Elszámolás ötig

Most nagyon álmos vagyok. Csak pislogok bele a világba. Pedig már egy ideje felkeltem, főztem kávét, elszívtam két cigit; most várom a hatását. De addig is, meg kellene írjam ezt a szöveget, mert olyan rég megígértem neked.

Egy

Kell valamilyen zene, ami majd viszi a szöveget. Azt hiszem ez jó lesz: Arvo Pärt: Tabula Rasa. Jó ez a hegedűs izé, piszkálja kicsit a lelkem. Belebizsereg, s talán elkezd néhány gondolat is motoszkálni bennem, ami segít megírni ezt a nyavalyát. Lehet kicsit zsimbes vagyok: de abban a jó értelemben, amit lehet élvezni. Na.

A fő kérdés az, hogy mostanában hogy vagyok. Hát úgy vagyok, hogy közeledik ennek a hülye évnek a vége. Ilyenkor kicsit el leszek vonatkozva, mert bekapcsol valami önreflexió, vagy valami olyasmi. A dolgok megnyúlnak, az idő kiterül, az élmények eltávolodnak, torzulás közben megtalálják a helyüket, kicsit mocorognak, majd beilleszkednek az élettörténetembe. Olyan ez, mint mikor este, lefekvés előtt a kicsi rucák kimásznak a vízből, s tollászkodnak, elrendezik magukat. Valami ilyesmit csinálok, valahogy így vagyok. Tollászkodom a lelkem. Szép ez a folyamat, még esztétikája is van, plasztikus, ezt szeretem a decemberben. Nem tervezni még, csak rendet rakni. Vagy legalábbis megpróbálni.

Szóval izé. Most még nem derült ki, hogy hogy vagyok, lehet jól, lehet rosszul, ám minden esetre nem érzem rosszul magam. Érdekes mekkora különbség tud lenni a között, hogy „hogy vagy” és „hogy érzed magad”.

Egyik kérdés az, hogy miért nem írtam az idén erre a blogra. Mert az idén tényleg nem írtam semmit ide, vagyis nem jelentettem meg. Mert azért írogattam ezt azt, de persze, ha azt gondolod, hogy igazából nem csináltam semmit – abban is van egy kupac igazság.

Azért nem közöltem semmit itt, mert nem volt mit. Tényleg nem. Mert így visszagondolkozva magam az idénbe’, úgy-így elvonatkozva, azt látom, hogy amit írtam az vagy nagyon-nagyon személyes lett, vagy túl személytelenül személyes. S ezeket a nagyon személyes dolgokat azért nem teszem ide ki. A személytelenül személyes cuccok pedig megvannak szétszóródva a neten, ezek valami publicisztikáskodások kísérletei. Azért összegyűjtöm most ide is, kicsit legyenek egy helybe.

Kettő

Az első ilyen beleszólásom a közéleti nyavalyákban azért volt, mert Gyergyóban gyújtogatás volt, a székelyek letámadták a saját cigány kissebségüket: s ezért kicsit felháborított, hogy ilyesmit csinálunk. Azt gondoltam, hogy sokan nem is veszik észre, hogy mennyire elfogadhatatlan az ilyesmi, így meg kellett szólaljak, ebből lett a Cigányság – székelység szöveg, ami valami baráti levélnek van szánva, ki a mi kicsiny, provinciális nagyvilágunkba. De ennek volt egy apró előzménye is, hogy a 127 Filozófia önképzőkörében kicsit azon vitatkoztunk, hogy helyes felpofozni a nácikat. Erre írtam egy szövegecskét, ahol meg akartam érteni a nácikat – ez is a címe: Megérteni a nácikat. Ez volt az a szöveg, ami kapcsán rájöttem, hogy talán nem teljesen hülyeség és maximális ostobaság, ha egy nagyobb nyilvánosság előtt megszólalok. De az igazán nyilvános megszólalásom bele a magyar közéletbe’ az a transzindexes cikkem lett, amikor Orbán Viktor tusványoson mondott egy rakás vitatható baromságot, de az egész média arra reagált, hogy a közönség megtépázott egy tüntetőt. Gondoltam kicsit elemzem a szpíccsét, abból a szempontból, hogy nekem, mint erdélyi magyarnak mi jön le belőle; ez a Ha Erdélybe jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat. Na ez egy apró sikerélmény is lehetett volna, mert hiszen tényleg ez már egy közéleti megnyikkanás volt, több portál is átvette, vagy legalább szemlézte, sőt még az amcsi sajtóban is utaltak rá egyszer. És azért apró sikerélmény, mert tulajdonképpen hülyeség volt. Mert csak az történt, hogy aki ellenzéki volt Orbánnal szemben, azt megerősítette ebben, aki meg híve volt, az úgyis az maradt. Egy pici „nagy hűhó semmiért”. Azt hiszem ebből a tapasztalatból lett az, hogy ma már nem nagyon akarok politikai témákról írni. Nincs kinek. Ettől a belátástól kicsit ledöbbentem, s megnémultam – miközben ekkor kellett volna a lehető leginkább nekiszökjek a publicistáskodásnak. De mostmár így van jól. Mert rájöttem, hogy sokkal apróbb cuccokkal érdemesebb foglalkozni, ami talán tényleg valamit segít, vagy megvilágít, vagy lehetővé tesz egy árnyaltabb értelmezést. Ilyen ügy volt a tanszindexes metto-botrány, ezért erről is szükségesnek láttam mondani valamit: A Transindex és a Metoo: kezdet vagy vég?

