Jegyzet, valami lázadáshoz

A legutóbbi szövegelésemben olyanokat írtam, hogy valami nem stimmel a filozófiával, mert csak diskurzus, szövegtermelés, de nem tud eljutni a valósághoz. Persze, attól a (poszt)fenomenológiai workshop jó volt, írtam is róla egy beszámolót, de nem lett olyan, hogy ebben a szűk nyilvánosságban is közzé lehessen tenni. Ezt a szálat akarom most tovább vinni.

De most hirtelen eszembe jutott, hogy te ezt miért is olvasnád el. Na, s ide kellene egy kis reflektálás, hogy ki is vagy te, meg „te” a többi olvasó. Igazából csak három dolgot mondanék. Egy: számomra is meglepő, de egyre többen olvassák ezt a blogot. Kettő: ez nekem hízelgő, mégis figyelmen kívül hagyom, vagyis ezentúl is direkt neked írok.  Mert neked tudok személyesen mesélni, már tízedikes korom óta, pedig akkor még nem is ismertük egymást. Mi is volt a harmadik? Elfelejtettem, bocs.

Akkor meg vissza a témámhoz. Ez pedig a sok mellébeszélés, ami nem tud valósággá válni, nem tud tapasztalattá alakulni, nem tud megérinteni csak nagyon keveseket. Mert például engem érint (így meg úgy), de tudom rólad, hogy nem szereted, s hidegen hagynak ezek az unalmas, merev okoskodások. Egyszerűen: téged a filozófia nem hoz lázba. (S felőlem ez rendben is van.) A valóság elől te sem tudsz kitérni, nó, meg azért talán érdekel, hogy mi történik velem. Velem meg a következők történtek.

A konferencia szünetében cigiztünk az egyetem előtt. Még vagy már, de persze álmos voltam, éjjel nem aludtam, ittam a kávét. Keserű volt! Képzelheted milyen pofákat vágtam tőle: ki nem állhatom a keserű kávét. Amikor ez a keserűség kezdett felszívódni bennem, eszembe jutott, hogy jó lenne enni. De az tudod, hülyeség szerintem, ez a gondolat „mit sem ér. Felötlik s eldobom.” Akkor figyeltem fel, hogy Sajó valakinek valami érdekeset magyaráz.  (Hogy ki az a Sajó? Emlékszel egyszer írtam róla, né itt.)

Igazából nem is igaz. Nem arra figyeltem fel, hogy mit magyaráz, mert az elég zagyvaság volt. Arról beszélt, hogy vannak valami fiatal csávók, akik arról beszélnek, hogy a világ létezett már a dinók korában is. Igazából csak ennyi volt, ez a kijelentés volt az, ami belém ragadt: „Nem figyeltem, de valami olyasmi volt az előadásában, hogy a világ létezett már a dinoszauruszok korában is”. Ezt a mondatot kaptam el Sajótól. Azt hiszem ami felkeltette a figyelmem, az a hangsúly, a hangszín, ahogy ezekről a fiatal filozófusokról beszélt. Tudod, mindig próbálok figyelni a hangokra, annak rezdülésére, arányára, színére, fonákjára. Ezt a telefonnak köszönhetem.

Mert tudod, mikor valaki hív a mobilon, akkor a pillanatban el sem lehet képzelni, hogy éppen hol van, éppen mit csinál az illető. S mivel mindenki hazudik, az első mondatok hanghordozására kell maximálisan összpontosítani. Ezért lehetnek a telefonon olyan beszélgetések, mint „hogy vagy? – Jól. – És mi a baj?”. Szemtől szembe mindig lehet hazudni. A telefonban a hang elárul. Ezért nem szeretem a telefont.  (Persze, ezt úgy is elmesélhetném, hogy mindig zenész volt a lakótársam, vagyis 14 éves koromtól mostanig, fix 14 évig. S rám ragadt a zenészi fülelés.) Na de mindegy.

Mi volt Sajó hangjában? Fogalmam sincs, mittudomén, ezen nem is gondolkodtam, nem is érdekes. Meg amúgy is, lejárt a szünet, s mentünk vissza a terembe, folytatni az okoskodást. De a lépcsőn még odasomfordáltam Sajó mellé (látszólag éppen oda sodródtam), s megkérdeztem, hogy hívták azt az előadót, aki a dinós világról tartott előadást. Gabriel Markus. Megjegyeztem. Annyira, hogy le sem írtam.

