szóval, szeretek tanulmányokat olvasni, s rohadtúl unok olyanokat írni. Számomra ezek a dolgozatok nyersanyagok, amiről tudok éjszakánként beszélgetni, álmodozni, gondolkodni. Szükségem van rájuk. Éppen ezért valahol szinte kötelességemnek érzem, hogy a „tudományos dolgozat” ügyét a szívemen viseljem.

Ó, elfelejtettem tisztázni, hogy itt most csak a filozófiára gondolok. Persze, más tudományágak iránt is érdeklődő vagyok, de azok nem érintenek érzékenyen. Na de a filozófia. Háá, az az enyém, az én ügyem is. A filozófia esetében, ha valaki hülyeségeket csinál, akkor megszólal bennem a szókratészi démon, létrehoz egy kategorikusz imperatívuszt, ami szerint: „most és itt be kell szólni!”. Legtöbbször visszafogom magam, mert alighanem nagyon szakszerűtlen, meg lusta vagyok, meg tulajdonképpen nem én kellene a „beszóló” emberke legyek. Hanem a tisztelt tanáraink, meg további konszakrált szakértők.

S most itt van egy rakás doktorandusz. És a többségüknek gőzük sincs mit jelent a doktori kutatás, fogalmuk sincs, hogy mi a filozófia, és össze-vissza írnak, végül ledoktorálnak, és „phd”-k lesznek. Ez kicsit sértő. Ha ők a filozófiám szakemberei, akkor nekem nagyon sok dolgom van, mert a kutatásaik nem alkalmasok az éjszakai álmodozásaimhoz. Csak mérgelődésre jók.

Nagyon fontos feladat volna összegyűjteni és alaposan elemezni a doktori iskolák utóbbi 4-5 éves publikációs termését. De ez nagyon nagy munka, hisz rengeteg tanulmánykötetet, filozófiai (és egyéb) folyóiratot kell átböngészni, megnézni külön-külön a különböző doktoriskolákat, meg egyébként is, akkora adatbázissal rendelkezni, ami – már egy önálló doktori kutatás lehet. Rohadtúl kíváncsi lennék az eredményre. Kiderülne, hogy legfeljebb 30 doktorandusz érdemli meg azt, hogy egy „filozófiai doktoriskola tagja” – a teljes magyar nyelvterületet beleértve – nem is beszélve az ösztöndíjakról. S persze, érthető, hogy a tisztelt tanár urak ezt a munkát nem vállalják: egyrészt nem érdekeltek a szelekcióban, jó ha sok diák van, másrészt meg úgyis kikopnak 3-4 év leforgása alatt ezek a nyámnyila filozófiahajhászok, akik sikkasztanak és a visszaélnek a „dr.” titulussal. Én meg egyelőre lusta vagyok ekkora munkát elvégezni.

De ez itt Kolozsvár. S egyre jobban meg vagyok győződve, hogy Kolozsvár a magyar nyelvterület filozófiai csomópontja. Nem központja, nem centruma – mert ebből a szempontból Kvár csak periféria, távoli vidék. De mégis csomópont. A magyar filozófiai élet minden gomolyagjából a szálak ide (is) vezetnek, és itt összebogozódnak. Ide mindenhonnan érkeznek vendégtanárok, újvidékről, felvidékről, magyarországról (kicsi betű, mert haragszom rá a kerítés miatt). De intézményen kívüli, mozgó figurák is ide térnek vissza (mint TGM, vagy Fifu), jönnek balosok, jobbosok, analitikusok, blábláisták, na, érted, mindenféle filozófus megfordul errefele. Másrészt Kolozsvár egyik legfejlettebb publikációs lokál. Kolozsváron három nyomtatott színvonalas filozófiai lap műkszik: a Kellék, a Többlet, és az Erdélyi Múzeum évi tematikus lapszáma. Könyvkiadásból is jól állunk, de az egyértelműen helyi cucc. A periodikáink viszont ellenkezőleg: lefedik a magyar nyelvterületet. Mert Kolozsvár, ahogy TGM mondja: „Nagyon kellemes hely, és ma már egy európai kisváros, amilyen például Magyarországon nincsen, és sokszor úgy érzem, hogy hazamegyek Kolozsvárról Budapestre, azaz vidékre.”