Most azon merengek, hogy ez sok vagy kevés egy évre? Nem tudom eldönteni, de azért meg vagyok elégedve. Mert bár nem látszik, elég sokat dolgoztam, fejlődtem ezen a területen. Valahogy ráéreztem, hogy mi az a sajtó (jó na, agyonolvastam magam a témában), mi az a közélet, milyen kiállni a (pici provi) nyilvánosságba. Ami fontosabb ennél a tanulási folyamatnál is: problémává vált valami olyan, hogy ebben az egész idióta világban nekem van valamilyen felelősségem, mert valamit (picit provincit) tehetek vagy elmulaszthatok. Saját felelősségem van, ejsze. Rohadtul kell gondolkozzak, foglalkozzak azzal a fura izével, amit többnyire „közjó”-nak neveznek, s soha senki sem látta, nem tudja mi az.

Ezért jelentkeztem egy kiadóhoz rovatszerkesztői állásra. Életmód rovat. Nye. Egyszerre vicces, hecces és rettenetesen komoly. Éppen azért, mert meg kell valahogy érteni, hogy ez a sok ember miért olyan amilyen, hogyan él, hogyan gondolkodik. Ráadásul egy olyan világban ami a lehető legzűrösebb, s legzavarosabb. S ezek a hülye emberek nem hülyék, csak túl vannak tájékozodva, s el vannak vesztődve. Persze én is. Az állásinterjú jól ment, minden korrekt volt, de mégsem lettem a szerkesztőség munkatársa, mert: „Köztünk szólva sajnálom, hogy csak ilyen állást hirdettünk meg, utálni fogsz, de azt mondom, hogy egy ilyen jellegű rovathoz túlképzett vagy.” Viszont lehet, hogy mégis lesz majd valami együttműködésem ezzel a szerkesztőséggel, de az már a jövő sztorija lesz. Ha lesz. Mint ahogy megtörténhet, hogy a publicistáskodást is folytatom, vagy elkezdem végre komolyan.

Három

Bocs, ha untatlak. Kicsit én is meguntam a sajtósságról beszélni. Még annyit: valamilyen módon ígyis-úgyis sajtósodni fogok. Azért a nyavalyán kényelmetlen belátásért, hogy személyes felelősség, közélet, közjó, pici provincia. Hülye intellektualizmus, értelmieskedés, s mégis rohadtul kell ide.

Na, megyek készítek még egy kávét, mert kezdek visszaálmosodni nagyon, s keresek majd valamilyen másik zenét – a Tabula Rasa lejárt – s mindjárt folytatom, hogy hogy vagyok, s mi van, ilyesmik, bláblá. Hegel!

Van kávé, s nincs is olyan rettenetesen hideg, kiültem a balkonra. Mostmár nem sűt a csámpásodó nap a monitorra itt is lehet sztorizgatni, egy kávé mellett. S zenét is találtam, Max Richter Vivaldi évszakainak rekomponálását. Hallgasd csak: tuggya isten én mér szeretem, de szeretem. Upsz kezd leégni a cigim, pedig azt nagyon be kellene ma osztani.

Erről jut szembe, hogy találtam Kolozsváron egy olyan konyhát, ahol tudnék élni, tudod olyan mint a monostori konyha, ó az a kicsi kedves konyha hogy hiányzik… Szóval találtam egy olyan helyet, ahol lehet konyhafilozófiálni. Erre nagyon szükségem lenne, de sajnos nem az enyém. Valahogy mégis be kellene oda költözzek, hallod Árpi?... Ott még a könyvem is meg tudnám írni. De ez már más téma, hehe, s félig vicc.

Az idén még fontos volt, hogy részt vettem egy forgatáson. Ez volt a „művészkedős” évi tevékenységem, hiszen én játszottam az egyik főszereplőt, mint amatőr színészkedő emberke. A film még nincs kész, s talán sosem lesz kész, mert a hangfelvételek nem lettek a legjobbak. Meg amúgy is, nagyon béna vagyok az ilyesmiben, hogy színiség. De ami lényeges, hogy a színiség elleni összes előítéletem megalapozatlannak bizonyult, ezért jó hatással felerősítettem őket. Most még előítéletesebb vagyok, de sokkal tudatosabban, ami azért megnyit egy rakás eddig zártnak tűnő lehetőséget. Na, de ez is már a jövő meséje, majd kiderül mi lesz. Ide tartozik még, hogy ezzel egybeesett a 2017-es kirándulásom is. Tudod, nem szeretek kirándulni, jól megvagyok mozdulatlanul, jobban lehet a mocorgásokat figyelni, szemlélni. Nem kell elmenjek sehova, hogy ráérezzek merre megy a világ. Na, de mégis voltam, mászkáltam egyet székelyföldön. Láttam fenyőfát, hegyeket, füstős városkákat, elhagyatott bányát, s vezettem éjszaka egy Aro 10-est, s ahogy illik arrafele a nagy pálinkázás is megvolt. Nem bánom, ez mostmár mindennel együtt: rendben van.

Közben bejöttem, begubóztam az ágyba, mert mégsincs olyan jó idő kint a nagyvilágaban.

Négy

És még mindig álmos vagyok, bár a zsimbességem enyhült. Lehet ma is kimegyek az Insomniába, pedig lehet le kellene szoktassam magam róla.

Mi is volt még az idén? Jaj, olvastam. Se sokat, se keveset, talán éppen eleget. Mittomén mi az olvasásnak a mértéke. Ami jó volt az Donna Tart, meg Pamuk. Ők az idéni felfedezettek. Tudom sokszor mondtam, hogy nem olvasok szépirodalmat, mert ami benne fontos és vagány az a filozófia, de ez persze sosem volt igaz. Olvastam mindig valamit. S még olvastam tudománykodó szövegeket is, főleg vallás-izéket (az iszlámról, egyebekről), és néhány pszichológiás nyavalyát is. Mert bár ezek minden további nélkül marhaságok a filozófiához képest, azért annyira nem vagyok hülye, hogy ne követgessem, s ne ismerjem el a tudománykodás értelmét. Azzal van igazából baj, hogy azt hiszik az igazságot képviselik. Mert dehogy: a tudomány csak egy emberi tudatmód, létmód, mi csináljuk, mi csesszük el, s elég távol áll az igazságtól. Ez megint más téma.