Na. De aztán itthon egyik éjszakán eszembe jutott. Dinó és Gabriel Markus – beírtam a keresőbe. Az első értelmes (a wiki nem érdekelt) találat egy nemrég megjelent könyvének az ismertetője volt. A könyv címe: Miért nem létezik a világ, és unikornisok igen? Elragadó. Van róla egy TEDx-es videó, ha érdekel nézd meg – engem nem érdekelt, nem néztem meg.  De jó nyomon voltam, ezt tudtam. Tovább kerestem. Aztán megtaláltam azt, ami igazolta Sajó hangját. Itt valami történik. Úgy nevezik, hogy „New Realism”, és egy Maurizio Ferraris nevű olasz csóka írt hozzá Manifesto-t.

Persze, csalódtam az egészben.

Ezek is hülyék, ezek is osztják az észt, be vannak skatulyázódva a saját diskurzusukba. Sőt, annyira marhák, hogy a skatulyázást, a felcímkézést önként elvégzik maguk. Nem értem ezt miért csinálják. De talán ez nem is fontos, meg nem hiszem, hogy ez téged érdekelne.

Viszont mégis van benne valami. Abból indul ki ez a banda, hogy hagyjuk már a diskurzusokat, és térjünk vissza a valóságba. Új realizmus – innen származik a skatulyájuk. S bár most már a több éjszakán kitartó lelkesedésem elpárolgott, elszállt az olvasásban, s lassan szinte azt mondanám, hogy azért ez egy „kecskeőz”, egy fából vaskarika, valamiért érdekesek. Például ez az olasz csóka, Maurizio Ferraris (csak azért írom le még egyszer a nevét, mert olyan vicces, dallamos, képzeld el egy szappanoperába, hogy Maria della Compostella meglátja s felkiállt szerelmesen: Maurició! Ferraris!... ) szóval FeRRaRRRis-nak van egy érdekes másik könyve, a „Where are you?”, ami az alcímtől vált érdekessé: An Ontology of the Cell Phone. A mobiltelefon ontológiája, vagyis hogyan létezik a mobil, mi az mint izé. Érdekes. (Köszönöm B. Andrisnak azt a linket.)

És igen, mikor a hangsúlyról meséltem, akkor már ehhez kapcsolódtam. Persze, ez az egész cucc, hogy a mobilon maximálisan a hanghordozásra kell figyelni, azt én találtam ki, hogy szembemenjek vele: a könyve ugyanis a szövegekről szól, a szövegelésről, s kicsit pofán vágja Derridát.

Na. Kezdek megint túl sokat mesélni feleslegesen.

Még annyi, hogy ebből mi szűrődött le. Az első, hogy nem vagyok annyira hülye, nem vagyok egyedül, aki szerint abba kellene hagyni ezt a diskurzust. Többen is vannak akik már unják a műanyag filozófiát. Ennek örvendek. A második, hogy azért ezekre is ráférne egy nagy adag kritika, mert sokszor csak össze-vissza írnak. Azért eszembe jutott, hogy erről a kis kutatásomról tarthatnék egy 127-es „kutatói szemináriumot”, halássam másoknak mi a véleményük erről. A harmadik következtetés meg az, hogy ezen a szálon nem kellene megálljak.

Be kellene fejezzek egy szöveget a „komolyságról”, mert annyira komolytalan vagyok, hogy azt már érdemes tematizálni, aztán mesélek a zombikról. Meg a show bizniszről.

A negyedik következtetésem már-már banális: ismét újra kell olvassak egy Király könyvet. Meg egy kis Heidit, egy kis Gadamert, meg Kantot, Arisztotelészt, de főleg Hegelt, ó, s még mennyi mindent. Hosszú lesz a nyár.

Szóval végül is nem történt semmi. Csak eltelt egy hónap. S megint, s még mindig haza kellene menjek, már nagyon elburjányosodott a kertem, s nem kellene tovább hanyagolni. Köszönet az esőnek, hogy annyit esett, hogy időt hagyott léháskodni. Közben fogytam egy-két kilót. Ma kicserélem a konyhában a lefolyót, még bemegyek az egyetemre, még éjszakázok egyet, elolvasom Jean-Luc Marion Az erotikus fenomén-jét aztán…. Zombik. 

