A képeket loptam. Innen:
http://foter.ro/cikk/20150818_kortars_viziok_kavalkadja_a_new_yorkban_fotok http://kolozsvar2015.transindex.ro/?cikk=fotok&galeria=1381
Azt hiszem, nem tudok mit kezdeni a „kortárs
vizuális művészeti fesztivállal”. Ez ott van Kolozsváron, a „New York Kávézó”
első- s második emeletén, de persze mindenki tudja, hogy ez valójában a „Continentál”.
Sőt azt is tudjuk, hogy ez sem a valóság: mert ez az Insomnia. De talán ettől
tipikus a kiállítás, vagy mi az: hogy iszonyatosan réttegzett történetekből,
narratívákból, nevekből áll, amit senki sem képes egy egységes egésszé
összekomponálni. Vannak mélyen fekvő alsó rétegek, falak, téglák, gerendák, az
épület belső szervei, csontjai, szövetei. Valamikor ezt eltakarták –
vakolattal, padlóval, cserepekkel, festékkel, stukkókkal, ornamentikával – mert
ez azért elég intim cucc: a meztelenség tabu, ruhát reá. Aztán még ezt is
kicicomázták egy kis alapozóval, sminkkel, rúzzsal, szemfestékkel, legyen szép
a leányzó. Ez a
|
Szervezők |
kontinentál-is nyű jork,
ez a szabadság, a pénz, ez a kolozsvári Amerikázó diákság. Itt a szép
lánykával „szobára lehet menni”. De közben ez nem igaz, ez csak egy szedimentált
üledék, lerakódás. Ez egy múlt, ami nem múlt el. Ez egy jövő, ami nem jön el. A
vakolat most takar is, meg mállott is. A padló fényesen csillog, de kilátszanak
alóla a csontgerendák. Nincs itt semmi intimitás, a ruha feslett, a smink
elkent. De lehet szobára menni, lehet körbemenni, lehet játszani. Körhinta a
szabadsággal, rinli-spíl, lehetőség
a rétegek között, amely önmagába fordulva elesik a centrumban, őrült forgás,
élő haláltánc, na, érted: fesztivál. Menj már szobára a szép lánnyal, a szép
lány nyal.
A megnyitóra nem mentem el, hisz nem
is érdekes miért szervezték a szervezők, a miről jópofiznak a közönség előtt.
Hangosítás nélkül, hogy csak néhányan hallják. Diszkreditált diszkréció, mit
kezdhetnék veled? Kiláccik a comb, s mély az elnyúlt dekoltázs.
|
Márkus Tünde |
Az első emeleten egy körhinta, ami
nem forog. Három nyelven kér, parancsol, könyörög, hogy „forgass meg! forogj velem”. Kockák, kétarcúak. Négy kocka, tizenkét
arc. Két réteg, az arcon maszk, a szemeknél bőr. Néha rám néző, néha lehunyt
szem. Forgok vele, monoton, ciklikus önmagunkba csavarodás. Becsavar.
Megcsavar. Megcsal. Megcsalt. Forgass meg! Forogj velem… Ez az installáció maga
a New York Kávézó. Közben a Kotinentál. De Insomnia is, kábulat, kávé,
alvatlanság. Kihasználás, kihasználtság. Ez Kolozsvár, ez egy többrétegű réteg.
Persona. Egy tér, amely minden más térrel kapcsolatban van, heretotópia, toposz,
topika-tipika. Szeretem, de rohadjon meg, mert az otthon ez, mert csak az otthon utópiája. Hagyd már itt. Menj el. Elmentem.
Teljesen mindegy merre mész, az sem
számít, ha rohansz, sétálsz vagy csak vándor vagy. Ez egy bezárt épület, itt
hajléktalanok laknak. A művészeknek nincs hajlékuk, ezért ide behúzódnak
duzzogni. Utálják a turistákat, mert ez provincia. Nem szeretik magukat, mert ez labirintus, zárkózott tér, itt csak körbejársz. Ha azt hitted elmentél
Magyarba’, akárhova, nem, dehogy. Csak körben forogsz, becsavarodva, mert
nyelved a provincia, akárhol vagy hallod: Forgass meg, forogj velem. Kísértet járta, homályos hely, málló vakolatú labirintus. Ez a mottója: „Állítsátok
meg, ki akarok szállni!”. Szabad vagy, elmehetsz, ecc-pecc kimehetsz, kit
érdekel. Kit érdekelsz.
|
Szentes Zágon |
A labirintus belsejében minden kacat
rendben van. Mert ez „Kolozsvári Magyar Napok”, itt „MindenTrendben.” Szépen
sorban, pedáns rendben, keretezve, trendin kiállítva: aprópénz, bicska,
pufuléc, körömvágó olló, a fülbevalód is itt van. Köteled van? Vagy legalább zsinórod?
Mindent rendbe raktál, minden trendben. Szereted, rózsaszínű szívecske, de
szemközt a bika. A fekete bika. Van fonalad? Hol van itt Thészeusz, hol vagy
Ariadné? Innen senki sem szabadul. Akarnád, de nem tudod akarni, mert szerelmes
vagy a Nagy Fekete Bikába, menekülsz, körbejársz. Tudod, hogy meghág, de mindig
elmarad a meghágás. Elvesztem a fonalat.
|
Szentes Zágon |
Felveszed a harcot az állattal.