Olvastam még… Beauvoirt, meg még néhány feminista szöveget is. Ezeket meghatározónak, és fontosnak tartom. Sőt, a lehető legradikálisabban feminista lettem: embereknek tekintem a nőket. Erről talán máskor, mert nagyon leterhelt meg elirányított tématömb ma ez.

Öt

Hegelt olvasok. Az idén ez az utolsó könyv, de lehet, hogy átvisz a másik évbe is. Azért érdekel ez a szörnyeteg, mert nekem most a személyesség lett a fontos, de nem kérek a modernitás szubjektum centrikusságából. De ahhoz, hogy kimásszak belőle, ebből a ragadós nyavalyából ami mindannyiunkat rettenetesen meghatároz, kell ismerjem. Olvasom hát Hegelt, persze nagyon keveset értek belőle. Nem gondolom komolyan, hogy nem lehet megérteni, de tényleg nem lehet, mert tiszta hülye a csávó.

Kell ez a könyvemhez. Ez a kutatás része. Akkor is, ha hihetetlen, hidd el, tényleg foglalkozok filozófiával, meg a könyvvel. Még fogalmam sincs hogyan s mi lesz belőle, s már csak 5 hónapom van, de nem aggódok. Legfeljebb nem lesz meg, de azzal sem veszít semmit a világ.

Fotó: Dósa Karolt

Még mesélhetnék itt össze-vissza sokmindent, de majd máskor.

Hogy vagyok? Megvagyok. Van egy kép is, hogy láthassad.

Sőt van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kezdem megérteni magam, s ezt a világot. Erről majd ismét csak a jövő fog szólni.

Addig még alszok egynéhányat.

Meditáció október2-ről

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
 Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."
J. A., 1936

Na. Egyszer odateszek egy kávét főni. Aztán keresek valami zenét, ma ejsze' valami középkori gregorián kántáláshoz van kedvem. Vagy valami dark ambienthez inkább.Ez a két zenei cucc, most összetartozik, variáció ugyanarra. A gregorián zene számomra két dologról szól: az istenfélelem, és a megváltottság szabadsága. Ez egy fogalomban a végtelenség. Az ilyen deep dark space zenék is erről szólnak. A világűr rettenetéről, és annak szabadságáról. Ugyanaz a végtelenség. Egyik mondjuk teológiailag, a másik talán kozmikusan.

Végül kiülök a teraszra kávézni. Éjjel három óra. Rágyújtok egy cigire, aztán csak csendesen nézem a csillagokat.

Egyik szomszédom a minap megkérdezte, hogy megyek október másodikán szavazni, s hogy mi a véleményem róla: ő el kellene menjen? Ez kicsit oda tartozik, hogy neki az a véleménye rólam, hogy sokat olvastam, s mindig olyan másképpen látom a dolgokat, olyan „elevenséggel” amire ő nem képes, de hát ő csak egy egyszerű ember, na, szóval megyek szavazni, s mire.

Kicsit kiábrándítottam. Mert nem megyek szavazni, de nem azért mert „elveim vannak”, hanem mert nincs magyar állampolgárságom. De miért nincs? Nem vagyok magyar? Valahogy megpróbáltam elmagyarázni. Itthon, úgye vannak rossz emberek, s jó emberek, s közöttük mindenfélék, s olyanok is, aki egyszerre jó, s egyszerre rossz. Mert van aki például rossz ember, de jó tanár, s azzal mit csináljunk, hova tegyünk? Értette, mert ez többnyire így van. Na. De én diákkoromban voltam Budapesten. Aztán voltam Drezdában, és Bécsben, de Debrecenben, Curtea de Arges-ben, Brassóban, Zalaegerszegen, s még egy rakás városban és faluban. Sőt: Bukaresben is voltam. S azt vettem észre, hogy mindenhol ez a helyzet. Van mindenféle ember ott is: rosszak, jók, semmilyenek, ilyenek-olyanok. Meséltem, hogy van buzi ismerősöm, de akad egy-két cigány is, zsidókat is ismerek, meg olyanokat is akik szerint ki kellene irtani a zsidókat, s van baloldali ismerősöm is, meg olyan feketeruhás anarchista barátaim is vannak, akik legszívesebben felrobbantanák a vásárhelyi kombinátot. Érted? S képzeld: mindenhol ez van: sokféle ember van, de mindenhol ez van. Értette.
Ezért aztán nekem nem kellett a magyar állampolgárság, de nem kellene se a német, se az osztrák. De attól én még nyugodtan magyar vagyok, mert nincs állampolgárságom. Miért mikor neked még nem volt, akkor nem voltál az? Az voltál. S az állampolgárságtól nem lettél se jobb, se rosszabb ember, úgye? Na. Ezért nekem mindegy az állampolgárság. A magyarság persze nem mindegy: mert magyarul gondolkozok, és magyarul vannak az érzelmeim. Ez nem értette. De érezte.

Nem megyek szavazni, ez már tiszta. Nade: ő menjen? Ekkor jött a második csalódás. Mert nem tudtam mit mondjak. Ha akar menjen. S ha nem, akkor ne. S arra szavazzon amire neki jólesik. Mert az igazából teljesen tökmindegy. Erre a közönyre annyira felháborodott, hogy vörös lett a feje.

