sáros töredékek

„Európa-szerte iszlám párhuzamos társadalmak alakulnak ki.” Így kezdődik az a cikk, amit el akartam olvasni. De nincs rá hangulatom, kicsit halott még az agyam. Valójában nagyon jó volt az elmúlt 24 óra. Kár, hogy alig emlékszem valamire. Talán az írás segít. De reménytelen, nincs nyelv ezt elmondani. Hidegzuhany. A gyomrom s májam helyett csak egy vibráló fájdalom.

A nyelvem az úton vesztettem el, s még nem talált vissza hozzám. Hogy lehet így elmondani, hogy fesztivál van? Más a hangulat. Feelingje van a városnak. De párhuzamos társadalmakban élünk már. Mondom, eső lesz. Valahol már gyűlnek a felhők, s készek a fejünkre szakadni. Milyen nyelv tudná ezt mondani?  Semmilyen.  Szótlanul megyünk az úton, a Bulga fele. Én folyton le akarok ülni valahova, mert a lábaimba a csontok helyett  ólom van. Nehezek a lépések, elég nagy kontroll kell a menéshez. Aztán a járdán ott hever az a döglött galamb. Megállunk, káromkodok. Nem normális ez a világ. Nem normális, hogy a döglött galamb csak nekünk két részegnek tűnik fel. Talán csak nekem. Huni dünnyög. Neki sincs nyelve, ő is fáradt. Hirtelen észreveszem, hogy valahol elvesztettük Tomit. Ja, mert ő Fridával jön, s rohadt lassan. Csodálatosan lelkes lény az a Frida. Felfoghatatlan.

Nem tudom, hogy jutottunk a Bulgába, de ott voltunk. Hemzsegnek az emberek az udvaron, mindenki eszik. Mindenkin színes karkötők vannak. Persze a fesztivál. Rohadtul sok gumicsizma nyüzsög az asztalok alatt. Az egész Electric Castle egy nagy dagonyázás a sárban. Jól jön ez a gumicsizmaffia biznisznek. A fesztiválnak holnap vége lesz, de a kastély ott marad a rohadt sárban. Valami baj van a világgal. Huni még mindig csak dünnyög. Aztán megjön Tomi is Fridával, a csajok egyből fényképezni kezdik. Tényleg nincs minden rendben. Utólag is igazolt, hogy inni kell, sokat, töményt.

Ez Erdély: egy ódon kastély, amiben koncertek vannak, áll a bál, de aztán vége. Marad a málló vakolat, több ezer használatlan színes gumicsizma, s rohadt sok sár. S senki nem tudja, mi lesz a pénzzel. Hiába osszuk ezt az Insoban a lelkes aktivistákkal. Az már magánügy. Érted? Ifjúsági Főváros, amit ellepnek a gumicsizmák, sár van, ez van. Nincs mit tenni. Vagy Zsombinak a kérdése: meg lehet menteni egy elcseszett lelket? Insomniások vagyunk, betegek.

Próbálom megérteni az elcseszett lelkeket a hellén filozófiával, á lá Pierre Hadot. Mert nem tudok igazi baloldali lenni. Nem megy nekem az ilyen társadalom megmentéses akció. Bocs, de tényleg nem megy. Ez már hitbeli kérdés. De a társadalom vajon nem elcseszett egyénekből áll? Társias társiatlanságban egy gumicsizmás hadsereg. A másik oldalon panaszkodnak: Senki nem jön a fesztiválra? Senki. Mégis mindenki ott van. Kirkegaard elsírná magát, ha látná, hogy az esztétikai beállítódás nem személyiséget alkot, hanem tömeghisztériát. Flow. Áramlások, élvezetek, folyunk a sárban. De talán nem is esztétikai ez az egész, mert nincsenek érzékeink. Ki tudja? Kit érdekel? A legjobb pincér a városban egy szinész csávó: Okos úr. Ez a neve, s nagyon jól eljátszódja, hogy tényleg pincér. Nem hozza már a számlát? Ki fizeti? Nem érdekel, menjünk.

