Gesztenye de Prima Philosophia.

Éjszaka néha jó tesz egy kis séta. Főleg ilyenkor, a tél elején, amikor még lehet rugdosni a faleveleket, még nem hullt le a hó, de amikor már néha a pocsolyák befagynak. Olyan hosszú nagykabátban, de még kesztyű s sapka nélkül. A nagykabátot persze, még nem muszáj összezipzározni. Zipzár. Cipzár. Jól hangzik.

Ilyenkor érdemes elindulni, mikor a kocsmákból már mindenki hazalődörgött, s a kedves – ha van – már alszik. Az utcák kihaltak. A villanyoszlopok bambán állnak, s unottan világítanak. Lehet menni az utca közepén, mert alig járnak autók. Egyszer éppen a Mócilór közepén mászkáltam, a sávokat szétválasztó duplacsíkon (ott ki tud kerülni mindkét irányból az autó ha akar), amikor szembejött egy rendőrautó. Előbb le akartam húzódni a járdára, mert mégis, rendőr, aztán kíváncsi lettem, mi lesz. Biztonsági okból kissé elkezdtem tántorogni, hogy ha zűr lenne, legyen kifogásom. Ott tántorogtam a kimért félméternyi szélességben a dupla-csíkon, ők meg csak jöttek. Ezeknek a Logánoknak van oldalreflektoruk. Amikor közel értek hozzám, felkapcsolták, s lassan mellém húzódtak. Letekerte a sofőr az ablakot, s mereven megbámult. Csodálkozó képet vágtam, aztán reflexből köszöntem egy jóestét románul. Ügyeltem, hogy kicsit motyogjak, aztán a hatás kedvéért egyet csukódtam is. Már nem bámult olyan mereven. Megkérdezte, hova megyek. Haza. Az hol van. Mondtam egy címet, ahol régebb laktam, s onnan nem is volt olyan messze. A rendőr bólintott, azt mondta menjek a járdán. Mondtam, hogy fel van ásva, s beesek a gödrökbe (a Mócilor mindkét járdája tényleg fel volt túrva). Erre nevettek egyet. Menjek az út szélén legalább – s ezzel elhúztak a francba. Szóval ilyenkor érdemes sétálni, amikor mindenki hazalődörgött, a mindenki alszik, s a rend őrei ilyen megértőek. Ilyenkor csak macskák futkorásznak a leparkolt autók alatt.

Elképzelem Descartest, egy fekete csuklyás ponchóban, amint sétálgat a kihalt Kolozsváron. Csuklyája alól kilóg a sötét hosszú haja, s kikandikál az orra. Nagy lépésekkel sétál, kissé hajlott háttal: ettől olyan surranó lesz a séta. Ma nem is úgy hívják már, hogy Descartes, hanem csak simán DéKárt. Hét évi séta az éjszakai Kolozsváron kifejlesztette benne ezt a surranó, lebegő, lendületes sétálási ritmusát. Többször láttam már, ahogy így suttorogva mászkál. Többnyire félreeső mellékutcákban lehet észrevenni, egy-egy pillanatra, mert nagyon figyelmes. Illetve nem tudom. Egyszer elkaptam a tekintetét – még azelőtt, hogy szembementünk volna – s fura volt. A tekintete. Csak maga elé nézett, enyhén lehajtott fejjel, de úgy nézett maga elé, mintha valami nagy tejüvegen nézne át. Kissé hunyorítva, élénk szemekkel fürkészett valamit, valamit ami nem az utcán volt. Aztán csillant egyet a szeme, s egy lobogó árnyként eltűnt egy interszekcióban. Utána rohantam, de már sehol sem volt. Felszívódott. Meg kell mondjam, a tekintete tényleg fura. Olyan álmos, s közben nagyon éber. Befele forduló, de közben biztos vagyok benne, hogy nagyon kifejlődött a periférikus látása, s azzal folyton pesztrálja az utcát, s ha valaki felbukkan, felszívódik. Néha annyira sötét helyeken tűnik fel – egyszer például a Fabricsilor egyik üzeme mellett láttam, mintha – hogy kiráz a frász. Vagy mi. Nem is látható olyankor, csak egy sötét köpeny, egy orr szimatol előre, kivillan a szépen vasalt nagy fehér gallér, a hopp, már semmi sehol. Utánamentem, de csak valami Iriszes csávókba akadtam bele, akik kötekedni akartak. De aztán nem lett semmi belőle, hagytak a fenébe. Nem voltam elég érdekes, nem értem meg egy verekedést, mert olyan időben sétáltam.

