Scriptophobia

barátsággal A. T.-nek.

A filozófia nevű izé, tudod, a vidékünkön jóformán csak szövegekben lapul. Ebből elég sok minden következik. Például az, hogy rohadtúl túlbecsüljük az írást. S tesszük ezt kétféle módon: egyrészt túlbecsüljük a textust, a szöveget – mintha minden szöveg Szentírás lenne, még magyarázni se merjük, nehogy kitörölni vele; másrészt meg mindenki író akar lenni. Vagy még rosszabb: az, író. Ahogy valaki mondta: az Insomnia tele van elcseszett írókkal és költőkkel. Azt hiszem ez a legékesebb jele annak, hogy ez tényleg vidék. Radomir Konstantinovič – egy másik régióban – így kezdi a könyvét: „Tapasztalatvilágunk provinciális.”

De ezzel már nem csak Kolozsvárról, meg az Insomniáról beszélek. Mert látod, ez a csávó Jugoszláviában írta meg „A vidék filozófiája” című könyvét. S könnyen lehet, hogy amire oly büszkék vagyunk, hogy nekünk, magyaroknak mennyi sok könnyvásárunk van, meg főleg, hogy mennyi nagy írója van a magyar nyelvterületnek… az csak egy tünet. Azért lehetünk büszkék az irodalmunkra, mert rohadtúl vidék vagyunk, s itt a kultúra, a mittoménmi, csak szöveg. Csak textus. Csak könyv. S egy rakás író.

Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ha már provincia, akkor legalább irodalom van. És komolyan: irodalmunk tényleg van, s tényleg jó. Az Insomniában persze szokott lenni egy rakás elcseszett író-költő, de azért ott is: van aki tényleg az. Akkor miről beszélek?... kicsit hiányoznak a farizeusok ebből a történetből.

A farizeus. Az áruló, a jézusölő írástudó, a szent szövegeket magyarázó, félreolvasó. A scriba. A pap, aki a szövegből prédikál, a bíró, aki ítél, a tanító, aki nevel, a törvények értője, szóval az írástudó: aki tud is, nemcsak ír. A görög kultúrában ez az áruló, aki ismeri a szentséget, és néha szolgálja, néha gyalázza, éli is, meg formálja is, ír is, meg nem is, ez a filozófus. De nem borul le a szöveg szentsége előtt; de nem is akar non-stop íróvá válni. Ő csak szereti Szofit, a bölcsességet, ezt a jó csajt. Szereti, de nem szerelmes vakon. Philo. Ami néha érosz.

De mi nem vagyunk se zsidók, se görögök. Keresztények vagyunk, vagy azok se. Nálunk egyszerre lenne szükség a farizeusra és a filozófusra. Nietzsche tudott valamit, amikor Antikrisztussá vált, s akkor is igaza volt, amikor azt mondta, hogy ő kikéri magának, nem filozófus, hanem filológus. „Drákói törvény az írók ellen.” – ugye?...

A filozófia nevű izé a provinciában csak szövegekben van. Ezért lehet az a nagy kapkodás, hogy publikálni kell. Ezért van az, hogy nekünk két filozófiai folyóiratunk kell legyen: Kellék és Többlet. De ott van még a Korunk, az Erdélyi Múzeum, s még jópár cucc, ahol publikálni lehet – tehát – kell. Kell nekünk egy blog (két nem-működő mellé). Minden eseményről, minden mozzanatról írjunk. Mert az szöveg, s nekünk szöveg kell. Európa a könyv kultúrája, a Szent Szöveg, a Könyvek Könyvének a megtestesítője. Amiről nincs textus: az nem is reális. Ha nincs publikációd (versed, novellád), nem is létezel. A valóság alapelve: „Írok, tehát vagyok.” Nesze Szókratész. Nesze nektek cinikusok.

Persze ekkora hagyomány súlya alatt félelmetes lehet élni. Jó nagy a tét, he? „Inkább cseszd el az életed, mint a szöveget.” Találó mondás.

Nem akarok már írni, mert már nem félek tőle. Nekem már nem muszáj. Én olvasni szeretek. Hazamegyek, elvetem a kukoricát, kapálok, teszek-veszek, s olvasgatok. S ha nem tetszik valamelyik szöveg: kijavítom. Átírom. Leszarom.

Így adj nekem kölcsön könyvet. Én szeretem a könyveket. De nem vagyok szerelmes.

S ezentúl is azt írok amit akarok, s nem amit kell.

(Vagy csak jár a szám, persze, mert unatkozok vagy mert élvezek beszélni...)

kisbetűs hangok vs. conoașterea luciferică

„Fiam, te nem vagy elmebeteg, rajtad itt nem tudunk segíteni. Te hülye vagy.” – mondta a pszichiáter, s hangjában benne rezonált minden: szakmai kudarca, az én reménytelenségem, a helyzet kilátástalansága.  Úgy emlékszem nagyon öreges, reszelős hangja volt, tele lemondással. De most azt hiszem ez nem így volt. Az öregek nem mondanak le semmiről: ők belenyugszanak. A csalódott öregek olyan emberek, akik megvénültek a nélkül, hogy megértek volna. Az érettség, az igazi öregség hangja sosem lemondó: csendes, simogató, de mégis rá kell figyelj, mert megnyugtat: amikor már tudod, hogy itt nincs semmi tudnivaló.

„Írj tanulmányokat, publikálj, mindjárt 30 éves vagy”, hallom mostanában, de nyugi, nem csak tőled. „Valamit most már kellene kezdj te is magaddal” – ugyanaz más verzióban. Ezt sem csak te vágod a fejemhez.

Időnként felerősödnek ezek a hangok, időnként elcsendesednek. Erről eszembe jut egy történet. Az űrkutatás kezdeteinél egy űrhajóst felküldtek az űrbe, egy lezárt izébe, dobozba, amit nem ő irányított, hanem innen a földről. Neki ott semmi dolga nem volt, csak kellett üljön az űrdobozban, lélegezzen, figyelje az életjeleit, meg ilyesmi. Több földkörüli utat kellett megtegyen. Na. Minden teljesen rendben volt, üldögélt szorgalmasan, lélegzett, hallgatta a szívverését, bámult ki unottan az ablakon. A harmadik körre már biztos megunta a Föld látványát, hisz minden csoda… bláblá. Alig kezdte meg a negyedik kört, amikor valami kattogást kezdett hallani az űrhajó motorja felől: katt-katt-katt… Előbb nagyon megijedt. De az ijedtség is elmúlik, ha nem történik semmi, csak katt-katt… Akkor szorongott. Próbálta kitalálni, hogy mi a fene kattog a motornál, katt, katt. A hatodik körnél, már azt hitte megbolondul, annyira idegesítette. Eltudom képzelni szegényt, amint ott kuksol bezárva a dobozba, kint a világűrbe, kering a Föld körül, s nem tehet semmit, kell hallgassa azt a kis monoton ritmussal kattogó hangot. Pfáj, szerintem én is belebolondultam volna. Katt-katt-katt… de mielőtt megbomlott volna az elméje, hogy nincs hova elbújjon a hang elől, mint valami egér egy kis résbe, lyukba, bárhova, rájött, hogy nem muszáj belebolonduljon. Valamit kezd azzal, hogy „katt-katt-katt…” Elkezdett dúdolni, ha már volt egy hang, egy ritmus. Egyre jobban élvezte, már fütyörészett, a hangok erre másképp hangzottak, néha halkabb volt – hangosabb volt ő, néha felerősödött – amikor csendesebb lett, gyorsított, lassított, modulált, áriázott, reppelt. A végére egy egész jót bulizott ott kint. Belenyugodott, mint az öreg motoros a gerinctörésbe.

Időnként felerősödnek a hangok, időnként elcsendesednek. Néha suttogósan, sötéten jön: „meg kell élni valamiből”, néha egész ordibálós, mint amikor a szülök… tudod. Van amikor megértően rábeszélős, van hogy frusztrálóan bántó. S be vagy zárva ebbe a izébe, a világba, nincs hova elbújj, hallgatni kell hangokat, meg kell bolondulni, nincs kitérni lehetőség. Próbáltam, ideiglenesen talán, de nem lehet kitérni. S ha már itt vannak a hangok, s nem akarsz bekattanni, katt-katt-katt, akkor valamit kezd velük: dúdolj, fütyörész, énekelj. Táncolj – a zene megjött.

De azt hiszem mégsem jó ez a megoldás. Bár jót bulizol, az lehet. De az fárasztó, s egyszer csak eleged lesz, unod már a dalt, a szöveget, a táncot, s ki akarsz lépni. Akkor meg jön a katt-katt. Vagy buli, vagy katt? Szerintem nem.