Megvan a doktori témám, ha odajutok. 

Előadás helyett – helyzetjelentés

FENOMÉN, VÁGY, HATALOM

Pénteken – május 13-án – lesz egy kollokvium az egyetemen. Workshop. Konferanciaszerűség. Nem lesz feltétlenül tematikus, hiszen jóformán egy pestises- erdélyies- barátias kollegiális- társaság találkozója, ahol jóformán kutatási beszámolók lesznek előadva. De ezeket az emberkéket tematikusan mégis összekapcsolja a kontinentális vonal, a fenomenológia, a pszichoanalízis, a kritikai társadalomfilozófia. Majd biztos lesz plakát is a BBTE Magyar Filozófiai Intézet fészbukkján. (Ez a reklám helye: ott lesz Fifu és Ullmann is!)

Na. Valamiképp én is belelógok ebbe a társaságba, én is megígértem, hogy tartok egy előadást. A mesteris kutatásomról, a disszertációs témámról. Aztán történet valami, s visszaléptem. Szerintem, aki ismer, azt nem érte váratlanul, elég gyakran ezt csinálom, az utolsó pillanat utáni momentumban szabadkozok, s lelépek, kilépek.

Most viszont nem csak szabadkozni akarok, s a teljesen elfogadható kifogásaimon túl is – magyarázkodni akarok. Illetve: van rá magyarázat. Nem szeszélyből történt, bár azt is vállalnám. Valamit ebből elmesélek.

Kezdem a mesteris témámmal.

Az egész az alapképzős államvizsgámmal kezdődik. Az egyetemen végig rohadtul szerettem és élveztem a filozófiát, de nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért, meg egyáltalán: mi a filozófia?! Ez lett az akkori témám, Level 1. Kicsit Heideggeriesen vettem végig, eredmény volt, de csak az derült ki számomra, hogy a filozófia valami olyan amit ez ember művel. Heidi: a filozófia a jelenvalólét egyik kitüntetett létmódja. Úgy létezünk, hogy filozofálunk. Másképp fogalmazva: a filozófia az európai ember egyik alapvető tudatmódja. Úgy tudjuk európainak magunkat, hogy filozófiailag (is). Most sem tudom mi a filozófia, de ekkor az ember kezdett foglalkoztatni. Ez már a mesteris cucc, level 2.

Szóval: mi az ember? Há, de erre ne félj nem válaszolok direktbe, hiszen ez filozófia. Itt a kérdés a lényeg, nem a mellébeszélés, s nem a megmondom-a-tuttit. Tehát ez a kérdés, hogy „mi az ember?” már sokat elmond. Meg még sokat hozzá kell tegyek, hogy ebből kutatási hipotézis legyen – vagy egy tényleges filozófiai kérdés.

Én úgy veszem észre, hogy elég markánsan a „kontinentálisnak” nevezett vonalhoz tartozok – ez kb. annyit jelent, hogy szerintem a filozófia nem kell tudományos legyen, nem érdekel, sőt unom, hogy mit lehet megismerni csak a logikai-nyelvanalitikai tisztázásokkal. A kontinensen belül is két irányzatban érzem otthonosabbnak magam, a fenomenológiában és a hermeneutikában. Néha le kell

írjam magamnak a fontos különbségeiket, mert összefolynak. Nem hiába töltöttem annyi szép időt Heideggerrel. De ha Husserl vs. Gadamer, na akkor a kettő az kettő, s nem folyik össze semmi – de mégis összetartozik valahogy, én sem tudom hogy. Na. Tehát a kérdés, vagyis, hogy „mi az ember?” ebben a horiztonban bukkan fel: Nietzsche, Heidegger, Sloterdijk. Persze nem csak, elég sokan hozzászólnak még a témához. Viszont ha hermeneutika: akkor ennek van történetisége is.

