Konyhafilozófia

1. Igazából történeteket szeretnék mesélni.

Sosem volt tévénk. Így a gyermekkorom tekergésről és olvasásról szól. Aztán a bátyám kapott egy számítógépet. Rajta volt a Half-Life. Az egyes. Rohadtul vagány volt, de nem a játék úgy önmagában. Hanem az történt, hogy ő játszott, én a testvéreimmel és anyummal néztük, mint egy filmet. Ez valamikor 2000-ben volt, s innen nézve érthető az, ami csak az utóbbi években jött divatba a youtubon: a gameplay vlogok. Na mindegy. Szóval a tesóm játszott, s én figyeltem. Másnap az iskolában elmeséltem, hogy mit álmodtam. Persze hazudtam, nem az álmom meséltem, hanem a játékot. 2000-ben a faluban még senkinek nem volt számítógépe, s még hírből sem hallottak a Half-Life-ról. De lenyűgözte őket, hogy miket össze nem álmodok. Rengeteg részletet fel is rajzoltam a táblára, mert nem értették. Volt benne minden, amit a játékban láttam: katonák, tudósok, titkos kísérletek, földönkívüliek, teleportáció, szuper fegyverek. Hogy hitelesebb legyen belekevertem egy csomó mást is: teheneket, pulykákat, és nagy búzamezőket, s téli éjszakai falopásokat, meg persze traktorokat amit az ufosok modifikáltak. „Úgy szántottak lézerrel, a traktor nem is érintette a földet.”

Persze, kb egy hét alatt lebuktam, mert nem voltak hülyék. „Mi van, te szériált álmodsz?” Szóval a mesém nem volt eredeti, s onnantól fogva senkit sem érdekelt. Fura volt. Nem bántott, csak nem értettem ezzel mi változik? Ilyen történetet úgysem láttak a tévében! Később én is végigmentem a Half-Lifeon, s megdöbbentően unalmas volt. Hiányoztak belőle a lebegő lézerrel szántó traktorok, klausztrófóbiás volt az egész térszerkezet, s nagyon unalmas a sok akció. Mindegy. De akkor meséltem életemben először, s rohadtul vagány volt. Mágia volt, ahogy egy falusi osztály a szünetben 10 percre elszállnak, mert én mondok valamit. Ez a nyelv.

Blábláblá, és a filozófia közelébe keveredtem. Itt a mágiának magasabb fokozatát tapasztaltam meg. Egyszer beszélgettünk a szépirodalomról általában, s azt hiszem egyik tanárunk mondta, hogy mostanában nem olvas irodalmat, mert ami vagány az irodalomban azok a filozófiai gondolatok. Ezzel nem értek teljesen egyet, s könnyen meglehet, hogy nem is ezt mondta, nem is így. De attól még van benne valami. A filozófia és az irodalom nem ugyanaz. De mindkettő ezt a mágiát használja. És mindkettőnek lényege: a nyelv. Persze máképpen, de ezt most hagyjuk.

Amint egyre jobban rákattantam a filozófiára annál árnyaltabbak lettek a dolgok. Kiderült, hogy a filozófia a beszélgetésben van, vagy ott jelenik meg, ott képződik egy pillanatra. Ennyi a filozófia. Egy pillanatnyi fényvillanás egy beszélgetésben. Az már részletkérdés, hogy egy kétezer éves szövegen keresztül beszélgetek Arisztotelészékkel

2. Igazából beszélgetni szeretnék.

Ma szinte egy percig azon méláztam, hogy én most lojális vagyok a filozófiához, vagy szolidáris vagyok a filozófiával? Beleértve persze az egyetemet is. Mert a kettőt akármennyire is akarom szétválasztani: nem megy. Aztán ez a szétválasztás is fárasztónak tűnt, s inkább lojálisan szolidáris vagyok, és szolidáriasan lojális. Hiszen az intézményhez való ragaszkodásom az egyetlen indok a tényleges intézményellenességre. Elmesélem.