Egy olyan elcseszett generáció vagyunk, hogy amikor elköszönünk, akkor hozzátesszük: remélem nem utoljára találkoztunk. Tántorgunk, nincs nyelvünk beszélgetni. Másnap a Facebookon töredékekből próbáljuk rekonstruálni magunkat, chetelünk, sokat csodálkozunk. Mintha filmet néznénk, mintha megéltük volna már. Deja vu világ. Ráestem a ruhaszárítóra, összetört, mesélik, s tényleg, mintha én lettem volna az. Vagy felköltenek a rendőrök a lépcsőházban, hogy miért alszol nappal a lábtörlőn? Igazoltatnak, s észbe kapsz, hogy háde én itt lakom! Lassan körvonalazódik, hogy mit ittunk, kik voltunk, kivel aludtunk, s még élünk. Minden rendben van. Persze maradnak fehér foltok: mikor indultál el, s hogy jutottál haza? Vagy máskor: mitől véres a kezed, mitől lila a szemed. Van ami kiderül, majd, idővel, egy másik részegségben valaki mond valamit, ami megvilágít egy rejtélyt. Veszélyesen élünk, veszélyes idők ezek. Szét vagyunk szóródva ebben a globális gumicsizmás faluban. Ha még találkozunk, akkor iszunk. Nincs más nyelv, de egy azonos szintre jutunk. Együtt éljük át, senki sem emlékszik, de együtt rekonstruálunk majd. Az elcseszett lelkeket nem lehet megmenteni. De talán le lehet építeni, s talán majd újraépíteni valamit helyette.  S ez nem pszichológiai kérdés, ez filozófiai feladat. S mint olyan: megoldhatatlan. Ősi feladat, Szókratész feladata: megrontani az ifjúságot. Talán ez a politika alapja. Ezért elítéltek vagyunk már több, mint kétezer éve, száműzöttek a globálprovinciába'.

Józanodás közben az jutott eszembe, hogy milyen rondák az emberek, ha csak állatoknak nézzük. Még belegondolni is rossz, mondtad. Inkább ne gondolkozz, csak beszélj hülyeségeket. Neked bejönne, ha vasárnap lenne? Ez rohadt jó vicc ilyenkor szombat délután, amikor reggel kellene legyen.

„Európa-szerte iszlám párhuzamos társadalmak alakulnak ki.” Semmire sem vagyunk felkészítve. De ma legalizálták Amerikában a melegházasságot, s okunk van ünnepelni. Szivárványosra cserélni a profilképet. Vagy lázadni. Hőbörögni. Vagy beszélgetni. De milyen nyelven lehet hozzászólni az elcseszett lelkekhez? A szivárványos gumicsizma fundameltálontológiája egy hermeneutikai kérdésfeltevésben. Inkább olvass. Másnaposan meg írj. S ragaszkodj a délelőtti kávézásokhoz. Ennyi az egész, s nem veszted el a fejed.

Függőség: hűséges kóla

(cică, jegyzet chez Foucault és Zizek)

Vizsga kognitív tudatmódosulásból:

a szavak röhögnek belőlünk

annyira fáradt az agy,

minden pénzem alkoholként

lüktet a halántékomban:

teljesen el vagyok vonatkozva.

A penészedő érzések

feloldódnak a borban,

verekedni kész az akarat.

Rózsaszín zoknikat hordok,

nem buzulásból –  a hűség

záloga az, csak így válik

minden lépés tartózkodóvá.

Pedig a törölköződbe törlöm magam,

veled vitatom a veszekedést,

s neked magyarázom az erény

titkon csodás lényegét.

El van cseszve ez a világ.

A jellem ölelésként alakul

beteg öntudatlanságban,

a személyiség csak buta köd.

Éjszaka néha felugatsz.

Szomorú derű, könyvek, firkált lapok,

otthon csak engem vár hűs kóla.

Képzeletbeli vizsgám Heideggernél

(!! Ezzel a kis szöveggel senkit nem áll szándékomban megsérteni, sem az egyetemet, sem a tanáraimat, s főképpen nem a filozófiát. Sőt. Végezzetek filozófia egyetemet.  !!) Külön köszönet F. Orsinak, hogy ha hülyeségről van szó, akkor lehet számítani rá. S bocs, ha lusta vagy olvasni ilyen "hosszú" szövegelést.