A történet: a „mi a …?” típusú kérdés Platónnál kezdődik. Mi a szép, mi az igaz, stb. Ez a kérdés egy létezőre kérdez rá, és annak a lényegét akarja feltárni. Arisztotelésznél ez a lényeg a ouszia, a szubsztancia. A mi az ember akkor így néz ki: mi az ember nevű létező lényege? Az antik görögöknek erre két válaszuk is van: „zoón logon echon” és „zoón politikon”. Vagyis eszes élőlény (animal rationale) és társadalmi lény. Gondolkodik és közösségben élő lény. Ha meg ilyen, akkor nevelni lehet, ez görögül a phaideia, s ezt a fogalmat fordították latinul humanitas-nak és cultura-nak. Az ember fogalmának ez a görög jelentése később keveredik a zsidó-keresztény emberképpel. Ott az ember „ens creatum”, teremtett lény, aminek lényege, hogy „imago dei”, isten képe és hasonlatossága. Pál meg behoz egy felosztást, ami szerint az ember „szellem, lélek és test”. (Vicces, hogy ma mindig megfordítjuk a páli felsorolást: test, lélek, szellem… ) Ja, és az ember eredendően bűnös, ez is roppant érdekes-fontos.

Ennyit röviden az ember-fogalom történetének első állomásáról, amit általában görög-judeo-keresztény emberfogalomnak neveznek. A story második fázisa a reneszánsszal kezdődik és a felvilágosodásban éri el tetőpontját. Elég csak utalni a reneszánsz „humanizmus” kultuszára, de sokkal érdekesebb ami például Descartes-nál kibontakozik. Miközben a csávó elmeditálva keresi a biztos tudás alapját, rájön, hogy „cogito ergo sum”, meg satöbbi. Itt a fontos az, hogy a mellett, hogy az ember lényege a „cogito”, a gondolkodás – ez persze az animal rationale-ból tisztán levezethető – az ember szubjektummá lesz. Mert ego cogito… ergo ego sum! Na jó. Megvan az ember lényege, hogy gondolkodó szubjektum, erre fel lehet építeni a biztos tudást, s hajrá beindulhat a modern értelemben vett tudomány építkezése. Vagy megismerő szubjektum, s van megismerhető objektum. S van matek. Ha ez a három megvan, akkor kész a természettudomány. Ez a szál most nem is érdekes. De az ár igen, hogy ebből a cuccból mit csinálnak Kanték. Nem csak Kant, hanem a felvilágosodás. Mert ez rendkívül fontos mozzanat: megszületik az „emberiség” fogalma. A szubjektum-objektum tovább bogozódik, a test-lélek dettó, s valahogy kialakul a nagy kalamajkából az ember autonómiája, az ember méltósága, az ember szabadsága, s tot ce trebe. Humanizmus. Képzés. Egyetem. Műveltség. Tudomány. Fejlődés. Egyetemes emberi jogok. Nemzetállam. És de Sade márki. És Charles Darwin az evolúcióval. Kiderül, hogy az embernek van teste, szexualitása, és állat. De ez nem fontos, mert ígyis-úgyis animal rationale – eszes állat. 

Na ezt nagyon összecsaptam, mert már ennyiből is lehet írni egy 1000 oldalas könyvet, és sokminden nem is így van. De ez az egész nekem csak annyira kellett a kutatás során, hogy elérkezzek a kiindulóponthoz, és egy tézishez. A kiindulópont az, amikor Nietzsche kijelenti, bejelenti, megjelenti, hogy „Isten meghalt”. Mert ez egy rohadt nagy fordulópont. Mert ha Isten halott, akkor a metafizika halott, és a metafizikailag megalapozott humanista ember – ugyancsak halott. És állunk meztelenül a földön, s pucéran szétnézünk, s nem tudjuk, mi a fene vagyunk. Olvass Dosztojeszkijt, erről ő írt elég szépeket, s okosakat. Vagy gondolj a holokausztra – az is arról szól, hogy Isten, metafizika, ember – nincs többé. S nem is lehetséges. Na, de akkor mi van? WTF? Ez a „WTF?” a mesteris kutatás alapkérdése.