Egyik meghatározó élményem egy rohadt hosszú és jó beszélgetés volt, amire egyikünk sem emlékszik. Általában így van ez a jó beszélgetésekkel – nem emlékszünk rá. Na. Ez úgy jött össze,

hogy 2010-ben, valamikor március vége felé az egyetemünkön megünnepeltük Vajda Mihályt.

Persze, akkor még halvány fogalmam sem volt arról, hogy Vajda Mihály nem pusztán egy név, hanem egy fogalom. De azért elmentünk. S meghallgattunk egy számomra nagyon izgi és érthetetlen előadást Misutól Filozófia és önismeret címmel, ami nagyon tetszett. Annyi maradt meg, de az nagyon, hogy Max Scheler írt valamit arról, hogy a filozófia (metafizika) keleten jó, mert válaszol az emberek (úgy mint én és te) életproblémáira, felénk, nyugaton meg nem, mert minden „tudományos” itt, az emberek (mint a Husserli transzcendentális ego, meg egyéb izék) csak a megismerő ápárátok megtestesítői; közben a filozófia önismeret kellene legyen. Emlékszem Fichtére hivatkozott, meg egy rakás antik csávóra, főleg Platónra.

Aztán volt egy könyvismertető – alig maradt meg belőle valami. A lényeg, hogy Vajdának egyik könyvét lefordította Vasile Prahovean románra, amitől mindenki kicsit büszke volt és elégedett. A magyarországiak is, mi erdélyi magyarok is, meg a románok is. Fura érzés volt, mert nem értettem mire megy ki ez az egész.

Ettünk, a mi évfolyamunk volt ebben a tutti, Gál Laci vezénylésével. Délután Mihály Vajda (ezzel viccelődtünk: itt van a magyar Mihai Viteazu’) tartott még egy előadást, Elpuskázott történelem címmel. Tele volt huszadik századi történelemmel, meg egy rakás utalással a magyarországi aktuálpolitikáról, de az akkori énem politikailag erősen analfabéta volt. Annyi viszont belém vésődött, hogy lám: Németországban a Hitleri diktatura után volt egy katarzis, amitől a németek megújultak, Magyarországon a katarzis elmaradt, ezért rohadt nagy szarban vannak.(lásd a szöveg végén)

Estefele Angi Stéfán (bocs, na: Angi István professzor úr) méltatta Vajda életművét, mert éppen 75 éves volt, aztán Egyed Péterék átadták a Bretter-díjat. Itt két dolgot élveztünk: 1) Vajda feje úgy rezgett-mozgott mint egy puding; 2) a Bretter plakett átadása közben volt egy jelenet amikor a dombormű (vagy érem, vagy mi) éppen Vajda arcát takarta: „olyan mint egy halotti maszk”. Kicsik voltunk, naivak, és semmit sem tisztelők. Kezdődött az ünnepi fogadás, vagy vacsora, előkerültek valami borok, és…

Ekkor már a legnagyobb gondunk az volt, hogy mit iszunk, és kitől csórunk cigit. Mert az évfolyam cigi nélkül maradt. Szigeti mentett meg. Ezzel a gesztusával nagyon nagy dolgot tett, mert szinte hazamentem. De így – hogy lett cigi – maradtam. Végül átmentünk egy kocsmába, mi az évfolyam, és elkezdtünk sörözni és beszélgetni. Mikor onnan kiraktak, akkor elmentünk Pál Tamáshoz, és egész éjjel beszélgettünk.

Multidimenzionális beszélgetés volt. Ez az a meghatározó beszélgetés, ami miatt lojális, vagy szolidáris vagyok a filozófiához, a filozófiával. Az sem mellékes, hogy éppen Vajda kapcsán kezdődött el Pál Tamással egy beszélgetés – ami kis túlzással – a mai napig tart. Meg egyébként: akkor lettünk egy évfolyam. Vagy nem tudom mi történt azon az éjszaka, abban a beszélgetésben, de mindenséges volt. És még egy fontos apróság: Misutól loptam el azt, hogy félre lehet tenni az akadémiai filozófiát, ami unalmas és hülyeség, és lehet személyesen is kezdeni vele valamit. Ami nagyon élvezetes. És nem is teljesen értelmetlen. Ha eddig elolvastad a szövegem: kb. erről van szó. Bláblá.