13. metafizika vizsgatétel: Elemezze és értelmezze az idézetet egy rövid filozófiai esszében, amelyben bemutatja filozófiám alapfogalmait, célkitűzését, stb., bebizonyítandó, hogy az ön egyetemi évei nem mentek veszendőbe!

Kidolgozás: 2 óra

 “Ha nem teremtjük elő magunkban az emberi egzisztencia kalandján érzett örömet, a dolgok és a jelenvalólét bőségének és egész rejtélyének végigélvezését, az iskoláktól és a doktrínáktól való függetlenséget s mindezek mellett tanulni és hallani vágyó szilárd akaratot, akkor az egyetemi évek – bármennyi tudást hordjunk is össze – bensőleg veszendőbe mennek.” 
 (Heidegger: A metafizika alapfogalmai)

Tisztelt tanár úr, kedves Heidi, az éjjel elég sokáig boroztunk azokkal a diákokkal, akiket szíveskedett kirúgni, ezért kissé rohadtul fáj a fejem, hazafele talán meg is áztam, s ingerült vagyok. Nem kellett volna eljöjjek vizsgázni. Nem tudom mit írhaték, semmi kedvem hozzá. Vagy az ön kifejezésével élve: most éppen nincs meg bennem az a filozófiai hangoltság, amelyet egész félévben ébresztgetett bennem.

Sőt, most azt is bevallom, hogy nem jártam végig ezt a metafizika kurzust. Csak ott az elején voltam párszor, de nem jött össze a hangoltságom. Sajnálom, mert közben olvasgattam magát, vagyis a műveit, s jó könyvek azért. Van bennük egy furcsa sugárzás, hogy megértsük a létet, s merjünk kiállni és beállni a kérdés „huzatába”. Azt hiszem, innen van az, hogy magát barátomul fogadtam, kedves Heidegger, tisztelt tanár úr. De attól maga még tiszta bolond. Egy rohadék náci. Jó, mégis írok valamit, hogy tudjak jegyet kapni, s ne rúgjanak ki, mint az összes barátomat.

Szóval az idézet a metafizika kurzusából van kimásolva, s ez biztos, mert az elején van, ott az első lapokon, tudom, mert akkor még jártam órára, s ismerősnek tűnik. S amint a kimásolásból is látható, úgy kezdődik, hogy „ha nem teremtjük elő magunkban az emberi egzisztencia kalandján érzett örömet...”, és úgy végződik, hogy kár volt egyetemre járni, mert csak megbánjuk késöbb. Ez egy ilyen „Ha.. Akkor...” mondat, ami logikailag következtetés. De a tanár úr biztos nem erre gondol, mert a logikát rühelli, az igazság miatt.

Az izé, az igazságról ön azt gondolja, hogy az valami felfedettség, feltárultság, azaz el-nem-rejtettség. Az igazság az, hogy nincs elrejtve. Mert fel van mondva, fel van mutatva, látszik, és ez a felmondás a logosz, ez a valódi logika, nem az ilyen „ha-akkor” szerkezetek, mondatok. Ez pedig most azt kell jelentse, hogy a mondat következményétől el kell tekinteni. Logikailag legalább. Logikailag tehát mégsem megy veszendőbe, hogy járunk egyetemre, akkor is ha nem érezzük a fent megidézett örömet, meg kalandot, s ezeket, amiket magunkban előteremtünk.

De ne gondolja, hogy az én esetemben az az előteremtés elmaradt volna! Éppen arról van szó, hogy egész évben csak ezzel foglalkoztam. Hogy kalandot, meg örömöt teremtsek, hogy kiélvezzem az idézetből a rejtélyt, s független maradjak az iskolától. Szerintem érthető, mert a szilárd akarat is megvolt bennem, mindemiatt nem járhattam be az összes órára. Ennyit azért a filozófiáért akárki (ez is fontos szó magának, de itt nem úgy van értve) megtehet, nem? Hogy ne menjen veszendőbe az idő, bensőleg, ahogy ön olyan találóan megjegyezte. És erről számot is tudok adni, ha már ez a tétje a metafizika vizsgának. De vegyük csak sorra az örömöket, kalandokat, élvezeteket és a függetlenségemet, meg mindazt, amit tettem a filozófiáért!