De ezt a DéKártot egyszer elkaptam. A Szindikátélornál villant meg egy pillanatra, de ekkor én fordultam gyorsan más irányba. De persze, aztán surrogva követni kezdtem az árnyat. És igen. Ott van egy kis zsákutca kanyarral, ami nagyon cseles, mert csak közvetlenül a kanyar után derül ki, hogy zsákutca. Abba fordult be. Én meg utána.

Amikor odaértem, értetlenül állt, éppen a kanyarban. Behúzódtam én is az utcába, surrogtam vagy 20 lépést előre, oszt megálltam. Na hadd lám DéKárt, most mi lesz. Egy percig még állt, nézte az utca végét. Mintha nem akarta volna felfogni, hogy nincs tovább, tévútra tért. Aztán kuncogott egyet, s megfordult. Ekkor már nevetett. Egyenesen odajött hozzám, s magyarázni kezdett, mintha régi barátok, vagy legalább ismerősök lettünk volna. Nagyon szarul beszélt, alig lehetett érteni mit akar nagy röhögve elmondani. Néha szép francia dallammal beszélte a magyart, amitől teljesen érthetetlenek voltak a szavai, néha meg merev, halott, hideg skolasztikus latin mondatokat használt. Mikor észrevette, hogy nem azt figyelem, amit mond, hanem ahogyan, akkor közelebb lépett. Olyan közel, hogy éreztem, amint megcsap valami szárazbor íze, illata. Kissé be volt baszva. Akkor tűnt fel az is, hogy azok a lapos szemei, amik olyan messzire néznek álmosan, de közben éberen csillognak, pont olyan mint Rámbó. Nem volt magasabb mint én, de erősebb, testesebb. Ha meg akart volna verni, elég könnyű dolga lett volna. De inkább megint magyarázni kezdett valami zagyvaságot, nagy lelkesen, hogy lám, mősziő, ez ün zsákutsza, innen nincs kiút, vissza kell hát fordulni. Aztán váltás nélkül a szívről és a vérkeringésről mesélt valamit, amit összefüggésbe hozott a borokkal. Megvallotta, hogy bár ő fransszia, de mégis a németalföldi keserű szárazborokat kedveli, mert azoknak van jótékony hatása a szívre, meg a vérerekre. S hogy mindezt ő találta ki. Erre nagyon büszke volt. Aztán visszatért a zsákutsszára, kedvelte ezt a szót, ami kulcsfontosságú, mert a Prima Philosophia szempontjából ez nagyon nagyon fontos. A lő zsákussza. Kezdett unalmas lenni. Nem tudom mit vártam tőle, de az jutott eszembe, hogy sokkal jobb egyedül sétálni, mint egy őrült franciával, aki németalföldi boroktól bűzlik. Mondtam is neki, hogy oké, haver, jó hogy minderre rájött teljesen egyedül, de én szívesebben sétálnék egyedül, s menjen a fenébe. Nem sértődött meg, sőt, ajánlott egy városrészt, ahol tréé kellemes sétálni. Ó revoár, megköszönte, hogy nem Vlad Tepesnek néztem - annak szokták, mondta - s már ott sem volt, felszívódott meditálni a sötét utcákban.

A Györgyfalvit ajánlotta, az Áricsuluj környékét. Tudod, elsőév végén ott sétáltam a nővéreddel, de akkor még nem tudtam, hogy ott sétálunk. Vagyis akkor csak úgy mászkáltunk, kóboroltunk, s beszélgettünk a nővéreddel, de sosem néztük meg merre megyünk. De annak már vagy hat éve. Akkor még nem is úgy sétáltam, mint most. Nem módszeresen. Nem időzítetten az alkalmas pillanatokra.

Néha azért arrafele mentem, kíváncsi voltam miért ajánlotta DéKárt azt a területet. Aztán rájöttem. Az a terep azért érdekes, mert ott szokott éjszakánként kísérteni, sétálni Esti Kornél. De

sajnos ő nagyon züllött lett, már nem lehet vele beszélgetni, csak iszik, énekel, s táncol a kihalt utcákon. Nincs kedvem hozzá. Még a rendőrökkel való találkozás is érdekesebb, mint Esti. Más ez a világ, s annyi eredeti művész futkorászik benne, hogy ő már senkinek sem kell. Kicsit sajnálom. Néha azért viszek neki egy zakuszkás kenyeret, s leülünk a járda szélére. Delíriumosan mesél olyankor, vagy teli szájjal, csámcsogva tanácsokat ad, hogy mit és hogyan kell írni. Ő is nagyon szereti a furán hangzó szavakat. Amikor említettem neki a lő zsákusszát, úgy röhögött, hogy kifröccsent a nyála, s szanaszét repültek a zakuszkáskenyér darabjai. A cipzár-zipzár elcsendesítette. Elmerengett rajta, aztán könnyes szemmel azt mondta: gesztenye. Olyan gesztenye, mint annak a lánynak a szeme ott a villamoson. Aztán húzott egy nagyot a polárvodkából.