Most kiültem a teraszra. Éjjel három óra, s elég hűvös van. Elfogyott a cigim. A csillagok innen nagyon jól látszanak, s ugyanez látszódott innen 100 évvel korábban is. S ezer évvel ezelőtt is. Szeretem a csillagokat bámulni.

Egyszer ki szeretnék menni a csillagok közé, ki a világűrbe. Az a végtelenség, amit el sem lehet gondolni, az nagyon vonzó és félelmetes. Hívogat. Mennék én, gondolom.

Aztán eszembe jut, hogy baszki, hisz ott vagyok. Mi itt mind egy bolygón vagyunk, s sodródunk, keringünk kint a végtelen világűrben. Már rohadt-régóta, és még iszonyatosan sokáig. Mintha egy gigantikus csillagközi űrhajón lennénk, s ilyenkor kibámulok az ablakán. De olyan nagy a végtelen, nem látszik, hogy haladnánk. Viszont közben kiépült és elbukott több civilizáció, létrejönnek népek és elpusztulnak nemzetek, mi csak itt lebegünk a világűrben.

Elképzelem a 2500 évvel ezelőtti Athént. Nyüzsgés, zsivaj, piac, állatok, emberek, épületek, gyerekek, rabszolgák. Az agorán valami „nagyon nagyon fontos” politikai vita zajlik, összevesznek, egy embert meg is ölnek. Lemegy a nap, és ki lehet látni az űrhajó ablakán. Néhány embert ezt bámulja. De ott már mindenki halott, hiszen ez 2500 évvel ezelőtt történt. A bolygó felől tökmindegy volt az egész.

Most éppen mi élünk. A bolygó ugyanaz, de más a kultúra, más a nyelv, más emberek élnek, más vallások vannak divatban, más a politika is, de… de azért minden ugyanaz. Embere vannak, ilyenek és olyanok. Rosszak, jók, mindenfélék.

Az este olvastam egy rakás cikket a „menekültválságról”. Mind kiváló szakértők írták. Olyanok, amilyen az írójuk. Van gyűlölködő, van szelíd, van befogadó, vannak gyilkosok. Ennyit ér a szakértelem ilyen témákban. Semmit sem segít.

S nekem könnyű, mert én kint vagyok a világűrben, s ott lebegek, s nézem az évezredek csendes váltakozását. Ez belülről nagyon viharosnak tűnik, sok benne a félelem, a vér, az erőszak. Most is onnan kérdezik, hogy mire szavazzanak. S mégsem mondhatom, hogy passz, a bolygónak mindegy.

A szakértők nem segítnek. Meg aztán úgyis van véleményünk, érzésünk, s annak a szakértőnek az álláspontja lesz az igaz, aki szimpatikus. Ha félsz, akkor a szakértők megmondják nagy tudósan, hogy ez az iszlám áradat fenyegeti a kultúránkat, s ki kell állni ellenük. Ha meg kicsivel több az emberség benned, akkor a szakértők szerint be kell fogadni őket. Ennyit ér a szakértelem ilyen témában.

Nézem a csillagokat. A távolban ugatnak a kutyák. Olyan elcseszett romantikusnak tűnhetek, hogy az már vicces.

De közben azon merengek, hogy ha már ilyen globális világ jött létre ezen a kedves űrállomáson, akkor miért nem beszélünk komolyan a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségekről, vagy a globális felmelegedésről, vagy a technikáról?

Vagy miért nem érdekel minket a boldogság? Na, ez egy olyan téma, ami tényleg megérdemel némi figyelmet.

Ül egy ősember a barlang előtt, s nézi a csillagokat. 100 év múlva is egy ember nézi a csillagokat. Ül egy szíriai egy lebombázott városban, s nézi a csillagokat. Egy magyar is valahol ezt teszi. Mind fél, reménykedik, számítgat, érez, gondolkodik. Mind halandó lény, egy sodródó bolygón a végtelen világűrben.

Holnap megmondom a szomszédnak, hogy szavazás után / helyett nézze már meg egy kicsit azokat a csillagokat, s akkor talán megérti, hogy oktober2, az tényleg tökmindegy. De ő halandó, ezért gondolja már végig, hogy mit akar ebben az életben, mert az rohadtul fontos. Annak is akit vagy megölne, vagy megmentene. 

 Mind a négyük azon mereng, hogy hogy kell élni egy ilyen értelmetlen világban.

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

 Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."

J. A., 1936

Törökország elcseszi a szövegem

Prologus: én csak elkezdtem mesélni, erre a törökök - 
 

Van a filozófiában egy nagyon erős sejtés, vagy minek lehetne nevezni. Hogy valami nem stimmel a valósággal. Ennek két csúcspontja van, az egyik az idealizmus, a másik – a wikipédia szerint ennek az ellentéte – a materializmus. Az elsőre iskolapélda Platón: minden, amit érzékelsz, látsz, hallasz az nem a valóság, mert az azon túl van, valahol az ideákban. Vagy Hegel: igazából nem az van ami van, hanem igazából a háttérben (vagy mittoménhol) működő Szellem van. A materializmus szerint meg minden anyagi, és a valóságot csak az érzékeinkkel ismerjük meg. (Arisztotelész meg az empiristák, stb…)

Szerintem ennyi elég is a közhelyekből. Inkább elmesélem egyik szilveszteremet.

Valami bajom van az ünnepekkel, nem vagyok oda értük. Sok nekem a társaság, a dráma, az ünnepélyesség, ami valahogy nekem mindig hamisnak tűnik. Semmi bajom azokkal, akik ünnepelni akarnak: csak hagyjanak engem békén. Na. Egyik évben, vagy izé egyszer két év között, mert ez szilveszter éjszakáján történt, otthon maradtam egyedül, szerencsémre kissé be voltam lázasodva, így nem kellett menjek. S inkább maradtam egyedül. (Persze, ezt nem könnyű megbeszélni a szülőkkel, de „csak nézek egy filmet, s alszok reggelik, akkor meg úgyis jösztök haza”.)