1.       

Az „emberi egzisztencia kalandján érzett öröm”. Ezt a filozófiai követelést már nagyon korán „előteremtettem” magamban. Még a félév elején, amikor még nem barátkoztam össze magával, s nem tudtam semmi értelmeset a „lét értelméről”. Én akkor tényleg azt hittem, hogy a lét egy baromság, és tök értelmetlen. Ezért felvágtam az ereimet, hogy meghaljak (ezt a sztoikusoktól tanultam, hogyha már úgysincs semmi a szabadságomban, és csak baromságok vannak, akkor ezt bármikor simán bevállalhatom). Na ez volt a nagy egzisztenciális kaland! Ilyent azért köztünk szólva akárki (das Man) nem vállal be!

S később megjött az öröm is. Akkor, amikor a tanár úr a végességről magyarázkodott, arról, hogy úgy vagyunk csak igaziak (autentikusak!), ha halandóvá válunk, abszolút végessé. Én erre akkor nagyon rájöttem, amikor elvitt a mentő, elájulva a vérveszteségtől, hogy én nem vagyok halhatatlan, és nem is térek ki a halál elől, valahova elbújva. Szembenéztem azzal, hogy én meg tudok halni, véglegesen is. Ez a nagy kaland! S mikor már értettem is, akkor ezen autentikusan tudtam örvendezni.

Sőt, bónuszba még azt is megértettem örömömben, hogy milyen jó az ön által is örömmel elemzett leibnitzi tétel, hogy „miért vagyok inkább én, mint a semmi?”. Ez alaptétel, logikusan is. Az az álláspontom, hogy minden öngyilkos, vagy szomorú ember örvendezne, ha úgy megtapasztalná ezt a kérdést, mint én. Odamennék hozzájuk, s megmondanám: „inkább vagy te, mint a semmi, ez tény, de fogadjunk, hogy nem tudod, miért vagy inkább te?” Elcsodálkozna, hogy „tényleg, ember, miért inkább én?” Na, ez hogy lehetséges? Mármint, hogy létezzek? Ez a rohadt nagy kaland, s ez tényleg örvendetes.

2.

„a dolgok és a jelenvalólét bőségének és egész rejtélyének végigélvezése”. Ez a része a kimásolásnak ugyanaz, mint az első, mégis teljesen más. Nekem ez a feltétel is megvan, ezért nem ugyanazt  írom ide, mint az elsőhöz. Pedig már az is simán belefér, némi modifikációval, persze. Mert például a „dolgok bősége és rejtélye” az is lehet, hogy „miért vannak inkább a dolgok, és miért van olyan sok, inkább minthogy nem lennének, csak egy kevés semmi lenne”. Vagy pontosabban egy kevés semmi sem nem-lenne. Dolgok, inkább vagytok ti, mint a nihil, s miért? Nagyon élvezem ezt a rejtélyt. Kibontva belőle a sok értelmet és élvezetet, az van, hogy sokan nem is tudják, hogy a lét nem létezik, főleg úgy nem, mint sok-sok dolog.

S ezt nem csak az emberek az utcán nem tudják, de akkora jelenvalólétek sem tudták, mint Arisztotelész, meg a többiek. Szóval kedves Heidi, tisztelt tanár úr, csak tőled tudom azt, hogy a lét nem létezik, s nem is semmi (nem is nem-létezik). De ez most nem metafizika, hanem ontológiai differencia, ami ugyanaz, csak éppen egyéb. És ez most nem arról szól, mármint a „dolgok bősége”, hogy annyi dolgot kapunk ajándékba, vagy annyi jó cucc van a turkálókban, sok fa az erdőben, meg ilyenek, hanem, hogy a dolgoknak van ez az összessége, ami egy egész, s ez a világ. Rohadtul fontos ez a világ. Mert a világ nem csak úgy, az összes dolgok összessége, hanem a világ az egész. Az egészség. Lényeges ennek a világnak az egészsége. Egész-sége. Na de miért? Ezt illusztrálom. Sokszor amikor ülünk a kocsmában, és nagyon unom az embereket, mert csak fecsegnek, meg akárkik, és nem autentikusak, akkor mindig bekarcolom az asztalba azt a szót, hogy „lét”. Ez csodálatos rejtély, s nagyon élvezem. Ajánlom kipróbálásra ilyen társaságokba.