Éjszaka jó egy kis séta. Főleg ilyenkor, amikor surranó szellemekkel és züllött kísértetekkel találkozhat az ember. Amikor már hosszú nagykabátot veszel, de még kesztyű s sapka nélkül. Amikor kellene írni a disszertációt, de még nem olyan fontos, még mindig halasztható. Azt hiszem többet nem megyek. Időközben rájöttem, hogy sokkal érdekesebb hajnalban, sőt pirkadatban a fellegvárról lenézni a várost. Közben elszívni egy cigit, aztán 7 órakor mentáskávét inni a Flowersben, s hazamenni aludni.

       Gesztenye. Meditationes de Prima Philosophia.
       Gesztenye. De előbb filozófia.

Estimese: a rendőrök és a disszertációm

     Kellene cigi, kávé, tea, s friss levegő. Így kezdődik a mese.

Éjszaka van, persze, már megint. Nemrég voltam kint, elmentem a buszmegállóig, ott vettem cigit. Visszafele jövet, ott a piac mellett szembejött egy mérges rendőrautó. Nem Logan, hanem „duba”. Kiugráltak a rendőrök, egyik egyenesen nekem. Igazoltatnak. Hol lakom, hol voltam, miért voltam ott. De főképpen arról érdeklődnek nagy hevesen, hogy hol voltam ezelőtt 20 perce. Mikor kiderül, hogy itthon, akkor az a kérdés, hogy tudnám-e igazolni. Tényleg nem tudom... a Facebook lehet-e alibi? Mert akkor még ott beszélgettem. Nó, de ilyenkor miért nem alszok, mint a rendes emberek? De ez már nem izgatja őket. Egyetemista vagyok. Hol, s mit tanulok? A filozófia szó hallatán minden érdeklődésük lelohad. Mehetek, visszakapom a személyim. Nagyjából 20 perce (most már talán 25) kiraboltak a piac mellett egy bódét. Láttam valamit? Dehogy láttam, akkor még nem arra fele voltam. És ők valami betörőket keresnek, vagy legalább valaki gyanúst. Bennem csak annyi volt a gyanússág, hogy éppen szembejöttek velem, az utcán voltam, tehát nem aludtam, de nem is lődörögtem, s hát valahol el kell kezdeni a nyomozást. Nó, és cigiztem. Kiderült: egy cigis-bódét  raboltak ki. Na de biztos nem engem keresnek. Ők tettest keresnek, veszélyes embereket, nem holmi filozófiahallgatót. Kicsit bosszúsok, amiért velem lopták drága idejüket. Tényleg hazamehetek. Egyik még poénból utánam szól: de aztán feküdjek le, elszálltnak látszok, vagy mit is jelenthet. „S-apăi culcă-te, arăți parcă ești plecat p’ undeva.” Lehet csak simán lehülyézett.