Melegen duruzsolt a kályha, ittam a teát, s kerestem egy filmet. Végül a Ryan közlegény megmentése maradt. Akkor még oda voltam a történelemért, s a történelemtanár azt mondta jó film. Ment a film, ment felfele a lázam.

Azt hiszem nagyon keserves volt a Normandiai partraszállás. Aztán mikor már a parton már szinte mindenkit lelőttek, és én már lucskosan fáztam a hülye tengervíztől, s remegtem meg minden, inkább kikapcsoltam. Tökfekete sima csend.

Aztán arra ébredtem, hogy kitört a háború. Atyaúristen, hogy féltem. Hangos robbanásokkal csapódtak be a bombák, a kutyánk ugatott, sírt, Csilla, a lovunk nyerített és horkantott az istállóban, a tyúkok össze vissza voltak az udvaron és kotkodácsoltak, az ég vörösen és kéken villant, süvítve estek a lövegek. Én meg kúsztam a rohadt nedves homokban, azt sem tudtam hol a fegyverem, lüktetett a halántékom, alig láttam valamit. Valami nagyon nyomott az oldalamnál, odakaptam, a fegyverem volt. Arra gondoltam, hogy hol van az a nyomorult ellenség, aki meg akar ölni, mert én hamarabb szétlövőm a ronda pofáját. De ettől még jobban megijedtem, mert mi lesz ha tényleg felbukkan a nyomorult? Tudok én lőni? Megnyugodtam. Persze, hogyne tudnék, ölni mindenki tud, nem? Nem nagy dolog. Olyan, mint lecsapni egy legyet, eltaposni egy csigát. Akkor valami rohadt erős szorongás tört rám. Valami Normandiai istállóban voltam, ezt 100 százalékosan tudtam, ismerte ezeket az északi köveket, s a nácik körbevettek. Ezt is 100 százalék. Már az ajtón is dörömböltek. Itt vannak. Kiáltották a nevem is! Ezek ismernek! A rohadt nácik mind ismernek, s meg akarnak ölni. Különben mit háborúznak itt kint az ajtónk előtt? Ezekből a bevillanó bizonyosságok mind átfordultak szorongásos rettegésbe. Be fognak jönni. És én meg kell öljem őket. De nem fogom. Nem akarok senkit sem megölni. Akkor ők engem. Meredten bámultam az ajtót. Megmozdult a kilincs. Nyílt az ajtó. Már a konyhában volt. Megint a nevemet kiáltotta és belépett.

Rudi bácsi volt az, és egy bomba robbanó villanásában láttam, amint vörös arccal rám akart rontani. De nem tette. Zavarban állt, nem látott meg. Aztán felkapcsolta a villanyt, s mikor megtalált a tekintete hozzám lépett: „Boldog új évet, Szilárdkám! Gondoltam benézek, ne ünnepelj egyedül… anyukádék is üdvözölnek, most beszéltem telefonon.”

Na, szerintem ennyiből is egyértelmű, hogy közhely az, ha valaki a filozófiát idealizmusra s materializmusra ossza fel. Ott van Jean-François Lyotard, aki írt egy szöveget, A posztmodern állapot-ot. Szerinte ezek, és az összes ilyesmi, csak „nagy elbeszélés”, Grand Narratives, amivel meg akarjuk magyarázni a valóságot. Mert igazából minden csak narráció. Beszél az információról, a tudásról, a nyelvről, a megismerésről, a kommunikációról, meg még sok mindenről, de minden csak mese, elmesélés, elbeszélés, narráció. „A tudomány ’mosolyog a bajusza alatt’ minden más meggyőződésen, amely az embereket a realizmus rideg józanságára neveli”. Na tessék. Én is mosolygok azon, hogy idealizmus vagy materializmus. Hiszen már Nietzsche is megmondta vagy 100 éve: „Nincsenek tények, csak interpretációk”. Lyotard nem mondott olyan nagy dolgot.

De attól még a megmarad: valami nem stimmel a valósággal. De akkor a valóság tényleg csak mese, elbeszélés? Tényleg nincsenek tények, csak értelmezések? (Milyen vicces, hogy „tényleg vannak tények?” hehe) Állítólag ez a posztmodern. Ebben az állapotban létezünk.

És akkor jöhet egy másik csávó és kezdi elölről, mert úgy sejti, ez nem teljesen így van, mert valami nem stimmel a narrációkkal, valami nem stimmel azzal, hogy minden csak interpretáció...

Azokat a traumákat, amiket megéltem a második világháborúban, amikor kúsztam a golyózáporban vizesen, és reszketően, azokat nem lehet elmesélni. Ahogy azt sem lehet elmondani, milyen egy istállóban aludni a fronton egy bombázás kellős közepébe. Bármelyik pillanatban megölnek. Kik ölnek meg? A bombák? Emberek? Ezt mind mesélheted. Erről lehet szójátékokat, meg kommunikációt csinálni, persze: na de a valóság? Mi történt ott? Elmesélhetetlen történeteket lehet erről írni. Olvass egy kis holokauszt irodalmat, meglátod: azok semmit nem tudnak elmesélni. Passz. El van cseszve.

A tegnap olvastam egy jó könyvet. Fabio Volo: Járok egyet. Megnéztem az olasz címét is, Esco a faré due passi, s nekem jobban teszik az a cím, hogy „Kimegyek sétálni”. Mert én is gyakran elmegyek, és kimegyek, és nemmegyek sétálni.

Na, bassza meg. Ennyi lett a sétámból.