A „lét” nem esetleges és nem értelmetlenség, amikor az asztalon van. Arról van szó, hogy én, az ember, nem „csak úgy” ember vagyok, hogy ember, hanem sokkal több. Nekem viszonyom van a léttel az asztalon! (Nem azért, mert én karcoltam oda, bár az is egyik létviszonyom.) Az embernek, nekem, viszonyom van a léttel, s ez azt jelenti, hogy nem vagyok ember. Mert én jelen vagyok ebben a viszonyban, és létezek is (mint tudjuk inkább, mint nem). Olyan módon vagyok jelen a létben, ahogy még senki más (talán még a tanár úr), s így én jelen-való-lét vagyok a legsajátabb értelmemben. Mit nekem az emberség! Jelenvalólét vagyok!

Én vagyok a jelenvalólét, ott az unalmas emberek között belevetetten, kicsit részegen, beledobva az egészséges világba. Mert az is vagyok, világban-benne-lét. És belevetett. De az asztalon a lét képes kivetíteni, s akkor én ki szoktam állni a létbe, s jelenvalóan kiállom a világbavetettséget. Így szoktam egzisztálni. S nagyon élvezem ezt az egzisztálást, bár persze ez nagyon rejtélyes még így elmagyarázva is. De a tanár úr sem képes ezt jobban elmagyarázni, nem bennem van a hiba. S megértését kérem, amiért sokszor inkább visszamegyek a kocsmába, jelenvalóvá válni az asztali létbe, minthogy órára menjek s unatkozzak. De a filozófia inkább jelenlét a kocsmában, akár, mint a katedrán. Egyszer valami ilyesmit is mondott, kedves Heidi, Herr Professor. De ezzel már áttérek az iskolából való függetlenségemre. De rögzítsük: eleget teszek a filozófia második követelményének, nagyon élvezem a kocsmában. S ez értelmes, a tanár úr tudja, mert ön is kijár néha a létbe, igaz a maga jelenvalósága a hegyekben van, de ez is minimum olyan vagány. Kár, hogy nem értik meg ezt a többiek, akik már-már világszegények vagy világtalanok, mint az állatok, erről is volt szó órán. De ez most nem ide tartozik.

3.

„iskoláktól és doktrínáktól való függetlenség.” Mint kiderült, az iskolákat elég sikeresen elkerülöm. (Jobban, mint a tanár úr, mert ön azért gyakrabban iskolás, mintsem jelenvalólét a hegyen.) De miért rosszak az iskolák, beleértve az egyetemet is, ebben a filozófiai feltételben? Ez a kérdés, nem? Talán már felvillant, hogy a kocsmai lét sokkal jobb, vagy a hegyek világa az egészségesebbeknek (Nietzschével szólva betegesen). De azért erről sokkal több tapasztalattal mondhatok bármit. (Lásd: logein+apofánszis=alétea, vagyis feltárom ezt a jól rejtett jelenséget, s igazat mondok.) Mert független vagyok az egyetemi iskolától és az egyéb (náci) doktrínától. Mert köztünk szólva, kedves Heidi, tisztelt tanár úr, ezt ön nem nagyon mondhatja el magáról…

Az iskolával az a fő baj, hogy ott csak hanyatlás van. Éspedig azóta, amióta Platón megcsinálta az Akadémiát, s Arisztotelész a Líceumot. Mert a diákok – s ez alól a tanárok sem kivételek – feldarabolták a dolgok és jelenvalólétek bőséges egészségét, és órákat tartanak, diszciplínákat, s ez már Kantnak is feltűnt, hogy nem korrekt a filozófiának ez a darabossága.

Így lett a filozófiából tanügy, azóta nem állunk ki és be a világba kellemesen egzisztálva, hanem benne vagyunk a didaktikába, s kell tanulni. Pedig Kant is azt mondta, hogy itt nincs semmi tanulnivaló. Itt nincs is semmi világilag vett (szenzu kozmopolitikó) filozófia, csak katedra, meg padok, in szenzu szkolasztikó, egészen iskolásan. S van etika, logika, fizika, meg mindenféle, ahelyett, hogy elevenen kérdeznénk rá arra, hogy ez miért van?

