Teremtés előtti momentum

Felvettem létem magamra,

Még nem tudtam mi az.

Fáj, pihék hullanak arcomra

Olvadt láva s földrögök.

Gondoltam, csak felöltözöm,

Hogy a hideg ne legyintse semmimet.

Most zavarban kupacolom össze

Széjjelment málló eszemet.

Kiszemelni, ki érti ezt

De mindenki tudja tán’,

Hisz létet öltözz magára

Minden lény, lényeg s talány.

És ebben a döbbent véres

Minutumban, mikor

Szól a végzetes, hogy „legyen”

Létrejöttem én, fényesen csillogó

Monumentum.

„L’art pour l’art”: nyugtázta,

"És látá Isten, hogy jó."

(de titkon röhögött)

Helyzetjelentés

„De profundis clamo at te Domine!”

Ma reggel is forrón ébred rám a nap:

Ballábbal. Vízre, puffadó halálra

vágyva: Hiába. Repedésekbe öreg ráncokba,

Az éhes kis nyüzsgések meglapulnak...

Ehhez csak musica sacra szólhat.

Zene, kíséret nélkül. Kísértet, Kedvesem nélkül.

S a távolból csakazértis: Te Deum laudeamus...

"Ars poetica"

(az eredeti dallamon énekelve)

Préselt szavak úsznak árban

Virágom, virágom

Fulladozó madármúzsák –

Virágom, virágom

Közöttetek mit keressek

Virágok, virágok

Én titeket s ti engemet?

Szétrágott virágok.

Csíkszépvíz. 2o12 filtáb'

mai Nap, valami efféle

sárga melegben

remeg a levegő

úgy

ahogy egy ősi egyiptomi orrán

távozott a rózsaszínben kocsonyádó’ agya,

meg ne romoljon a test, maradj itt

örökre

úgy

kitömve, aszottan,

beépítve a falba

Én, fáraód leszek

a kisherceg sálját

megtaláltam a falnál,

sárga melegben, kiskoponya mellett

úgy

meghűltem, influenzásodok

s már nem tudok kapálni

lám, belédlázasodok

mert egy ősi egyiptomi

fejéből kiszívták a gondolatokat

azok a szent nap-papok

na úgy

    szeretlek téged, mai nap.

E pillanatban

a nap, még éppen kiszimatol a hegy mögül.

Egy róka lábát emelve egérre ugrani kész.

Bennem épp bizsereg egyet a keserű kávé.

A fűszálak harmatcseppekkel teli, megrezzennek.

E pillanatban hirtelen meglátom:

Arcod mosolyára az első puha ránc

rátelepült.

E pillanatban

hajnali fél öt: megindult egy kósza szellő,

A fiatal rendeket könyörtelenül kell

 – e pillanatban –

Lekaszálni.

A rég öregei érzik még e pillanatokat.

Kézszorításként

Mert tudom, nagyon tudom

Ez magyarázat, s nincs mentség.

A fekete napokról későn

Értesültem, s keserűn

Ébredtem rá, hogy félig

Egyedül maradtál.

Nem voltam melletted,

Mikor kellett. Pedig...

Pedig erre kötelez minden

Baráti kapocs, kötél,

Mely ha minden szakad

Tartani hívatott.

Hirtelen elpattant az élet

Láncszeme, sejteni lehetett,

Erről csak suttogva mertünk

Csendes szavakat ejteni.

Halkan kortyoltunk el

Egy sört, ezen merengve.

Mert tudjuk, nagyon tudjuk:

Ez magyarázat, s nincs mentség.

És valóság, hogy 

őszintén fájsz nekem.

Elvégeztetett

Már súlyos az ég,

Meggörbül a hátam.

Árnyékok vetülnek arcomra.

Csepeg már a vér.

Felnézek, s te még

Megremegsz mert

Megszólítalak. Van erőd

Mosolyogni, még

Csak nekem mosolyogsz.

De érzem, ez nem lesz

Mindig így. Lassan –

Valahol fenn az égben –

Már elrendeltetett az

Elfelejtésem.

Szomorkás állott ukrán

Cigiszag, mert mindezt

Előre tudom, s vállalom.

Ez az eszmélet, a Végezet.

S tőle árnyékos szememben

naplementeként égsz.

....

Még három nap,

S a bölcs férfiak pálinkásan

Húsvéti locsolásra kelnek.