Éppen gondolkozok, hogy hol is folytassam ezt a szöveget, benézek a Facebookba, hogy lám a mit csinál a valóság, amivel valami nem stimmel, erre: vadászgépek, tankok, helikopterek, robbantások, minden nyavalya.

Kösz Törökország. Elcseszted ezt a szövegem!

Vagy igazoltad: valami rohadtul nem stimmel a valósággal. S nesze neked elbeszélés... 

Szomorú lettem, megyek s alszok. Pedig még mesélni akartam a Nizzai sétányról, Hegelről és a Bastille-ról, s valamit Eszterházi kapcsán is. 

 - pedig szerintem annyi történik, hogy a Szír sivatag nagyon gyorsan és hatékonyan terjed. Az emberek meg fel kell adják az élemódjukat, nagy városokba tömörülnek, kevés a fóka sok az ember, jön a dzsihád, folyik az olaj, menjünk a fenébe. Hajlok arra, hogy félretegyek minden újságot, médiát, hírt, infot, tényt - s ezt tartsam valóságnak.

 Elsivatagodik a Föld...

Konyhafilozófia

1. Igazából történeteket szeretnék mesélni.

Sosem volt tévénk. Így a gyermekkorom tekergésről és olvasásról szól. Aztán a bátyám kapott egy számítógépet. Rajta volt a Half-Life. Az egyes. Rohadtul vagány volt, de nem a játék úgy önmagában. Hanem az történt, hogy ő játszott, én a testvéreimmel és anyummal néztük, mint egy filmet. Ez valamikor 2000-ben volt, s innen nézve érthető az, ami csak az utóbbi években jött divatba a youtubon: a gameplay vlogok. Na mindegy. Szóval a tesóm játszott, s én figyeltem. Másnap az iskolában elmeséltem, hogy mit álmodtam. Persze hazudtam, nem az álmom meséltem, hanem a játékot. 2000-ben a faluban még senkinek nem volt számítógépe, s még hírből sem hallottak a Half-Life-ról. De lenyűgözte őket, hogy miket össze nem álmodok. Rengeteg részletet fel is rajzoltam a táblára, mert nem értették. Volt benne minden, amit a játékban láttam: katonák, tudósok, titkos kísérletek, földönkívüliek, teleportáció, szuper fegyverek. Hogy hitelesebb legyen belekevertem egy csomó mást is: teheneket, pulykákat, és nagy búzamezőket, s téli éjszakai falopásokat, meg persze traktorokat amit az ufosok modifikáltak. „Úgy szántottak lézerrel, a traktor nem is érintette a földet.”

Persze, kb egy hét alatt lebuktam, mert nem voltak hülyék. „Mi van, te szériált álmodsz?” Szóval a mesém nem volt eredeti, s onnantól fogva senkit sem érdekelt. Fura volt. Nem bántott, csak nem értettem ezzel mi változik? Ilyen történetet úgysem láttak a tévében! Később én is végigmentem a Half-Lifeon, s megdöbbentően unalmas volt. Hiányoztak belőle a lebegő lézerrel szántó traktorok, klausztrófóbiás volt az egész térszerkezet, s nagyon unalmas a sok akció. Mindegy. De akkor meséltem életemben először, s rohadtul vagány volt. Mágia volt, ahogy egy falusi osztály a szünetben 10 percre elszállnak, mert én mondok valamit. Ez a nyelv.

Blábláblá, és a filozófia közelébe keveredtem. Itt a mágiának magasabb fokozatát tapasztaltam meg. Egyszer beszélgettünk a szépirodalomról általában, s azt hiszem egyik tanárunk mondta, hogy mostanában nem olvas irodalmat, mert ami vagány az irodalomban azok a filozófiai gondolatok. Ezzel nem értek teljesen egyet, s könnyen meglehet, hogy nem is ezt mondta, nem is így. De attól még van benne valami. A filozófia és az irodalom nem ugyanaz. De mindkettő ezt a mágiát használja. És mindkettőnek lényege: a nyelv. Persze máképpen, de ezt most hagyjuk.

Amint egyre jobban rákattantam a filozófiára annál árnyaltabbak lettek a dolgok. Kiderült, hogy a filozófia a beszélgetésben van, vagy ott jelenik meg, ott képződik egy pillanatra. Ennyi a filozófia. Egy pillanatnyi fényvillanás egy beszélgetésben. Az már részletkérdés, hogy egy kétezer éves szövegen keresztül beszélgetek Arisztotelészékkel

2. Igazából beszélgetni szeretnék.

Ma szinte egy percig azon méláztam, hogy én most lojális vagyok a filozófiához, vagy szolidáris vagyok a filozófiával? Beleértve persze az egyetemet is. Mert a kettőt akármennyire is akarom szétválasztani: nem megy. Aztán ez a szétválasztás is fárasztónak tűnt, s inkább lojálisan szolidáris vagyok, és szolidáriasan lojális. Hiszen az intézményhez való ragaszkodásom az egyetlen indok a tényleges intézményellenességre. Elmesélem.

Egyik meghatározó élményem egy rohadt hosszú és jó beszélgetés volt, amire egyikünk sem emlékszik. Általában így van ez a jó beszélgetésekkel – nem emlékszünk rá. Na. Ez úgy jött össze,

hogy 2010-ben, valamikor március vége felé az egyetemünkön megünnepeltük Vajda Mihályt.