Miért nem megyünk inkább sétálni, vagy létezni őseredeti elevenséggel? Ez a filozófia hanyatlása. Ezzel egyetértek, s ezért inkább elkerülöm, s független maradok. S mi a helyzet a doktrínákkal? Az, hogy a doktrínák mind iskolásoknak valóak. Igaz a kocsmában elég sok doktrínás emberrel találkozhatunk, nácikkal, kommunistákkal, s mindenfélékkel, de akkor egyből ráérezni, hogy ezek az emberek mennyire sötétek, nem világítja meg őket a felvilágosodás sem. És ez a sötétségük megakadályozza abban őket, hogy filozofáljanak, mert ők éppen a világot akarják megmenteni gulágokkal, és atombombával.

Anélkül, persze, hogy rákérdeznének: szabad-e? Ettől is sikerült eddig függetlennek maradni: én nem is megyek el sosem szavazni, és elítélek minden megkérdezetlen ítélkezést. Az emberek kiirtásához így nekem nincs sok közöm, mint ahogy a filozófiai függetlenség ezt lehetővé teszi. Összefoglalva: az iskolák és a doktrínák nem kérdeznek rá arra, hogy inkább miért nem valami egyebet csinálunk? Én függetlenül rákérdek, és inkább mindig valami mást csinálok iskola és népirtás helyett.

4.

„tanulni és hallani vágyó szilárd akarat”. Lassan lejár a két óra, s még nem fejeztem be a vizsgát. De mint kiderült, a vágyakozó akaratom megvan reá. S tanulni is akartam, és vágytam az ön előadásait hallgatni, de ez nem mindig jött össze a jelenvalóléti ügyek miatt, amint fentebb mondtam.

5.

„bármennyi tudást hordjunk is össze”. Az is kiderülhetett mindebből, hogy én ezt nem vettem be, s nem hordtam össze semmiféle bármennyi tudást. Hanem inkább egzisztáltam, s léteztem nagy rejtélyek, élvezetek, kalandok s örömök közepette.

6.

„az egyetemi évek bensőleg veszendőbe mennek”. Hát hadd menjenek. Jaj, de csak most vettem észre, hogy „bensőleg”. Azt hittem arról van szó, hogy kidobnak, mert nem jártam órára. Na, de, ha örvendünk az öngyilkosságos kalandoknak, és élvezzük a kocsmában a léttel való viszonyt, ha jelenvalólétek vagyunk, nem csak úgy emberek, s ez mint egy iszonyatos rejtély izgat is minket, tehát a lét értelmét kérdezzük elevenséggel iskola és doktrína helyett, akkor megvan a vágy és az akarat,  és nem volt kár az egyetemi évet pazarolni. 

S tényleg élvezetes a filozófia, de attól ez még tiszta bolondság. (Hegeli értelemben, hogy fejreállsz tőle.) 

Estimese: a rendőrök és a disszertációm

     Kellene cigi, kávé, tea, s friss levegő. Így kezdődik a mese.

Éjszaka van, persze, már megint. Nemrég voltam kint, elmentem a buszmegállóig, ott vettem cigit. Visszafele jövet, ott a piac mellett szembejött egy mérges rendőrautó. Nem Logan, hanem „duba”. Kiugráltak a rendőrök, egyik egyenesen nekem. Igazoltatnak. Hol lakom, hol voltam, miért voltam ott. De főképpen arról érdeklődnek nagy hevesen, hogy hol voltam ezelőtt 20 perce. Mikor kiderül, hogy itthon, akkor az a kérdés, hogy tudnám-e igazolni. Tényleg nem tudom... a Facebook lehet-e alibi? Mert akkor még ott beszélgettem. Nó, de ilyenkor miért nem alszok, mint a rendes emberek? De ez már nem izgatja őket. Egyetemista vagyok. Hol, s mit tanulok? A filozófia szó hallatán minden érdeklődésük lelohad. Mehetek, visszakapom a személyim. Nagyjából 20 perce (most már talán 25) kiraboltak a piac mellett egy bódét. Láttam valamit? Dehogy láttam, akkor még nem arra fele voltam. És ők valami betörőket keresnek, vagy legalább valaki gyanúst. Bennem csak annyi volt a gyanússág, hogy éppen szembejöttek velem, az utcán voltam, tehát nem aludtam, de nem is lődörögtem, s hát valahol el kell kezdeni a nyomozást. Nó, és cigiztem. Kiderült: egy cigis-bódét  raboltak ki. Na de biztos nem engem keresnek. Ők tettest keresnek, veszélyes embereket, nem holmi filozófiahallgatót. Kicsit bosszúsok, amiért velem lopták drága idejüket. Tényleg hazamehetek. Egyik még poénból utánam szól: de aztán feküdjek le, elszálltnak látszok, vagy mit is jelenthet. „S-apăi culcă-te, arăți parcă ești plecat p’ undeva.” Lehet csak simán lehülyézett.