3. Konyhafilozófia

Este elég későig olvasni szoktam. Mert még mindig nem olvastam eleget. Tamás sokszor későn ért haza, éjszaka, s többnyire nem józanón. Amikor felkapcsolta a konyhában a villanyt, akkor kimentem én is: elszívunk egy cigit. Ezt nevezte Tamás egyszer Konyhafilozófiának. Szinte hajnalig tartottak. Benne volt minden ami Kolozsvár. Heidegger és Nietzsche. Schopenhauer és Cioran, és Blaga. És a hülye bulgás Bretter-kör, Kulcsár Árpi és Horváth Benji, Bálint Tibor és Demény Péter, meg mindenki, akinek a nevét ismerik az Insomniások. Meg benne volt a jobb és baloldal, a holokauszt és a gulág, az egész büdös huszadik századdal. Meg benne voltak a munkásnapok, meg a másnapok. Meg lánykák. Versfelolvasások, és zenék. A konyhában volt minden, csak éppen elő kellett hozni s szóba jött, megelevenedett, valami, ami már filozófia.

Mert sokféle módja van még az értelmes filozófiának, nem csak a „katedrafilozófia” és a „kocsmafilozófia”.

Van konyhafilozófia is, lám. Most is itt ülök ebben a konyhában. Utoljára írok innen. Ezzel egy korszak zárul le. Mostmár valami mást fogok kitalálni, még én sem tudom mit.

4. De szeretnék mesélni. És szeretnék beszélgetni. Mert ez tiszta mágia.

Akkor is, ha már nem emlékszünk rá – mert ez formál minket. Mint a Half-Life. Engem legalábbis.

Ballagásos búcsúztató átírat.

Fontos! nem a színitudosokkal csúfolkodom, főképpen nem Kiss Krisztinával, hanem mindenkivel, s főleg önmagunkkal.

Felénk, filozófián nem túl nagy dívat a ballagásos búcsúztató szpícs – ennek megvannak a maga sui generis filozófiai okai. Komolyan, nem vicc. De ma elolvastam ezt a teatrológiások beszédét, s rám jött, hogy én is írjak egyet.  Ne, itt van az inspirációm forrása, ezt átírom.

https://teatroblog.wordpress.com/2016/06/27/bucsuztato/

 

„Tisztelt Tanárok, kedves Diákok és kedves Egybegyűltek!”

Én csak úgy „köszöntök mindenkit” a szokás kedvéért. Vicces, hogy felénk mekkora hülyeség a „Tisztelt Tanár” és „kedves Diákok”. Mi itt mind ugyanabban a marhaságban vagyunk, közösen, vagyis korrektebb azt mondani, hogy kedves kollégák, és Ti akiknek gőzötök sincs a filozófiáról, de azért mégsem nézünk le annyira! Összefoglalóan: 

Kedves és kedvetlen Nyavalyások!

„A másodévesek nevében szeretném átadni üzenetemet, útravalómat végzőseinknek.” Mindenki beszéljen a maga nevében. Nem fogok üzengetni, hacsak azt nem, hogy „háhá-há”, későn ébredtetek rá, hogy milyen egyetemre jöttetek. Mert itt olyan „útravalót” kaptatok, hogy majd attól nem alusztok éjszaka. S az még csak a jobbik eset. Ne reménykedjetek semmiben, és ne is essetek kétségbe. Mostmár ideje mindent kérdésessé tenni, és kimenni a tisztásra a lét világlásába szorongani. Kedves „végzőseink”! Egyáltalán nem végeztetek semmivel. Sőt, rohadt kevesen közületek éppen csak elkezdtetek valamit. Talán. Még Husserl is, aki azért fenomenálisan nagy koponya volt, úgy határozta meg magát, hogy ő márpedig „abszolút kezdő a filozófiában”. Na: akkor ti máris végeztetek? Dehogy: ti, akik a mi végzetteink vagytok, még irtózatosan kicsik, nyersek, vadak vagytok. Vagyunk. Mert én is egy ilyen folyton végzős-kezdő kicsi buta lény vagyok. De felénk ez általános tapasztalat. S ha a színisek olyanok, mint egy „család”, akkor mi is. S tudjuk mi a család: ott ahol napi szinten működik a veszekedés, ahol a viták sosem érnek véget. Vagy csak akkor, amikor az apa bedurvul, s megveri az egész családot. Az anya meg non-stop sír, sápítozik. Kedves kollegák: mi is egy ilyen boldogtalan család vagyunk! „Ismerjük egymást, vagy majd megismerjük egymást – de az biztos.” Mi több: a mi családunk néha átmegy már amolyan Keresztapás családba. Nagyon összetartozunk, ne féljetek. S ti ebben a Familiában „vagy megtaláltátok magatokat, vagy titeket találtak meg mások.”