Persze, akkor még halvány fogalmam sem volt arról, hogy Vajda Mihály nem pusztán egy név, hanem egy fogalom. De azért elmentünk. S meghallgattunk egy számomra nagyon izgi és érthetetlen előadást Misutól Filozófia és önismeret címmel, ami nagyon tetszett. Annyi maradt meg, de az nagyon, hogy Max Scheler írt valamit arról, hogy a filozófia (metafizika) keleten jó, mert válaszol az emberek (úgy mint én és te) életproblémáira, felénk, nyugaton meg nem, mert minden „tudományos” itt, az emberek (mint a Husserli transzcendentális ego, meg egyéb izék) csak a megismerő ápárátok megtestesítői; közben a filozófia önismeret kellene legyen. Emlékszem Fichtére hivatkozott, meg egy rakás antik csávóra, főleg Platónra.

Aztán volt egy könyvismertető – alig maradt meg belőle valami. A lényeg, hogy Vajdának egyik könyvét lefordította Vasile Prahovean románra, amitől mindenki kicsit büszke volt és elégedett. A magyarországiak is, mi erdélyi magyarok is, meg a románok is. Fura érzés volt, mert nem értettem mire megy ki ez az egész.

Ettünk, a mi évfolyamunk volt ebben a tutti, Gál Laci vezénylésével. Délután Mihály Vajda (ezzel viccelődtünk: itt van a magyar Mihai Viteazu’) tartott még egy előadást, Elpuskázott történelem címmel. Tele volt huszadik századi történelemmel, meg egy rakás utalással a magyarországi aktuálpolitikáról, de az akkori énem politikailag erősen analfabéta volt. Annyi viszont belém vésődött, hogy lám: Németországban a Hitleri diktatura után volt egy katarzis, amitől a németek megújultak, Magyarországon a katarzis elmaradt, ezért rohadt nagy szarban vannak.(lásd a szöveg végén)

Estefele Angi Stéfán (bocs, na: Angi István professzor úr) méltatta Vajda életművét, mert éppen 75 éves volt, aztán Egyed Péterék átadták a Bretter-díjat. Itt két dolgot élveztünk: 1) Vajda feje úgy rezgett-mozgott mint egy puding; 2) a Bretter plakett átadása közben volt egy jelenet amikor a dombormű (vagy érem, vagy mi) éppen Vajda arcát takarta: „olyan mint egy halotti maszk”. Kicsik voltunk, naivak, és semmit sem tisztelők. Kezdődött az ünnepi fogadás, vagy vacsora, előkerültek valami borok, és…

Ekkor már a legnagyobb gondunk az volt, hogy mit iszunk, és kitől csórunk cigit. Mert az évfolyam cigi nélkül maradt. Szigeti mentett meg. Ezzel a gesztusával nagyon nagy dolgot tett, mert szinte hazamentem. De így – hogy lett cigi – maradtam. Végül átmentünk egy kocsmába, mi az évfolyam, és elkezdtünk sörözni és beszélgetni. Mikor onnan kiraktak, akkor elmentünk Pál Tamáshoz, és egész éjjel beszélgettünk.

Multidimenzionális beszélgetés volt. Ez az a meghatározó beszélgetés, ami miatt lojális, vagy szolidáris vagyok a filozófiához, a filozófiával. Az sem mellékes, hogy éppen Vajda kapcsán kezdődött el Pál Tamással egy beszélgetés – ami kis túlzással – a mai napig tart. Meg egyébként: akkor lettünk egy évfolyam. Vagy nem tudom mi történt azon az éjszaka, abban a beszélgetésben, de mindenséges volt. És még egy fontos apróság: Misutól loptam el azt, hogy félre lehet tenni az akadémiai filozófiát, ami unalmas és hülyeség, és lehet személyesen is kezdeni vele valamit. Ami nagyon élvezetes. És nem is teljesen értelmetlen. Ha eddig elolvastad a szövegem: kb. erről van szó. Bláblá.

3. Konyhafilozófia

Este elég későig olvasni szoktam. Mert még mindig nem olvastam eleget. Tamás sokszor későn ért haza, éjszaka, s többnyire nem józanón. Amikor felkapcsolta a konyhában a villanyt, akkor kimentem én is: elszívunk egy cigit. Ezt nevezte Tamás egyszer Konyhafilozófiának. Szinte hajnalig tartottak. Benne volt minden ami Kolozsvár. Heidegger és Nietzsche. Schopenhauer és Cioran, és Blaga. És a hülye bulgás Bretter-kör, Kulcsár Árpi és Horváth Benji, Bálint Tibor és Demény Péter, meg mindenki, akinek a nevét ismerik az Insomniások. Meg benne volt a jobb és baloldal, a holokauszt és a gulág, az egész büdös huszadik századdal. Meg benne voltak a munkásnapok, meg a másnapok. Meg lánykák. Versfelolvasások, és zenék. A konyhában volt minden, csak éppen elő kellett hozni s szóba jött, megelevenedett, valami, ami már filozófia.

Mert sokféle módja van még az értelmes filozófiának, nem csak a „katedrafilozófia” és a „kocsmafilozófia”.

Van konyhafilozófia is, lám. Most is itt ülök ebben a konyhában. Utoljára írok innen. Ezzel egy korszak zárul le. Mostmár valami mást fogok kitalálni, még én sem tudom mit.

4. De szeretnék mesélni. És szeretnék beszélgetni. Mert ez tiszta mágia.

Akkor is, ha már nem emlékszünk rá – mert ez formál minket. Mint a Half-Life. Engem legalábbis.

Ballagásos búcsúztató átírat.

Fontos! nem a színitudosokkal csúfolkodom, főképpen nem Kiss Krisztinával, hanem mindenkivel, s főleg önmagunkkal.

Felénk, filozófián nem túl nagy dívat a ballagásos búcsúztató szpícs – ennek megvannak a maga sui generis filozófiai okai. Komolyan, nem vicc. De ma elolvastam ezt a teatrológiások beszédét, s rám jött, hogy én is írjak egyet.  Ne, itt van az inspirációm forrása, ezt átírom.

https://teatroblog.wordpress.com/2016/06/27/bucsuztato/

 

„Tisztelt Tanárok, kedves Diákok és kedves Egybegyűltek!”