Ebből egy nagyon vérszegény és csámpás hipotézisem lett – lehet ez az apróságon múlik az egész még-meg-nem-írt dolgozat. Sokféleképpen megfogalmaztam már, valami olyasmi, hogy „az emberről zajló diskurzus meghatározza, hogy miként gondolható el az ember”. Én mondtam, hogy csámpás. Aztán cseleztem egyet, és megfordítottam: „az, hogy miként gondolható el az ember, meghatározza az emberről zajló diskurzust”. Ha most azt gondolod, hogy ez egy üres semmiség, akkor egy picit segítek: volt idő, amikor az emberről zajló diskurzusban a négerek nem fértek bele: ezért ők csak mint állatok voltak elgondolhatóak, tehát max. rabszolgák lehettek. Olyan milliós nagyságrendben haltak bele ebbe, hogy az felfoghatatlan. Más példa az indiánok kinyuvasztása amerikában, más az a sok népírtás, etnikai tisztogatás, a holokauszt, stb. Mert az egész halálipar (és életipar), emberipar ezen az apróságon múlik: mi történik az emberről zajló diskurzusban, és hogyan gondolható el az ember. Aktuális példa: ezek „az iszlámok, a migráncsok” – emberek vagy sem? Sok minden múlik azon, hogy mit gondolunk erről. Meg ott van az egész mostani „prekariátus” probléma (azok, akik kívül kerültek a társadalomból), meg a párhuzamos társadalmak (gettók, polgárok, nagymenő bűnözők, politikai bláblák). Ezek mind abból nőttek ki, hogy mit jelent az ember. Illetve pontosítva: hogy nem tudjuk mi az ember. Még jobban pontosítva: hogy nem létezik olyan, hogy „ember”. Na.

Mindez nem valamiféle végkövetkeztetése a dolognak. Ez a kiindulópont. S ez is nagyon sarkítottan, de most nem dolgozatot írok. De legalább értheted, hogy hol kezdődik az a kérdés, hogy „mi az ember?”. Ott, hogy az nincs. Ott, hogy halomragyilkoljuk egymást. Ott, hogy kapitalizmus van. Vagy – szerintem – már az sincs (most a lehető legeslegkomolyabban: van olyan aki tényleg azt hiszi, hogy a pénz, a tőke, vagy a gazdaság bármilyen szempontból is meghatározó?! nemá’.)

Innen kezdődik a móka. Nietzsche: „Isten halott”, „Übermensch”, antimetafizika. Heidegger:  jelenvalólét, „Ember”, antihumanizmus, világban-benne-lét, hangoltság. Mittoménmi. Techné. Sloterdijk: antropotechnika. Foucault és Agamben: biopolitika. Ez már marhaság, mert nincs is politika.

Vagy más irányok: humanizmus, humanizmuskritika, antihumanizmus, radikális humanizmus, radikális antihumanizmus, transzhumanizmus, poszthumanizmus. Ja, és radikális animalizmus. Meg a bestiák. És az állatok?

Szóval erről, ezekről szólt volna az előadásom, ha vállalom. Éppen Heidegger poszthumanizmusával kötekedtem, hogy ok, nincs ember, illetve van, de idézőjelben és áthúzva, max így: „ember”. Mert ez a fogalom egy judeo- görög- keresztény teológiai-filozófiai izé, ami marhaság. Ezzel egyet is értek, tényleg marhaság. Heidi akkor azt mondja, hogy akkor az a lény, aki „mi magunk vagyunk” (magyarán a „ember”) egy olyan létező, aki létében jelen van, és úgy létezik, hogy a létére megy ki a játék. Úgy nevezi meg, hogy „jelenvalólét”. Na jó, így fordították magyarra, meg úgy is, hogy „ittlét”. Úgy nevezi meg, hogy „Dasein”. Erről a jelenvalólétről, aki „mi magunk vagyunk”, elég sokmindent elmond (hivatkozás jee: Heidegger: Lét és idő). Ez így rendben is van. Aztán a csávó bevallja, hogy ő nem humanista, mert a humanizmus baromság. Alábecsüli és metafizikailag megizéli ezt a létezőt ami „mi magunk vagyunk”. Ez is rendben van, ezt is nyugodtan el lehet fogadni: vesszen a nyálas-üres humanizmus, éljen a jelenvalólét. Éljen az ami „mi magunk vagyunk”. De Sloterdijk néhány esetben feltesz egy-két érzékeny kérdést (Peter Sloterdijk: Az emberpark szabályai), és felpiszkálja az állatiság témáját. Mióta Dasein a Dasein? Hogyan vált azzá? Meg ilyesmi.

