Estimese: a rendőrök és a disszertációm

     Kellene cigi, kávé, tea, s friss levegő. Így kezdődik a mese.

Éjszaka van, persze, már megint. Nemrég voltam kint, elmentem a buszmegállóig, ott vettem cigit. Visszafele jövet, ott a piac mellett szembejött egy mérges rendőrautó. Nem Logan, hanem „duba”. Kiugráltak a rendőrök, egyik egyenesen nekem. Igazoltatnak. Hol lakom, hol voltam, miért voltam ott. De főképpen arról érdeklődnek nagy hevesen, hogy hol voltam ezelőtt 20 perce. Mikor kiderül, hogy itthon, akkor az a kérdés, hogy tudnám-e igazolni. Tényleg nem tudom... a Facebook lehet-e alibi? Mert akkor még ott beszélgettem. Nó, de ilyenkor miért nem alszok, mint a rendes emberek? De ez már nem izgatja őket. Egyetemista vagyok. Hol, s mit tanulok? A filozófia szó hallatán minden érdeklődésük lelohad. Mehetek, visszakapom a személyim. Nagyjából 20 perce (most már talán 25) kiraboltak a piac mellett egy bódét. Láttam valamit? Dehogy láttam, akkor még nem arra fele voltam. És ők valami betörőket keresnek, vagy legalább valaki gyanúst. Bennem csak annyi volt a gyanússág, hogy éppen szembejöttek velem, az utcán voltam, tehát nem aludtam, de nem is lődörögtem, s hát valahol el kell kezdeni a nyomozást. Nó, és cigiztem. Kiderült: egy cigis-bódét  raboltak ki. Na de biztos nem engem keresnek. Ők tettest keresnek, veszélyes embereket, nem holmi filozófiahallgatót. Kicsit bosszúsok, amiért velem lopták drága idejüket. Tényleg hazamehetek. Egyik még poénból utánam szól: de aztán feküdjek le, elszálltnak látszok, vagy mit is jelenthet. „S-apăi culcă-te, arăți parcă ești plecat p’ undeva.” Lehet csak simán lehülyézett.

Kellene írjak, de nem hagynak a kérdések. Visszhangoznak. Arvo Pärt Tabula rasa-ját hallgatom. Kellene írjam a disszertációm. Elmesélni, hogy Nietzsche után már nem lehet úgy beszélni az emberről, mint azelőtt. „(...) az egyistenhitek istene halott, kétségkívül legalább kétszáz éve, és a humanizmus embere nem élte túl a 20. századot.” Ezt mondja Badiou. Szerinte van radikális humanizmus, amikor a meghalt Isten helyére akar felmászni az ember, de persze nem tud, nem lehet. „Az ember hiábavaló passiójárás” – ez Sartre. Szegény rendőrök. És van radikális antihumanizmus, például Foucault, aki azt írja az ember eltűnéséről: „a tér redője, amelyben végre ismét lehet gondolkozni”. Szerencsétlen rendőrök. Nesze nektek. S akkor megkérdik, hogy miért nem alszok ilyenkor, mint minden rendes ember?... Éjszaka fél kettőkor a rendes emberek alusznak. A rendőrök nem. A tolvajok sem. Én sem. Csak a rendes emberek. És kellene írjak arról, hogy Heidegger teljesen használhatatlannak találta az „ember” fogalmát, annyira le volt terhelve minden baromsággal: az antik zoon logon echon, az animal rationale, nó meg a teológiai ens creatum és imago dei, s végül a descartesi cogitatio, a gondolkodó elme, tudat, szellem, személy, stb. megvizsgálatlan hülyeségek. Ha kérdezni akarunk, vizsgálódni, akkor felejtsük el az „embert”: van helyette Jelenvalólét! Mi magunk, akik itt vagyunk, jelen vagyunk saját létünkben, s ezért iszonyú nagy gondban vagyunk. Heideggerrel nem is az a baj, hogy nincs igaza, vagy mi. Hanem, hogy végülis, túl elszállt lett. „Parcă era plecat p’ undeva.” Vagy csak simán hülye volt. S ma már nyugodtan kimondhatjuk: hülye volt, mert náci volt. Minden náci hülye, nem? Akkor Heidegger is hülye. Mostmár el is mehet, nem is kellene olvasni többet, megvolt az igazoltatás, jegyzőkönyvbe került. Milyen ember az, aki nem használja az ember szót, mert az már túlságosan marhaság? Baromság. És Badiou éppen ettől tart. Hogy a 20. század után, amikor eltűnt minden mentegetés és mentegetőzés ellenére a humanista ember, nem marad más, csak valami radikális animalizmus. Marhák, és barmok. És biopolitikailag: sok baromfi, akit nevelni kell, s szelektálni. Lectio-selectio. Amikor a tét már a domesztikáció körül forog. Tenyésztjük magunkat. Szelídítsük, háziasítjuk. És kinyírjuk, akivel baj van, de legalábbis bezárjuk valahova. Rend kell legyen. Erről éppen eleget mondott Sloterdijk is, Agamben is, mások is. Készítek egy mentateát. Baj van az emberekkel.

Megtörténhet, hogy többet tudok a hatalomról, mint az engem igazoltató rendőr, mert olvasgattam Foucault-ot, meg mindenféle egyebet. Na, F. szerint is meghalt az ember. Kedves rendőr, nem is tud arról, hogy ő már nem rendőr „úr”, sőt már nem is ember. Vicces lett volna, ha megmondom nekik. Nem tudott volna komolyan venni, mint ahogy teljesen felesleges lettem nekik, mikor kiderült, hogy csak egy filozófiahallgató vagyok. Látszott, érződött, hogy ezeket ő nem tekinti embereknek, bár biztos egy másik perspektívából lehettem nem-ember. Ezek, az ilyen lények, nem tudnak tettesek lenni. De azért néha gyanús leszek, gyanús a fajtám. Már csak azért is gyanús, mert éjjel nem alszik az ilyen lény, mint a rendes emberek. De nem is rendőr, nem is tettes. Akkor meg mi a fenét keres az utcán? Józanul? Lányok, haverok nélkül? Gyanús, na. A rendőrségnek többnyire csak emberekkel van dolguk, rendesekkel, akiket meglopnak, meg nem-rendesek, akik lopnak, isznak, verekednek, s egyéb rendetlenségeket tesznek. Tettesek. S akkor belefutnak egy nem tettesbe, aki mégsem rendes – nem alszik. Ébren van, de még azon túl, el van szállva. Hülye. Mint a bolondok, a művészek és efféle lények.

Úgy néztek, hogy el van szállva szegény vicces pofa, talán látott valamit, de kiderül, mégsem. Nem látott egy embert sem. Sőt akkor még ott sem volt. Nem volt még jelen a tett helyszínén, elkésett, nem volt itt, ahol a dolgok történtek. Nem tud ez semmit. Ilyenkor a legjobb emberi tanács: menj s feküdj le.

Nem tudják, hogy éppen a szubjektivitás leépítésén, szétszedésén vagy mifenén dolgozom, hogy eliminálom az emberiséget, hogy felszámolok minden humanizmust, hogy megláthassam, mi marad. Mi marad egy Istenmentes- embertelen világban, az embertenyésztés után-közepette? Veszélyesebb ez a nyomozás, mintsem egy rohamrendőr éjszakai kalandja. Ilyen veszélyes gondolatok miatt nem egy ember halt meg, de milliók. (Talán engem is helyszínen főbe kellett volna lőjenek.) Mert így nekik egyszerűen annyi, és oda lett a nemzetállam, s oda az emberi egyetemes jog, oda lett az eszük s értelmük. S nem is mehetnek haza, mert nincs hova, s nem is feküdhetnek le, mert fel sem ébredtek.

Álmodják még az igazak álmát. Pedig mikor Isten meghalt, nem csak az ember ment rá, de az igaz is, sőt még az igazak álma is: lejárt az igazoltatások kora." Dont' be stupid."

Miért vegyél magadra sötétkék blúzt?

"E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el" - Pascal  
Amiről én beszélek az nem szeretet.

Hanem egy mélykék magas-nyakú blúz

Amiben elmerülhetsz, mint a tenger

Mélyén a néma állatok szűrt napfényben,

Puhán körülvesz, s te rejtőzhetsz a világ

Elől, akár egy végleg elhagyott űrállomáson

A csend, a halálos hideg hangtalanság.

Ahol a vágyak szelídekké bomlanak,

Kék blúzban egy vagy a kékkel,

A nyugtató azúr éggel, mikor a nap meghal.

Egy vagy mindennel ami kék magány.

Amiről én beszélek az nem szeretet,

Sokkal rettenetesebb ez, magasabb, a

Magadra maradottság iszonyú súlya.

De amikor csak űr van benned, amikor

Nem érzel semmit, amikor a lélek

Nyugszik az örökkévalóban,

Akkor a kékblúzban, mint az éjszakai

Villámok fényénél megláthatod meztelen

önmagad. S tudod, hogy vagy,

S tudod, hogy az egyetlen vagy,

A pár nélküli vadállat.

S ott talán meghallod a kékségből

Leszűrt szót, mely nem emlék,

S mégis egy életre megmarad.

És egyszerre megértesz mindent,

Nem zaklat már a kérdések végtelenje:

Téged szólított a szemtelen

Mosolynak eladott lélek.

Ember és filozófia: kétely és bizonyosság között

Kutatási terv, vagy afféle...

Arisztotelész Metafizikájának első mondata így hangzik: πάντες ἄνθρωποι τοῦ εἰδέναι ὀρέγονται φύσει. A Halasy-Nagy fordításban ezt az jelenti: “Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra.” Angolul pedig - David Ross fordítását idézve – : “All men by nature desire to know.”

Ebben a kutatási ciklusban ezt a mondatot szeretném szemügyre venni és összevetni a modernitást valamilyen módon átható, meghatározó, vagy a modernitás tudatformáját szimbolizáló szállóigével, mely szerint: „A tudás hatalom”.

Látszólag egyszerű a feladat, hiszen csak értelmezni kell és összevetni egy antik filozófiai kijelentést egy modern jelmondattal.

Valójában viszont a vállalkozás egy igencsak szerteágazó filozófiai problémacsomóba gabalyodik bele. Mert olyan kérdéseket kell érinteni, mint az „ember természete”, amely felteszi, hogy mi, emberek, törekszünk a tudásra. De ebből átlendül a kérdés súlypontja a „tudás”, a bölcsesség, az ismeret és persze az igazság körébe. Végül pedig végképp elveszni látszik a „hatalom” problématikájába, még akkor is, ha csak a szűken vett hatalom-tudás / tudás- hatalom dichotómiáját érintem. És ráadásul mindezt áthatja és meghatározza a filozófia mibenlétét és értelmét érintő kétely és bizalom.

Kutatási hipotézisem tehát a következőképpen artikulálódik:

1. Az emberről szóló filozófiai diskurzust áthatja az antik filozófiából származó „emberi természet” probléma. Erről már sokat elárul az is, hogy Arisztotelész ezzel indítja a Metafizika első részének első előadását.

1. Másrészt ez a diskurzus mindig implicite magában foglalta a tudás, az ésszerűség témáit, mint ami éppen az emberi lény lényege, vagy természete (gondoljunk csak az animal rationale meghatározásra).

1. Harmadrészt mindez exponálódik a modernitás filozófiájában. Ugyanis ekkor az emberről zajló gondolkodás átlépik az „ember egyetemessége” vagy az emberiség gondolatához, de oly módon, hogy éppen az „emberi természet”, „emberi lényeg” vagyis a racionalitás, az egyetemes ész lesz a domináns szervezőelv. Szerves módon ez a vezérelv elvezet olyan kérdésekhez, mint a tudás vagy az ésszerűség mibenléte, jelesen „az igaz ismeret” és az episztemológiai kérdésfeltevés kitüntetetté válásához. Ezt a korszakot ismerjük olyan nevek alatt, mint a felvilágosodás, és a humanizmus.

1. A felvilágosodás és a humanizmus jelmondata a „tudás hatalom” felismerésben koncentrálódik. Legalább két értelemben: először, mint ami szerint az egyetlen
   
   hatalom ami legitim módon ítéletet hozhat az az Ész, a Ráció (származzon ez akár empirikus tapasztalatból, akár racionális meggondolásból), másodszor, pedig mint a racionális belátással rendelkező ember, vagyis az ész birtokosának a hatalma.

1. Nietzsche ismerte fel a legtisztábban, hogy tudás racionális felfogása végülis nem más mint a pőre „hatalom akarása” – és semmi több. Ez a beállítódás, mely szembefordul a leleplezett felvilágosodott humanista felfogással (és ide sorolhatóak az ifjú hegeliánusok, a pszichoanalízis, az egzisztencializmus, az életfilozófiák, stb. képviselői) magát a filozófiába vetett bizalmat rendítik meg. A filozófiába vetett hit megrendül, meginog és sokirányú diskurzusokba torkollik – ez a jelenkori filozófia pluralizmusa ahol már nincs egyetlen „nagy elbeszélés”. Ekkor éles kérdéssé válik, hogy a filozófia vajon nem zuhan a dogmatizmus, a cinizmus és a szkepticizmus szakadékába?

Kutatásom során ezeket a pontokat szeretném érinteni amikor a „Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra” és „A tudás hatalom” állításokat értelmezem. Megjegyzem, hogy bár a fent vázolt pontok valami féle filozófiatörténeti perspektívát anticipálnak, kutatásom mégis  problémacentrikus, abban az értelemben, hogy a kiemelt témakörök összefüggéseit nem történetileg szeretném dokumentálni, ez csupán a problémák összefüggéseinek illusztrációja lenne. Hiszen ugyanezt a gondolatmenetet – talán – el lehet képzelni Descartes, Kant, de Husserl vagy akár Heidegger életművén belül is. És ezzel is csak a mellett érvelnék, hogy az „ember”, a „tudás”, és a „hatalom” végső soron összefüggő problémák, melyek a filozófia mibenlétének kérdését vetik fel, újra és újra... mert a filozófia mégsem lehet dogmatizmus, cinizmus, vagy szkepticizmus.

De hogy akkor mi lehet a filozófia, vagy mi a filozófiára vonatkozott kételyben a bizonyosság számunkra? Ez csak a kutatásom végén derülhet ki, így hát a kutatási tervben csak nagyon keveset kockáztathatok meg: talán helytálló, hogy az ember  lényegéből fakadóan törekszik a tudásra. Még akkor is, ha mégsem érheti el. Hiszen ezt jelenti a philosophia, a nem tudás tudása. Ami egyszersmind nagy hatalom, s mint ilyen igen nagy veszély is.

FACE in SPACE: A szubjektum elmosódó arcai

Csóka Szilárd - Zsolt: Face in Space
Korunk Stúdió Galéria
2014 okt. 3, Kolozsvár

 Ennek a kiállításnak van egy előzménye. Csókával még a középiskolában barátkoztunk össze és valamikor 2006 körül volt egy egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Philotea Klubban. Mivel már akkor érdeklődtem a filozófia iránt, megkért, hogy mondjak „valamit” a  megnyitón. Akkor visszautasítottam azzal, hogy „még nem olvastam eleget”. Viszont megígértem, hogy majd ha lesz még egyéni tárlata s felkészültebb leszek, akkor szívesen vállalom. Most hát itt vagyunk mind a ketten. 

A kiállítás címét szerintem nagyon jól eltalálta: mert a FACE IN SPACE, a szavak többértelműsége révén rámutat arra, ami a festményeken történik. Az angol face arcot jelent, ám jelentheti az arc kifejezőképességét,  s utalást tartalmaz az oldalnézetre, de ugyanakkor a homlokzatra is; a space pedig egyszerre jelent teret, ahol valami felbukkanhat, de űrt is, amelyben felszámolódnak, beleolvadnak a dolgok. És ha megnézzük a képeket valami ilyesmiről van szó: a tér és az arc különböző jelentéseivel, formáival kísérletezik a festő. Ugyanis az arcképek egy sajátos játék folytán hol feloldódnak egy homogén térben (Barokk szellemek), hol egy szimbolikus tájkép előterében bontakoznak ki (Óriás), de az is megesik, hogy maga a tér (háttér, előtér, a síkok) és az arckép összeolvad (Ébresztő Spanyolország!), vagy a tér és az arc harmóniája egy monokróm felületen válik egységessé (Metafizikus portré).

És azt hiszem, hogy itt valami lényeges problémára történik utalás. Erről szeretnék pár szót mondani.

Jean-Luc Nancy (A portré tekintete) egyik gondolatából indulok ki, ami szerint a portré nem „csak” ábrázolja, reprezentálja az individuumot vagy szubjektumot, hanem egyenesen „megteremti” azt. Vagyis nem megjeleníti az ábrázolt személyt, hanem „elválasztva mindentől, ami nem ő” jelenvalóvá teszi, így a portré tárgya nem más mint az „abszolút szubjektum”, amely éppen a festés által jön létre.

Ha pedig a portré történetére gondolunk, akkor talán párhuzamot is vonhatunk a portré (műfajának) kialakulása, fejlődése és az ember individuummá, szubjektummá válása között. Például a görög idealizáló arcábrázolásához képest a római művészetben jelenik meg az egyéniséget realisztikusabban megjelenítő attitűd, és ezzel párhuzamosan az ember személyiségére tett eszmetörténeti, filozófiai utalás is, és itt a cultura és humanitas fogalmainak jelentőségére gondolok. Tudjuk, hogy a középkorban mind az emberi individuum, mind az emberi arc egyéniséget hangsúlyozó művészet és diskurzus nagyon visszafogott, szinte hiányzik. Viszont a portré a reneszánsz korban önálló műfajjá válik (szemben a kanonikus- tipizáló ikonnal), amikor valóban fontossá kezd válik az ember individualitása, szubjektivitása is. A barokk korban pedig a párhuzam mindkét oldala – a portré is, és az emberi egyéniség, szubjektum is – megszilárdulva meghatározóvá válik egészen a modern korig. Látszólag itt és most is, minket is meghatároz.

Hangsúlyozom, látszólag. Mert az ember individualitása, szubjektivitása ma erőteljesen problematikus. Hasonlóan a portré is mélyen – és lényegét érintően – problémaként jelenik meg. A két probléma összefügg egymással, és egyáltalán nem mellékes: mert igen nagy tétje, súlya van. Mert minket, jelenlévőket, emberi mivoltunkban érint.

Nézzük meg figyelmesen Csókának a kiállított képeit. Korábban azt mondtam, hogy a térben megképződő, a térben feloldódó emberi arccal való játék valami lényegesre tett rámutatás. Mert Csóka portréi nem véletlenszerűen tesznek utalást reneszánsz térkezelési, kompozíciós eljárásaira (Reneszánsz a térben), és a barokk portré interpretálásai sem esetlegesek (Bacchus, A részeg), mert ezek a portré (és a szubjektum) fontos állomásaira tett utalások. De azt hiszem mégsem az határozza meg Csóka műalkotásait, hogy kikezdené a hagyományos művészeti technikákat, vagy a portré műfaji sajátosságait. Sokkal inkább kísérletezésnek, játéknak fogom fel, melyben a ténylegesen mérvadó magának az emberi arc elmosódásának a jelenvalóvá tétele a különböző terek (arctér, háttér, előtér, homogén- és heterogén tér, stilizált tájkép, vagy éppen csak gesztusértékű meghatározatlan térre utalás) kiképzésével.

Ebben vélem felfedezni Csóka képeinek jelentőségét. Mert ha Nancy-t követve a portré az individuum – „az abszolút szubjektum” – jelenvalóvá tétele / megalkotása, akkor az itt látható képek éppen az individuum elmosódására, felszámolódására tett művészi utalások, amikor a szubjektum éppen elveszti abszolút mivoltát, beleveszve különböző terekbe.

Csak utalnék itt a huszadik századi filozófiára... ilyen vagy olyan formában meglepően sok helyen felbukkan az ember individualitásának, szubjektivitásának elhomályosodása, elmosódása. Ez pedig az ember lényegéről szóló diskurzusban hangsúlyos problémaként bukkan fel. Amely éppen arról szól, hogy az embernek nincs önálló, „önmagában vett” természete, lényege. Gondoljunk csak Nietzschére, vagy különböző egzisztencialista szerzőkre, mint Sartre, Jespers, a heideggeri fundamentálontológiára. Alapjában véve ugyanezt a problémát megtalálhatjuk a dekonstrukció fogalmában is (Derrida).  De utalhatnék a posztstrukturalista Michel Foucaultra is, aki kimondottan a szubjektivitás/individualitás történetét (is) tematizálta/problematizálta. Ezek az utalások arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy a szubjektum végső soron nem más, mint társadalmi képződmény, történeti hagyomány melyben benne állunk, ami különböző történelmi terekben jön létre vagy éppen felszámolódik. Ilyen tér az ideológia, az egészségügy, a hatalom, a szexualitás, a hétköznapi élet, a tudományok stb. Ha ezek határozzák meg azt, hogy kik vagyunk, individualitásunk csak elmosódott lehet.

Végső soron Csóka expresszív alkotásai számomra ettől érdekesek. Mert kísérletei a térben történő arcokkal talán éppen erről szólnak. Mert ezek a képek jelenvalóvá tesznek valamit: az emberi szubjektum elmosódásának az arcait. Amelyek végső soron mi magunk vagyunk.

Ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm a figyelmet.

Szent Ferenc

egy régi munkám, elvileg a Láng Orsié

husvéti versféleség

Húsvét másodnapján 
még halott vagy.

Rengeteg kapzsi sejtből,

Bűzös vörös likidekből,

Lüktetés vagy!

Nedves síkos húsból, kálciumalapú

Szálkás csontból, izgága ínszalagból,

Feszülés vagy!

Érzékeny érzéki jegesen

Égő idegekből

Villanás vagy!

S talán vagy még fényből, lidérces messziből,

Ami most tűnik fel, amikor el és

Világló szemedből csak kocsonya marad,

Férgek tápláléka, csak egy hulla vagy,

Te immár egészen csak

És csak anyag vagy!

Bár a nyüvek lüktetnek, feszülnek, villannak tovább,

Nem világlanak, nem fénylenek. 
A feltámadott gondolat itt széttörött.

Te állatból vagy, hát

Fiatalon idd el félig az agyad, a májadat,

Így leszel ember, így

Vagy önmagad...

Szemedben remeg a nyers test melegében párolt fénycsepp,
Húsvét másodnapján pálinkát sírsz:

mert még halott vagy.

humanizmus

Stratégoszok tervezik
a népésség-anyagot,
önző déenesek lesik
a holnapot, az elme
számít, 30 ezüstöt,
világgazdaságot,
árják irtanak büdös
beteg állatot,
a számítógép tudja már
a keresőbe mit írok...

De ki játszik velem
Embert?