„Egy dolog biztos: három évvel ezelőtt nem úgy felvételiztetek, mint ahogy most itt ültök. Nem tudom, hogy ti hogyan élitek meg, én azt hiszem, hogy”. Mostmár sokkal kiábrándultabbak vagytok. Hiszen jobban ráláttok a politikára, a társadalmi átverésekre, a tömegkultúra giccsességére, a valóság, az élet, a lét mélyen problematikus voltára. „Egy kicsit olyan, mint amikor a madárfiókát tanítgatják szülei repülni, aztán hipp-hopp,” minden el van cseszve. Kiderül, hogy a fészek nem biztonságos, nincs Isten, az Igazság csak egy eszme, a szolidaritás csak egy szlogen, s így tovább. Kedves madárfiókák! Mostmár hülyék lennétek, ha repülni szeretnétek! Úgyis mind el vagyunk szállva... Inkább tüskés sünik lettetek, éjszakai állatok, akik patkányokra, kígyókra és gyíkokra vadásztok! Ti vagytok a legcukibb, a legkegyetlenebb és legkiszolgáltatottabb ragadozók. Vadásszátok hát le a hazug ideológiákat, a babonákat, a demagógiát, a stupiditást, a téveszméket, stb.

„Engedjék és engedjétek meg, hogy” elhallgassam sok az évfolyammal, a kollegákkal, és barátainkkal kapcsolatos élményeimet. Mert nem szép dolog a sok sírásról, káromkodásról, és alkoholizálásról beszélni, most amikor mehettek ahova akartok, bele a világba-benne-létbe vetettségbe’. Oda. S vissza. Ki a Platóni barlangból, majd vissza a barlangba, hogy ne értsenek titeket, s esetleg kinyuvasszanak valamiért.

„Fejlődni akarás és szeretet - talán ezek egyikei azoknak a fontos alappilléreknek, amik ezután is meg kell határozzák szakmátokat (és reméljük, hivatásotokat). Ahhoz, hogy ne csak csináljátok, szeressétek is, amit csináltok, kívánok kitartást és kellő nyitottságot!”

Remélem, mostmár ilyen marhaságokat nem vesztek be. Remélem, mostmár elég kritikusok vagytok, és elgondolkodtok egy kicsit azért na…

„Nem is szaporítom tovább a szót…”

Mert semmi értelme az ilyen ballagásos üres általánosságoknak.

S persze, mint tudjátok, hogy én „hülye” vagyok, ti pedig metafizikailag alultápláltak, szellemileg hándikápátok, s érzelmileg infantilisak, meg még sok ilyen válogatott baromság. De attól még gratulálok nektek. Most már elvileg semmit sem tudtok – Szókratészileg. S még találkozunk eleget, ezért el sem búcsúzom. Mert ez csak egy intézményes formális izé. Inkább olvassatok még Foucaultot.

PS: tartoztok nekem egy sörrel. Mert barátok maradunk, görögül: philo. S ha nem egymással, hát Szofival. 

PS2: persze, én is tartozom minimum egy sörrel. Majd ha végzek. :P

Egy tájkép Überalles

A blokktetőn hét tonna kavics volt, amiről senki sem tudott.

Ám a májusi esők miatt a tömbház csúnyán beázott. Újra kellett szigetelni. A csel az, hogy ezeknek a blokkoknak nem egy tetejük van: lépcsőzetesen van a tető, azon egy ál-emelet, aztán még egy álemelet, s végül a legmagasabb tető. Az ál-emeletre nem volt létra. Ezért a munkát, az újraszigetelést egy ipari alpinistára bízták. Mikor felmászott csak akkor derült ki, hogy fent, a tömbház legmagasabb pontján egy hét tonnás kőrakás van. Erre persze mindenki rácsodálkozott, de az életben nincs idő csodálkozásra. Dolgozni kell: le kell szedni onnan a köveket, és újra kell szigetelni a tetőt. A második nap már senki nem kérdezett rá arra, hogy mit keres a kőrakás ott fent.

Az ipari alpinizmusba három okból keveredtem bele. Az első egy istálló, a második a filozófia, a harmadik pedig az éhség. Elmesélem, ha nem unod.

Egyszer egyik barátom épített egy könnyű faszerkezetű istállót, olyan jó nagyot. Persze, hogy segítettem neki, hiszen már régebbről is sok marhaságot csináltunk. Az elején jól ment a munka, megöntöttük az alapot, aztán egy ács segítségével egy-kettő elkészült a falak szerkezete is. Onnan jött a nehezebb: a tető alsó része. Hiszen csak ez a vázszerkezet volt meg, és 15 centis gerendákon kellett jönni-menni, az egész épület imbolygott minden lépésnél, így kellett felfele tovább építeni. De aztán az is elkészült, s hátra volt a tetőzet legteteje. A legteteje. Csakhogy addigra már az ácsunk addig-addig kóstolgatta a Doi Cai-t, hogy már a földön is tántorgott. Elmagyarázta nekem s a barátomnak, hogy mennyire egyszerű ott fent a munka, mit és hogy kell megcsinálni, de ő már nem mászik fel. Fáradt. Meg öreg is. Na. Értsük meg. Csakhogy az már igazán magasban volt! Én oda nem mertem felmászni. Ekkor az öreg ács, Jancsi bácsi mutatott egy trükköt. Lefektetett a földre egy 15 centi széles gerendát, s azt mondta menjek rajta végig. Hát végigmentem. „Na ennyi. Ugyanezt csináld fent is. Nem mindegy, hogy a gerenda a földön van, vagy a levegőben? Itt is ugyanakkora, mint fent. Itt nem estél le – ott miért is esnél?” Erre elszívtam egy cigit, s felmásztam. Mert igaza volt. Azóta nincs tériszonyom: na ennyi. Miért is lenne? De persze, az hogy nyugodtan sétálgatok magasban – és mindegy milyen magasban – a gerendákon, még nem lesz ipari alpinizmus. Ahhoz kell még két rakás trükk és technikai fogás, és valami… és még valami.

A trükköket és a fogásokat a filozófiával sajátítottam el. Descartes-tal és Arisztotelésszel. Vagyis azzal, hogy megfigyeltem a dolgokat, felbontottam kisebb elemekre, ezeket elemeztem, és megértettem a működését. Ez Descartes. Vagy Arisztotelésszel úgy, hogy megértettem a dolgok okát, célját, és akkor én is meg tudtam csinálni ezt vagy azt a cselt. Falusiasan úgy mondják, hogy „elloptam a szakmát”, amíg a mesterek dolgoztak. Még ők voltak meglepődve, hogy be tudom kötni magam, és tudok ezt-azt, amiről azt gondolták csak tanulva lehet megcsinálni. Lehetett ellesve is. De igazából ez sem elég a blokkok oldalán, tetején dolgozni. Kellett a motiváció és még valami.

A motiváció nagyon prózai. Éhes voltam, s nem volt pénzem, ebben a szakmában viszonylag jól fizetnek, s abból már jól lehet lakni.

Na, valami ilyesmi történt. Nem féltem a magasban, magabiztosan mozogtam, gyorsan eltanultam a cseleket és trükköket, és akartam enni, szóval kellett dolgozni. Aztán mikor második nap fent álltam egy 10 emeletes tetején, és onnan néztem le a városra, akkor megjött az a valami is. Iszonyú jó érzés lenézni a várost. Ha ugyanannyit fizetnének, mint a földön, akkor is inkább a magasban való munkát választanám: ezért az érzésért. Ez a valami, ugyanaz, ami miatt hülye emberek extrém sportokat űznek, vagy elmennek az idegen légióba, vagy éjszakai verekedésekbe keverik folyton magukat. Erre szokták mondani, hogy adrenalin. Erre mondanám azt, hogy egy frászt adrenalin. Bármikor szerzek egy fiola adrenalint, ha akarod be is adom neked, s mégsem lesz benne az a valami. (Sőt, valszeg nagyon szarul leszel, s még meg is halsz.) Vagy nagyon megijesztelek: hidd el, tele leszel adrenalinnal, de nem élveznéd. Nem lenne meg az érzés. Mert ebben valami szabadság-íz van, nem adrenalin. Überalles. Kérdezz meg egy igazi extrém sportolót. Vagy mittomén.

Végül természetesen zsákba raktuk a kavicsot, lett vagy 150 zsák, amit aztán kötéllel leeresztettünk a földre. Nem is érdekes, csak egy kicsit komplikáltabb technika, mint bekötni a cipőfűzőt, de lényegében: ugyanaz. Ami itt érdekes: hogy a fenébe kerül hét tonna kő egy tömbház tetejére? Amiről nem tudnak a lakók, se az adminisztrátor, se senki?

A problémát megoldottuk, most már lehet szigetelni. Ha nem lenne zsákokkal tele a tömbház előtt, akkor el is felejti mindenki. Mert felfoghatatlan. De én akkor sem felejtem el. Mert lusta vagyok, s sok-sok időt szánok magamnak csodálkozni. Ezen meg nagyon tudok csodálkozni.

Ugyanez a csoda volt akkor is, mikor a Retyezátban megmásztuk az egyik csúcsot, s felálltam a legmagasabban lévő szikladarabra. Persze, szép volt a táj, meg minden ilyesmi, de engem az ejtett bámulatba, hogy honnan van az a szikladarab? Minden kő, minden valami magasabbról esik le. Na de itt? Ez a tömb honnan esett le? Sehonnan. Alulról mászott fel, a föld rohadt-mély gyomrából. S most az fent legfelül. Na? Ez már el tud csodálkoztatni.

Azt is mondhatom, hogy a múlt héten megmásztam a Mont Everest legnagyobb csúcsát. Pedig csak egy blokktetőn dolgoztam, abban a dögmelegben. Csodálatos. Überalles.

Tehát itt van a rejtély. Hogy valakik, valamiért felraktak valahogyan hét tonna kavicsot egy blokk tetejére. Ez a tömbház a Györgyfalviban van. Mi meg egyenként, zsákokban eregettük lefele. Hárman dolgoztunk, a „mester” lentről, én meg még egy „amatőr” fent. Ez a csávó valami földméréssel foglalkozik, neki is csak „hobby” ez a munka, csak úgy „beugrott” mint én. S egyszer csak kellett pisiljen.

Elárulok valamit. Amikor munkások dolgoznak a blokktetőkön, nem mennek le egy Wc-re pisilni. Félrehúzódsz egy sarokba, s lepisiled a várost. Ha látnak, az sem baj. Egy tízemeletes tetejére ki figyel oda? S ha oda is figyel: mit láthat?

Mikor visszajött a pisilésből, lelkendezve mondta, hogy milyen szép péiszázs van. Ellátni egészen a BRD toronyépületéig, s azon megtörve a város képe látszik. Megnéztem magamnak. Tényleg nagyon vagány. Ritka az ilyen tájkép.

Na. Erről a tájképről szerettem volna mesélni neked. De ma már voltam egy másik kiállításon, s most nincs kedvem a művészetekhez.

Jegyzet, valami lázadáshoz

A legutóbbi szövegelésemben olyanokat írtam, hogy valami nem stimmel a filozófiával, mert csak diskurzus, szövegtermelés, de nem tud eljutni a valósághoz. Persze, attól a (poszt)fenomenológiai workshop jó volt, írtam is róla egy beszámolót, de nem lett olyan, hogy ebben a szűk nyilvánosságban is közzé lehessen tenni. Ezt a szálat akarom most tovább vinni.

De most hirtelen eszembe jutott, hogy te ezt miért is olvasnád el. Na, s ide kellene egy kis reflektálás, hogy ki is vagy te, meg „te” a többi olvasó. Igazából csak három dolgot mondanék. Egy: számomra is meglepő, de egyre többen olvassák ezt a blogot. Kettő: ez nekem hízelgő, mégis figyelmen kívül hagyom, vagyis ezentúl is direkt neked írok.  Mert neked tudok személyesen mesélni, már tízedikes korom óta, pedig akkor még nem is ismertük egymást. Mi is volt a harmadik? Elfelejtettem, bocs.

Akkor meg vissza a témámhoz. Ez pedig a sok mellébeszélés, ami nem tud valósággá válni, nem tud tapasztalattá alakulni, nem tud megérinteni csak nagyon keveseket. Mert például engem érint (így meg úgy), de tudom rólad, hogy nem szereted, s hidegen hagynak ezek az unalmas, merev okoskodások. Egyszerűen: téged a filozófia nem hoz lázba. (S felőlem ez rendben is van.) A valóság elől te sem tudsz kitérni, nó, meg azért talán érdekel, hogy mi történik velem. Velem meg a következők történtek.

A konferencia szünetében cigiztünk az egyetem előtt. Még vagy már, de persze álmos voltam, éjjel nem aludtam, ittam a kávét. Keserű volt! Képzelheted milyen pofákat vágtam tőle: ki nem állhatom a keserű kávét. Amikor ez a keserűség kezdett felszívódni bennem, eszembe jutott, hogy jó lenne enni. De az tudod, hülyeség szerintem, ez a gondolat „mit sem ér. Felötlik s eldobom.” Akkor figyeltem fel, hogy Sajó valakinek valami érdekeset magyaráz.  (Hogy ki az a Sajó? Emlékszel egyszer írtam róla, né itt.)

Igazából nem is igaz. Nem arra figyeltem fel, hogy mit magyaráz, mert az elég zagyvaság volt. Arról beszélt, hogy vannak valami fiatal csávók, akik arról beszélnek, hogy a világ létezett már a dinók korában is. Igazából csak ennyi volt, ez a kijelentés volt az, ami belém ragadt: „Nem figyeltem, de valami olyasmi volt az előadásában, hogy a világ létezett már a dinoszauruszok korában is”. Ezt a mondatot kaptam el Sajótól. Azt hiszem ami felkeltette a figyelmem, az a hangsúly, a hangszín, ahogy ezekről a fiatal filozófusokról beszélt. Tudod, mindig próbálok figyelni a hangokra, annak rezdülésére, arányára, színére, fonákjára. Ezt a telefonnak köszönhetem.

Mert tudod, mikor valaki hív a mobilon, akkor a pillanatban el sem lehet képzelni, hogy éppen hol van, éppen mit csinál az illető. S mivel mindenki hazudik, az első mondatok hanghordozására kell maximálisan összpontosítani. Ezért lehetnek a telefonon olyan beszélgetések, mint „hogy vagy? – Jól. – És mi a baj?”. Szemtől szembe mindig lehet hazudni. A telefonban a hang elárul. Ezért nem szeretem a telefont.  (Persze, ezt úgy is elmesélhetném, hogy mindig zenész volt a lakótársam, vagyis 14 éves koromtól mostanig, fix 14 évig. S rám ragadt a zenészi fülelés.) Na de mindegy.

Mi volt Sajó hangjában? Fogalmam sincs, mittudomén, ezen nem is gondolkodtam, nem is érdekes. Meg amúgy is, lejárt a szünet, s mentünk vissza a terembe, folytatni az okoskodást. De a lépcsőn még odasomfordáltam Sajó mellé (látszólag éppen oda sodródtam), s megkérdeztem, hogy hívták azt az előadót, aki a dinós világról tartott előadást. Gabriel Markus. Megjegyeztem. Annyira, hogy le sem írtam.

Na. De aztán itthon egyik éjszakán eszembe jutott. Dinó és Gabriel Markus – beírtam a keresőbe. Az első értelmes (a wiki nem érdekelt) találat egy nemrég megjelent könyvének az ismertetője volt. A könyv címe: Miért nem létezik a világ, és unikornisok igen? Elragadó. Van róla egy TEDx-es videó, ha érdekel nézd meg – engem nem érdekelt, nem néztem meg.  De jó nyomon voltam, ezt tudtam. Tovább kerestem. Aztán megtaláltam azt, ami igazolta Sajó hangját. Itt valami történik. Úgy nevezik, hogy „New Realism”, és egy Maurizio Ferraris nevű olasz csóka írt hozzá Manifesto-t.

Persze, csalódtam az egészben.

Ezek is hülyék, ezek is osztják az észt, be vannak skatulyázódva a saját diskurzusukba. Sőt, annyira marhák, hogy a skatulyázást, a felcímkézést önként elvégzik maguk. Nem értem ezt miért csinálják. De talán ez nem is fontos, meg nem hiszem, hogy ez téged érdekelne.

Viszont mégis van benne valami. Abból indul ki ez a banda, hogy hagyjuk már a diskurzusokat, és térjünk vissza a valóságba. Új realizmus – innen származik a skatulyájuk. S bár most már a több éjszakán kitartó lelkesedésem elpárolgott, elszállt az olvasásban, s lassan szinte azt mondanám, hogy azért ez egy „kecskeőz”, egy fából vaskarika, valamiért érdekesek. Például ez az olasz csóka, Maurizio Ferraris (csak azért írom le még egyszer a nevét, mert olyan vicces, dallamos, képzeld el egy szappanoperába, hogy Maria della Compostella meglátja s felkiállt szerelmesen: Maurició! Ferraris!... ) szóval FeRRaRRRis-nak van egy érdekes másik könyve, a „Where are you?”, ami az alcímtől vált érdekessé: An Ontology of the Cell Phone. A mobiltelefon ontológiája, vagyis hogyan létezik a mobil, mi az mint izé. Érdekes. (Köszönöm B. Andrisnak azt a linket.)

És igen, mikor a hangsúlyról meséltem, akkor már ehhez kapcsolódtam. Persze, ez az egész cucc, hogy a mobilon maximálisan a hanghordozásra kell figyelni, azt én találtam ki, hogy szembemenjek vele: a könyve ugyanis a szövegekről szól, a szövegelésről, s kicsit pofán vágja Derridát.

Na. Kezdek megint túl sokat mesélni feleslegesen.

Még annyi, hogy ebből mi szűrődött le. Az első, hogy nem vagyok annyira hülye, nem vagyok egyedül, aki szerint abba kellene hagyni ezt a diskurzust. Többen is vannak akik már unják a műanyag filozófiát. Ennek örvendek. A második, hogy azért ezekre is ráférne egy nagy adag kritika, mert sokszor csak össze-vissza írnak. Azért eszembe jutott, hogy erről a kis kutatásomról tarthatnék egy 127-es „kutatói szemináriumot”, halássam másoknak mi a véleményük erről. A harmadik következtetés meg az, hogy ezen a szálon nem kellene megálljak.

Be kellene fejezzek egy szöveget a „komolyságról”, mert annyira komolytalan vagyok, hogy azt már érdemes tematizálni, aztán mesélek a zombikról. Meg a show bizniszről.

A negyedik következtetésem már-már banális: ismét újra kell olvassak egy Király könyvet. Meg egy kis Heidit, egy kis Gadamert, meg Kantot, Arisztotelészt, de főleg Hegelt, ó, s még mennyi mindent. Hosszú lesz a nyár.

Szóval végül is nem történt semmi. Csak eltelt egy hónap. S megint, s még mindig haza kellene menjek, már nagyon elburjányosodott a kertem, s nem kellene tovább hanyagolni. Köszönet az esőnek, hogy annyit esett, hogy időt hagyott léháskodni. Közben fogytam egy-két kilót. Ma kicserélem a konyhában a lefolyót, még bemegyek az egyetemre, még éjszakázok egyet, elolvasom Jean-Luc Marion Az erotikus fenomén-jét aztán…. Zombik. 

Megvan a doktori témám, ha odajutok.