Heideggernek van erre is valamiféle magyarázkodása. Igaz, hogy a Lét és időben kicsit leegyszerűsít mindent vagy jelenvalólét vagy dolog, cucc (kéznéllévő, ill. kézhezálló). De akkor vagyunk mi a „ember”-ek és minden más egyéb. Egy kutya, egy szúnyog, egy kő, és kalapács, és minden más egykutya. (igazából nem, mert van különbség na, de a jelenvalóléthez képest az semmit sem ér). De Heidi is tudja, hogy itt ez így nem stimmel. Ezért egyszer tart egy előadássorozatot, ahol legyőzi az unalmat, és ráhangolít a metafizikára. (Heidegger: A metafizika alapfogalmai). Ott a világot elemezgetve mint a metafizika egyik alapfogalmát, eljut ehhez a problémához s feldob három tételt. Egy: A kő világtalan. Kettő: Az állat világszegény. Három: Az ember világképző. Na szép. Nagyon belemászik a biológiába, s több mint 100 oldalon próbálja megérteni az állatot. De vagy nagyon nem értettem, vagy mégis megmarad valami ami: nem stimmel. Értem, hogy miért nem vagyunk állatok, értem az állatok miért nem jelenvalólétek, értem, hogy a kövek hagyjuk, de… nem stimmel ez. Éppen ezen merengtem, éppen ezt a szálat kellett bekötni az előadásba, amikor meghívtak egy esküvőre, meg amúgy is május van.

Még van egy másik érdekes szál, az az, hogy az „ember” nyelv és test. De ez kicsit más téma, most nem mászok bele.

Tehát tele vagyok ezekkel a gondolatokkal, elmegyek egy májusi esküvőre, megiszok egy szép adag házi pálinkát, józanódásképp másnak paradicsomot palántálok a kertemben, ültetek két almacsemetét, uborkát vetek… és arra döbbenek rá, hogy ez így totál kínos. Mert ez az egész egy betokosodott diskurzus, aminek semmi értelme nincs. Ezen gondolkodok még négy napig, s megírom a szervezőknek, hogy szevassz, én nem adok elő. Mi lett?

(Apropó, nem lett plakát, FB-event lett, és van neki címe is: FENOMÉN, VÁGY, HATALOM. II. (Poszt)fenomenológiai worshop)

Diskurzus vs. valóság lett. Mi a valóság? lett. De nem úgy, hogy most utána olvasok s leírom, hogy ez meg ez a valóság. Hanem az a nyers valóság. Mondok egy példát. Ott van a fenomenológia, ami szuperül leír egy valóságot. Elszállt, hogy mennyire vagányság a fenomenológia, tényleg. Igaz, rohadt-nehéz, de tiszta a priori élvezet. Nade: amikor kapsz egy jó nagy pofont, az kicsit más. Az már nem épp fenoménként adódik számodra, hanem rohadt-direktbe. Hermeneutika. Az is csupa csel, meg élvezkedés, érelmezés, megértés, alkalmazás, körkörösség, maga a csoda. És tényleg az. Nade: amikor kapsz egy jó nagy pofont, akkor mind értelmezhetsz, mind jöhet a megértés, meg a horizontösszeolvadás.

Nem arról van szó, hogy ez most mind mehet a francba. Amit Husserl, Heidi, Gadamer csinált: az le a kalappal. De amit mi csinálunk? Élősködünk a szövegeken, csupa gumi és műanyag vagyunk. Mi nem filozófiát művelünk, mi diskurzust csinálunk. Szövegekből-szövegeket. De nem valóságot. Vissza a tapasztalathoz. Vissza a világhoz. Vissza önmagunkhoz. S kezdődik elölről: ok, ez így nem filozófia, nem valóság, nem tapasztalat, csak műanyag, de akkor mi a filozófia? Mi a valóság? Mi a világ?

Ki/mi vagyok én? És te?

Na de ide ehhez már filozófia kellene, nem mismásolás, az meg éppen nincs. Meg kellene végre csinálni. Agyon kell olvassam magam, hogy legyen amit elfelejtsek, aztán mindent újrakezdeni.

Addig maradok csak egy test, csak egy nyelv, és még valami izé. Össze tudunk bújni, tudunk beszélgetni, kávézni, s aztán lesz valami.

S most nekifogok Schelernek, hogy megint háborogjak magamban a Szellemen, a Személyen, és Istenen. Meg az állatokon. Holnap meg megyek a kertbe, majd legeltetem a bárányokat. S traktorozok jókat, miközben tudom, hogy nem tudom.

Vigyázz, mert látunk, kedves doktoranduszka!