Van amikor elmegyek sétálni. Persze, a hangok jönnek velem, mint kóbor kutyák a nyomomba szegődnek. Elkezdek olyankor figyelni a világ hangjaira. Autók, emberek, nő a fű, kirobban egy farügy, loccsan a pocsolya, távoli szirénahang. Zsongás-bongás. Egész zajszerű, ami kissé elnyomja a hangokat.

Amikor szinte beérek a központba, csoszogást hallok mögöttem. De nem nézek hátra, lefoglal Kolozsvár éjszakai hangja. A Központi Könyvtárhoz érek, sötéten magasodik felém. Szar a világítás, a könyvtár sötét, nyomasztó hely. Ilyen valójában, csak kevesen veszik észre. Gondolatok a könyvtárban. A csoszogó hang utolér, sötét alak, nagykabát, keménykalap, olyan mint Lucifer a német filmekben. Szó nélkül leül mellém. Hátradől a padon, ő is nézi a könyvtárat. Eszembe jut, hogy elfogyott a cigim, halkan megkérdem, nincs-e neki. Rám se néz, de szó nélkül megkínál, minden mozdulata nesztelen. Rágyújtok a cigire, hallom, ahogy serceg. Sokan cigiznek, de kevesen hallják, hogyan ég a cigi. Pedig ááá, jó hallani. Aztán csend van. Mély, nyomott csend.

Így ülünk a padon, aztán egyszer csak Lucifer feltápászkodik, kezét a kalapjához emeli, s indul. Indulna, de tétován megáll. Visszafordul, suhog a nehéz fekete kabátja a lendülettel. Aztán valami stupid szellemhangon azt suttogja felém:

Lucian Blaga néma, akár a hattyú.

Honában

lényének kristályhava helyettesíti a szót.

Lelke csupa kutatás,

évszázados néma kutatás,

szüntelenül

a legvégső gyökerekig ás.

A vizet kutatja, melyből iszik a szivárvány.

A vizet kutatja,

melyből a szivárvány

szépségét és nemlétét meríti.[1]

A meglepetéstől csak meredten bambulok, ő meg vissza. Megfordul s elsétál, megint a csoszogás. Háhá, megyek utána, lám’ hova megy. Időnként megáll, hátrales, hogy követem vagy sem. Eljutunk a Román Operáig, ott megáll, felém fordul, a könyvet nyújtja nekem. Nem veszem el, csessze meg a luciferikus tudását, meg a verseit a misztériumról, meg enigmákról. Fejét lehajtja, kezét összefogja, s nem mozdul többet. Otthagyom, szobrozzon amíg akar. Kit érdekel az opera, a színház, ez az egész? De hiába hagyom ott, folyton hallom, hogy „néma, akár a hattyú”, „néma, akár a hattyú”…

Valahogy a Ferdinánd hídra keveredek. „néma, akár a hattyú…” Eszembe jut, hogy Natalie Portman  jó csaj a Black Swan-ban. Néma, akár a hattyú. Lucian Blaga hangja, Natalie arcával. Vicces. A korlátra támaszkodok, s inkább a Szamos hangjaira figyelek. Valami keleti Osho mámbó-dzsámbó cuccban olvastam, hogy ha a folyó fölött a vízfolyással párhuzamosan állsz, akkor szomorú leszel, mert a folyó hangja az elmúlásra, a múltra, az emlékekre hangol. Ha pedig szembenállsz a folyás irányával, akkor a jövőre, a reményre hangol a folyó. Nem tudom. Lehet rosszul van hangolva a Szamos. Vagy lehet én vagyok elhangolódva. Jön egy taxi, leintem, megyünk, fizetek, monostor.