Félig ember, félig szörny vagy. Én vagyok. Harcolok magammal, örökkön örökké,
kilátszanak a csontjaim, sejteni a beleim.
|
Urlich Gábor |
Harc, de már megint itt van a
szerelem. „A nő meg van simogatva”. A széplánnyal, a szobában, a széplány nyal.
A szép lány? Szép? Lány? Rózsaszín, de kék is, szerelem, de késsel. Anyádnak
szegezd te bátor.
|
Wahorn András |
Felszegezlek a falra, ha szobára
jössz velem. Megöltelek, s szkoccsal-szeggel a padlóra tapasztom a helyed. A
hiányod. Nincs is tested, csak körvonalaid. Kapok majd érte sok-sok
aranylájkot, forgunk a lájk-özönben, altató, ringató, csillár fény nélkül. De
ez most itt egy röhejes Trianon nosztalgia is, talán, a hűlt helyedért. Fotózzák
a turisták, lájkolják az igazi magyarok Erdély felszegzett helyét, pedig már
rég nincs is ott. Ma is elmarad a megváltás, senki sincs a kereszten. Na, ez
már túlzás. De azért esténként, néha hiányzol. Meg nem is.
|
Kalló Andrea |
Mikor tükörbe nézek, akkor sok
tükröt látok. Nem látom benne arcodat, nem látom arcomat. Látom talán a hiányt.
De a kereten túl, a tükrök előtt döglött galamb hever. A béke kilehelte lelkét,
ablak, keret, s tükrök között. A keret forog, ha akarod, a tükör visszanéz, ha
belenézel. Nincs itt gyilkos, nincs itt ellenség, itt csak döglött madár van. A
döglött madarak nem repülnek. Madár vagy, nyitott s zárt ablak előtt, keretezve,
kibelezve, személytelenül. Tükör, odanézel, visszanézel, körbenézel, de nem
tudsz elszállni. Csinálj inkább selfit, az itt ideális, talált tárgyak között,
mert a kimúlt galamb is csak úgy itt maradt, csak talált tárgy, csak úgy ki van
állítva a tükör elé, kivégezve. Üres a
tér, tele van űrrel a tér. Repülj madár, repülj…
|
Makkai Bence |
|
Szőcs Zoltán (Zörgő) |
Közben imádjuk a zárt teret, közben
leborulunk az űr előtt. A falon ott van a keleti istenség képe, de csak képe,
de az csak fehér fekete. Ettől mi elfordulunk, mi inkább a színes képet imádjuk.
Színesek vagyunk, s mind öregek, öregistenek, imádjuk a semmit. Az Ablakban
vigyorog a kis butha, de mi vagyunk a Nagy Budha, bennünk a szentírás, a falon
csak érthetetlen valami. Hívők vagyunk, keresztények vagyunk, ateistán imádjuk
a falat, ami bezárt. Kiállítjuk magunk, kiállított tárgy vagyunk, imádnak minket,
mert autentikusak vagyunk. Gyerekek vagyunk. A felvilágosodás talán késik, de
itt a megvilágosodás, a málló vakolat között.
|
Lőrincz Gyula s fia |
Gyerekek, művészek, művészgyerekek,
a művész gyereke. Mind itt vagyunk. Apánk a szikla, mi keringünk körülötte,
végtelenül, körbe-körbe. Apa-gyerek, gyerek-apa, apa gyerek, forgunk, alkotjuk
magunk. Egyszer szikla, máskor föld. Falat döngetünk, állunk mereven, forgunk
körbe, négykézláb mászunk. Gurigázunk, csak játszunk.
|
Lőrincz Gyula s fia |
Közben a gyerek is alkot. Hülye
masina forog körbe, ecsetekkel, színekkel, csak odatartod a lapot, s művész
vagy. Vagy ott van a pörgettyű, bárki megpörgeti, s írja,
rajzolja a köröket. Hisz az egész egy játéktér, egy
gyerekszoba. A festmény a falon tükör. Te vagy a gyerek, te vagy a festmény, az
alkotás vagy.
|
Irsei Zsolt |
|
Adorjáni Márta |
|
Darvay Tünde (Napocska) |
És még mennyi réteg van itt, ami
arra vár, hogy felszínre kerüljön. Ott vannak az elnyomottak, a kirekesztettek,
a természet, a bolován dobókockák, van még itt játék és szerelem, geometria,
kör, vonal, kocka, szín, forma, s talán vannak itt még emberek, a kolozsvári
tárlaton, talán van „kortárs vizuális művészet”, mert fesztivál az biztosan. De
te csak „Forgass meg, forogj velem”,
amíg áll a bál, amíg ki vagyunk állva, amíg kiállítás vagyunk, aztán menj haza,
s felejts el. Különben te is becsavarodsz.
Mi, magyarok, románok, cigányok és
zsidók, bozgorok és kivándorolt bevándorlók, mi, most átmegyünk Insomniába, mert aludni úgysem tudunk,
álmodni meg ébren is lehet Kolozsvári Magyar Napokat.
Hivatalosan:
Mimezis 1. Edition: Ringli.Spíl. Megnyitja: Zakariás Ágota, Kispál Ágnes Evelin, Kispál Attila. Helyszín: New York Szálló, I. és II. emelet
Látógatható: 2015 aug. 17-23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése