kisbetűs hangok vs. conoașterea luciferică

„Fiam, te nem vagy elmebeteg, rajtad itt nem tudunk segíteni. Te hülye vagy.” – mondta a pszichiáter, s hangjában benne rezonált minden: szakmai kudarca, az én reménytelenségem, a helyzet kilátástalansága.  Úgy emlékszem nagyon öreges, reszelős hangja volt, tele lemondással. De most azt hiszem ez nem így volt. Az öregek nem mondanak le semmiről: ők belenyugszanak. A csalódott öregek olyan emberek, akik megvénültek a nélkül, hogy megértek volna. Az érettség, az igazi öregség hangja sosem lemondó: csendes, simogató, de mégis rá kell figyelj, mert megnyugtat: amikor már tudod, hogy itt nincs semmi tudnivaló.

„Írj tanulmányokat, publikálj, mindjárt 30 éves vagy”, hallom mostanában, de nyugi, nem csak tőled. „Valamit most már kellene kezdj te is magaddal” – ugyanaz más verzióban. Ezt sem csak te vágod a fejemhez.

Időnként felerősödnek ezek a hangok, időnként elcsendesednek. Erről eszembe jut egy történet. Az űrkutatás kezdeteinél egy űrhajóst felküldtek az űrbe, egy lezárt izébe, dobozba, amit nem ő irányított, hanem innen a földről. Neki ott semmi dolga nem volt, csak kellett üljön az űrdobozban, lélegezzen, figyelje az életjeleit, meg ilyesmi. Több földkörüli utat kellett megtegyen. Na. Minden teljesen rendben volt, üldögélt szorgalmasan, lélegzett, hallgatta a szívverését, bámult ki unottan az ablakon. A harmadik körre már biztos megunta a Föld látványát, hisz minden csoda… bláblá. Alig kezdte meg a negyedik kört, amikor valami kattogást kezdett hallani az űrhajó motorja felől: katt-katt-katt… Előbb nagyon megijedt. De az ijedtség is elmúlik, ha nem történik semmi, csak katt-katt… Akkor szorongott. Próbálta kitalálni, hogy mi a fene kattog a motornál, katt, katt. A hatodik körnél, már azt hitte megbolondul, annyira idegesítette. Eltudom képzelni szegényt, amint ott kuksol bezárva a dobozba, kint a világűrbe, kering a Föld körül, s nem tehet semmit, kell hallgassa azt a kis monoton ritmussal kattogó hangot. Pfáj, szerintem én is belebolondultam volna. Katt-katt-katt… de mielőtt megbomlott volna az elméje, hogy nincs hova elbújjon a hang elől, mint valami egér egy kis résbe, lyukba, bárhova, rájött, hogy nem muszáj belebolonduljon. Valamit kezd azzal, hogy „katt-katt-katt…” Elkezdett dúdolni, ha már volt egy hang, egy ritmus. Egyre jobban élvezte, már fütyörészett, a hangok erre másképp hangzottak, néha halkabb volt – hangosabb volt ő, néha felerősödött – amikor csendesebb lett, gyorsított, lassított, modulált, áriázott, reppelt. A végére egy egész jót bulizott ott kint. Belenyugodott, mint az öreg motoros a gerinctörésbe.

Időnként felerősödnek a hangok, időnként elcsendesednek. Néha suttogósan, sötéten jön: „meg kell élni valamiből”, néha egész ordibálós, mint amikor a szülök… tudod. Van amikor megértően rábeszélős, van hogy frusztrálóan bántó. S be vagy zárva ebbe a izébe, a világba, nincs hova elbújj, hallgatni kell hangokat, meg kell bolondulni, nincs kitérni lehetőség. Próbáltam, ideiglenesen talán, de nem lehet kitérni. S ha már itt vannak a hangok, s nem akarsz bekattanni, katt-katt-katt, akkor valamit kezd velük: dúdolj, fütyörész, énekelj. Táncolj – a zene megjött.

De azt hiszem mégsem jó ez a megoldás. Bár jót bulizol, az lehet. De az fárasztó, s egyszer csak eleged lesz, unod már a dalt, a szöveget, a táncot, s ki akarsz lépni. Akkor meg jön a katt-katt. Vagy buli, vagy katt? Szerintem nem.

Van amikor elmegyek sétálni. Persze, a hangok jönnek velem, mint kóbor kutyák a nyomomba szegődnek. Elkezdek olyankor figyelni a világ hangjaira. Autók, emberek, nő a fű, kirobban egy farügy, loccsan a pocsolya, távoli szirénahang. Zsongás-bongás. Egész zajszerű, ami kissé elnyomja a hangokat.

Amikor szinte beérek a központba, csoszogást hallok mögöttem. De nem nézek hátra, lefoglal Kolozsvár éjszakai hangja. A Központi Könyvtárhoz érek, sötéten magasodik felém. Szar a világítás, a könyvtár sötét, nyomasztó hely. Ilyen valójában, csak kevesen veszik észre. Gondolatok a könyvtárban. A csoszogó hang utolér, sötét alak, nagykabát, keménykalap, olyan mint Lucifer a német filmekben. Szó nélkül leül mellém. Hátradől a padon, ő is nézi a könyvtárat. Eszembe jut, hogy elfogyott a cigim, halkan megkérdem, nincs-e neki. Rám se néz, de szó nélkül megkínál, minden mozdulata nesztelen. Rágyújtok a cigire, hallom, ahogy serceg. Sokan cigiznek, de kevesen hallják, hogyan ég a cigi. Pedig ááá, jó hallani. Aztán csend van. Mély, nyomott csend.

Így ülünk a padon, aztán egyszer csak Lucifer feltápászkodik, kezét a kalapjához emeli, s indul. Indulna, de tétován megáll. Visszafordul, suhog a nehéz fekete kabátja a lendülettel. Aztán valami stupid szellemhangon azt suttogja felém:

Lucian Blaga néma, akár a hattyú.

Honában

lényének kristályhava helyettesíti a szót.

Lelke csupa kutatás,

évszázados néma kutatás,

szüntelenül

a legvégső gyökerekig ás.

A vizet kutatja, melyből iszik a szivárvány.

A vizet kutatja,

melyből a szivárvány

szépségét és nemlétét meríti.[1]

A meglepetéstől csak meredten bambulok, ő meg vissza. Megfordul s elsétál, megint a csoszogás. Háhá, megyek utána, lám’ hova megy. Időnként megáll, hátrales, hogy követem vagy sem. Eljutunk a Román Operáig, ott megáll, felém fordul, a könyvet nyújtja nekem. Nem veszem el, csessze meg a luciferikus tudását, meg a verseit a misztériumról, meg enigmákról. Fejét lehajtja, kezét összefogja, s nem mozdul többet. Otthagyom, szobrozzon amíg akar. Kit érdekel az opera, a színház, ez az egész? De hiába hagyom ott, folyton hallom, hogy „néma, akár a hattyú”, „néma, akár a hattyú”…

Valahogy a Ferdinánd hídra keveredek. „néma, akár a hattyú…” Eszembe jut, hogy Natalie Portman  jó csaj a Black Swan-ban. Néma, akár a hattyú. Lucian Blaga hangja, Natalie arcával. Vicces. A korlátra támaszkodok, s inkább a Szamos hangjaira figyelek. Valami keleti Osho mámbó-dzsámbó cuccban olvastam, hogy ha a folyó fölött a vízfolyással párhuzamosan állsz, akkor szomorú leszel, mert a folyó hangja az elmúlásra, a múltra, az emlékekre hangol. Ha pedig szembenállsz a folyás irányával, akkor a jövőre, a reményre hangol a folyó. Nem tudom. Lehet rosszul van hangolva a Szamos. Vagy lehet én vagyok elhangolódva. Jön egy taxi, leintem, megyünk, fizetek, monostor.

Monostor, blokkok között. Otthoni hangok. „Számlát kell fizetni”, „dolgozni kéne valamit”, „kezd valamit magaddal”, „mindjárt 30 éves vagy”. Dúdolok, fütyülök rájuk. Hazaérek, zörög a kulcs, de akkor rájövők, hogy nincs cigim. Vissza a blokkok közé. A hülye betonfalak visszaverik, felerősítik a hangom. Énekeltél már hangosan éjszaka tömbházak között? Fenomenális. Egyszer egy vasárnap hajnalán egy ilyen blokkakusztikás énekre ébredtem. Atyaúristen milyen vagány volt. Asszem akkor volt, amikor először leszámoltam magamban Kolozsvárral, eldöntöttem, hogy kész vége, szakítunk, s én lépek innen. Ezért jól berúgtam, még egyszer s utoljára, aztán lementem a Flying Circusba, volt valami jó buli, industrial vagy mittomén, post-industrial noise. Másnap hajnalban ébredtem, hogy valaki énekel, de atyaúristenesen, túlvilági hangon. Egy cigány kislány volt, lent a blokkok között, hangját a beton felerősítette, áltelkesítette. Valami keserveset énekelt, kukáztak, lent a szemetesben. Jó ideig mozdulatlanul hallgattam az ágyban, aztán mellettem nyüzsgött valaki, kezdtem eszmélni, hogy upsz, ez nem ez én ágyam, ki ez a lány mellettem, mit keresek a Mărăști-ben. Mondtam neki, hogy hallod? Csillogó másnapos szemmel néztük egymást, s hallgattuk. Mondtam, hogy dobjuk le nekik az összes pénzünk. Aztán szó nélkül leléptem onnan.

Hazafele gyalog mentem, mocskosan, másnaposan, kihalt vasárnapi hajnal. Akkor hallottam meg először a lelkiismeretem hangját. Nem hagyhattam itt Kolozsvárt. Nekem itt dolgom van. Mire hazaértem, már azt mondogattam, hogy jó, akkor megírom az államvizsgám, csak-azért-is, mindenek-ellenére.

Vettem cigit. Monostor blokkok között, hallgatom, ahogy a cigi serceg. Most már nem énekelek, a cigánylány megszégyenített. De azért majd próbáld ki a tömbház-akusztikát. De a hangok is hallgatnak, naná. Bekapcsolt a lelkiismeretem. Olyankor egy pisszenés sincs részükről. A lelkiismeret hangja? Nem tudom. Nem hang, mert hangtalan. Olyan erősen csend, hogy meg kell hallani. Nem mond, hanem szólít. Elsöpri, hogy „meg kell élni”, „kezdj magaddal valamit”, „mindjárt 30 vagy”. A lelkiismeret hangtalanul szólít, hív, küld. Nem mond semmit. Csendes és szomorú. Nem lehet érteni, vagy nem tudom, szerintem nem racionális a lelkiismeret, annál sokkal több. Hallgatok.

 „Írj tanulmányokat, publikálj, mindjárt 30 éves vagy”. Nem. Az nem az én feladatom. Én még néma vagyok, akár a hattyú. A kisbetűs hangokat elnyomja a Csend. 

De ne aggódj – mert én sem aggódom – a hangok miatt. Szakembertől tudom, hogy nem vagyok elmebeteg. Csak hülye. S ez nem valami szakmai kudarc, nem lemondás, nem reménytelenség. Hanem belenyugvás, hogy nincs itt semmi tudnivaló, mert a világ csupa rejtély és titok, csupa csodálatos hülyeség.

„dar eu, 

eu cu lumina mea…”

---

[1] Lucian Blaga: Önarckép, Szemlér Ferenc fordítása

Magánpszichiátria

Judith Butler születésnapjára, egy baráti nekrológ helyett, hagyjatok békén.

Egyik kedvenc képem. Utána került szanatóriumba.

Esett az eső, amikor felhívtak. Meghalt. Felakasztotta magát. Ha valami kiderül, egyértelművé válik, akkor majd még felhívnak. Csendes lettem és szomorú, magamban vele beszélgettem. A hamvak szétszórására menjek el, mert talán az egyetlen vagyok, aki érti, hogy miért tette. Persze, ez nem így megy, mondtam neki, ezt senki sem érti, ezt nem lehet megérteni. Utoljára egy temetésen találkoztunk, abban a ruhában volt, fekete szövetnadrág, fehér ing, s úgy beszélt most is, mint akkor. Csendes lettem és szomorú, s hogy jó giccses legyen, csendesen csepergett-esett az eső. De nem így megy ez, mondtam neki, most ne piszkálj fel, most éppen valami nadrágot keresünk a turkálóban, most azzal kell foglalkozni. S kegyetlenül otthagytam egy deci vodkával, csak nézett utánam, nyurga testén fekete szövetnadrág, vasalt ing. Átkapcsoltam sztoikusba, nem lehetek egoistán folyton csendes és szomorú. Sőt: egyre kevesebb a csend és a szomor bennem, most nem pazarolhatom. Később még beszélgetünk, mikor egyedül maradok, most más is jelen van, nem jó, ha kizárom. Ki tudja, mi jön még?

Másnap egész nap egyedül voltam, de aludtam. Álmomban egy performance volt az Insomniában. Az Insomniában! Az a hely a miénk, az az agora, ahol megbeszéljük a dolgokat. Az a hely a köztér, a mi saját nyilvánosságunk, ahol lebeszélni akarok mindenkit az ilyen-olyan aktivistáskodásról, s rábeszélni a filozófiára, a reflektáltságra, vagy dehogy, igazából csak egy kocsma, vagy kávézó, ahol tudják, hogy hosszú kávét iszom három cukorral, tejjel. S néha berúgunk. S itt csinálnak valami performance-ot ezek a művészkedők. Nagyjából arról szólt, hogy a csaj meztelenül kifeküdt a nagy asztalra, s mindenki azt csinált vele amit csak akart. A nő, mint tárgy, meztelen pőre testiség. Marina Abramović, suttogták, de nekem az jutott eszembe, hogy Lady Gaga. Az egész a sexre ment ki. Unalmas volt. Mű volt. Artistic concept of gender & sexuality. Engem ez nem érint, nekem ez túl… urbánus. Én ehhez, túl provinciális vagyok, hagyjanak ki belőle. Ez itt Kelet-Európa, ez itt az Insomnia, ahol tudják, hogy iszom a kávét, s nem lepődnek meg, ha éjjel egykor kávét rendelek. A művelt társaságban én itt egy paraszt vagyok, hagyjuk a performance-okat Ady kultúrnépeire. Igen, valami ilyesmit álmodtam. Aztán fizetés helyett odaszartam a pult elé, vigyorogva a kamerába. Értelmezzétek.

Amikor felébredtem, még mindig esett, szemerkélt az eső. Az öngyilkos osztálytársamra gondoltam, hogy megyek egyet sétálni. Csend és szomorúság. Az emberiséget kizártam, csak mendegéltem a központ fele. Hiányzott az Insomnia. De a buszon emberi lények vannak. Nagyon jó érzés belelépni a pocsolyákba. Szeretem a pocsolyákat. A pocsolyákat szeretem. A villamos sínpárnál megálltam, ácsorogtam vagy 15 percet. Aztán jött. Csilingelt. Csilingelő masina. Áh, az egyik legszebb élmény, bevárni egy villamost, meghallani a csilingelését. Az újabbak csipognak, ezért néha rohadt-sokat kell várni, egy régi komcsi villamosra, amelyik még tud csilingelni. Persze, nem villamossal megyek, gyalogolok tovább. A villamoson nincsenek pocsolyák, de vannak emberek.

Insomnia. Kávé. Elkezdek olvasni a szántóföldi zöldségtermesztés gépesítésé-ről, majd ekéket, motoros kapagépeket nézek az olx-en. Eszembe jut, hogy Bálint Gazdának több követője van a facebook-on, mint bármelyik társadalmi-kulturális alapítványnak, intézménynek. Ez itt Kelet-Európa, kéremszépen, itt csak internetes parasztság van, és mindig elmaradott forradalom. Meg nemes urak, a jobbágyaikkal. Nehéz gondolkodni feudális körülmények közepette, s még nehezebb komolyan vennünk magunkat. Azt sem tudjuk mit akarunk, de nagyon meg akarjuk csinálni. Mi „értelmiségiek”. A kiválasztottak. Az írók, költők, a művészek, a bölcsészek, a filozófusok. A krisztusi kereszthordozók, a gyilkos keresztes lovagok. A szabadkőművesek, a diplomás szabad kényszerkőművesek. Artistic concept of gender & sexuality versus A szántóföldi zöldségtermesztés gépesítése. Az osztálytársam. Rúgjunk be. Berúgunk, oda a közkölcségpénz. Menjünk koncertre. Menjünk. Menjünk vissza inni. Menjünk. Klikkesedjünk. Pletykáljunk. 

Ne haragudjatok, ha néha szó nélkül lelépek. Szeretek esőben mászkálni, semmi több nincs ebben.

Néha szó nélkül lelépek. Nekem otthon van egy jó nagy kertem, ott ásni szoktam, hagymát dugni, néha levágok egy-egy állatot. Ott csend van, és a mélyszegény falusi szomorúság. Ott feltöltekezem a csendben, és a szomorban.

Ez már csak ilyen. Ott Sade-t olvasok, nem Gadamert. „Ismerd meg önmagad”. 

Ne irigykedjetek, hogy nekem van egy magánpszichiátriám.

csodás döbbenetes kezdetek

Parászka Boróka: "Kérlek ne mondjátok el a véleményeteket a menekültkérdésről. Ne akarjátok megoldani. Ne nevezzétek meg a bűnösöket. Csak azt meséljétek el nekem, kérlek, hogy hogy dolgozzátok fel a halálos áldozatokról szóló híreket és képeket. Kinek mi a módszere? Rá se kattint? Vagy rákattint, és megy tovább? Vagy jól megnézi és küzd a megrendüléssel, iszonnyal, pánikkal, kényelmetlenség érzettel? Vagy megnézi és nem küzd?"

Na. Ezt a kérdést tette közzé Boróka a FBn, 2016 február 8-án – legyen dokumentumszerű. Azóta két nap telt el, s azóta két napja visszhangzik bennem a kérdése. Azt hiszem szeretek mesélni, s nagyon kínzó tud lenni, ha nincs miről. Ez viszont egy másik szélsőség, amikor van miről, de… erről hogy a francba meséljek? Úgy, hogy délután berúgok, éjjel olvasok, jegyzetelek, hajnalban nekifogok írni. Így.

Ugyancsak Boróka készített egy interjút Vajda Mihállyal, onnan fogom kezdeni. Most nem fogok idézni, meg ilyesmi, ott a link, hagyjuk a tanulmányosságot. Vajda Mihály (sokakkal összhangban) azt mondja, hogy a „filozófia”, ez az izé, beállítódás, vagy attitűd, vagy mi, olyan személyes dolog, mármint rohadtul személyes, és egy alapélményből épül ki, s így tovább. Ajánlom az interjút.

Szóval, ha valamiféle filozófiai alapélményt keresek az életemben, akkor azt nem kell sokat keressem: elég sokszor elmeséltem már sok mindenkinek. Igazából ezt az alapélményt három szóval – fogalommal – tudnám a legjobban összefoglalni: kereszténység, Auschwitz, sztoicizmus.

Keresztény családban nevelődtem fel. Á, ez így kevés, hiszen ki nem? De én tényleg keresztény családban, ami nem azt jelenti, hogy katolikus, református, vagy bármiféle vallásúak voltak a szüleim. A szüleim nem voltak vallásosak, bár sokáig azt hittem, de aztán találkoztam a vallással is – vallásórán. Az egész ott kezdődött, hogy anyumnak fiatalkorában bekattant, hogy ír egy jó sci-fit a bibliából, ehhez meg el kellett olvassa. Elolvasta. De mivel elég sokmindent nem értett, elolvasta még egyszer. Ettől sem lett sokkal okosabb, de már nem akart sci-fit írni. Ma úgy mondanám, hogy megérintette a Biblia. Keresett valakit, aki el tudja magyarázni neki a sok értetlenséget, így találta meg a városka baptista lelkészét. „Megtért” attól, amit megértett, sőt apum is, bár neki startból affinitása volt a hithez: tatám református lelkész. A szüleim annyira „megtértek”, hogy aztán amikor valami nem-biblikusra bukkantak a baptista gyülekezetbe, akkor továbbléptek egy valóban radikális neoprotestáns közösségbe. A legkönnyebb itt valami szektára gondolni, de mint általában a könnyű dolgok, az is marhaság lehet. Úgy képzeld el gyermekkorom légkörét, hogy tényleg közösség, tényleg nem vallásos, tényleg aktív hitélet (cigánymisszió, stb.), s nem mondta meg senki, hogy „hogy kell élni, mit kell igaznak tartani”, hanem az Bibliatanulmányozást, értelmezést, sok-sok beszélgetést és imádkozást, kérdezést és válaszkeresést, meg ilyesmit jelentett. Megjegyzem: az alapmodell az őskeresztény közösség volt, s ez felbukkan Heidegger korai munkáiban is, de még Zizek is így képzelődik az ideális kommunista közösségről, a hitélet meg egész Kirkegaardi, a Bibliához való viszony hermeneutikai volt, meg ilyesmi. S én ezt mind megéltem. Ebbe mi gyerekek is be voltunk vonva, a neveltetésünk szerves, elidegeníthetetlen része volt. Hogy is mondjam: csodálatos volt, úgy emlékszem. Persze, volt benne egy rakás olyan dolog is, amit saját fejjel már elítélnék, de akkor csodaként éltem meg: s az is volt. A kereszténység maga volt a csoda. Ám a nagy csoda közepette volt nekem egy kérdésem, - s ez rohadtul meghatározó volt – amire senki nem adott értelmes választ: Isten miért teremtett, úgy egyáltalán?... Erre nem kaptam választ.

Hogy mit keres itt Auschwitz?  Két dologra még ki kell térnem, s máris odajutok. Az egyik, hogy a szüleim úgy gondolták, hogy mivel mi egy keresztény család vagyunk nincs szükségünk újságra, tévére, rádióra, karácsonyfára, így ezeknek semmi szerepük nem volt a gyermekkoromban. Szerintük ott úgyis csak az állami propaganda folyik, vagy valami lázas világiság – s mivel a nyolcvanas évek végéről, kilencvenes évek elejéről van szó, ebben nagyjából igazuk is volt. Utólag is hálás vagyok, hogy nagyjából médiamentes volt életem első 14 éve. Nem maradtam le semmiről, sőt. Nem volt tévé, rádió, újság, de könyv az rengeteg, s azt olvastunk, amit akartunk. Nagyon szerettem olvasni. Jules Verne, Karl May, Rejtő Jenő, Móricz, Mikszáth, s ezek. Ez az egyik dolog. A másik a szüleim „zsidókultusza”. Mint igaz keresztények, valahogy felnéztek a zsidó népre, mint „Isten kiválasztott népére”, és nagyon tudatosan kezelték, hogy Jézus is, az ő megváltójuk, és mindenük is egy zsidó volt, már abban az értelemben, hogy a zsidó kultúrában élt. Ha meg akarjuk érteni a Bibliát, ismerni kell a zsidó hagyományt. De elég kritikátlanul viszonyultak ehhez, minden, ami zsidó, az szinte eleve garancia volt, hogy helyes, jó, korrekt. Valami ilyesmi volt az a „zsidókultusz”. S persze, én is csodáltam ezt az ügyes, intelligens népet, s próbáltam megérteni, hogy mitől mások, mint mi.

Aztán jött a kiábrándulás és Auschwitz. Ez nem is igaz. Nem volt semmi kiábrándulás, ha az valami hirtelen, döbbenetes, radikális csalódást feltételez. Csak egyre jobban idegesített az „Isten miért teremtett egyáltalán?” kérdés választalansága, bentlakásos iskolába kerültem, nőtt a távolság a keresztény közösségtől, izolálódtam a szüleimtől, felfedeztem a világot, elkezdtem szépirodalmat olvasni, megismertem a művészettörténetet (köszönöm Bordi Gézának), és az irodalmat (hála Kozma Editnek), megszerettem a Adyt, Radnótit, Kosztolányit, meg József Attilát, kezembe akadt egy-két filozófia könyv is, s telt az idő.  Aztán valaki a keresztény közösségből megkérdezte, hogy nem akarok én is „megtérni” (ugye, nincs gyermekkori keresztség, majd ha felnősz, eldöntöd), én meg hümmögtem, ő nem értette. Akkor rákérdezett direktbe, hogy „nem hiszed, hogy Jézus meghalt a te bűneidért (is) a kereszten?” én meg szinte szemberöhögtem. Persze, hogy nem hittem… engem max az érdekelt, hogy miért létezek, a kereszténység meg ad is választ, de mégsem, mert Isten egyáltalán miért teremtett, erre azzal jön, hogy „Jézus meghalt személyesen értem.” Na. Valami ilyesmi volt a kiábrándulásom. De akkor tudatosult, hogy a kereszténységemnek annyi: nem hiszek. Közben felfedeztem lassacskán a sztoikusaimat… Nagyjából ezzel egy időben történt Auschwitz is. Hiszen szeretek olvasni, és meg kell ismerni a zsidókat, elkerülhetetlen volt. Na, az döbbenetes volt, amikor felfogtam, hogy Rejtő Jenő hogy halt meg, nó meg Radnóti milyen körülmények között írta kedvelt verseimet. Nem volt mit kezdjek a holokauszttal. Elolvastam Nyiszli Miklós: Orvos voltam Auschwitzban-t, de lefagytam tőle. Akkoriban jelent meg a Sorstalanság a Magvetőnél kemény kötésben, megvettem, elolvastam, letettem, bambultam. Elmentem egy internetklubba, s rákerestem: Auschwitz. Holokauszt. Képek. Éppen volt valami kirándulás, éppen oda, de nem mentem – elment a húgom. De ő egy múzeumról mesélt. Összefoglalva: WTF?!

Többet nem foglalkoztatott azóta egyszer sem a téma, mint holokauszt. Azzal nincs mit kezdeni. Egyre inkább elkezdtem Epiktétosszal, Marcus Aureliusszal, Senecaval foglalkozni. Szükségem is volt rá, mert akkor már nem hittem. Sztocizmus. Auschwitzből meg egy jó érvem lett a boldogságra: „bármilyen helyzetben legyek is, okom van boldognak és elégedettnek lenni, mert mi emberek csináltunk egy olyant, hogy Auschwitz – és ha a pokolban vagyok is, nem ott vagyok”. Ha rossz kedvem lett, akkor arra gondoltam, hogy sztoikuss, ha még rosszabb, akkor „Auschwitz” – és ahhoz képest minden rendben van.

Aztán persze, a dolgok bonyolódni vágytak, az egzisztenciális problémák elkezdtek piszkálni, szobrászatból kezdtem jó lenni, a szüleim már piszkáltak a keresztény jelenlétükkel (a cigi: bűn), én meg leléptem, világgá mentem, boldogan és elégedetten, aztán azt mondtam, hogy nem lehet tudni Isten miért teremtett, de már nem is fontos, és ép ésszel, megfontoltan, boldogan és elégedetten öngyilkos lettem. Hagyjon engem a világ békén. Aztán egy évre rá beiratkoztam filozófia egyetemre.

Visszatérve a Boróka kérdésére. „Csak azt meséljétek el nekem, kérlek, hogy hogy dolgozzátok fel a halálos áldozatokról szóló híreket és képeket. Kinek mi a módszere? Rá se kattint? Vagy rákattint, és megy tovább? Vagy jól megnézi és küzd a megrendüléssel, iszonnyal, pánikkal, kényelmetlenség érzettel? Vagy megnézi és nem küzd?”

Nem dolgozom fel. Van amikor rákattintok, van amikor nem. Van amikor elolvasom, van amikor nem. Nem rendülök meg, nem iszonyodok, nem félek. A képek láttán eszembe jut egy rakás dolog, olyasmi, mint „média”, Susan Sontag: A szenvedés képei, rossz a kompozíció, itt majd’ pózol a holttest, ez manipulatív, ez direkt az érzelmekre hat, nocsak, egy objektív kép, egy hatásvadász, ez szenzáció. Nem tudnak meghatni. Nem tudnak megdöbbenteni.

Esetleg eszembe jut Jaspersnek az a mondata, hogy „többé nem bízunk a humanizmusban. De szeretjük őt, s mindent megtennénk, hogy megőrizzük”, s azt gondolom, hogy ez baromság, a humanizmust nem lehet megőrizni, lehet nem is kell, valaki gondoljon már valami „igazabbat”. Humanizmusból sokszorosan megbuktunk. Ebből a diskurzusból szemlesütve kisétáltunk.

Kell valami új nyelv. És szerénység, és visszafogottság. Úgy látszik még mindig nem ismerjük az embert. Legyünk óvatosak. Meg kellene tanuljunk gondolkodni. Küzdeni a gondolkodásban. És ez nagyon fontos és sűrgős, mert minden nap több a halott. Nemtudom.

Nemtudom. Ez küzdés? Nem tudom. Talán. Azt hiszem a filozófia nem oldja meg az ilyesmit. Nem is az a feladata. De az ilyesmik képesek felébreszteni valami olyant, ami talán majd filozófia lehet. Rosszul fogalmaztam. Az ilyesmitől valami mindig felébred bennünk – ha akarjuk, ha nem. Ami filozófiaféle lesz. Mert tudjuk, hogy nem tudjuk.Valami elkezdődik, mert másként nem lehet.

És ha mindezt nem tudom, akkor is jó, hogy Boróka feltesz ilyen kérdéseket. Én köszönöm. 

  - arra gondolok, hogy Camille Saint-Saens nagyon naiv volt, amikor a haláltáncot írta.