Monostor, blokkok között. Otthoni hangok. „Számlát kell fizetni”, „dolgozni kéne valamit”, „kezd valamit magaddal”, „mindjárt 30 éves vagy”. Dúdolok, fütyülök rájuk. Hazaérek, zörög a kulcs, de akkor rájövők, hogy nincs cigim. Vissza a blokkok közé. A hülye betonfalak visszaverik, felerősítik a hangom. Énekeltél már hangosan éjszaka tömbházak között? Fenomenális. Egyszer egy vasárnap hajnalán egy ilyen blokkakusztikás énekre ébredtem. Atyaúristen milyen vagány volt. Asszem akkor volt, amikor először leszámoltam magamban Kolozsvárral, eldöntöttem, hogy kész vége, szakítunk, s én lépek innen. Ezért jól berúgtam, még egyszer s utoljára, aztán lementem a Flying Circusba, volt valami jó buli, industrial vagy mittomén, post-industrial noise. Másnap hajnalban ébredtem, hogy valaki énekel, de atyaúristenesen, túlvilági hangon. Egy cigány kislány volt, lent a blokkok között, hangját a beton felerősítette, áltelkesítette. Valami keserveset énekelt, kukáztak, lent a szemetesben. Jó ideig mozdulatlanul hallgattam az ágyban, aztán mellettem nyüzsgött valaki, kezdtem eszmélni, hogy upsz, ez nem ez én ágyam, ki ez a lány mellettem, mit keresek a Mărăști-ben. Mondtam neki, hogy hallod? Csillogó másnapos szemmel néztük egymást, s hallgattuk. Mondtam, hogy dobjuk le nekik az összes pénzünk. Aztán szó nélkül leléptem onnan.

Hazafele gyalog mentem, mocskosan, másnaposan, kihalt vasárnapi hajnal. Akkor hallottam meg először a lelkiismeretem hangját. Nem hagyhattam itt Kolozsvárt. Nekem itt dolgom van. Mire hazaértem, már azt mondogattam, hogy jó, akkor megírom az államvizsgám, csak-azért-is, mindenek-ellenére.

Vettem cigit. Monostor blokkok között, hallgatom, ahogy a cigi serceg. Most már nem énekelek, a cigánylány megszégyenített. De azért majd próbáld ki a tömbház-akusztikát. De a hangok is hallgatnak, naná. Bekapcsolt a lelkiismeretem. Olyankor egy pisszenés sincs részükről. A lelkiismeret hangja? Nem tudom. Nem hang, mert hangtalan. Olyan erősen csend, hogy meg kell hallani. Nem mond, hanem szólít. Elsöpri, hogy „meg kell élni”, „kezdj magaddal valamit”, „mindjárt 30 vagy”. A lelkiismeret hangtalanul szólít, hív, küld. Nem mond semmit. Csendes és szomorú. Nem lehet érteni, vagy nem tudom, szerintem nem racionális a lelkiismeret, annál sokkal több. Hallgatok.

 „Írj tanulmányokat, publikálj, mindjárt 30 éves vagy”. Nem. Az nem az én feladatom. Én még néma vagyok, akár a hattyú. A kisbetűs hangokat elnyomja a Csend. 

De ne aggódj – mert én sem aggódom – a hangok miatt. Szakembertől tudom, hogy nem vagyok elmebeteg. Csak hülye. S ez nem valami szakmai kudarc, nem lemondás, nem reménytelenség. Hanem belenyugvás, hogy nincs itt semmi tudnivaló, mert a világ csupa rejtély és titok, csupa csodálatos hülyeség.

„dar eu, 

eu cu lumina mea…”

---

[1] Lucian Blaga: Önarckép, Szemlér Ferenc fordítása

Magánpszichiátria

Judith Butler születésnapjára, egy baráti nekrológ helyett, hagyjatok békén.

Egyik kedvenc képem. Utána került szanatóriumba.

Esett az eső, amikor felhívtak. Meghalt. Felakasztotta magát. Ha valami kiderül, egyértelművé válik, akkor majd még felhívnak. Csendes lettem és szomorú, magamban vele beszélgettem. A hamvak szétszórására menjek el, mert talán az egyetlen vagyok, aki érti, hogy miért tette. Persze, ez nem így megy, mondtam neki, ezt senki sem érti, ezt nem lehet megérteni. Utoljára egy temetésen találkoztunk, abban a ruhában volt, fekete szövetnadrág, fehér ing, s úgy beszélt most is, mint akkor. Csendes lettem és szomorú, s hogy jó giccses legyen, csendesen csepergett-esett az eső. De nem így megy ez, mondtam neki, most ne piszkálj fel, most éppen valami nadrágot keresünk a turkálóban, most azzal kell foglalkozni. S kegyetlenül otthagytam egy deci vodkával, csak nézett utánam, nyurga testén fekete szövetnadrág, vasalt ing. Átkapcsoltam sztoikusba, nem lehetek egoistán folyton csendes és szomorú. Sőt: egyre kevesebb a csend és a szomor bennem, most nem pazarolhatom. Később még beszélgetünk, mikor egyedül maradok, most más is jelen van, nem jó, ha kizárom. Ki tudja, mi jön még?