Én csak úgy „köszöntök mindenkit” a szokás kedvéért. Vicces, hogy felénk mekkora hülyeség a „Tisztelt Tanár” és „kedves Diákok”. Mi itt mind ugyanabban a marhaságban vagyunk, közösen, vagyis korrektebb azt mondani, hogy kedves kollégák, és Ti akiknek gőzötök sincs a filozófiáról, de azért mégsem nézünk le annyira! Összefoglalóan: 

Kedves és kedvetlen Nyavalyások!

„A másodévesek nevében szeretném átadni üzenetemet, útravalómat végzőseinknek.” Mindenki beszéljen a maga nevében. Nem fogok üzengetni, hacsak azt nem, hogy „háhá-há”, későn ébredtetek rá, hogy milyen egyetemre jöttetek. Mert itt olyan „útravalót” kaptatok, hogy majd attól nem alusztok éjszaka. S az még csak a jobbik eset. Ne reménykedjetek semmiben, és ne is essetek kétségbe. Mostmár ideje mindent kérdésessé tenni, és kimenni a tisztásra a lét világlásába szorongani. Kedves „végzőseink”! Egyáltalán nem végeztetek semmivel. Sőt, rohadt kevesen közületek éppen csak elkezdtetek valamit. Talán. Még Husserl is, aki azért fenomenálisan nagy koponya volt, úgy határozta meg magát, hogy ő márpedig „abszolút kezdő a filozófiában”. Na: akkor ti máris végeztetek? Dehogy: ti, akik a mi végzetteink vagytok, még irtózatosan kicsik, nyersek, vadak vagytok. Vagyunk. Mert én is egy ilyen folyton végzős-kezdő kicsi buta lény vagyok. De felénk ez általános tapasztalat. S ha a színisek olyanok, mint egy „család”, akkor mi is. S tudjuk mi a család: ott ahol napi szinten működik a veszekedés, ahol a viták sosem érnek véget. Vagy csak akkor, amikor az apa bedurvul, s megveri az egész családot. Az anya meg non-stop sír, sápítozik. Kedves kollegák: mi is egy ilyen boldogtalan család vagyunk! „Ismerjük egymást, vagy majd megismerjük egymást – de az biztos.” Mi több: a mi családunk néha átmegy már amolyan Keresztapás családba. Nagyon összetartozunk, ne féljetek. S ti ebben a Familiában „vagy megtaláltátok magatokat, vagy titeket találtak meg mások.”

„Egy dolog biztos: három évvel ezelőtt nem úgy felvételiztetek, mint ahogy most itt ültök. Nem tudom, hogy ti hogyan élitek meg, én azt hiszem, hogy”. Mostmár sokkal kiábrándultabbak vagytok. Hiszen jobban ráláttok a politikára, a társadalmi átverésekre, a tömegkultúra giccsességére, a valóság, az élet, a lét mélyen problematikus voltára. „Egy kicsit olyan, mint amikor a madárfiókát tanítgatják szülei repülni, aztán hipp-hopp,” minden el van cseszve. Kiderül, hogy a fészek nem biztonságos, nincs Isten, az Igazság csak egy eszme, a szolidaritás csak egy szlogen, s így tovább. Kedves madárfiókák! Mostmár hülyék lennétek, ha repülni szeretnétek! Úgyis mind el vagyunk szállva... Inkább tüskés sünik lettetek, éjszakai állatok, akik patkányokra, kígyókra és gyíkokra vadásztok! Ti vagytok a legcukibb, a legkegyetlenebb és legkiszolgáltatottabb ragadozók. Vadásszátok hát le a hazug ideológiákat, a babonákat, a demagógiát, a stupiditást, a téveszméket, stb.

„Engedjék és engedjétek meg, hogy” elhallgassam sok az évfolyammal, a kollegákkal, és barátainkkal kapcsolatos élményeimet. Mert nem szép dolog a sok sírásról, káromkodásról, és alkoholizálásról beszélni, most amikor mehettek ahova akartok, bele a világba-benne-létbe vetettségbe’. Oda. S vissza. Ki a Platóni barlangból, majd vissza a barlangba, hogy ne értsenek titeket, s esetleg kinyuvasszanak valamiért.

„Fejlődni akarás és szeretet - talán ezek egyikei azoknak a fontos alappilléreknek, amik ezután is meg kell határozzák szakmátokat (és reméljük, hivatásotokat). Ahhoz, hogy ne csak csináljátok, szeressétek is, amit csináltok, kívánok kitartást és kellő nyitottságot!”

Remélem, mostmár ilyen marhaságokat nem vesztek be. Remélem, mostmár elég kritikusok vagytok, és elgondolkodtok egy kicsit azért na…

„Nem is szaporítom tovább a szót…”

Mert semmi értelme az ilyen ballagásos üres általánosságoknak.

S persze, mint tudjátok, hogy én „hülye” vagyok, ti pedig metafizikailag alultápláltak, szellemileg hándikápátok, s érzelmileg infantilisak, meg még sok ilyen válogatott baromság. De attól még gratulálok nektek. Most már elvileg semmit sem tudtok – Szókratészileg. S még találkozunk eleget, ezért el sem búcsúzom. Mert ez csak egy intézményes formális izé. Inkább olvassatok még Foucaultot.

PS: tartoztok nekem egy sörrel. Mert barátok maradunk, görögül: philo. S ha nem egymással, hát Szofival. 

PS2: persze, én is tartozom minimum egy sörrel. Majd ha végzek. :P