Kellene írjak, de nem hagynak a kérdések. Visszhangoznak. Arvo Pärt Tabula rasa-ját hallgatom. Kellene írjam a disszertációm. Elmesélni, hogy Nietzsche után már nem lehet úgy beszélni az emberről, mint azelőtt. „(...) az egyistenhitek istene halott, kétségkívül legalább kétszáz éve, és a humanizmus embere nem élte túl a 20. századot.” Ezt mondja Badiou. Szerinte van radikális humanizmus, amikor a meghalt Isten helyére akar felmászni az ember, de persze nem tud, nem lehet. „Az ember hiábavaló passiójárás” – ez Sartre. Szegény rendőrök. És van radikális antihumanizmus, például Foucault, aki azt írja az ember eltűnéséről: „a tér redője, amelyben végre ismét lehet gondolkozni”. Szerencsétlen rendőrök. Nesze nektek. S akkor megkérdik, hogy miért nem alszok ilyenkor, mint minden rendes ember?... Éjszaka fél kettőkor a rendes emberek alusznak. A rendőrök nem. A tolvajok sem. Én sem. Csak a rendes emberek. És kellene írjak arról, hogy Heidegger teljesen használhatatlannak találta az „ember” fogalmát, annyira le volt terhelve minden baromsággal: az antik zoon logon echon, az animal rationale, nó meg a teológiai ens creatum és imago dei, s végül a descartesi cogitatio, a gondolkodó elme, tudat, szellem, személy, stb. megvizsgálatlan hülyeségek. Ha kérdezni akarunk, vizsgálódni, akkor felejtsük el az „embert”: van helyette Jelenvalólét! Mi magunk, akik itt vagyunk, jelen vagyunk saját létünkben, s ezért iszonyú nagy gondban vagyunk. Heideggerrel nem is az a baj, hogy nincs igaza, vagy mi. Hanem, hogy végülis, túl elszállt lett. „Parcă era plecat p’ undeva.” Vagy csak simán hülye volt. S ma már nyugodtan kimondhatjuk: hülye volt, mert náci volt. Minden náci hülye, nem? Akkor Heidegger is hülye. Mostmár el is mehet, nem is kellene olvasni többet, megvolt az igazoltatás, jegyzőkönyvbe került. Milyen ember az, aki nem használja az ember szót, mert az már túlságosan marhaság? Baromság. És Badiou éppen ettől tart. Hogy a 20. század után, amikor eltűnt minden mentegetés és mentegetőzés ellenére a humanista ember, nem marad más, csak valami radikális animalizmus. Marhák, és barmok. És biopolitikailag: sok baromfi, akit nevelni kell, s szelektálni. Lectio-selectio. Amikor a tét már a domesztikáció körül forog. Tenyésztjük magunkat. Szelídítsük, háziasítjuk. És kinyírjuk, akivel baj van, de legalábbis bezárjuk valahova. Rend kell legyen. Erről éppen eleget mondott Sloterdijk is, Agamben is, mások is. Készítek egy mentateát. Baj van az emberekkel.