Szeretek tanulmányokat olvasni. Olyan tanulmányokra gondolok, amik olyan szépen ki vannak dolgozva, van egy központi gondolatuk, jól megalapozott érvek vannak felsorakoztatva, meg ilyesmik. Amire rá lehet mondani, hogy „tudományos dolgozat”. Miután egy ilyent elolvasok, mindig hálás vagyok a szerzőjének, mert igazából valami olyant csinált, amit én kellene megcsináljak, ha nem volna ő. Mert tudod, én nagyon kényelmes és lusta vagyok. Éppen ezért nem nagyon szedem össze magam, hogy tanulmányokat, „tudományos dolgozatokat” írjak. És minek is, ha megcsinálják helyettem mások?

Szóval, szeretek tanulmányokat olvasni, s rohadtúl unok olyanokat írni. Számomra ezek a dolgozatok nyersanyagok, amiről tudok éjszakánként beszélgetni, álmodozni, gondolkodni. Szükségem van rájuk. Éppen ezért valahol szinte kötelességemnek érzem, hogy a „tudományos dolgozat” ügyét a szívemen viseljem.

Ó, elfelejtettem tisztázni, hogy itt most csak a filozófiára gondolok. Persze, más tudományágak iránt is érdeklődő vagyok, de azok nem érintenek érzékenyen. Na de a filozófia. Háá, az az enyém, az én ügyem is. A filozófia esetében, ha valaki hülyeségeket csinál, akkor megszólal bennem a szókratészi démon, létrehoz egy kategorikusz imperatívuszt, ami szerint: „most és itt be kell szólni!”. Legtöbbször visszafogom magam, mert alighanem nagyon szakszerűtlen, meg lusta vagyok, meg tulajdonképpen nem én kellene a „beszóló” emberke legyek. Hanem a tisztelt tanáraink, meg további konszakrált szakértők.

S most itt van egy rakás doktorandusz. És a többségüknek gőzük sincs mit jelent a doktori kutatás, fogalmuk sincs, hogy mi a filozófia, és össze-vissza írnak, végül ledoktorálnak, és „phd”-k lesznek. Ez kicsit sértő. Ha ők a filozófiám szakemberei, akkor nekem nagyon sok dolgom van, mert a kutatásaik nem alkalmasok az éjszakai álmodozásaimhoz. Csak mérgelődésre jók.

Nagyon fontos feladat volna összegyűjteni és alaposan elemezni a doktori iskolák utóbbi 4-5 éves publikációs termését. De ez nagyon nagy munka, hisz rengeteg tanulmánykötetet, filozófiai (és egyéb) folyóiratot kell átböngészni, megnézni külön-külön a különböző doktoriskolákat, meg egyébként is, akkora adatbázissal rendelkezni, ami – már egy önálló doktori kutatás lehet. Rohadtúl kíváncsi lennék az eredményre. Kiderülne, hogy legfeljebb 30 doktorandusz érdemli meg azt, hogy egy „filozófiai doktoriskola tagja” – a teljes magyar nyelvterületet beleértve – nem is beszélve az ösztöndíjakról. S persze, érthető, hogy a tisztelt tanár urak ezt a munkát nem vállalják: egyrészt nem érdekeltek a szelekcióban, jó ha sok diák van, másrészt meg úgyis kikopnak 3-4 év leforgása alatt ezek a nyámnyila filozófiahajhászok, akik sikkasztanak és a visszaélnek a „dr.” titulussal. Én meg egyelőre lusta vagyok ekkora munkát elvégezni.

De ez itt Kolozsvár. S egyre jobban meg vagyok győződve, hogy Kolozsvár a magyar nyelvterület filozófiai csomópontja. Nem központja, nem centruma – mert ebből a szempontból Kvár csak periféria, távoli vidék. De mégis csomópont. A magyar filozófiai élet minden gomolyagjából a szálak ide (is) vezetnek, és itt összebogozódnak. Ide mindenhonnan érkeznek vendégtanárok, újvidékről, felvidékről, magyarországról (kicsi betű, mert haragszom rá a kerítés miatt). De intézményen kívüli, mozgó figurák is ide térnek vissza (mint TGM, vagy Fifu), jönnek balosok, jobbosok, analitikusok, blábláisták, na, érted, mindenféle filozófus megfordul errefele. Másrészt Kolozsvár egyik legfejlettebb publikációs lokál. Kolozsváron három nyomtatott színvonalas filozófiai lap műkszik: a Kellék, a Többlet, és az Erdélyi Múzeum évi tematikus lapszáma. Könyvkiadásból is jól állunk, de az egyértelműen helyi cucc. A periodikáink viszont ellenkezőleg: lefedik a magyar nyelvterületet. Mert Kolozsvár, ahogy TGM mondja: „Nagyon kellemes hely, és ma már egy európai kisváros, amilyen például Magyarországon nincsen, és sokszor úgy érzem, hogy hazamegyek Kolozsvárról Budapestre, azaz vidékre.”