Így ha a doktoranduszokat akarjuk megnézni, akkor innen, Kolozsvári perspektívából jobb a kilátás.

·         Ugyanis itt a rendezvényeken megforduló emberkék mindig hozzák az információkat, hogy mi hogy működik máshol, kik mit csinálnak.

·         Másrészt a Többletnek kimondott célja, hogy a doktoriskolák orgánuma legyen, így van már lapszáma a kolozsvári (2009/2), a pécsi (2009/3), a debreceni (2012/2) doktoriskoláról. És ugyancsak a Többletben jelentettek meg dolgozatokat a „mű, test, érzet” hallgatói konferencia (2013/1), illetve a „Találkozáspontok” (kolozsvári) doktoranduszkonferencia anyagából is (2015/2).

·         Harmadszor pedig az Erdélyi Múzeumnak van egy „műhely” rovata, ahol kimondottan a kolozsvári doktoranduszok közölnek.

·         S még mindezen túl a már kész phd-k dolgozatai is megjelennek önálló kötetekben az Egyetemi Műhely Doktori Sorozat-ban. Meg persze, a tematikus tanulmánykötetekben, meg konferenciakötetekben is (Bolyai Társaság, Pro Philosophia, stb.) rengeteg doktori dolgozatra bukkanunk.

·         S csak hozzáteszem: nem kolozsvári, de doktoris szövegekkel volt tele az Elpis is, meg egyéb külföldi online és nyomtatott forrás.

Most rájöttem, hogy nem voltam elég korrekt a tisztelt tanár urakkal, de nem javítom ki ezt a tévedésem. Inkább bocsánatot kérek. Mert azért éppen ilyen módon nagyon is hatékonyan szelektáltak, s publikációs lehetőségeket teremtettek az arra való és a nem-arra-való doktoranduszkáknak egyaránt. És könnyebben átláthatóvá, sőt ami még fontosabb, nyilvánossá tették az egész doktori-biznisz szakmai, színvonalbeli helyzetét. Ezért külön méltányolható és értékelhető a törekvésük.

Nó. Valahogy így áll a helyzet kedves doktoranduszok. Egy szakmai nyilvánosság előtt álltok, életek. Ha nem tudjátok mit jelent a doktori kutatás, látjuk. Nézzetek utána, és legalább Eco „Hogyan írjunk szakdolgozatot?” csodás művet olvassátok el. Kicsit jobb azért, mint a Wikipédia. És kezdjetek tényleg kutatni. És csak azután írni, és még azután publikálni. S ha már filozófiából doktoriztok, azért olvasgassatok egy kis filozófiát is. Mert az is látszik, ha nem teszitek. Megértem, ha nem filozófiai az alapképzésetek, de főleg ezért beszélgessetek a doktorit vezető tanárokkal, mert rohadtúl kitűnik, ha nem teszitek – és többnyire nem teszitek. Nem ők kell megkeressenek titeket.

És még három apróság:

- Ez csak egy jelzés, egy apropó, a 2016 ápr. 22-i Doktoranduszkonferenciára.

- Akinek nem inge, annak nem inge. De az önvizsgálat nem árthat.

- Lehet valakinek kedve lesz ebből írni a szakdolgozatát. Filozófiatörténetileg elég érdekes téma, az anyag elérhető. Három év alatt könnyedén lehet elemezni és kritikailag értékelni a teljesítményeteket. Nem személyeskedve, hanem objektív szakmai szempontok alapján. Azt hiszem az rosszabb, mint a személyeskedés.

Mert ami nyilvánosan – publikációként vagy előadásként – megjelent, az már nem magányügy. Vagy ha igen, akkor olyanoké, mint én. :P :D