Megtörténhet, hogy többet tudok a hatalomról, mint az engem igazoltató rendőr, mert olvasgattam Foucault-ot, meg mindenféle egyebet. Na, F. szerint is meghalt az ember. Kedves rendőr, nem is tud arról, hogy ő már nem rendőr „úr”, sőt már nem is ember. Vicces lett volna, ha megmondom nekik. Nem tudott volna komolyan venni, mint ahogy teljesen felesleges lettem nekik, mikor kiderült, hogy csak egy filozófiahallgató vagyok. Látszott, érződött, hogy ezeket ő nem tekinti embereknek, bár biztos egy másik perspektívából lehettem nem-ember. Ezek, az ilyen lények, nem tudnak tettesek lenni. De azért néha gyanús leszek, gyanús a fajtám. Már csak azért is gyanús, mert éjjel nem alszik az ilyen lény, mint a rendes emberek. De nem is rendőr, nem is tettes. Akkor meg mi a fenét keres az utcán? Józanul? Lányok, haverok nélkül? Gyanús, na. A rendőrségnek többnyire csak emberekkel van dolguk, rendesekkel, akiket meglopnak, meg nem-rendesek, akik lopnak, isznak, verekednek, s egyéb rendetlenségeket tesznek. Tettesek. S akkor belefutnak egy nem tettesbe, aki mégsem rendes – nem alszik. Ébren van, de még azon túl, el van szállva. Hülye. Mint a bolondok, a művészek és efféle lények.

Úgy néztek, hogy el van szállva szegény vicces pofa, talán látott valamit, de kiderül, mégsem. Nem látott egy embert sem. Sőt akkor még ott sem volt. Nem volt még jelen a tett helyszínén, elkésett, nem volt itt, ahol a dolgok történtek. Nem tud ez semmit. Ilyenkor a legjobb emberi tanács: menj s feküdj le.

Nem tudják, hogy éppen a szubjektivitás leépítésén, szétszedésén vagy mifenén dolgozom, hogy eliminálom az emberiséget, hogy felszámolok minden humanizmust, hogy megláthassam, mi marad. Mi marad egy Istenmentes- embertelen világban, az embertenyésztés után-közepette? Veszélyesebb ez a nyomozás, mintsem egy rohamrendőr éjszakai kalandja. Ilyen veszélyes gondolatok miatt nem egy ember halt meg, de milliók. (Talán engem is helyszínen főbe kellett volna lőjenek.) Mert így nekik egyszerűen annyi, és oda lett a nemzetállam, s oda az emberi egyetemes jog, oda lett az eszük s értelmük. S nem is mehetnek haza, mert nincs hova, s nem is feküdhetnek le, mert fel sem ébredtek.

Álmodják még az igazak álmát. Pedig mikor Isten meghalt, nem csak az ember ment rá, de az igaz is, sőt még az igazak álma is: lejárt az igazoltatások kora." Dont' be stupid."

Miért vegyél magadra sötétkék blúzt?

"E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el" - Pascal  
Amiről én beszélek az nem szeretet.

Hanem egy mélykék magas-nyakú blúz

Amiben elmerülhetsz, mint a tenger

Mélyén a néma állatok szűrt napfényben,

Puhán körülvesz, s te rejtőzhetsz a világ

Elől, akár egy végleg elhagyott űrállomáson

A csend, a halálos hideg hangtalanság.

Ahol a vágyak szelídekké bomlanak,

Kék blúzban egy vagy a kékkel,

A nyugtató azúr éggel, mikor a nap meghal.

Egy vagy mindennel ami kék magány.

Amiről én beszélek az nem szeretet,

Sokkal rettenetesebb ez, magasabb, a

Magadra maradottság iszonyú súlya.

De amikor csak űr van benned, amikor

Nem érzel semmit, amikor a lélek

Nyugszik az örökkévalóban,

Akkor a kékblúzban, mint az éjszakai

Villámok fényénél megláthatod meztelen

önmagad. S tudod, hogy vagy,

S tudod, hogy az egyetlen vagy,

A pár nélküli vadállat.

S ott talán meghallod a kékségből

Leszűrt szót, mely nem emlék,

S mégis egy életre megmarad.

És egyszerre megértesz mindent,

Nem zaklat már a kérdések végtelenje:

Téged szólított a szemtelen

Mosolynak eladott lélek.