Így ha a doktoranduszokat akarjuk megnézni, akkor innen, Kolozsvári perspektívából jobb a kilátás.

·         Ugyanis itt a rendezvényeken megforduló emberkék mindig hozzák az információkat, hogy mi hogy működik máshol, kik mit csinálnak.

·         Másrészt a Többletnek kimondott célja, hogy a doktoriskolák orgánuma legyen, így van már lapszáma a kolozsvári (2009/2), a pécsi (2009/3), a debreceni (2012/2) doktoriskoláról. És ugyancsak a Többletben jelentettek meg dolgozatokat a „mű, test, érzet” hallgatói konferencia (2013/1), illetve a „Találkozáspontok” (kolozsvári) doktoranduszkonferencia anyagából is (2015/2).

·         Harmadszor pedig az Erdélyi Múzeumnak van egy „műhely” rovata, ahol kimondottan a kolozsvári doktoranduszok közölnek.

·         S még mindezen túl a már kész phd-k dolgozatai is megjelennek önálló kötetekben az Egyetemi Műhely Doktori Sorozat-ban. Meg persze, a tematikus tanulmánykötetekben, meg konferenciakötetekben is (Bolyai Társaság, Pro Philosophia, stb.) rengeteg doktori dolgozatra bukkanunk.

·         S csak hozzáteszem: nem kolozsvári, de doktoris szövegekkel volt tele az Elpis is, meg egyéb külföldi online és nyomtatott forrás.

Most rájöttem, hogy nem voltam elég korrekt a tisztelt tanár urakkal, de nem javítom ki ezt a tévedésem. Inkább bocsánatot kérek. Mert azért éppen ilyen módon nagyon is hatékonyan szelektáltak, s publikációs lehetőségeket teremtettek az arra való és a nem-arra-való doktoranduszkáknak egyaránt. És könnyebben átláthatóvá, sőt ami még fontosabb, nyilvánossá tették az egész doktori-biznisz szakmai, színvonalbeli helyzetét. Ezért külön méltányolható és értékelhető a törekvésük.

Nó. Valahogy így áll a helyzet kedves doktoranduszok. Egy szakmai nyilvánosság előtt álltok, életek. Ha nem tudjátok mit jelent a doktori kutatás, látjuk. Nézzetek utána, és legalább Eco „Hogyan írjunk szakdolgozatot?” csodás művet olvassátok el. Kicsit jobb azért, mint a Wikipédia. És kezdjetek tényleg kutatni. És csak azután írni, és még azután publikálni. S ha már filozófiából doktoriztok, azért olvasgassatok egy kis filozófiát is. Mert az is látszik, ha nem teszitek. Megértem, ha nem filozófiai az alapképzésetek, de főleg ezért beszélgessetek a doktorit vezető tanárokkal, mert rohadtúl kitűnik, ha nem teszitek – és többnyire nem teszitek. Nem ők kell megkeressenek titeket.

És még három apróság:

- Ez csak egy jelzés, egy apropó, a 2016 ápr. 22-i Doktoranduszkonferenciára.

- Akinek nem inge, annak nem inge. De az önvizsgálat nem árthat.

- Lehet valakinek kedve lesz ebből írni a szakdolgozatát. Filozófiatörténetileg elég érdekes téma, az anyag elérhető. Három év alatt könnyedén lehet elemezni és kritikailag értékelni a teljesítményeteket. Nem személyeskedve, hanem objektív szakmai szempontok alapján. Azt hiszem az rosszabb, mint a személyeskedés.

Mert ami nyilvánosan – publikációként vagy előadásként – megjelent, az már nem magányügy. Vagy ha igen, akkor olyanoké, mint én. :P :D