Kellene írjak, de nem hagynak a kérdések. Visszhangoznak. Arvo Pärt Tabula rasa-ját hallgatom. Kellene írjam a disszertációm. Elmesélni, hogy Nietzsche után már nem lehet úgy beszélni az emberről, mint azelőtt. „(...) az egyistenhitek istene halott, kétségkívül legalább kétszáz éve, és a humanizmus embere nem élte túl a 20. századot.” Ezt mondja Badiou. Szerinte van radikális humanizmus, amikor a meghalt Isten helyére akar felmászni az ember, de persze nem tud, nem lehet. „Az ember hiábavaló passiójárás” – ez Sartre. Szegény rendőrök. És van radikális antihumanizmus, például Foucault, aki azt írja az ember eltűnéséről: „a tér redője, amelyben végre ismét lehet gondolkozni”. Szerencsétlen rendőrök. Nesze nektek. S akkor megkérdik, hogy miért nem alszok ilyenkor, mint minden rendes ember?... Éjszaka fél kettőkor a rendes emberek alusznak. A rendőrök nem. A tolvajok sem. Én sem. Csak a rendes emberek. És kellene írjak arról, hogy Heidegger teljesen használhatatlannak találta az „ember” fogalmát, annyira le volt terhelve minden baromsággal: az antik zoon logon echon, az animal rationale, nó meg a teológiai ens creatum és imago dei, s végül a descartesi cogitatio, a gondolkodó elme, tudat, szellem, személy, stb. megvizsgálatlan hülyeségek. Ha kérdezni akarunk, vizsgálódni, akkor felejtsük el az „embert”: van helyette Jelenvalólét! Mi magunk, akik itt vagyunk, jelen vagyunk saját létünkben, s ezért iszonyú nagy gondban vagyunk. Heideggerrel nem is az a baj, hogy nincs igaza, vagy mi. Hanem, hogy végülis, túl elszállt lett. „Parcă era plecat p’ undeva.” Vagy csak simán hülye volt. S ma már nyugodtan kimondhatjuk: hülye volt, mert náci volt. Minden náci hülye, nem? Akkor Heidegger is hülye. Mostmár el is mehet, nem is kellene olvasni többet, megvolt az igazoltatás, jegyzőkönyvbe került. Milyen ember az, aki nem használja az ember szót, mert az már túlságosan marhaság? Baromság. És Badiou éppen ettől tart. Hogy a 20. század után, amikor eltűnt minden mentegetés és mentegetőzés ellenére a humanista ember, nem marad más, csak valami radikális animalizmus. Marhák, és barmok. És biopolitikailag: sok baromfi, akit nevelni kell, s szelektálni. Lectio-selectio. Amikor a tét már a domesztikáció körül forog. Tenyésztjük magunkat. Szelídítsük, háziasítjuk. És kinyírjuk, akivel baj van, de legalábbis bezárjuk valahova. Rend kell legyen. Erről éppen eleget mondott Sloterdijk is, Agamben is, mások is. Készítek egy mentateát. Baj van az emberekkel.

Megtörténhet, hogy többet tudok a hatalomról, mint az engem igazoltató rendőr, mert olvasgattam Foucault-ot, meg mindenféle egyebet. Na, F. szerint is meghalt az ember. Kedves rendőr, nem is tud arról, hogy ő már nem rendőr „úr”, sőt már nem is ember. Vicces lett volna, ha megmondom nekik. Nem tudott volna komolyan venni, mint ahogy teljesen felesleges lettem nekik, mikor kiderült, hogy csak egy filozófiahallgató vagyok. Látszott, érződött, hogy ezeket ő nem tekinti embereknek, bár biztos egy másik perspektívából lehettem nem-ember. Ezek, az ilyen lények, nem tudnak tettesek lenni. De azért néha gyanús leszek, gyanús a fajtám. Már csak azért is gyanús, mert éjjel nem alszik az ilyen lény, mint a rendes emberek. De nem is rendőr, nem is tettes. Akkor meg mi a fenét keres az utcán? Józanul? Lányok, haverok nélkül? Gyanús, na. A rendőrségnek többnyire csak emberekkel van dolguk, rendesekkel, akiket meglopnak, meg nem-rendesek, akik lopnak, isznak, verekednek, s egyéb rendetlenségeket tesznek. Tettesek. S akkor belefutnak egy nem tettesbe, aki mégsem rendes – nem alszik. Ébren van, de még azon túl, el van szállva. Hülye. Mint a bolondok, a művészek és efféle lények.

Úgy néztek, hogy el van szállva szegény vicces pofa, talán látott valamit, de kiderül, mégsem. Nem látott egy embert sem. Sőt akkor még ott sem volt. Nem volt még jelen a tett helyszínén, elkésett, nem volt itt, ahol a dolgok történtek. Nem tud ez semmit. Ilyenkor a legjobb emberi tanács: menj s feküdj le.

Nem tudják, hogy éppen a szubjektivitás leépítésén, szétszedésén vagy mifenén dolgozom, hogy eliminálom az emberiséget, hogy felszámolok minden humanizmust, hogy megláthassam, mi marad. Mi marad egy Istenmentes- embertelen világban, az embertenyésztés után-közepette? Veszélyesebb ez a nyomozás, mintsem egy rohamrendőr éjszakai kalandja. Ilyen veszélyes gondolatok miatt nem egy ember halt meg, de milliók. (Talán engem is helyszínen főbe kellett volna lőjenek.) Mert így nekik egyszerűen annyi, és oda lett a nemzetállam, s oda az emberi egyetemes jog, oda lett az eszük s értelmük. S nem is mehetnek haza, mert nincs hova, s nem is feküdhetnek le, mert fel sem ébredtek.

Álmodják még az igazak álmát. Pedig mikor Isten meghalt, nem csak az ember ment rá, de az igaz is, sőt még az igazak álma is: lejárt az igazoltatások kora." Dont' be stupid."