Másnap egész nap egyedül voltam, de aludtam. Álmomban egy performance volt az Insomniában. Az Insomniában! Az a hely a miénk, az az agora, ahol megbeszéljük a dolgokat. Az a hely a köztér, a mi saját nyilvánosságunk, ahol lebeszélni akarok mindenkit az ilyen-olyan aktivistáskodásról, s rábeszélni a filozófiára, a reflektáltságra, vagy dehogy, igazából csak egy kocsma, vagy kávézó, ahol tudják, hogy hosszú kávét iszom három cukorral, tejjel. S néha berúgunk. S itt csinálnak valami performance-ot ezek a művészkedők. Nagyjából arról szólt, hogy a csaj meztelenül kifeküdt a nagy asztalra, s mindenki azt csinált vele amit csak akart. A nő, mint tárgy, meztelen pőre testiség. Marina Abramović, suttogták, de nekem az jutott eszembe, hogy Lady Gaga. Az egész a sexre ment ki. Unalmas volt. Mű volt. Artistic concept of gender & sexuality. Engem ez nem érint, nekem ez túl… urbánus. Én ehhez, túl provinciális vagyok, hagyjanak ki belőle. Ez itt Kelet-Európa, ez itt az Insomnia, ahol tudják, hogy iszom a kávét, s nem lepődnek meg, ha éjjel egykor kávét rendelek. A művelt társaságban én itt egy paraszt vagyok, hagyjuk a performance-okat Ady kultúrnépeire. Igen, valami ilyesmit álmodtam. Aztán fizetés helyett odaszartam a pult elé, vigyorogva a kamerába. Értelmezzétek.

Amikor felébredtem, még mindig esett, szemerkélt az eső. Az öngyilkos osztálytársamra gondoltam, hogy megyek egyet sétálni. Csend és szomorúság. Az emberiséget kizártam, csak mendegéltem a központ fele. Hiányzott az Insomnia. De a buszon emberi lények vannak. Nagyon jó érzés belelépni a pocsolyákba. Szeretem a pocsolyákat. A pocsolyákat szeretem. A villamos sínpárnál megálltam, ácsorogtam vagy 15 percet. Aztán jött. Csilingelt. Csilingelő masina. Áh, az egyik legszebb élmény, bevárni egy villamost, meghallani a csilingelését. Az újabbak csipognak, ezért néha rohadt-sokat kell várni, egy régi komcsi villamosra, amelyik még tud csilingelni. Persze, nem villamossal megyek, gyalogolok tovább. A villamoson nincsenek pocsolyák, de vannak emberek.

Insomnia. Kávé. Elkezdek olvasni a szántóföldi zöldségtermesztés gépesítésé-ről, majd ekéket, motoros kapagépeket nézek az olx-en. Eszembe jut, hogy Bálint Gazdának több követője van a facebook-on, mint bármelyik társadalmi-kulturális alapítványnak, intézménynek. Ez itt Kelet-Európa, kéremszépen, itt csak internetes parasztság van, és mindig elmaradott forradalom. Meg nemes urak, a jobbágyaikkal. Nehéz gondolkodni feudális körülmények közepette, s még nehezebb komolyan vennünk magunkat. Azt sem tudjuk mit akarunk, de nagyon meg akarjuk csinálni. Mi „értelmiségiek”. A kiválasztottak. Az írók, költők, a művészek, a bölcsészek, a filozófusok. A krisztusi kereszthordozók, a gyilkos keresztes lovagok. A szabadkőművesek, a diplomás szabad kényszerkőművesek. Artistic concept of gender & sexuality versus A szántóföldi zöldségtermesztés gépesítése. Az osztálytársam. Rúgjunk be. Berúgunk, oda a közkölcségpénz. Menjünk koncertre. Menjünk. Menjünk vissza inni. Menjünk. Klikkesedjünk. Pletykáljunk. 

Ne haragudjatok, ha néha szó nélkül lelépek. Szeretek esőben mászkálni, semmi több nincs ebben.

Néha szó nélkül lelépek. Nekem otthon van egy jó nagy kertem, ott ásni szoktam, hagymát dugni, néha levágok egy-egy állatot. Ott csend van, és a mélyszegény falusi szomorúság. Ott feltöltekezem a csendben, és a szomorban.

Ez már csak ilyen. Ott Sade-t olvasok, nem Gadamert. „Ismerd meg önmagad”. 

Ne irigykedjetek, hogy nekem van egy magánpszichiátriám.